A herceg és a halhatatlan király

Lengyel népmese

princeunex

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király és egy királyné, akik már három esztendeje házasok voltak, mégsem született még gyermekük. Emiatt mindketten nagyon szomorúak voltak. Történt egyszer, hogy a király hosszú útra indult, hogy bejárja birodalma minden szegletét, s eközben magára hagyta a királynét. Kilenc hónap telt el, mire a király elindult hazafelé. Már közel járt a fővároshoz, mikor egy néptelen vidéken haladt át. A kihalt síkságot erősen perzselte a forró nyári nap, s a királyra csillapíthatatlan szomjúság tört rá. Elküldte egyik szolgálóját, hogy keressen valahol egy vízforrást, s ha rábukkant, tüstént jelentse. De hiába kutatott a szolgáló, sehol nem talált egy csepp vizet sem. A király képtelen volt elhinni, hogy egyetlen forrás sincsen a közelben, ezért úgy döntött, maga indul, hogy megleljen egyet. Váratlanul rábukkant egyre, egy olyan helyen, ahol korábban nem volt víz. A kút csordultig volt friss forrásvízzel, melynek közepén egy aranyfogantyús ezüstcsésze lebegett a víz felszínén. A király tüstént leugrott a lováról, és a kúthoz sietett. Kézbe akarta venni a csészét, de az, mintha csak szemei lennének, és látná, hogy meg akarják fogni, kitért a király keze elől. Hiába próbálta a király megfogni bal kézzel, aztán jobbal, a csésze minduntalan elugrott előle, s mikor végre sikerült megkaparintania, a csésze, akárcsak egy halacska, kicsúszott a kezei közül, elmerült a vízben, aztán újra felbukkant.

– Aj, nem vesződöm ezzel a csészével! – kiáltott bosszúsan a király. – Nélküle is tudok inni!

A víz fölé hajolt, ami olyan tiszta volt, akár a kristály, és hideg, mint a jég, majd inni kezdett. Eközben nem vette észre, hogy hosszú szakálla mélyen belelóg a vízbe, s miután csillapította szomját, és fel akart kelni, nem bírt, mert valami a mélyben megfogta a szakállát, és nem engedte el. Hasztalan próbált szabadulni, aztán mérgesen megkérdezte:

– Ki van odalent?

– Én vagyok, Bony, a földalatti birodalom halhatatlan királya – felelte egy hang -, és addig nem engedlek el, míg meg nem ígéred, hogy nekem adod azt, mit még nem ismertél, mikor elindultál hazulról, és amit nem vársz, hogy otthon találsz, ha hazatérsz.

A király lenézett a mélységbe, és egy rettentő nagy fejet látott, amin zöld szemek világítottak, és egy hatalmas, fültől fülig érő szájat, ami gúnyosan nevetett. Úgy gondolta, hogy az a dolog, amit nem ismert, mikor elutazott, és nem is vár, hogy hazatértekor talál, nem lehet túl értékes, így hát, hogy minél előbb szabaduljon, megígérte Bonynak, hogy ezt a valamit neki adja.

Abban a pillanatban eltűnt a halhatatlan király, a kút, a forrás és a csésze, és a király ismét a kihalt síkságon találta magát. Csatlakozott a szolgáihoz, majd elindult hazafelé. Egy hét múltán meg is érkeztek a fővárosba, és a nép boldogan sietett elébük, és éljenezték az uralkodót. Mikor belépett a palotába, feleségét egy gyönyörű csecsemővel találta. Végre megszületett várva-várt gyermekük. A királynak már éppen mosolyra húzódott a szája, ám eszébe jutott a halhatatlan királynak tett ígérete. Arca eltorzult a fájdalomtól, és könnyek hullottak a szeméből.

– A fiam az, kiről nem tudtam, mikor elindultam, és akit nem vártam, hogy itthon találok.

Szomorúan a karjaiba vette kisfiát, hosszan nézte a kicsi ártatlan arcát, aztán lefektette a bölcsőjébe. Attól a naptól kezdve a király már csak árnyéka volt egykori önmagának, sosem nevetett, és állandóan gyötörte a gondolat, hogy egy nap Bony, a halhatatlan király behajtja rajta az ígéretét. Senki nem értette, hogy a király miért olyan búskomor, de nem merték megkérdezni az okát.

