Napkeletre, holdnyugatra

Norvég mese

420px-TheodorKittelsen-KvitebjørnKongValemon(1912)Élt egyszer egy szegény ember meg a felesége, akiknek sok gyermekük volt, ám alig valamijük, amit adhatttak volna számukra. Ételből és ruhából is igen szűkösen voltak. Mindegyik gyermek szép volt, de a legkisebb leány volt a legszebb mind közül, nem volt hozzá fogható szépség a vidéken.

Egyszer egy hideg őszi estén a család a tűz mellett üldögélt, és ki ezzel, ki azzal foglalatoskodott. Odakint szörnyű vihar tombolt, a szél olyan erősen fújt, hogy a kicsi ház falai beleremegtek. A gyerekek hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy valaki háromszor bekopogtat az ablakon át. A szegény ember felkelt, hogy kitekintsen a sötét éjszakába, és legnagyobb meglepetésére, egy hatalmas fehér medvét látott maga előtt.

– Jó estét, szegény ember! – köszönt a medve.

– Neked is jó estét! – felelte az ember. – Miben segíthetek?

– Azért jöttem – dörmögte a medve -, hogy megkérdezzem, ideadod-e nekem a legkisebb lányodat. Ha megteszed, elfelejtheted nyomorúságos életed, mert gazdag emberré teszlek!

A szegény embernek éppenséggel nem lett volna kedve ellen való, hogy meggazdagodjék, de arra gondolt, hogy előbb a lányát kell megkérdeznie, hiszen csak ő döntheti el, hogy beleegyezik-e a dologba. Bement hát a házba, és elmondta a lányának, hogy odakint van egy nagy fehér medve, aki gazdaggá teszi a családot, ha ő elmegy vele.

A lány hallani sem akart efféle egyezségről, de az ember megbeszélte a medvével, hogy ha visszatér egy hét múlva, addigra megpróbálja jobb belátásra téríteni a lányát.

Ezután az ember addig győzködte a lányt, míg az végül beleegyezett, hogy a medvével tart. Összecsomagolta mindenét, ami nem sok volt, és úgy várta, hogy a fehér medve eljöjjön érte.

Mikor a medve megérkezett, a lány felült a hátára, és úgy indultak útnak. Már hosszú ideje ballagtak, mikor a medve megkérdezte a lányt:

– Félsz?

– Nem félek – felelte a lány.

– Csak kapaszkodj erősen a bundámba, és akkor nem lesz semmi baj.

Mentek tovább megannyi rengetegen át, mígnem a végtelennek tűnő hosszú út után megérkeztek egy nagy hegy lábához. Ekkor a fehér medve háromszor megkopogtatta a hegy oldalát, mire kinyílt egy ajtó a szikla oldalában. A lány belépett a medve után, s egy meseszép palotában találta magát. Fényesen megvilágított termei aranyban és ezüstben ragyogtak, s a látvány olyan szemkápráztató volt, hogy szavakba aligha lehetett volna önteni.

A fehér medve egy ezüst csengettyűt nyújtott át a lánynak, és elmondta, ha bármire szüksége van, csak csengessen, és amit kíván, tüstént megjelenik.

Vacsora után a lány nem vágyott másra, csak hogy kipihenhesse az út fáradalmait. Alighogy megrázta a csengettyűt, máris egy selyempaplanos, puha ágyban találta magát.

Miután kényelmesen elhelyezkedett, és leoltotta lámpát, egy férfi lépett be a szobába, és befeküdt mellé az ágyba. Ez az ember nem volt más, mint a fehér medve, aki éjjelente megszabadult vadállati külsejétől, és újra emberré vált. A lány sosem látta őt, mert mindig sötétben érkezett, reggel pedig eltűnt, mielőtt felkelt a nap.

Telt-múlt az idő, s bár a lány boldog volt, a nappalokat magányosan töltötte, és egyre jobban vágyódott haza a családjához. A fehér medve észrevette, hogy mennyire bánatos, és a lány elpanaszolta neki, hogy milyen egyedül érzi magát.

– Segítek, hogy láthasd a családodat – mondta a medve -, de meg kell ígérned, hogy csak akkor beszélsz édesanyáddal, ha mások is ott vannak, és soha nem váltasz szót vele, ha kettesben vagytok. Arra kér majd téged, hadd beszéljen veled egyedül a szobájában, de ne hallgass rá, máskülönben nagy bajt hozol magadra, és az én fejemre is.

