Az aranyfonók

Észt mese

waterl4

Egyszer régen, távoli erdőben élt egy idős asszony és három leány. Mind a három gyönyörű teremtés volt, de a legkisebb volt közöttük a legszemrevalóbb. Kicsiny kunyhójuk, amiben éltek, mélyen az erdő szívében rejtőzött, így szépségüket nem csodálhatta más, csak a nap, a hold és a csillagok.

Az öregasszony éjt-nappallá téve dolgoztatta őket, a lányok reggeltől-estig aranyszálat fontak, s ha megtelt egy rokka, máris kaptak egy üreset, így sosem tudtak pihenni. Mikor egy-egy orsónyi aranyszál elkészült, az asszony a titkos kamrájába zárta az értékes portékát.

Olykor az asszony elutazott, de ilyenkor is szigorúan meghagyta a lányoknak, mi a teendőjük. Ám éjjelente titokban mindig visszatért, de a lányok sosem látták, s azt sem tudták, honnan való az aranylen, amiből a fonál készül.

Elérkezett egy újabb út ideje, s az öregasszony mindegyik számára kiosztotta a feladatot, s szigorúan rájuk parancsolt:

– Ne feledjétek, hogy távollétemben is járjon a kezetek, ne ábrándozzatok, és ne álljatok szóba senkivel, különben az aranyszálak nyomban elvesztik fényüket, és attól kezdve csak szerencsétlenség ér majd benneteket!

A lányok gyakran nevettek ezeken a baljós szavakon, hiszen hogyan is veszthetnék el a színarany szálak a ragyogásukat, és ugyan hogyan is tévedhetne az erdő ily eldugott mélyére egy ember?

Három nappal az után, hogy az öregasszony útra kelt, egy ifjú herceg lovagolt kíséretével az erdőbe, de maga mögött hagyva az embereit, hamar eltévedt a rengetegben. Hosszas bolyongás után belefáradt a kiút keresésébe, ezért a lovát elengedte, hadd legeljen kedvére, ő maga meg lefeküdt egy fa tövébe, és elnyomta az álom.

A nap már magasan járt, mikor felébredt, s ő ismét felkerekedett, hogy megtalálja a hazafelé vezető utat. Ám helyette egy keskeny ösvényre bukkant, ami a kis kunyhóig vezette őt. A három lány éppen a kunyhó előtt dolgozott, mikor megpillantották a közeledő herceget. A két idősebbik falfehér lett a rémülettől, hiszen jól emlékeztek az öregasszony szavaira, de a legkisebb lány kíváncsian méregette az ifjút:

– Várjatok még, hadd nézzem meg közelebbről! Még sosem láttam hozzá hasonlót!

Nővérei hiába kérlelték, hogy menjenek be mind a kunyhóba, a lány nem akart elbújni, ezért magára hagyták. Mikor a herceg odaért hozzá, kedvesen üdvözölte őt, majd elmondta, hogy eltévedt az erdőben, ráadásul nagyon éhes és kimerült.

A lányt annyira felvidította a váratlan látogató, hogy tüstént étellel kínálta, és az öregasszony figyelmeztetése ellenére szóba elegyedett vele, és órákon át beszélgettek.

Eközben a herceg kísérete mindent tűvé tett az ifjú után, de minthogy nem találták, üzenetet küldtek a királynak, aki nyomban egy ezred katonát küldött az erdőbe fia keresésére.

Három nap után rá is találtak a kunyhóra. A herceg még mindig ott üldögélt az ajtóban a lány társaságában. Olyan jól érezte magát, hogy nem is vette észre, milyen gyorsan elrepült az idő. Elbúcsúzott a lánytól, de mielőtt elment, megígérte neki, hogy visszajön érte, hogy hazavigye a palotába, és feleségül vegye.

Mikor a herceg elment, a lány sietve visszaült a rokka mellé, hogy folytassa a fonást, de elborzadva látta, hogy az aranyszál elvesztette miden ragyogását. A szíve hevesen vert, és keserves sírásban tört ki, mert tudta, hogy bekövetkezik, amit az öregasszony jósolt, és ezután csak szerencsétlenségek sora hullik majd a fejére.

Az asszony éjjel titokban visszatért, és jól tudta, mi történt a távollétében. Alaposan leszidta a leányt:

– Te átkozott! – kiáltotta mérgesen. – Nem csak magadnak szereztél balsorsot, hanem a herceg számára is nyomorúságot hoztál!

A lányt szinte elemésztette a szomorúság, nem tudott másra gondolni, s mikor már nem bírta tovább, elhatározta, hogy megkeresi a herceget, és tőle kér segítséget.

Még gyermekkorában megtanulta a madarak beszédét, ezért úgy döntött, tőlük próbál útmutatást kérni. Mikor észrevett egy tollászkodó hollót az egyik faágon, gyengéden megszólította:

– Kedves madár, ki a legokosabb vagy minden tollas lény között, tudnál segíteni nekem?

