Vadrózsa

Román mese
mesekép2Ez a történet réges-régi időkből való, s ha nem történt volna meg, nem is vethette volna papírra senki sem. Akkoriban még a farkasok és a bárányok békében éltek egymás mellett, s a szegény pásztorok is egy asztalnál ettek a királlyal és a királynővel a füves legelőn.
Ebben az időben élt egy vénséges vén öregember. Legalább száz esztendős volt, de lehet, hogy már megülte a százhuszadik születésnapját is. És a felesége is legalább olyan öreg volt, mint ő, hogy hány éves, nem tudom, de vén volt, mint maga Vénusz istennő.
Egész életükben boldogan éltek, de még nagyobb lett volna az örömük, ha lett volna gyermekük. De ez sosem adatott meg nekik. Esténként a tűz mellett üldögélve arról beszélgettek, hogyan nevelték volna fel gyermeküket, ha az ég megáldja őket eggyel.
Egy nap az öreg a szokásosnál is szomorúbb arccal ücsörgött, s így szólt a feleségéhez:
-Figyelj a szavamra jól, kedvesem! Én most felkerekedek a világba, és addig megyek, míg nem találok egy gyermeket, akit magunkhoz fogadhatunk. Ha nem találok, tudd meg, megszakad a szívem, és sosem térek vissza, mert akkor halálunk után egy idegenre száll az otthonunk.
Így búcsúzott el a feleségétől, majd a tarisznyájába tett elegendő élelmet és tallért, és útnak indult.
Már hosszú ideje járta a világot, de gyermekre nem talált. Egy napon egy sűrű erdőbe vezetett az útja. A fák oly szorosan álltak egymás mellett, hogy a napfény nem tudott átjutni az ágaik között. Az öreg megállt, és arra gondolt, hogy még életében nem látott ilyen rettenetes helyet, ezért nem is akart bemenni az erdőbe. De aztán felidézett magában egy közmondást: „Mit a természet nem adott, megkínálhat vele a szerencse”.
„Talán az erdő közepén megtalálom a gyermeket, akit annyira keresek” – gondolta magában, és összeszedve minden bátorságát, bevetette magát az erdő sűrűjébe.
Hogy milyen hosszú ideig barangolt ott, senki nem tudta, talán még ő maga sem, mikor végül elért egy barlang szájához. Ez a barlang, ha lehet, százszorta sötétebb volt, mint az erdő. Az öregember megtorpant félelmében, de úgy érezte, egy láthatatlan erő húzza őt befelé, ezért folytatta az útját a barlang belsejébe. Egyszercsak egy pislákoló fényt pillantott meg a távolban, s ez olyan nagy reménnyel töltötte meg a szívét, hogy bátran elindult az irányába. Mikor odaért, akkor látta, hogy a fény mellett egy öreg remete üldögél. Hosszú, fehér szakálla a földet verte. Elmélyülten olvasott egy könyvet, s ügyet sem vetett az öregemberre, aki a következő pillanatban a remete lába elé borult, s így kiáltott:
-Jó napot, atyám!
De a remete továbbra sem nézett rá, mintha észre sem vette volna, hogy ott az öreg mellette.
-Jó napot, atyám! – ismételte az öregember most már hangosabban.
Ez hatott, mert a remete ekkor rápillantott, és intett neki, hogy jöjjön közelebb.
-Fiam – suttogta a remete – mi hozott téged eme sötét, gyászos helyre? Száz esztendeje már, hogy utoljára ember arcára pillanthattam, s nem hittem, hogy az életben újra láthatok még egyet.
-A nyomorúságos sorsom vezetett idáig – felelte panaszos hangon az öreg. – A feleségem és én egész életünkben egy gyermek után vágytunk, de nem adatott meg nekünk. Ezért elindultam a nagyvilágba, hátha rátalálok a gyermekre, akit szerethetünk.
A remete ekkor felvett egy almát a földről, ás odanyújtotta az öregnek:
-Fogd ezt az almát, és vidd haza! A felét edd meg te, a másik felét a feleséged, és nem kell tovább járnod a világot!
