A Virágos-szigetek királynője

Francia mese

virágosszigetek

Élt egyszer egy királynő, aki az egész Virágos-szigeteken uralkodott. Férje, akit nagyon szeretett, néhány évvel az esküvőjük után meghalt. A királynő, hogy ne gondoljon mindig a bánatára, minden idejét két szépséges leányának szentelte. A kis hercegnők gyönyörű lányokká serdültek, de az idősebbik különösen kitűnt a szépségével. Édesanyja éppen ezért nagyon aggódott, hogy a lánya kivívja az összes sziget felett uralkodó királynő haragját, aki úgy gondolta, nincsen nála gyönyörűbb teremtés a világon, s összes alattvalójától elvárta, hogy behódoljanak a szépsége előtt.

A hiú királynő minden környező szigetet meg akart hódítani a seregével, s valamennyi legyőzött sziget uralkodó családjától csak egy dolgot várt el: a fiatal hercegnők jelenjenek meg a színe előtt, amint betöltötték tizenötödik életévüket.

Mikor elérkezett az idősebb hercegnő tizenötödik születésnapja, édesanyja a törvény szerint el is vitte a királynőhöz. A hiú uralkodó már halotta hírét a lány szépségének, s izgatottan várta a találkozást, de amint megpillantotta, azt kívánta, bárcsak sose látta volna. A hercegnő felülmúlta az ő szépségét, szem nem látott még bájosabb teremtést, és ez határtalan irigységet ébresztett a szívében.

Azt sem tudta, mihez kezdjen hatalmas dühével, de aztán arra gondolt, talán csak ő találja olyan szépnek a hercegnőt, és mások szemében továbbra is ő a legfenségesebb. De csalódnia kellett, mert az egész udvar tekintetében ott ragyogott a csodálat és az ámulat a hercegnő szépsége láttán. A királynő hamar visszavonult a szobájába, rá sem bírt többé nézni a lányra. Megüzente egyik udvarhölgyével, hogy nagyon rosszul érzi magát, ezért sajnos nem tudja újra fogadni őt, jobb lesz, ha hazatér saját országába.

A hercegnő édesanyja jól tudta, hogy nem szabad tovább maradniuk a felbőszült királynő udvarában, s félt a varázserejétől is. Tüstént hazatért a lányával, s ráparancsolt, hogy hat hónapig ki ne tegye a lábát a palotából. Azt remélte, ennyi idő alatt elszáll majd a királynő haragja.

Már csaknem letelt a fél esztendő, mikor a hercegnő megtudta, hogy a palotához közeli réten csodás bál lesz. Csak az ablakából nézhette az előkészületeket, de minden vágya az volt, hogy ott lehessen. Végül sikerült elérnie, hogy elmehessen, édesanyja belegyezett, mert úgy gondolta, elmúlt a veszély.

Az egész királyi udvar boldog volt, hogy szeretett hercegnőjük végre elhagyhatta a palota fogságát. A bálozók vidáman követték a hercegnőt, aki előttük lépdelt, mikor hirtelen megnyílt a föld a lány talpa alatt, és egy szempillantás alatt elnyelte.

Az összegyűltek halálra sápadtak a döbbenettől, a királyné és az ifjabbik hercegnő pedig sírásban törtek ki. A királyné parancsot adott a föld felásására, de hiába, bármilyen mélyre is jutottak, a hercegnőnek nyomát sem találták.

Eközben az eltűnt hercegnő a föld másik felén találta magát egy kihalt sivatag kellős közepén. Aztán hirtelen mégis feltűnt egy élőlény, de az nem ember volt, hanem egy nagyon aranyos kiskutya, aki boldogan simult a lányhoz. A hercegnő a karjaiba vette, és kedvesen megsimogatta. Mikor letette a földre, a kiskutya ugatni kezdett, mintha csak azt kérte volna a lánytól, hogy kövesse őt.

A lány a nyomába is eredt. Hamarosan egy dombhoz értek, melynek a tetejéről egy csodás völgy látványa tárult a szemük elé. Gyümölcsfák sorakoztak egymás mellett, ágaikon roskadoztak a gyümölcsök és a virágok. De a legérdekesebb dolog a völgy közepén állt: egy meseszép szökőkút.

A kiskutya a kúthoz vezette a lányt, aki leült a selymes pázsitra. Hirtelen mély szomorúság szállta meg, nem tudott másra gondolni, mint szerencsétlen sorsára, és fájdalmas könnyeket hullatott.

A kiskutya igyekezett jobb kedvre deríteni, és a hercegnő, mialatt a kedves teremtéssel játszott, el is feledkezett balszerencséjéről.

Ám ahogy közeledett az éjszaka, a hercegnő egyre jobban félt attól, milyen veszélyek leselkedhetnek majd rá a sötétben.

Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a kiskutya a ruhája szélét húzza. A hercegnő ismét rábízta magát kis segítőjére, és utána indult. A kiskutya ezúttal egy hatalmas sziklához vezette, aminek a közepén jókora nyílás tátongott. A kutyus a barlang szájához vitte, és a hercegnővel együtt beléptek a barlangba.

Odabent csodás látvány tárult a szemük elé: a barlang falát fényes kövek borították, melyek mindent beragyogtak, hátul pedig egy kis kanapéra bukkantak, melyet puha moha borított. A hercegnő lefeküdt, és az egész napi izgalom után hamar elnyomta az álom. A kiskutya kényelmesen elhelyezkedett a lábánál, és ő is nyugovóra tért.

Másnap reggel hangos madárcsicsergés keltette a hercegnőt. A kiskutya is felébredt, kedvesen körülugrálta védencét, majd megint belekapaszkodott a ruhájába. A hercegnő most is hagyta, hogy a kutya vezesse őt, és hamarosan visszatértek a gyönyörű kertbe, ahol az előző napot töltötték. A hercegnő evett a fákról roskadozó gyümölcsökből, ivott a szökőkút vizéből, és úgy érezte, hogy még soha életében nem volt része finomabb étekben. Ezután sétált a virágok között, és játszott a kiskutyával, aztán éjszakára megint visszatértek a barlangba aludni.

Teltek-múltak a hónapok, és ezalatt a hercegnő így töltötte minden napját. Mégsem volt elkeseredett, s egyre inkább kezdett beletörődni a sorsába. A kiskutyát is nagyon szerette, és kedves kis barátja mellett nem érezte magányosnak magát.

Egy nap feltűnt neki, hogy a kiskutya nagyon szomorú, és szörnyen megijedt, hogy talán megbetegedett. Elvitte őt egy olyan helyre, ahol a kutya már korábban is evett néhány növényből, hátha meggyógyul, de a kutyus nem nyúlt egyik gyógyfűhöz sem. Egész éjszaka csak sírt és nyüszített, mintha csak nagy fájdalmai lennének.

A hercegnő éberen vigyázott rá, de végül csak elnyomta az álom. Reggel, mikor felébredt, első gondolata kis pajtása volt, ám nem feküdt az ágya végén, mint szokott, és a barlangban sem lelte sehol. Elindult, hogy megkeresse, de amint kilépett a barlangból, különös dolgot látott. Egy ősz hajú embert pillantott meg, aki olyan gyorsan tűnt el a szeme elől, hogy alaposabban meg sem tudta figyelni. Ez a találkozás legalább annyira megdöbbentette, mint kiskutyája eltűnése. Nem tudta, hogy vajon hűséges kis barátja elcsatangolt, vagy az öregember vitte magával.

Ezek a gondolatok kavarogtak félelemmel teli szívében, mikor hirtelen egy puha felhő vette körül, és a levegőbe emelkedett vele. A hercegnő nem próbált szabadulni, nyugodtan hagyta, hogy a felhő magával repítse. Hosszú út után ismerős tájakra lett figyelmes, s végül megpillantotta a palotát, ahol megszületett.

De a kezdeti öröm után nagyon megrémült, mert odalent mindenki fekete ruhát viselt. A felhő letette őt, s amikor az emberek meglátták, boldogan ünnepeltek. A hercegnő és a húga sírva ölelkeztek örömükben, hogy viszontláthatják egymást. A húga elmesélte, hogy azért hord mindenki feketét, mert szegény édesanyjuk nem bírta elviselni a kínt, amit a hercegnő eltűnése okozott, s pár nappal később belehalt a bánatba. Eddig ő viselte a koronát, amit tüstént átadott nővérének. A hercegnő elfogadta, de ragaszkodott hozzá, hogy ezentúl közösen uralkodjanak az országban.

Az új királynő első rendelete az volt, hogy emléket állítson szeretett édesanyjának. De szívét nem csak édesanyja elvesztése szomorította el, hanem kedves kiskutyájának eltűnése is. Nem volt olyan ország, melyet át ne kutattak volna a kiskutya után, de sehol sem lelték. A királynő annyira elkeseredett volt, hogy felajánlotta fele királyságát annak, ki megtalálja elveszett kedvencét. Se szeri, se száma nem volt azoknak a férfiaknak, akik elindultak a kiskutya keresésére a mesés jutalom reményében, de mindegyik üres kézzel tért vissza.

A királynő nem tudott belenyugodni, hogy sehol sem találják, ezért kihirdette, hogy annak az embernek lesz a felesége, aki visszahozza neki a kiskutyát.

A szépséges királynő keze még vonzóbb díjat jelentett, mint a fele királyság, végeláthatatlan sorokban kígyóztak azok az emberek, akik a kiskutya nyomát kutatták.

