Rozmaringszál

Spanyol mese

rozmÉlt egyszer egy ember, aki egyetlen lányát keményen tartotta, szegény teremtést éjt-nappallá téve csak dolgoztatta. Egy reggel, mikor a lány már elvégzett minden ház körüli tennivalót, amivel az apja megbízta, elindult tűzifáért az erdőbe. Ahogy ott szedegette a gallyakat, megpillantott egy szál illatos rozmaringot, és tüstént odasietett, hogy kihúzza a földből. De minél jobban erősködött, a növény annál jobban ragaszkodott a földhöz, sehogy sem lehetett kitépni. Aztán a lány összeszedte minden erejét, s egy nagyot rántott a rozmaringon, ami végül a kezében maradt. Ebben a pillanatban valaki megszólította a lányt:

– Üdvözöllek!

A lány zavartan körbepillantott, és egy jóképű ifjút pillantott meg a háta mögött, aki megkérdezte, miért jött az erdőbe.

– Édesapám küldött tűzifáért – felelte a lány.

– Örülök, hogy ezt tette, mert így megismerhettelek – szólt az ifjú. – Kérlek, gyere velem!

A fiú kézen fogta a lányt, és egy erdei ösvényen át egy palotához vezette, ami nagyon szép volt, bár mindegyik ablaka az ég felé tekintett. Az ifjú megmutatta a szépen bebútorozott szobákat, majd elmesélte, hogy ő ennek a palotának az ura, és ha a lány hajlandó neki a szívét felajánlani, akkor elvenné feleségül, és mindörökre boldogan élhetnének.

A szépséges lány nem gondolkodott sokáig a felelettel, igent mondott, és már aznap össze is házasodtak.

Másnap az idős kamarásnő átadta a lánynak a palota kulcsait, de szigorúan a lelkére kötötte, hogy az egyiket sose használja, mert ha megteszi, a palota semmivé válik, a fű benövi a helyét, és a lány létezése örök feledésbe merül.

A lány megígérte, hogy óvakodni fog attól a kulcstól, de nem kellett sok idő, hogy a kíváncsiság le ne győzze. Egyre csak az járt az eszében, hogy vajon mit rejthet az a láda, amit az a tiltott kulcs nyit.

És bizony, ami egyszer megfogan az ember fejében, az nem hagyja nyugodni, s a lánnyal sem történt ez másképp. Egy nap odalépett a ládához, beillesztette a kulcsot a zárba, és megpróbálta kinyitni. Ám a zár nem akart nyílni, a kulcs belészorult, s a lány kénytelen volt eltörni, hogy a ládába pillanthasson. S mit rejtett a titokzatos ládikó? Nem mást, mint egy kígyóbőrt, ami a férjéé volt. Mert a palota ura nem volt más, mint egy varázsló, aki a kígyóbőrben járta a világot, ha éppen nem volt odahaza. A lány undorodva fordult el a bőrtől, de a következő pillanatban megremegett a föld a lába alatt, a palota pedig egy szempillantás alatt eltűnt, mintha sosem létezett volna.

A lány ott találta magát az erdő közepén, s nem tehetett mást, mint siratta ostoba kíváncsiságát, s elvesztett férjét, akit szívből szeretett. Nem volt más a kezében, csak a szál rozmaring, s megfogadta, hogy ha a világ végére is kell elmennie, megkeresi a férjét

Elindult, és napokon át csak ment-mendegélt az orra után, mígnem elért egy takaros házhoz. Bekopogtatott, és megkérdezte, nincs-e szükség egy cselédlányra. A ház úrnője éppen keresett egyet, s beleegyezett, hogy ott maradjon. De ahogy teltek a napok, a lány arca egyre komorabb lett, s úrnője erősködni kezdett, árulja el, mi bántja annyira a szívét. A lány elmesélte a történetét, és azt, hogyan kutatta át az egész erdőt eltűnt férje után, de nem járt sikerrel.

– Bárhol legyen is a férjed – szólt az űrnő -, a Nap, a Hold vagy a Szél biztosan tudják, merre találod.

A bátorító szavakra a lány ismét útra kelt, és meg sem állt, míg el nem érte a Nap aranypalotáját.

– Üdvözöllek, fenséges Nap – köszönt a lány. – Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem, talán te tudod, merre lelhetem meg szeretett férjemet, akit saját hibámból vesztettem el.

– Ismerlek téged! – mondta a Nap. – Sugaraim bepillantottak abba a palotába, melynek az ablaki az ég felé néznek, innen tudom, ki vagy. De bármennyire is sajnállak, nem tudom megmondani, hol keresd a férjed. De adok neked valamit! Itt van egy szem mogyoró, de csak akkor nyisd fel, ha már végtelenné válik a bánatod.

A lány megköszönte az ajándékot, és folytatta az útját, míg el nem ért egy újabb palotáig. Ott aztán bekopogtatott, mire egy idős asszony nyitott ajtót.

– Üdvözöllek – szólt a lány –, a segítségedért jöttem.

– Ó, te bizonyára nem engem keresel – felelte az asszony -, hanem űrnőmet, a Holdat! Értesítem az érkezésedről!

A Hold hamarosan a lány színe elé jött, és azonnal ráismert, hiszen látta már őt, mikor a szegény viskóban aludt, s akkor is, amikor a palotában hajtotta álomra a fejét.