Az öregember hálás szívvel lehajolt, és megcsókolta a remete lábát örömében. Boldogan sietett ki a barlangból, és amilyen gyorsan a lába vitte, úgy hagyta el a sötét erdőt is. Hamarosan egy virágos rétre ért, és a fényesség egészen elkápráztatta őt. Hirtelen csillapíthatatlan szomjúság tört rá, ami égetni kezdte a torkát. Körbenézett valami forrás után kutatva, de egy csepp vizet sem látott semerre, miközben kiszáradt szája egyre jobban vágyakozott a víz után. S ekkor a tekintete a kezében lévő almára esett. Semmi más nem volt, mellyel legyőzhette volna szomját, ezért beleharapott az almába. Egy pillanatra el is feledkezett a remete intelmeiről, s ahelyett, hogy a fél almát meghagyta volna a feleségének, megette az egész gyümölcsöt, majd lefeküdt a földre, és elaludt.
Mikor felébredt, megpillantott valamit a közelben a rózsaszín virágok között. Megdörzsölte a szemét, és közelebb ment. Nagy meglepetésére és örömére egy kislányra bukkant, aki alig két esztendős lehetett. A bőre fehér volt, mint a fehér rózsa, az arca pedig oly rózsás, mint a mellette lévő virágok. Az öreg gyengéden a karjába kapta, ráterítette a köpenyét, és izgatottan elindult hazafelé. A kislány cseppet sem ijedt meg, erősen átkarolta az öreg nyakát, és boldogan nevetgélt.
Mikor már közel járt a házához, letette a gyermeket egy kosárba, ő maga meg öles léptekkel rohant a feleségéhez:
-Gyere gyorsan, kedvesem, siess, mert hoztam neked egy kislányt, akinek a haja olyan akár, az arany, a szemei meg úgy ragyognak, mint a csillagok!

A csodálatos hírre az idős felesége szinte repült örömében a férje elébe, mielőbb látni akarta féltett kincsüket. Ám amikor az öreg a kosárhoz vezette, a kislánynak csak hűlt helyét találták. Az öreg szinte elvesztette az eszét a fájdalomtól, a felesége pedig zokogott szomorúságában. Mindent átkutattak a gyermek után, azt gondolták, talán csak elbújt, hogy megtréfálja őket, de nyomát sem lelték.
-Hol lehet? – tűnődött az öreg, miközben kétségbeesett szemmel fürkészte a tájat. – Miért is hagytam magára hacsak egy pillanatra is? Talán tündérek vitték magukkal, vagy egy vadállat ragadta el?
A feleségével újra átkutattak mindent, de sem tündérekkel, sem vadállattal nem találkoztak. Csüggedten tértek haza a hiábavaló keresgélés után.
S hogy mi történt a kislánnyal, azaz Vadrózsával? Ugyanis az öreg így nevezte el. Miután magára hagyta a kosárban, félelmében hangosan sírni kezdett. A panaszos kiáltásra egy hatalmas sas lett figyelmes, és odarepült hozzá, hogy lássa, milyen lény adja ki a furcsa hangokat. A madár amint meglátta a kis húsos, rózsaszín teremtményt, rögtön éhes fiókáira gondolt. Hamar a kislány fölé suhant, felkapta őt a karmaival, és elrepült magasan az erdő fölé. Nemsokára elérte a fészkét, amit az egyik legmagasabb fára épített. A fészekben már várták a pelyhes fiókák, és az anyamadár letette közéjük a kislányt, ő maga pedig elrepült. A fiókák először nagyon meglepődtek a fura élőlény láttán, mely olyan hirtelen lepottyant közéjük, ám ahelyett, hogy megették volna, ahogyan várni lehetett, kiterjesztették kicsiny szárnyaikat, és betakarták vele a kislányt, hogy megóvják a nap erős sugaraitól.
Az erdő mélyén, ott, ahol a sas fészke is állt, folyt egy patak, aminek a vize halálosan mérgező volt, benne pedig egy rettenetes gyíkalakú szörnyeteg élt. Ennek a gyíknak hét feje volt, s mindegyik fejével gyakorta figyelte a sas fészkét, s arra várt, mikor kezdik a fiókák próbálgatni a szárnyukat, hogy elhagyják a szülői otthont. Az anyamadártól tartott a gyík, tudta, hogy az megvédené a fiókáit, de ha véletlenül egy a földre pottyanna, míg a sas távol van, bizonyosan a gyomrában végezné a pórul járt kismadár.