Teltek a hetek, a hónapok, és szálltak az évek, de a fiúért – aki időközben jóképű ifjúvá serdült – nem jött senki. Lassacskán a király szívébe is visszatért a jókedv, és el is feledkezett egykori ígéretéről. Ám a halhatatlan király jól emlékezett a régi megállapodásra. Egy nap az ifjú herceg az erdőben lovagolt, mikor váratlanul vad, idegen tájon találta magát. Egy zöld szemű vénséges öregember jelent meg előtte:

– Hogy vagy, kedves herceg? Már nagyon régóta várok rád! – mondta vészjósló hangon.

– Ki vagy te? – kérdezte az ifjú.

– Hamarosan megtudod. De most, ha hazamész, add át üdvözletemet az édesapádnak, és mondd meg neki, hogy nem felejtettem el a régi adósságát, és ha nem teljesíti az ígéretét, azt keservesen megbánja.

Az öreg azzal el is tűnt. A herceg sietve hazalovagolt, és mindent elmondott az apjának. A király egyszeribe fehér lett, mint a fal, és töredelmesen bevallott mindent a fiának.

– Ne búsuljon, édesapám! – szólt elszántan a herceg. – A halhatatlan királynak nincsen hatalma felettem, és el fogom érni, hogy lemondjon rólam, hiszen alattomos módon kényszerítette ki apámból az ígéretét. Én most elmegyek, és ha nem térek haza egy esztendőn belül, akkor tudni fogja apám, hogy nem jártam sikerrel, és soha többé nem látjuk egymást.

A herceg fájdalmas búcsút vett szüleitől. A király erős acélpáncélzatot adott neki, erős kardot meg egy kiváló paripát, a királyné pedig egy aranykereszt medaliont tett a nyakába, hogy az védelmezze. Megölelték, megcsókolták egymást, majd a fiú útnak indult.

Éjt nappallá téve lovagolt, míg a negyedik nap elért a tengerpartra. Az öbölben észrevett tizenkét hófehér ruhát, bár ameddig a szem ellátott, egy teremtett lélek sem volt sehol. Csak tizenkét fehér hattyú úszkált nem messze a parttól. A herceg kíváncsi lett, hogy vajon kihez tartozhatnak a ruhák, hát felkapott egyet, elrejtőzött egy bokor mögé, és várta, mi történik.

Kis idő múltán, a hattyúk kijöttek a partra, tizenegyen közülük megrázták magukat, és gyönyörű leányokká változtak. Sietősen magukra öltötték a fehér ruhákat, majd elrepültek a távolba. De a tizenkettedik hattyú sehol sem találta a ruháját. Mikor megpillantotta a herceget, kérlelő hangon így szólt hozzá:

– Kedves herceg, add vissza a ruhámat, ígérem, meghálálom a jóságodat!

Az ifjú engedelmesen letette a ruhát a fűbe, aztán elfordult, míg a lány felöltözködött. Olyan szép volt, amilyent a herceg még életében sosem látott. Közelebb lépett a herceghez, és hálásan megfogta kezét.

– Köszönöm, hogy meghallgattál. Én vagyok a halhatatlan Bony király legkisebb leánya. Apám, a földalatti birodalom uralkodója roppant dühös, mert már régóta vár téged. De ne félj, csak tedd azt, amit mondok. Mikor találkoztok, térdelj le a színe lőtt, és ügyet se vess a haragjára, sem a fenyegetéseire, csak lépj hozzá bátran. Majd meglátod, hogy ezután, mi történik, de most el kell válnunk egymástól.

A hercegnő ekkor dobbantott egyet a lábával, és a föld megnyílt alattuk. Egy pillanat múlva a földalatti birodalomban találták magukat, a király palotájában, ami fényesebben ragyogott, mint odafent a nap. Bony egy aranytrónon ült, fején csillogó koronát viselt, szemei úgy ragyogtak, mint két gyémánt, s a keze olyan volt, akár egy rák ollója.

A herceg térdre borult, mire a király olyan rémisztő ordításba kezdett, hogy a palota falai beleremegtek. De a herceg nem törődött vele, csak bátran haladt előre, míg el nem érte a trónt. Mikor már csak néhány lépés választotta el, a király abbahagyta a kiáltozást, rámosolygott, és így szólt:

– Hihetetlen szerencséd van, hogy sikerült mosolyt csalnod az arcomra! Maradj itt földalatti birodalmamban! Ám ahhoz, hogy igazi alattvalóm lehess, teljesítened kell három parancsomat. Ma már késő van a próbákhoz, majd holnap nekiláthatsz. Addig is, élvezd vendégszeretetemet, és térj a szobádba!