– Hogyan segíthetnék? – kérdezte a holló.

– Repülj a közeli meseszép városba, míg el nem éred a király palotáját! Ott keresd meg a herceget, és mondd el neki, hogy nagy balszerencse ért engem!

A lány részletesen elmesélte, hogyan veszítette el az aranyszál a fényét, mennyire forr az öregasszonyban a méreg iránta, és hogy retteg, vajon milyen szerencsétlenségek érik ezután.

A holló megígérte, hogy megkeresi a király fiát, és mindenről beszámol neki. Tüstént el is repült a város irányába. A lány hazament, és folytatta a kemény munkát, de csak a két idősebb lány által készített fonalakat tekerhette, mert az asszony nem engedte többé neki, hogy fonjon.

Estefelé meghallotta a holló károgását a közeli fáról, és rögtön hozzá sietett. Szerencsére a palota varázslója megértette a mondandóját, így elbeszélhette neki a lány bánatát, az pedig mindenről beszámolt a hercegnek. Az ifjú nagyon elszomorodott a hír hallatán, és összehívta a barátait, hogy kigondolják, hogyan is menthetnék meg a lányt.

Miután tanácskoztak, a herceg így szólt a varázslóhoz:

– Kérdd meg a hollót, hogy mondja el a lánynak, legyen készen kilenc nap múltán, mert akkor éjjel elmegyek érte, és megszöktetem!

Miután a lány megkapta a hollótól az üzenetet, kissé megnyugodott. Nem szólt senkinek a tervéről, csak hazament, és várta, hogy elteljen az idő, míg a herceg megérkezik. Ám a kilencedik éjszakán különös félelem lett úrrá rajta, attól tartott, valami szerencsétlenség történik, ami tönkreteszi minden tervét. Hamarosan lódobogás hallatszott. A herceg közeledett fegyveres kíséretével, és gondosan megjelöltek minden fát a kunyhóhoz vezető úton, nehogy eltévedjenek. Mikor meglátta a lányt, felemelte maga mellé a nyeregbe, aztán sietve hazafelé vették az irányt.

A hold olyan fényesen ragyogott, hogy jól láttak minden hátrahagyott jelet a fatörzseken.

Másnap reggel az öregasszony hiába kereste a lányt. Kikérdezte a nővéreket, ám azok sem tudták, hogy húguk hová tűnhetett, de ha tudták volna, sem árulták volna el. Minthogy az öregasszony valójában egy gonosz boszorkány volt, könnyen rájött segítség nélkül is, hogy a lány megszökött. Úgy döntött, megbünteti a szökevényeket. Összegyűjtött kilenc varázsnövényt, adott hozzájuk gonosz mágiával elvarázsolt sót, aztán mindet egy darab rongyba kötötte, amit gömb alakúra formázott, és a szelek szárnyán a herceg és a lány nyomába küldte:

„Szelek anyja: forgószél!

Fogd el azt, ki vétkezett!

Vidd utána ezt a mágikus labdát,

S ne hagyd, hogy szerelme boldog legyen!

Szakítsd ki örökre a herceg karjából,

S végső büntetésként:

A folyó hullámai közé temesd!”

Délben, mikor magasan járt a nap, a herceg és kísérete egy mély folyóhoz értek. A túlpartra csak egy híd vezetett, ami olyan keskeny volt, hogy egyszerre csak egy lovas mehetett át rajta. A herceg és a lány éppen a híd közepén jártak, mikor a mágikus labda feléjük ért. A ló ijedtében felágaskodott, s mielőtt bárki tehetett volna valamit, a lány leesett a nyeregből egyenest a hömpölygő folyóba. A herceg tüstént utána akart ugrani, de az emberei megakadályozták, és erővel hazavitték a palotába. Ott a herceg bezárkózott a szobájába, és hat héten át ki sem tette onnan a lábát, nem evett-nem ivott, csak elveszett kedvese után bánkódott.

Végül olyan gyenge lett, hogy már a halál küszöbén állt. A király kétségbeesetten hívta magához az ország összes varázslóját, hogy segítsenek a fián, de egyikük sem tudott gyógyírt a bajára. Végül a szelek varázslójának fia adott tanácsot a királynak:

– Küldess el az öreg Északi varázslóért, ő sokkal többet tud, és nagyobb hatalommal bír, mind országod varázslói együttvéve!

A király el is hívta a varázslót, aki egy hét múlva érkezett meg hozzá.

– Nagyrabecsült király – szólt az Északi varázsló -, maga a szél hozta e betegséget a fiadra, mert egy mágikus labdával elszakította tőle egyetlen szerelmét. Emiatt olyan bánatos a fiad, s gyászol rendíthetetlenül. Engedd, hogy a szél keresztülfújja, s akkor talán a fájdalma is elszáll.