Néhány nap múlva a fiókák ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy felrepüljenek a magas égbe a felhők fölé, és a fényes nap felé szárnyaljanak. De azon az éjjelen a hétfejű gyíkot csillapíthatatlan éhség kerítette hatalmába, és már nem bírt tovább várni a vacsorájára. Kimászott a patakból, és egyenest a fészket rejtő fa irányába tartott. Szemei úgy világítottak, akár a tűz, szájából meg egyre csak tüzes nyelvét öltögette, miközben rohamosan közeledett a fészek felé. A fiókák érezték a veszélyt, rettegve bújtak össze a fészek túlsó sarkában. A gyík csak közeledett és közeledett, s mikor már nyelve hegyével majdnem elérte az egyik fiókát, hirtelen vérfagyasztó hangon felüvöltött, majd visszafordult, és leesett a földre. Odalentről olyan félelmetes csatazajok hallatszódtak, morgások és vicsorgások, hogy a fiókák biztosra vették, hamarosan vége az életüknek. Csak a kis Vadrózsa feküdt nyugodtan a fészekben, és békésen aludta át a történteket.
Mikor reggel a sas hazatért, észrevette a csata nyomait a fa alatt, és alig akart hinni a szemének, mikor megpillantotta a hétfejű gyíkot, mely holtan feküdt a földön.
-Ki végzett a gyíkkal? –kérdezte a fiókáit, de azok nem tudták megmondani, csak annyit feleltek, hogy milyen nagy veszélyben volt az életük.
Abban a pillanatban a nap sugarai belekapaszkodtak Vadrózsa arany fürtjeibe, és beragyogták a fészekben fekvő kislányt. És a sas rögtön arra gondolt, hogy ez a kis varázslatos, csupasz élőlény hozott neki szerencsét, és bizonyára az ő varázsereje mentette meg a fiókáit a veszedelemtől, és ölte meg a gyíkot.
-Ezt a kislányt vacsorára hoztam nektek, miért nem ettétek meg őt? – kérdezte a fiókáitól.
De a fiókák erre sem tudtak válaszolni. S ekkor Vadrózsa kinyitotta a szemét, és százszorta édesebbnek tűnt, mint álmában.
Attól a naptól kezdve Vadrózsa úgy élt, mint egy kis hercegnő. A sas felkutatta az erdőt a legfinomabb moha után, hogy abból készítsen puha ágyat számára, a mezőről pedig a legszebb virágokat szedte, hogy azokkal díszítse a kislány otthonát. A fiókák is a kedvében jártak, amint megtanultak repülni, ők gyűjtötték az erdő legfinomabb gyümölcseit, melyek Vadrózsa kedvencei voltak.
Teltek-múltak az évek, és Vadrózsa ifjú hölggyé cseperedett. Boldogan élt a fészekben, és nem is vágyott semmi másra, mint gyönyörködni az őt körülvevő világban, ami otthonából tárult a szeme elé. Nem érezte magányosnak magát, hiszen társa volt az erdő valamennyi madara, akik mindig nagy örömmel látogatták meg, s beszélgettek vele. Így teltek a napjai az immáron tizennégy esztendős Vadrózsának.
Egy reggel a király fia vadászni ment az erdőbe, és üldözőbe vett egy szarvast. Mindenhová követte a pompás állatot, míg végül az erdő mélyén találta magát, idegen földön, melyet emberi láb még sosem taposott. A sötétség és a síri csend már-már megrémisztette. Azon gondolkodott, merre induljon, mikor egy halvány fénysugarat pillantott meg a fák ágai között. Felpillantott, és meglátta a sasfészket a magasban, amiből fiókák néztek le rá. Célba vette őket a nyilával, de mielőtt ellőhette volna, egy újabb fénysugár kápráztatta el, mely olyan erősen ragyogott, hogy elejtette az íjat, a szemét pedig el kellett takarnia a kezével.
Mikor végre újra ki tudta nyitni a szemét, Vadrózsa tekintett le rá a fészekből.
-Mondd, hogyan érhetnélek el? – kérdezte a herceg, de a lány csak mosolygott, megrázta a fejét, és csendben visszaült a fészekbe.
A herceg látta, hogy hasztalan szólítja a szépséges lányt, hát elindult, és megkereste a kivezető utat az erdőből. De hiába tért haza, mert egyre csak arra vágyott, hogy viszontláthassa Vadrózsát. Kétszer is visszament az erdőbe, de egyszer sem járt sikerrel, hiába kereste, nem lelte meg újra a lányt.
A herceg vigasztalhatatlan volt, s apja, a király nem tudta, mi a csuda történhetett a fiúval, hogy olyan mély bánat szállta meg a lelkét. Megkérdezte hát tőle, mi bántja, s a herceg végül elmesélte, mi történt az erdőben, és hogy a fán ülő lány képe olyan mélyen beleégett a lelkébe, hogy sosem lesz boldog, ha nélküle kell leélnie az életét.