Egy nap, miközben továbbra is mindenki a kutyát kereste, jelentették a királynőnek, hogy egy nagyon beteg ember szeretne beszélni vele. A királynő kérte, hogy vezessék be az embert a terembe, ahol a húga is jelen volt.

Mikor az ember belépett hozzájuk, elmondta, hogy ő készen áll rá, hogy visszaadja a kiskutyát a királynőnek, feltéve, ha valóban állja a szavát, és a felesége lesz. A királynő húga, a hercegnő szólt elsőként az emberhez, és elmondta neki, hogy a királynőnek egyedül nincsen joga eldönteni, kihez megy férjhez, mert az udvari tanács beleegyezése is kell a frigyhez.

A királynő ez ellen a törvény ellen nem tehetett semmit, de elszállásolta az embert a palota egyik szobájában, míg a tanács döntésre nem jut.

Másnap össze is ültek a tanácsnokok, és közösen úgy határoztak, a hercegnő tanácsára persze, hogy felajánlanak egy nagy zsák aranyat az embernek a kutyáért cserébe, ha pedig nem fogadja el, hát száműzik a birodalomból. Az ember visszautasította az ajánlatot, és elhagyta a palotát.

A hercegnő csak ezután mesélte el nővérének a történteket. A királynő nem haragudott, de immáron elhatározta, hogy lemond a koronáról, és addig járja a világot, míg rá nem talál szeretett kutyájára.

A hercegnő azt sem tudta hová legyen a csodálkozástól, könyörgött a nővérének, hogy gondolja meg magát, s ne hagyja el az ország trónját. S miközben vitáztak, egy kamarás lépett a terembe, és jelentette a királynőnek, hogy egy hatalmas hajóflotta érkezett a kikötőjükbe. A királynő és a hercegnő kiszaladtak az erkélyre, ahonnan a partig el lehetett látni, s valóban, a kikötő telis-tele volt hajókkal. Úgy gondolták, hogy csakis baráti szándékkal érkezhettek az idegenek, mert a hajók színes szalagokkal voltak feldíszítve, s az egész flotta élén egy kis bárka állt, amin a békét jelző fehér zászló lobogott.

A királynő futárt küldött a kikötőbe, hogy megtudja, kik érkeztek hozzájuk, s hamarosan arról értesítették, hogy a flotta tulajdonosa nem más, mint a Smaragd-szigetek hercege, aki azért jött, hogy tiszteletét tegye a gyönyörű királynő előtt.

A királynő kedvesen fogadta a herceget a palotában, ahol maga mellé ültette, és órákon át beszélgettek. Éjszakára kényelmes lakosztályba vezették a vendéget, aki másnap arra kérte a királynőt, hogy kettesben beszélhessen vele. A herceg azt mondta, hogy egy különös törtétemet szeretne elmesélni neki.

– Felség – kezdte a herceg -, birodalmam szomszédos az összes sziget felett uralkodó királynő országával. Egy nap az erdőben vágtatva, balszerencsémre összetalálkoztam vele, s elkövettem azt a hibát, hogy nem üdvözöltem őt. Ön, felség, mindenkinél jobban tudja, mennyire bosszúálló a királynő, s ráadásul varázsereje is van, amit én is megtapasztaltam saját káromra. A föld megnyílt a lábam alatt, és hamarosan egy kihalt sivatagban találtam magam, ahol kiskutya képében volt szerencsém felségeddel találkozni. Hat hónap múltán a királynő bosszúja még nem volt teljes, ismét átváltoztatott, ezúttal egy visszataszító öregemberré. Olyan rúttá, hogy nem mertem volna felséged szeme elé kerülni. Ezért inkább elbújtam az erdőben, ahol további három hónapot töltöttem. De ekkor utolért a szerencse, mert találkoztam egy olyan jószívű tündérrel, aki megszabadított a gonosz királynő varázslatától, és azt is elárulta, hol találok felségedre. Most azért jöttem, hogy felajánljam a szívemet, ami azóta az Öné, mióta először megpillantottam a sivatagban.

Pár nappal később egy hírnök járta be az országot, és mindenütt kikiáltotta az örömteli hírt a királynő és a herceg házasságáról. A királyi pár boldogan élt, és hosszú időn át uralkodott a nép megelégedésére.

Ami pedig a galád királynőt illeti: a Tündérek büntetésül, amiért olyan sok gonoszságot követett el, megfosztották minden varázserejétől.

 

 

 

Illusztráció: John D.Batten rajza alapján

 

 

 

 

Közzétéve ekkor: 2015.03.10. @ 12:46 Szólj hozzá

TrackBack URI a bejegyzéshez: http://mesesarok.blogolj.net/nepek-mesei/a-viragos-szigetek-kiralynoje/trackback/

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Szólj hozzá