A lány neki is elpanaszolta a bánatát, de a Hold, bármennyire is sajnálta őt, nem tudott segíteni.

– Bár nem tudom megmondani, hol találod meg a férjedet, adok neked egy szem mandulát. De vigyázz, csak akkor nyisd fel, ha a lelked már nem bírja tovább a szomorúságot!

A lány köszönetet mondott, és meg sem állt a Szél palotájáig.

A Szél is rögtön ráismert, hiszen látta őt a szegény viskóban, a palotában, és az erdőben is, mikor tűzifát gyűjtött.

– Nagyon sajnálom – mondta a Szél -, de nem tudok neked segíteni. De adok egy szem diót, amit felnyithatsz, ha mástól nem várhatsz segítséget.

A lány megköszönte, ám ahelyett, hogy elindult volna, keserves sírásban tört ki. Fáradt volt a hosszú út után, és azt sem tudta, merre vezet a hazafelé vezető út.

– Ne szomorkodj – vigasztalta a Szél. – Megpróbálok segíteni neked!

És ekkor a Szél egy hatalmas lendülettel elsuhant a kék ég felé, de egy szempillantás sem kellett, máris visszatért, s derűsen mosolygott.

– Megtaláltam a férjedet! Egy király tartja őt bezárva a palotájában. Holnap feleségül kell vennie a király leányát, egy csúnya hercegnőt, aki nem talált más módon kérőt a maga számára.

A hercegnő elkeseredett a hír hallatán, de tudta, hogy egy percet sem vesztegethet, el kell mennie a férjéért. Addig is megkérte a Szelet, hogy próbálja meg késleltetni az esküvőt, míg ő odaér a palotához.

A Szél boldogan beleegyezett. Pár pillanat múlva már a palotánál volt, s az egyik szobában megtalálta azt az öt szabót, akik a menyasszony ruhájának varrásával foglalatoskodtak. A Szél berepült a nyitott ablakon át, és egy fújással kirepítette a gyönyörű selymeket, csipkéket és gyöngyöket. A pazar anyagok pedig ott landoltak a fák tetején meg szerte a kukoricaföldön. A szabók lélekszakadva rohantak az anyagok után, de hiába! A csipkék elszakadtak, a selymek bepiszkolódtak, a gyöngyök meg ezerfelé gurultak. Nem maradt más választásuk, minthogy újra elmenjenek megvásárolni őket. Azt azonban tudták, hogy lehetetlen lesz újra megvarrni a ruhákat a másnapi esküvőre.

Ám a király hallani sem akart semmilyen halasztásról, annyira vágyott rá, hogy lányát végre az oltár előtt láthassa. A lány viszont nem óhajtott akármilyen ruhába felöltözni, ezért a szabók csak pár óra haladékot kaptak arra, hogy egy új ruhát készítsenek.

Szegény lány csak ekkor ért a palotához fáradtan, meggyötörten. Kétségbeesésében felnyitotta a mogyorót, amit a Naptól kapott. Meglepetésére egy csodaszép köpenyt rejtett a szem.

Becsengetett a palota ajtaján, és az ajtót nyitó szolgálótól megkérdezte, nem akarja-e a hercegnő megvásárolni tőle a gyönyörű köpenyt.

A hercegnő még soha életében nem látott ennél szebb köpönyeget, s minthogy az esküvőre szánt darab elszakadt, mindenáron meg akarta szerezni. Megkérdezte a lánytól, mit kér a köpenyért.

A lány egy zsák aranyat kért, de a hercegnőt ez nem érdekelte, kifizette az árát, és boldogan vette magához a köpenyt.

A lány elégedetten vitte el a zsák aranyat, majd feltörte a Holdtól kapott mandulát, amiben a világ legszebb alsószoknyáját találta. Ezt is felajánlotta a hercegnőnek, aki ezúttal sem tudott ellenállni a meseszép ruhadarabnak. A lány ismét egy zsák aranyat kért cserébe, a hercegnő pedig gondolkodás nélkül odaadta.

A lány örült az újabb zsák aranynak, s végül felnyitotta a Széltől kapott diót is. A dióban olyan csodálatos ruha rejtőzött, amit még a legelőkelőbb hercegkisasszonyok sem viseltek soha. Mikor a hercegnő meglátta, mindenáron meg akarta szerezni magának. De a lány immáron nem aranyat kért tőle, hanem azt, hadd találkozhasson a herceggel a palotában. A hercegnő ennek nem igazán örült, de a ruha sokkal jobban csábította, semmint hogy megtagadja a lány kérését.

A lány bemehetett hát a herceghez, s mikor odalépett hozzá, megérintette a rozmaringszállal, és egy csapásra visszatért a férje emlékezete. Felismerte a feleségét, megölelték-megcsókolták egymást. Azon nyomban elhagyták a palotát, és az arannyal együtt hazatértek. Építettek egy szép házat, ahol nagy boldogságban telt el hátralévő életük.

Illusztráció: John Dickson Batten rajza alapján

Közzétéve ekkor: 2014.04.13. @ 19:26 Szólj hozzá

TrackBack URI a bejegyzéshez: http://mesesarok.blogolj.net/nepek-mesei/rozmaringszal/trackback/

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Szólj hozzá