A lány megfogadta, hogy betartja, amit a medve kér tőle. Egy hét múlva vasárnap el is indultak együtt a palotából. A lány felült medve hátára, és egy hosszú, fáradtságos út után egy nagy házhoz érkeztek. Az ajtóból vidáman szaladtak elébük a lány testvérei, boldogok voltak, hogy viszontláthatják egymást.

A medve még egyszer emlékeztette a lányt az adott szavára, mielőtt egyedül hagyta volna őt a szüleivel. A lány pedig ismét megesküdött, hogy megtartja az ígéretét. A medve otthagyta, és hazament.

A lány nagyon örült, hogy ismét a családjával lehet, akik nem győztek hálálkodni neki az értük tett áldozatáért. Mert amióta elment a medvével, az életük megváltozott, többé nem nélkülöztek, meg lett mindenük, amit csak kívántak, és igazán jól ment a soruk. Mikor megkérdezték a lányt, ő hogyan érzi magát, ő is hasonlóképpen válaszolt. Elmesélte, hogy jól érzi magát, és megvan mindene, amit csak kíván.

Minden jól ment, de másnap megtörtént, amire a medve előre figyelmeztette a lányt. Az édesanyja magához szólította, és arra kérte, menjenek a szobájába, mert egyedül akar beszélni vele. De a lány nem akarta megszegni a szavát, és nemet mondott. De az anyja valahogy mégis addig erősködött, mígnem elérte, hogy a lány kettesben maradjon vele a szobájában. És ekkor elmesélt mindent az anyjának, hogy minden éjjel, miután eloltja lámpát, egy férfi fekszik be mellé az ágyába, de ő még sosem látta arcát, mert még napkelte előtt ott is hagyja. És elsírta azt is, hogy milyen magányosan telnek így a napjai, pedig boldog lehetne, ha végre láthatná annak az embernek az arcát.

– Jaj, leányom! – kiáltott fel az anyja. – Ha az az ember, csak a sötétben hajlandó melletted, lenni, akkor biztosra veheted, hogy egy szörnyeteggel alszol egy ágyban! No, de majd én megmondom neked, hogy mit tegyél! Fogj egy gyertyát, és rejts a párnád alá. Mikor a szörny elaludt, gyújtsd meg a gyeryát, és nézd meg a hálótársad az arcát. De vigyázz, hogy egyetlen csepp viasz se hulljon rá!

Mikor elérkezett az este, a fehér medve eljött a lányért. Útközben a medve ismét figyelmeztette, hogy ha az édesanyja mondott neki valamit, s ő megteszi azt, akkor mindkettejük fejére nagy bajt hoz. De a lány ismét csak azt mondta, hogy nem fog semmi rosszat tenni ellene.

Eljött az éjszaka, s csakúgy, mint máskor, befeküdt a lány mellé az ágyba a medvéből lett férfi. Éjféltájt, mikor a lány hallotta, hogy a férfi mélyen alszik, elővett egy gyertyát, és meggyújtotta.

A gyertya fényében végre megnézhette az arcát. Soha szebb embert nem látott életében, s minthogy nagyon megszerette, úgy érezte menten belehal, ha meg nem csókolhatja. Ám miközben odahajolt a férfihoz, három csepp forró viasz hullott az ingére, mire hirtelen felébredt.

– Mit tettél? – kiáltott a férfi vészjóslóan. – Ha egy esztendeig megálltad volna, hogy nem tekintesz rám, megszabadíthattál volna a gonosz varázslattól, ami régóta sújt engem! De így mindkettőnkre nagy bajt hoztál! Én valójában egy herceg vagyok. Mostohanyám varázsolt el, hogy nappal fehér medve, éjjel ember képében éljek. Most, hogy megláttál, el kell hagyjalak téged, s vissza kell térnem hozzá a kastélyába, ami a naptól keletre és a holdtól nyugatra fekszik. Ott él vele egy hercegnő, akinek három hüvelyk hosszú az orra, s immáron ő az, akit feleségül kell vennem.

A lány keservesen zokogott, s esküdözött, hogy ezerszer is megbánta a tettét, de mindhiába.