A királyt először nagyon elszomorította a fia beszéde, kételkedett abban, hogy egy fa tetején ücsörgő lány ideális hercegné lenne, de annyira szerette a fiát, hogy megígérte, megkeresteti a lányt.
Másnap reggel ki is hirdették az egész birodalomban, hogy aki meg tudja mondani, hol van a fa tetején lakó lány, annak mesés gazdagság üti a markát. De senki nem tudta megmondani. A birodalomban a fiatal lányok ismeretlenül is gúnyolták Vadrózsát, azon nevettek, hogy ugyan milyen hercegné válhatna egy ilyen fán nevelkedett leányból, s a fejüket megvetően rázták hozzá.
A hírnökök már egészen elkeseredtek, hogy semmi hír a lányról, mikor a tömegből kivált egy vénséges vén, kopasz és púpos öregasszony, aki azt mondta, meg tudja mondani, merre él az a titokzatos leány. A hírnökök a néne láttán a hasukat fogták nevettükben, s az öregasszony mondandójára csak még jobban hahotáztak.
-Tűnj innen, vén boszorkány – förmedtek rá -, még a végén balszerencsét hozol ránk!
De a néne egyre csak erősködött, hogy ő tudja, merre van a keresett lány.
-Vigyétek a király színe elé – szólt végül a legidősebb hírnök. – A király megmondta, hogy a palotába kell vinnünk azt, aki bármilyen hírrel tud szolgálni.
-Azt mondtad, tudod, hol van a fa tetején élő lány. Igazat szóltál? – kérdezte a király a nénétől.
-Igen, felség. Csak adj nekem egy üstöt meg egy állványt hozzá, s máris útnak indulok – szólt a néne.
A király odahozatta, amit kért, majd a néne nyomában egy csapat királyi vadásszal útnak indult. De amint elérték a sötét erdőt, a vadászok kívül maradtak, s a néne egyedül vetette bele magát a sűrűbe.
Mikor elért a fa alá, amelyen Vadrózsa élt, nekilátott, hogy néhány száraz ágból tüzet gyújtson. Mikor a tűz már égett, fölétette a háromlábú állványt, s rá az üstöt. De valami baj volt azzal az üsttel, mert sehogy sem akart nyugton maradni, hiába tette a helyére a néne, az minduntalan legurult onnan, és nagy csattanás közepette esett a földre.
Olyan volt az az üst, mintha megbűvölték volna. S ki tudja, meddig próbálkozott volna a néne, ha Vadrózsa, aki folyamatosan a fa tetejéről kukucskált, le nem kiált neki a magasból:
-Az az üst sosem fog az állványon maradni! – szólt a lány türelmetlenül.
– Akkor hát hová tegyem, gyermekem? – kérdezte a néne.
-Rakj tüzet egy fa mellett, az üstöt pedig akaszd a fa egyik ágára!
A néne felakasztotta az üstöt egy vékony ágra, de az abban a pillanatban le is tört az üst súlya alatt.
-Megmutathatnád, hogyan csináljam – kérte a Vadrózsát az öregasszony, – akkor talán sikerrel járnék.
Gyorsan, akár a gondolat, Vadrózsa lecsúszott a fa sima törzsén, és megállt a néne mellett, hogy segítsen neki. De ekkor a néne hirtelen felkapta a lányt, a vállára vetette, és amilyen fürgén csak tudott, kiszaladt az erdő szélére, ahol a herceg már várt rájuk. Mikor meglátta őket a herceg, a karjába kapta a lányt, és megcsókolta. Ezután aranyruhába öltöztette, a hajába gyöngyöket fűzetett, és beültette a királyi hintóba, amit a hat legfehérebb paripa húzott. Egy pillanatra sem álltak meg, míg el nem érték a palotát, ahol aztán három napig tartó lakodalmat ültek. És mindenki, aki csak látta a csodás menyasszonyt, meg volt róla győződve, hogy aki tökéletes feleséget kíván magának, annak azt egy fa tetején kell keresnie!
________________________________________

Közzétéve ekkor: 2015.10.15. @ 14:39 Szólj hozzá

TrackBack URI a bejegyzéshez: http://mesesarok.blogolj.net/nepek-mesei/vadrozsa/trackback/

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Szólj hozzá