A király kivitte a fiát a szélre, és a herceg lassacskán jobban lett, és mindent elmesélt az apjának.

– Felejtsd el azt a lányt, édes fiam – mondta az apja aggódó hangon -, s keress másik menyasszonyt magadnak!

De a herceg csak azt felelte, hogy soha nem tudna mást szeretni.

Egy esztendő múltán a herceg éppen arra a hídra tévedt lovaglás közben, ahol szerelmét elnyelték a folyó hullámai. Ahogy felidézte a történteket, keserves sírásban tört ki, és arra gondolt, mindenét odaadná, csak még egyszer láthatná az életben szeretett kedvesét. Egyszercsak úgy rémlett neki, mintha énekelne valaki. Körbenézett, de nem látott senkit. Aztán ismét meghallotta a hangot, mely így dalolt:

„Elátkozva és elhagyottan,

Kell örök síromban nyugodnom.

Mert szerelmemmel elszöktem,

Ez lett nyomorúságos sorsom!”

A herceg döbbenten hallgatta, leugrott a lováról, és alaposan körülnézett, nem rejtőzik-e valaki híd alatt. De nem talált ott senkit.

Ekkor megpillantott egy sárga tündérrózsát a víz feszínén. Hatalmas zöld levelei félig eltakarták, s a herceg először azt hitte, a virág énekelt.

„De hiszen a virágok nem énekelnek” – gondolta magában, és tovább fülelt. Kisvártatva újra meghallotta az ismerős dallamot:

„Elátkozva és elhagyottan,

Kell örök síromban nyugodnom.

Mert szerelmemmel elszöktem,

Ez lett nyomorúságos sorsom!”

A hercegnek eszébe jutottak az aranyfonók, a lány nővérei, s úgy döntött, elmegy hozzájuk, hátha ők magyarázatot adhatnak a történtekre. A lányokat meg is találta a kunyhó előtt, s azok elmesélték, hogy a sárga vízirózsa bizony nem lehet más, csakis szeretett húguk, aki nem halt meg, csak a mágikus labda elvarázsolta.

A legidősebb lány készített egy varázsfüvekből álló pogácsát a herceg számára. Miután a herceg megette, éjjel azt álmodta, hogy az erdőben lakik, és megérti az összes madár nyelvét. Reggel elmondott mindent a nővéreknek, és azok elmagyarázták, hogy a varázspogácsának köszönhető, hogy megérti a madarak beszédét.

– Jól figyelj arra, amit a madarak mondanak neked – tanácsolta a legidősebb lány -, mert segíthetnek megszabadítani húgunkat az átok alól. És ha őt visszakaptad, ne feledkezz meg rólunk sem, térj vissza, és szabadíts meg minket is – kérlelte a lány a herceget.

A herceg megígérte, hogy segíteni fog nekik, aztán lóra pattant, és ahogy hazafelé tartott az erdőn át, észrevette, hogy tökéletesen érti, amit a madarak beszélnek.

– Milyen együgyűek is az emberek! – mondta egy rigó a szarkának. – Észre sem veszik azt, ami az orruk előtt van. Már egy éve annak, hogy az a szegény lány tündérrózsává változott, és szomorú énekét bárki hallhatja, aki a hídon átmegy. Mégsem segít neki senki, pedig még szeretett hercege is meghallotta, de ő sem volt okosabb a többinél.

– Ráadásul a herceg az oka minden szerencsétlenségének – tette hozzá a szarka. – És ha az az ifjú nem hallgat másra, csak az emberek szavára, akkor a lány tündérrózsa marad örökre. Csak az Északi varászló segíthet neki, hogy a lány visszaváltozzék.

A herceg ezt hallva, azon kezdett tanakodni, hogyan küldhetne üzenetet a messzi északra. És ekkor meghallotta, amint egy veréb így szól a másikhoz:

– Gyere, repüljünk el északra, ott jobb fészket építhetünk magunknak!

– Várjatok, kedves barátaim – kiáltott a herceg. – Megtennétek nekem, hogy elviszitek üdvözletemet az Északi varázslónak, és megkérditek tőle, hogyan változhatna vissza egy virággá változtatott lány emberré?

A verebek belegyeztek, és elrepültek. A herceg visszatért hídhoz, remélve, hogy újra meghallja kedvese énekét, de nem hallott mást, csak a víz csobogását és a szél zúgását. Csalódottan tért haza.

Kis idő múltán, mikor a palota kertjében üldögélt, éppen arra gondolt, hogy a verebek már jó ideje elrepültek, s bizonyára elfelejtkeztek az üzenetéről. Ám ekkor meglátott egy hatalmas sast, mely a feje fölött körözött, aztán lassan leszállt egy közeli fa ágára.