– Hadd menjek veled! – kérlelte a lány.

– Nem jöhetsz velem.

– Akkor hát mondd meg a kastélyhoz vezető utat, hogy megkereshesselek!

– A kastély napkeletre holdnyugatra fekszik, sosem találod meg az oda vezető utat.

A lány többé nem beszélt a herceggel, s mikor reggel felébredt, a palotának és hercegnek is már csak hűlt helyét találta, ő maga meg egy sötét erdő közepén, egy tisztáson feküdt. Csak az a kis batyu volt mellette, amit még otthonról hozott magával.

Újra sírásban tört ki, s csak zokogott, míg el nem fogyott a könny a szeméből. Közben napokig úton volt, míg el nem ért egy hegyhez, aminek a lábánál egy öregasszony ült, aki a kezében egy aranyalmát tartott.

A lány illedelmesen köszönt neki, s megkérdezte, nem tudja-e az utat ahhoz a kastélyhoz, ami a naptól keletre s a holdtól nyugatra fekszik, s egy herceg lakik benne a mostohaanyjával meg egy hercegnővel, akinek három hüvely hosszú az orra.

– Honnan tudsz te a hercegről? – kérdezte az öregasszony. – Talán te lennél az a lány, akit kiszemelt magának?

– Igen, én vagyok az – felelte a lány.

– No, ha te vagy az, akkor elmondom, hogy én sajnos nem tudom, hogyan juthatsz el ahhoz a kastélyhoz, mely a naptól keletre s a holdtól nyugatra van, csak annyi bizonyos, hogy nagyon sokáig keresheted, ha ugyan egyáltalán megtalálod. De kölcsönadom neked a lovamat, hogy elmehess a szomszédasszonyomhoz, hátha ő tud neked segíteni. Ha odaértél, csak húzd meg a lovam bal fülét, s akkor magától hazatalál. S tessék, vidd magaddal az aranyalmámat is, mert szükséged lehet rá!

A lány megköszönte a segítséget, s napokig tartó lovaglás után meg is érkezett az idős asszonyhoz. Az asszony egy hegy lábánál üldögélt, s kezében egy aranyfésűt tartott. A lány tőle is megkérdezte, merre vezet az út kastélyhoz, ami a naptól keletre s a holdtól nyugatra áll.

– Én ugyan nem tudom, hogyan juthatsz el ahhoz a kastélyhoz, mely a naptól keletre s a holdtól nyugatra van, csak annyi bizonyos, hogy nagyon sokáig keresheted, ha ugyan egyáltalán rátalálsz. De kölcsönadom a lovamat, hogy elmehess vele ahhoz az asszonyhoz, aki a szomszédságomban él, talán ő tud neked segíteni. Ha odaértél, húzd meg a lovam bal fülét, s akkor magától hazajön. És neked adom az aranyfésűmet, talán hasznát veszed majd utad során!

A lány itt is megköszönte a segítséget, majd hosszú, fárasztó lovaglás után megérkezett a másik idős asszonyhoz. Az asszony egy hegy lábánál ült, s éppen egy aranyrokkán font.

– Hát te lennél az a lány, aki a herceg párja lett volna? – kérdezte az asszony, miután a lány elmesélte, mi járatban van. – Én sajnos nem tudom, merre van az a kastély, ahol a herceg lakik, de ha csakugyan a naptól keletre s a holdtól nyugatra van, biztos, hogy nagyon sokáig keresheted, ha ugyan egyáltalán megtalálod. De kölcsönadom neked a lovamat, hogy elmehess a Keleti Szélhez, ő talán tudja, merre keresd a kastélyt, s közelebb repíthet hozzá. Ha odaérsz, csak húzd meg a lovam bal fülét, s akkor magától hazatalál. S vidd magaddal az aranyrokkámat, mert lehet, hogy szükséged lesz majd rá.

A lány hosszú napokon át lovagolt, míg végül elért a Keleti Szélhez, s bár ő hallott már a hercegről és a kastélyáról, nem tudta a hozzá vezető utat.

– Elviszlek a fivéremhez, a Nyugati Szélhez, ő sokkal erősebb, mint én, és talán járt már olyan messze, ahol az a kastély áll.