A herceg kényelmesen töltötte az éjszakát, de másnap reggel már korán hívatta őt a király.

– Halld az első próbát! Az éjszaka folyamán építs nekem egy palotát, a falai márványból legyenek, az ablakai kristályból, a teteje meg aranyból. Körülötte díszes kert álljon pagodákkal és szökőkutakkal. Ha teljesíted óhajomat, elnyered szeretetemet, de ha nem, a fejed a porba hull!

A herceg gondterhelten ment vissza a szobájába, úgy gondolta, biztosan vége az életének, hiszen a feladatot úgysem tudja teljesíteni. Miközben az ágyon ülve szomorkodott, egy méhecske repült az ablakához.

– Engedj be! – zümmögött a méh.

A herceg kinyitotta az ablakot, s a szobába érve a méhecske átváltozott Bony király legkisebb leányává.

– Ne búslakodj, kedves herceg! – nyugtatta a lány. – Csak térj nyugovóra, s mire reggel felébredsz, a márványpalota már készen is lesz!

Hajnalban, mikor a herceg felébredt, az ablaka előtt meglátta a csodás építményt. Bony sem győzött álmélkodni a fenséges palota láttán.

– Ezúttal te nyertél, herceg – mondta a király. – De most halld második parancsomat! Holnap eléd állítom mind a tizenkét leányomat, s neked meg kell mondanod, melyik a legfiatalabb, mert ha nem, halállal lakolsz!

A herceg ismét csüggedten ment a szobájába, de a legkisebb hercegnő ezúttal is felkereste őt méh alakjában.

– Ha nem segítek, bizonyosan nem fogsz felismerni, mert a testvéreimmel olyan egyformák vagyunk, hogy még apánk is csak a ruhánk alapján tud megkülönböztetni bennünket. De elárulom, hogy könnyen felismerhetsz majd, mert a jobb szemem felett egy kis katicabogár fog ülni.

Reggel hívatta a király a herceget, s felsorakoztatta előtte mind a tizenkét leányát. Mindannyian egyforma ruhában voltak, s a szemeiket lehunyták. A herceg nem is értette, hogyan hasonlíthat tizenkét nővér ennyire, s háromszor is végigsétált előttük, de nem ismerte fel a legkisebb leányt. Míg végre meglátta egyikük szeme felett a kicsiny katicabogarat.

– Ő a legfiatalabb leányod! – kiáltotta.

– Ezt meg hogy a csudába találtad ki? – dühöngött a király. – Itt valami turpisság van dologban! Legközelebb a tudásosat a színem előtt kell bizonyítanod! Három óra múlva gyere vissza, akkor meggyújtok egy szalmaszálat, s mire leég, meg kell varrnod egy pár csizmát, mert hanem, hát fejedet vétetem!

A herceg szomorúan ment a szobájába, ahol a méhecske már várt rá.

– Min töprengsz ismét, hercegem? – kérdezte a lány.

– Atyád azt akarja, hogy megvarrjak egy pár csizmát, míg egy szalmaszál elég, ám erre még akkor sem lennék képes, ha történetesen ügyeskezű cipész volnék. Ezt a próbát biztosan elbukom. De nem baj. Nem félek a haláltól!

– Te nem halhatsz meg, kedves herceg! Majd én megmentelek! Elszökünk innen, és vagy mindketten megmenekülünk, vagy együtt halunk meg!

A lány kivett a szájából egy cukorkát, és az asztalra tette, majd a herceggel kiszöktek az ablakon át, és sietve felmásztak a fenti világba. Éppen azon a helyen találták magukat, ahonnan leereszkedtek. A herceg lova is ott állt a part közelében, s amint meglátta gazdáját, odaügetett hozzá. A herceg és a leány felugrottak a hátára, és sebesen elvágtattak.

A palotában eközben a király hiába várta herceget a próbatételre, elküldte hát a szolgálóit, hogy hozzák elébe. De a herceg szobáját zárva találták. Mikor bekopogtattak, a cukorka válaszolt a herceg helyett:

– Máris megyek!