– Az Északi varászló üdvözletét küldi –szólt a herceghez a sas -, és megbízott engem, hogy adjam át a következő üzenetet számodra. Ha a következőképpen cselekszel, kiszabadíthatod kedvesed a varázslat fogságából. Menj a folyóhoz, és kend be magad tetőtől-tápig sárral, aztán mondd azt: „Emberből rákká!”, és akkor rákká változol. Merülj bátran a vízbe, és ússzál a tündérrózsa gyökereihez egészen közel. Lazítsd meg a gyökereit a iszapból, aztán az ollóiddal kapaszkodj belé erősen, és hagyd, hogy a tündérrózsa veled együtt a víz felszínére emelkedjen, és sodorja az áramlat, míg el nem értek a part azon részéig, ahol egy nagy kőrisfa áll. A fa közelében találsz egy nagy követ, állj meg mellette, s ekkor mondd azt: „Rákból emberré, tündérrózsából leánnyá!”, és akkor visszaváltoztok mindketten, és újra emberek lesztek.

A herceg, kétséggel telve a szívében indult folyóhoz.

– Ne félj! – bátorította egy varjú. – Az öreg varázsló jó tanácsot adott, és a madarak sem csaptak be téged. Siess, s töröld fel kedvesed könnyeit!

A herceg a folyóhoz vágtatott, és alaposan bekente magát sárral. „Emberből rákká”- mondta, s miután átváltozott, leúszott a tündérrózsa gyökeréhez, hogy meglazítsa azt. De a gyökerek olyan erősen ragaszkodtak a folyó fenekéhez, hogy bizony jó sokáig tartott, míg sikerült kihúznia. Akkor aztán hagyta, hadd sodorja őket víz, míg el nem értek a kőrisfához és a nagy kőhöz. Ott megállt, és így szólt: Rákból emberré, tündérrózsából leánnyá”, s abban a pillanatban ott álltak egymás mellett menyasszonyával mindketten emberi alakban. A lány, ha lehet még szebb volt, mint amikor utoljára látta. Gyönyörű, halványsárga köntöst viselt, amin drágakövek ragyogtak. Megköszönte a hercegnek, hogy megszabadította a boszorkány átkától. Boldogan sétáltak vissza hídhoz, hogy hazalovagoljanak. Ám a herceg a lovát nem találta sehol. Ő azt hitte, hogy csak néhány órán át volt víz alatt rák képében, de valójában több mint tíz napot töltött a folyóban. Miközben azon tanakodtak, hogyan térjenek haza atyja palotájába, egyszercsak egy hintó tűnt fel előttük. A gyönyörű kocsit hat nemes paripa húzta, s azért jöttek, hogy a palotába vigyék a jegyespárt.

A király és a királyné éppen a templomban voltak, és fiukat siratták, mert azt hitték, hogy bánatában a folyóba ölte magát. Nagy volt a meglepetésük és örömük, mikor megpillantották épen és egészségesen! Rögtön megtartották a fiatalok esküvőjét, és az ünnepségek még hat héten át tartottak.

A nagy mulatság múltán éppen a kertben üldögéltek, mikor az egyik fa ágáról egy fekete varjú károgott le rájuk méltatlankodva:

– Hálátlan teremtések! Talán megfeledkeztetek a két szegény lányról, akik még mindig a boszorkánynál sínylődnek, pedig nekik köszönhetitek a boldogságotokat? Azt akarjátok, hogy aranyszálakat fonjanak az idők végezetéig? A vén boszorkát ne sajnáljátok! Mert mindhárom lány, akit dolgoztatott, hercegnők, akiket még gyermekkorukban ragadott el a szüleiktől, s elrabolta minden ezüsttárgyukat is, amiket aztán aranylenné változtatott. A méreg lesz számára a legjobb büntetés!

A herceg nagyon elszégyellte magát, amiért megfeledkezett a nővérekről. Rögtön lóra ült, és az erdei kunyhóhoz vágtatott. Szerencsére a boszorkány nem volt odahaza. A két lány viszont már nagyon várta őt, előre megálmodták, hogy a herceg értük jön. Ám mielőtt elindultak volna, készítettek egy tortát a boszorka számára, amibe mérget tettek. Mikor az öregasszony hazaért, és meglátta az ínycsiklandó süteményt, nem tudott ellenállni, és mindet megette. Az élet azon nyomban elszállt belőle.

A herceg és a nővérek később egy titkos kamrában megtalálták a fonásra váró temérdek arany lent, s amennyi csak volt, mindet eltemették a porig rombolt kunyhóval együtt.

Illusztráció: ForestWander képe alapján

Közzétéve ekkor: 2014.03.17. @ 11:19 Szólj hozzá

TrackBack URI a bejegyzéshez: http://mesesarok.blogolj.net/nepek-mesei/az-aranyfonok/trackback/

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Szólj hozzá