A lány felült a szél hátára, és elrepültek együtt a Nyugati Szélhez.

– Sajnos, én sem tudom, hol van az a kastély – mondta a Nyugati Szél -, olyan messze még sosem jutottam. De elviszlek a bátyámhoz, a Déli Szélhez. Ő sokkal erősebb, mint a Keleti Szél vagy én, és bizonyára süvített már arrafelé, ahol annak a hercegnek a kastélya áll.

A lány elrepült a Nyugati Szél hátán, de mindhiába, mert a Déli Szél sem tudta, merre lehet az a híres kastély.

– Gyere velem a testvéremhez, az Északi Szélhez, mert ő a legerősebb és a legöregebb mindannyiunk között, neki tudnia kell, hol találod meg a hercegedet. Ha nem tudja, hol keresd, hát akkor nincs is senki a világon, aki választ adhatna a kérdésedre.

A Déli Szél elrepítette a lányt az Északi Szélhez, de még oda sem értek hozzá, máris érezni lehetett hideg leheletét. A lány egészen beleborzongott.

– Tudod-e hol találhatja ez a lány szerelmét, a herceget, aki abban kastélyban él, mely a naptól keletre, s a holdtól nyugatra fekszik? – kérdezte a Déli Szél a fivérétől.

– Igen, már jártam arra, s úgy elfáradtam, hogy utána napokig nem tudtam a levegőbe emelkedni. De ha ez a lány elég erőt érez magában, hogy elmenjen velem olyan messzire, szívesen elrepítem oda.

– Mindenképpen meg kell találnom a hercegemet! – szólt határozottan a lány.

– Rendben – felelte az Északi Szél. – Akkor most pihenj le, mert erőt kell gyűjtened a hosszú útra neked s nekem is. Holnap reggel indulunk.

Napkeltekor az Északi Szél olyan hatalmassá és erőssé duzzadt, hogy félelmetes volt rápillantani is. De a lány nem rémült meg, csak felült a hátára, aztán a levegőbe emelkedtek, fel egészen a felhők fölé, és sebesen süvöltöttek, míg el nem érték a világ végét. A szél úgy süvített, hogy alatta a tenger hegymagasságú hullámokat vetett. De még mindig nem értek el a kastélyig, mert még nagyon hosszú volt az oda vezető út. És az Északi Szél egyre fáradtabb és fáradtabb lett, már nem tudott a felhők felett szállni. Egyre lejjebb és lejjebb repült, végül már olyan alacsonyan, hogy a lány sarkát nyaldosta a víz.

Szerencsére a szárazföld már nem volt messze, s az Északi Szélnek még volt ereje ahhoz, hogy letegye a lányt a partra, éppen annak a kastélynak az egyik ablaka alá, mely a naptól keletre s a holdtól nyugatra állt.

A szél ekkor már olyan gyenge volt, hogy napokon át kellett pihennie, mielőtt vissza tudott fordulni, hogy hazatérjen.

A lány másnap leült a kastély falának tövébe, elővette az aranyalmát, és játszatni kezdett vele. Az első ember, aki észrevette őt, nem volt más, mint a nagyorrú hercegnő, akit a herceg jövendőbelijéül szántak.

– Mit kérsz az aranyalmáért? – kérdezte a hercegnő a lánytól, mert nagyon megtetszett neki a különleges alma.

– Az értéke nem érhető sem pénzben, sem aranyban, sem más kincsben – felelte a lány.

– Ha nem kérsz érte pénzt, akkor mondd meg, mit akarsz érte cserébe, kéj bármit, megkapod!

– Neked adom az aranyalmát, ha a kastélyban élő herceggel tölthetem az éjszakát – válaszolta a lány.

– Legyen úgy – bólintott rá a hercegnő.

A lány lelkesen ment a herceg szobájába, de bánatára az ifjút mély álomban találta, mert a hercegnő jó előre gondoskodott arról, hogy vőlegénye ne legyen ébren. A lány hiába szólongatta kedvesét, nem tudta felébreszteni.

Másnap a lány ismét leült a kastély mellé, elővette az aranyfésűt, és elkezdte vele a haját fésülni. A nagyorrú hercegnőnek a fésű is megtetszett, hát újra megszólította a lányt:

– Mit kérsz a fésűért cserébe?

