Miért sós a tenger?

2013. szeptember. 29.

450px-Chuprun-Evgeny-Bark-Sedov-sum11bwNorvég népmese

Réges-régen élt két testvér, az egyik szegény volt, a másik gazdag. Karácsony Szenteste a szegénynek még egy falat kenyere sem volt, amivel éhét csillapíthatta volna, elment hát a testvéréhez, hogy könyörögjön egy kis ennivalóért. Nem ez volt az első alkalom, hogy a gazdagnak ki kellett segítenie, s hiába voltak testvérek, a tehetősnek egyáltalán nem volt ínyére, ha bármit is adnia kellett.

– Ha megteszed, amit kérek, adok neked egy egész sonkát – mondta kolduló fivérének.

A szegény tüstént megköszönte, és megígérte, hogy bármi is legyen a kívánság, ő teljesíteni fogja.

A gazdag hozzádobta a sonkát, majd így szólt:

– Menj el egyenest a Pokolba!

A szegény ember elindult, hiszen ígéretet tett, s azt nem szeghette meg. Egész álló nap úton volt, míg egyszercsak megpillantott egy erős fényt.

– Az lesz a Pokol, biztos vagyok benne – mondta, és a fény felé indult.

Mikor odaért, az ajtóban egy ősz szakállú ember állt.

– Jó estét! – köszöntötte a szegény ember.

– Jó estét neked is! Mi járatban vagy ilyen kései órán?

– A Poklot keresem, de nem tudom, jó helyen járok-e.

– No, ha azt keresed, akkor bizony jó helyen jársz, mert ez itt a bejárata. Ha belépsz, vigyázz, mert mindenki meg akarja majd kaparintani a sonkádat, de te addig ne add nekik, míg meg nem kapod tőlük azt a kézi-malmot, amit az ajtó mögött rejtettek el. Ha megszerezted, akkor miután kijössz, megtanítalak, hogyan kell használni. Meglásd, sok mindenben hasznát fogod venni!

A szegény ember megköszönte a jó tanácsot, aztán bekopogott az ajtón. Miután belépett, minden úgy történt, ahogyan az ősz szakállú ember mondta. Minden ember, legyen az kicsi vagy nagy, a sonkát akarta magának, úgy nyüzsögtek a szegény ember körül, mint egy hangyaboly.

– Odaadom a sonkát azért a kézi malomért cserébe, amely az ajtó mögött rejtőzik – szólt a szegény ember.

Az egymást túllicitáló emberek nem is akarták meghallani a szegény ember ajánlatát, de az annyira ragaszkodott a cseréhez, hogy végül odaadták neki a malmot.

Odakint aztán az ősz szakállú ember, megtanította neki, hogyan kell megállítani a malmot. A szegény ember megköszönte a segítséget, aztán elbúcsúzott, és nagyon sietett haza, hogy még éjfél előtt odaérjen. De mire visszaért a feleségéhez Karácsony este, az óra már elütötte a tizenkettőt.

– Hol a csudában voltál? – förmedt rá az asszony. – Már órák óta várok rád! Nincsen itthon még két fűszál se, amit megfőzhetnék a karácsonyi üstben.

– Ha meglátod, miért maradtam olyan soká, nem fogsz haragudni! – mondta a férje, s kitette az asztalra a malmot. Elsőként megparancsolta neki, hogy gyújtson világosságot, aztán, hogy terítse meg az asztalt, s végül, hogy rakja meg roskadásig mindenféle finomsággal, amit karácsonykor szokás felkínálni. S a kis malom csak őrölt és őrölt, és szép sorjában teljesítette a szegény ember minden kívánságát.

– Áldott legyen az ég – szólt az asszony, miközben egyik ámulatból a másikba esett, ahogy a malom elővarázsolta a terített asztalt.

Mindenáron meg akarta tudni az urától, hogy honnan szerezte a malmot, de az nem akarta elárulni.

– Ne törődj vele, honnan van – legyintett a férje -, csak örülj annak, amit ad, mert ezentúl semmiben nem fogunk hiányt szenvedni!

Annyi sok pompás ételt és italt kaptak a malomtól, hogy két napig csak tömték a hasukat, a harmadik napon pedig meghívták a barátaikat is egy lakomára.