A szolgák elmondták a királynak, mit üzent herceg, vártak egy darabig, de a herceg csak nem jött. Ekkor a király ismét elküldte a szolgákat, hogy hozzák elé herceget, de a cukorka megint így válaszolt:

– Máris megyek!

A király elvesztette a türelmét, betörette az ajtót, s ekkor vették észre, hogy a hercegnek nyoma veszett.

A király őrjöngött dühében, és a szolgálóit tüstént a herceg nyomába küldte. A herceg és a hercegnő hamarosan felfedezték, hogy követik őket. Ezért a lány folyóvá változott, a herceget híddá varázsolta, a lovat pedig hollóvá. A híd elé utat varázsolt, ami háromfelé ágazott, így a mikor az üldözőik odaértek, nem tudták merre menjenek, hát visszafordultak. Mindenről beszámoltak Bonynak, aki tajtékzott dühében.

– Ők voltak azok! A híd és a folyó, a herceg és leányom. Menjetek vissza tüstént, és kapjátok el őket!

A szolgák újra elindultak. A herceg és a hercegnő ismét észrevették őket, és hamar erdővé változtak, amit keresztül-kasul behálóztak az érintetlen utak, melyeken nyoma sem volt annak, hogy arra járt volna valaki. A szolgálók ezért hiába érték az erdőhöz, ezúttal sem találták meg őket.

Mikor újfent üres kézzel tértek vissza, Bony úgy döntött, hogy ő maga megy a herceg és a leánya után, mert a szolgálói úgysem járnának sikerrel.

– Hozzátok a lovamat! Előlem nem menekülhetnek! –kiáltotta, és szaporán a nyomukba eredt.

– Ezúttal az apám az, aki üldözőbe vett bennünket – szólt a hercegnő. – De ő sem fog ránk találni. Áll egy templom a birodalmának határán, azon túl már nem jöhet utánunk! Add ide az aranykeresztet a nyakadból!

A herceg átadta a hercegnőnek a medaliont, melyet édesanyjától kapott, s a lány, amint kézbe vette, templommá változott, a herceg pappá, a lóból meg a templom harangja lett.

Mikor Bony odaért, megkérdezte a paptól:

– Atyám, nem látott errefelé egy leányt és egy ifjút lóháton?

– Már hogyne láttam volna! – felelte a pap. Egy herceg és egy hercegnő járt erre, betértek a templomba, és rendeltek egy misét a tiszteletedre. Mikor elmentek, arra kértek, hogy adjam át neked az üdvözletüket, ha erre jársz!

Bonyt is sikerült rászedniük, s a király bosszúsan hazavágtatott.

A herceg és a hercegnő immáron nyugodtan folytathatták útjukat. Hamarosan egy meseszép városhoz értek, s az ifjú ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy belovagoljon.

– Ne menj, kérlek! – szólt a hercegnő rémülten. – Úgy érzem, valami szerencsétlenség vár ott!

– Csak körülnézek, aztán folytathatjuk az utunkat – felelte a herceg.

– Rendben, ha menni akarsz, hát menj. De én itt maradok egy fehér szikla képében, míg vissza nem térsz. De légy óvatos! Mikor a városba mész, a király, a királyné és a leányuk eléd mennek, hogy üdvözöljenek, s velük lesz egy gyönyörű kisfiú. Ne adj puszit annak a gyermeknek, mert ha megteszed, azon nyomban el fogsz engem felejteni, én pedig meghalok kétségbeesésemben. Három napig fogok várni rád, s a harmadik napon sem térsz vissza hozzám, emlékezz rá, hogy te vagy a halálom okozója!

A herceg belovagolt a városba, a hercegnő meg fehér sziklává változott, és ott maradt az út mellett.

Eltelt egy nap, eltelt kettő, és a harmadik nap is elmúlt anélkül, hogy a herceg visszajött volna. Szegény hercegnő! Hiába figyelmeztette a herceget előre, az nem tudott ellenállni a göndör hajú, gyönyörű kisfiúnak, akinek a szemei úgy ragyogtak, akár a csillagok. Ahogy elé szaladt, a karjaiba vette, és csókot nyomott az arcára. S abban a pillanatban el is feledte a hercegnőt.

Miután a harmadik nap is véget ért, a hercegnő kék búzavirággá változott, s a gyomok közé ugrott.