A lány ugyanazt kívánta, mint először, s hercegnő megint beleegyezett. De mikor éjjel bement a herceg szobájába, az ifjú megint csak mélyen aludt, s hiába keltegette, nem tudta felébreszteni. A lány keservesen zokogott, de harmadnap újfent kiült a kastély mellé, és nekilátott fonni az aranyrokkán. A ravasz hercegnőnek ez a portéka is megtetszett, ezért odalépett a lányhoz, hogy a rokkát is megszerezze tőle.

– Mit akarsz a rokkáért cserébe? – kérdezte.

A lány most sem mondott mást, csak azt, mint az előző két alkalommal, és a hercegnő ezúttal is beleegyezett.

A kastélyban azonban nem csak a hercegnő, a herceg és a mostohaanyja laktak, hanem mások is, akik meghallották a lány szívszaggató sírását az elmúlt éjjeleken. Elmesélték ezt a hercegnek is, aki ezúttal sokkal óvatosabb volt. Mikor a hercegnő felkereste őt a szobájában és altatóval kevert italt hozott számára, a herceg nem itta meg, mert gyanította, hogy a hercegnő keze van abban, hogy ő átaludta az éjszakákat. Ezért mikor a lány felkereste őt a szobájában, a herceget végre ébren találta.

– Éppen időben érkeztél – mondta a herceg a lánynak –, mert holnap lesz az esküvőm a hercegnővel, és csak te menthetsz meg engem. Holnap azt fogom mondani, hogy az ingemen van három viaszcsepp, és csak az lehet a feleségem, aki ki tudja mosni a ruhámból. A hercegnő beleegyezik majd, mert azt hiszi, könnyű lesz kitisztítani, és nem tudja, hogy te ejtetted rá azokat a viaszcseppeket, és csak emberfia képes azt kiszedni onnan.

A herceg és a lány sokat beszélgettek még az éjszaka, boldogok voltak, hogy viszontláthatták egymást.

Az esküvő napján a herceg így szólt az összegyűlt násznéphez:

– Látni szeretném, mire képes az én menyasszonyom! Van egy finom ingem, amit az esküvőn szeretnék viselni, de elcsúfítja három viaszcsepp. Úgy döntöttem, hogy csakis az a lány lehet a feleségem, aki ki tudja venni azt a három foltot!

A hercegnő ráállt a próbára, úgy gondolta, nem lehet olyan nagy dolog kimosni az inget. Neki is látott, de minél erősebben mosta és suvickolta az anyagot, a folt annál nagyobbá vált.

– Ej, nem tudod te azt a foltot kiszedni! – szólt az anyja, a herceg mostohaanyja, aki egy csúf troll volt. Megfogta az inget, és ő is elkezdte súrolni, dörzsölni, de minél jobban suvickolta, a folt annál nagyobb és feketébb lett.

Na, erre nekilátott a kastély összes trollja, s nekigyürkőztek, hogy kimossák az inget, de az egyre rondábbul festett, a folt minduntalan hatalmasabb és feketébb lett.

– Jaj, látom már, hogy egyikőtök sem képes kiszedni azt a foltot. Biztos vagyok benne, hogy még az a koldus lány is ügyesebb nálatok, akik a kastély mellett üldögél!

A herceg behivatta lányt, és így kérdezte kedvesét:

– Ki tudod-e mosni ezt a ruhát?

– Nem tudom, de megpróbálom – felelte a lány.

Nem tartott sokáig, hogy miután a lány vízbe mártotta az inget, az olyan fehér és tiszta lett, mint a hó.

– Te leszel a feleségem! – kiáltotta a herceg.

Erre a troll banya olyan dühös lett, hogy mérgében kipukkadt a lányával együtt. Így szabadult meg a herceg és a többi emberi lény a trollok fogságából. És miután magukhoz vették az összes aranyat és ezüstöt, amit találtak, örökre elhagyták a kastélyt, ami a naptól keletre s a holdtól nyugatra állt.

Illusztráció: Theodor Kittelsen

Közzétéve ekkor: 2014.04.03. @ 01:00 Szólj hozzá

TrackBack URI a bejegyzéshez: http://mesesarok.blogolj.net/nepek-mesei/napkeletre-hodnyugatra/trackback/

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Szólj hozzá