Mikor a gazdag testvére meglátta, hogy fivére hogyan ünnepel, szörnyen bosszús lett, mert mindent irigyelt a testvérétől.

„Hiszen Karácsony este még olyan szegény volt a testvérem, hogy hozzám jött koldulni, most meg ünnepséget tart, akár egy király!” – dühöngött magában.

Nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze a testvérét, honnan ez a jómód.

– Az ajtó mögül! – felelte tréfásan a szegény ember.

Nem akarta ő megmondani gazdag fivérének, hogy minek köszönheti a szerencséjét, de éjfél után már annyit öntött fel a garatra a finom borból, hogy véletlenül kikotyogta, hogy micsoda varázslatos kézi malom van a birtokában.

Akkor elővette a malmot, és megmutatta, mit tud, és az egymás után ontotta magából, amit csak kívántak tőle.

A gazdag embert elkápráztatta a malom, és nem nyughatott addig, míg meg nem szerezte. Sikerült meggyőznie a testvérét, hogy adja el neki, és az egy tekintélyes summáért hajlandó volt megválni kincsétől. De azt szándékosan nem tanította meg gazdag fivérének, hogyan kell a malmot megállítani.

A gazdag testvér boldogan vitte haza a malmot, ott aztán kitette az asztalra, és tüstént ráparancsolt, hogy adjon neki halat meg tejfőzeléket.

A malom neki is látott, és csak úgy dőlt belőle a sok hal meg a főzelék. A gazdag ember megtöltött minden tálat a hallal, s minden kannát a főzelékkel, de hamarosan már annyit kapott belőlük, hogy elárasztották a konyhapadlót. Az ember megpróbált mindent, hogy megállítsa a malmot, tekergette-csavargatta, de nem tudta megállásra bírni. A malom csak forgott és forgott, és már az egész házat elárasztotta a temérdek hal meg a főzelék. Az ember fejvesztve rohant ki a házából, de a hal és főzelékfolyam ment utána. Rohant a testvéréhez, és könyörgött neki:

– Kérlek, vedd vissza a malmot, különben az egész környéket elárasztja a hal és a tejfőzelék, s mindannyian itt fogunk belefulladni!

A szegény ember belegyezett, de a testvérétől egy újabb szép summát kért cserébe. Immáron gazdag ember lett, a pénz is nála volt, és a malmot is visszaszerezte. A malom annyi aranyat őrölt neki, hogy még a házát is azzal borította be. Az arany ház nem messze a tengerparttól feküdt, s már messziről csodálta minden tengerész, aki arra járt. A csodamalom híre is messzire szállt, nem akadt olyan utazó, aki ne hallott volna a létezéséről.

Évek múltán egy tengerészkapitány látogatta meg a malom tulajdonosát, és megkérdezte, tud-e sót őrölni.

– Hogyne tudna sót őrölni! – büszkélkedett az ember.

A kapitány nagyon vágyott a malomra, könyörgött az embernek, hogy adja neki, bármi is legyen az ára, mert ha az övé lesz, végre nem kell a veszélyes tengeren messzire hajóznia, hogy sót szállítson.

Addig rimánkodott, míg egy tetemes összegért meg is kapta a malmot. A kapitány, ahogy kézbe vette a malmot, már rohant is vele a hajójára, mert attól tartott, hogy a gazda esetleg meggondolja magát. De a nagy sietségben elfelejtette megkérdezni, hogyan kell a malmot megállítani.

Mikor már a tengeren járt, elővette a malmot, és ráparancsolt, hogy őröljön sót. Több se kellett a malomnak, úgy ömlött belőle a só, mint a víz. Mikor a kapitány már úgy gondolta, hogy elég sót őrölt, szerette volna megállítani a malmot, de hiába forgatta, tekerte, az csak nem állt meg.

Végül akkora sókupac nőtt a fedélzeten, hogy a hajó elsüllyedt a súlya alatt. A malom pedig azóta is ontja magából a sót a tenger fenekén.

Kép: Evgeny Chuprun festménye




TrackBack URI | Hozzászólások RSS

Szólj hozzá!

Név

E-mail

Honlap

Mondd el mit gondolsz

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031