– Itt maradok az út szélén, míg erre nem jár valaki, aki kiszakít a földből, vagy eltapos örökre – mondta, s a könnyei harmatcseppként ragyogtak a szépséges kék szirmokon.

Egy idős ember haladt el éppen arra, s meglátva a gyönyörű kék virágot, óvatosan, gyökerestül kihúzta a földből és hazavitte, hogy gyönyörködhessen benne. Cserépbe ültette, s minden nap megöntözte, ápolgatta.  Attól kezdve csodás dolgok történtek az öregemberrel. Reggelente, ahogy felébredt, az egész ház már alaposan ki volt takarítva, és ragyogott a tisztaságtól. Délben, mikor hazament ebédelni, az étel már a terített asztalon várta, s annyit ehetett, amennyit csak megkívánt. Az öreg ezen nagyon csodálkozott, s ahelyett, hogy örült volna, egyre inkább hatalmába kerítette a félelem, hogy valami bűbáj szállta meg a házát. Felkeresett egy boszorkányt, és tanácsot kért tőle, hogy mitévő legyen.

– Holnap reggel kelj fel korán, mielőtt a kakas kukorékolni kezd, s nézd meg, mi az, ami mozgolódik a szobádban – mondta a boszorkány. – Takard le ezzel a kendővel, s majd meglátod, mi történik!

Az ember egész éjjel le sem hunyta a szemét izgalmában, s reggel ideje korán már talpon is volt. S ekkor meglátta, amint a búzavirág megmozdul, kiugrik a cserépből, és tüsténkedni kezd a szobában, miközben a seprű magától kisepri a port, és a tűzhelyen is magától gyullad meg a láng.

Az ember nem tétlenkedett, rávetette a kendőt a búzavirágra, s hirtelen, láss csodát! A virág gyönyörű hercegnővé változott, Bony király legkisebb lányává.

– Miért tetted ezt? – jajveszékelt a lány. – Miért keltettél életre? Az élet elviselhetetlen számomra, mert a jegyesem elfelejtett engem!

– Ha a herceg volt a jegyesed – mondta az ember -, akkor tudnod kell, hogy ma lesz az esküvője. Az ünnepi lakoma már el is készült, s a vendégek is gyülekeznek a nagy eseményre.

A hercegnő sírni kezdett, de aztán felitatta a könnyeit, és elhatározta, hogy elmegy a városba. Egyszerű ruhát öltött, s úgy jelent meg, mint egy szolgálólány. Egyenest a királyi konyhába ment, ahol a főszakácshoz lépett, és megkérte, hadd készítsen a hercegnek egy finom tortát. A főszakács először vissza akarta utasítani, de mikor a lányra pillantott, annyira elbűvölte a szépsége, hogy végül engedélyt adott rá:

– Ó, te gyönyörű leány! Tedd, amihez kedved van! Ígérem, magam adom át a hercegnek a tortádat!

A torta hamarosan elkészült. A vendégek mind az ünnepi asztal körül ültek, a főszakács pedig behozta a tortát, és a herceg elé tette. De mi történt, mikor a herceg felvágta a tortát! Egy galambpár lépett elő belőle, egy szürke és egy fehér galamb. A szürke az asztalon sétált, nyomában a fehérrel, aki így szólt hozzá:

„Maradj velem, kedves párom!

Hűtlen társam nyomát járom,

Ki olyan, akár a herceg,

Ki elfeledte mátkáját,

Bony legkisebb leányát.”

Egy szempillantás alatt a herceg visszanyerte emlékezetét, felugrott az asztaltól, és kirohant a teremből. Az ajtó mögött a hercegnő már várta, kézen fogta, és együtt szaladtak ki a palotából. Felültek a herceg lovára, és meg sem álltak, míg édesapjának birodalmába nem értek. Volt nagy öröm, mikor a szülők végre viszontlátták egyetlen fiukat! Nem váratott magára sokáig a herceg és hercegnő esküvője sem, ami olyan káprázatosra sikeredett, amihez foghatót még szem nem látott, s amilyenről még soha senki nem hallott.

 

Illusztráció: John D. Batten rajza alapján készült

Közzétéve ekkor: 2013.07.15. @ 10:57 Szólj hozzá

TrackBack URI a bejegyzéshez: http://mesesarok.blogolj.net/nepek-mesei/a-herceg-es-a-halhatatlan-kiraly/trackback/

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Szólj hozzá