A három citrom

Szlovén népmese

háromcitrÉlt egyszer egy király, aki egyetlen fiát nagyon szerette. Egy napon magához hívta, és így szólt:

– Édes fiam, a hajam őszbe borult már, s mielőtt örökre lehunynám a szemem, látni szeretném, hogy boldogságban hagylak magadra. Házasodj meg, válassz magad mellé egy szerető feleséget.

A fiú nem felelt semmit, csak erősen gondolkodóba esett. Mert ugyan szeretett volna megházasodni, de nem találkozott még olyan lánnyal, aki kedvére való lett volna.

Egyszer, mikor a palota kertjében üldögélt, váratlanul megjelent előtte egy idős néne.

– Tudom én, mi nyomja a szívedet – mondta a hercegnek. – Menj el az üveghegyre, találsz ott három citromot. Szakítsd le őket, és meglásd, olyan feleséged lesz, akit szívedből tudsz szeretni. – Azzal a néne el is tűnt.

A herceg azonnal elhatározta, hogy bármi is történjen, elmegy az üveghegyre a három citromért. Mindent elmondott az édesapjának, aki adott a fia alá egy jó lovat, a testére erős páncélt, a kezébe meg egy kiváló kardot, no meg az atyai áldását – és a herceg még aznap el is indult.

Erdővel borított hegyeken, napégette síkságokon át vezetett az útja, és már nagyon messze járt az otthonától, de az üveghegynek nem volt se híre, se hamva. Igencsak fáradtan lepihent egy széles lombú hársfa árnyékába. Ahogy leheveredett a földre, megcsörrent a kardja az oldalán, mire tucatnyi rémült holló reppent fel a fáról.

Minthogy a herceg egy teremtett élő lékekkel sem találkozott már jó ideje, a madarakat égi jelnek tekintette, és úgy döntött, arra folytatta az útját, amerre a tollasok repülnek.

Már három nap három éjjel úton volt, mikor végre megpillantotta a távolban egy magas vár tornyát. Remélte, hogy ott valahára el tudják neki mondani, merre találja a z üveghegyet.

Mikor odaért, a hollók a vár felett repkedtek, s a herceg ekkor vette észre, hogy a vár csupa ólomból van. A bejáratnál egy vasorrú bába fogadta.

– Miért jöttél ide, fiam, hová még emberi lény sosem tette a lábát? – kérdezte vészjóslóan. – Menj el, ha kedves az életed, mert ha a fiam itt talál, elevenen felfal téged!

– Nem addig az, öreganyám! – szólt a herceg. – Azért jöttem, hogy megtudakoljam, hallottál-e valaha az üveghegyről és a három citromról?

– Még sohasem, édes fiam, de maradj itt. Elrejtelek a fiam elől, talán ő tudja, merre találod őket. De te csak akkor gyere elő, ha szólítalak.

Egyszeribe a hegyek visszhangzani kezdtek, a vár megremegett, s a boszorkány odasúgta a hercegnek, hogy ez azt jelenti, hogy a fia már közeledik feléjük.

– Emberszagot érzek! – kiáltott a boszorka fia, amint belépett a várba. – Nyomban felfalom, bárki legyen az!

– Nyugodj meg, nincs itt senki – csitította az anyja. – Csak járt erre egy ifjú legény, aki szeretett volna kérdezni tőled valamit.

– No, ha így áll a dolog, akkor álljon elém!.

– Meg is tenné, de csak ha megígéred, hogy egy haja szála sem görbül!

– Ígérem, nem teszek kárt benne, csak kérdezzen bátran!

A herceg a boszorka hívására félve előmerészkedett a rejtekéből, de csak még jobban reszketett, mikor látta, hogy a boszorka fia egy akkora óriás, hogy ő még a térdéig sem ér fel.

– Na, te parányi emberfia, halljam, mit akarsz tudni?

A herceg elmondta, hogy az üveghegyet keresi, de az óriás sem tudta, hol találhatná meg.

– Menj el a bátyámhoz, aki az ezüstvárban lakik – tanácsolta az óriás. – Talán ő tud neked segíteni.

A herceg már indult volna, ám az óriás nem engedte el.

– Maradj még egy kicsit! Nem mehetsz el üres hassal! – mondta, majd a boszorkához fordult: – Anyám, hozza a finom gombócokat!

A boszorkány az asztalra tett egy jókora tál gombócot.

– Gyere, és egyél – mennydörögte az óriás.

A herceg boldogan nekilátott, mert már igen éhes volt, de alig harapott bele az első gombóca, menten kitört két foga. Mert akárcsak a vár, a gombócok is ólomból voltak.

– Hékás, miért nem eszel? – kérdezte az óriás. – Talán nem ízlik?

– De, nagyon finom – felelte a herceg -, csak most éppen nem vagyok éhes.

– Akkor vágj zsebre néhányat, és ég áldjon!

A herceg kénytelen volt búcsúzóul pár ólomgombócot zsebre tenni, aztán elbúcsúzott, és továbbment.

Három nap, három éjjel kóborolt, míg el nem ért egy sűrű erdőbe. Ott lefeküdt egy fa tövébe, s ahogy levetette magát a földre, a kardja jókorát csörrent az oldalán.

A zajra tucatnyi holló reppent fel a lombkoronából, s a herceg ezt ismét jó jelnek találta, hát tüstént madarak nyomába eredt.

Követte őket, míg végül egy csodaszép ezüst vár tárult a szeme elé, aminek a falai már messziről csillogtak. A bejáratnál egy hajlott hátú boszorkány állt.

– Miért jöttél ide, fiam, hol még emberi lény sosem járt? – kérdezte a banya. – Menj el, ha kedves az életed, mert ha a fiam itt talál, szőröstül-bőröstül felfal téged.

– Nem fog megenni, öreganyám – mondta a herceg -, mert a testvérbátyja üdvözletét hozom az ólomvárból.

– Ha így áll a helyzet, akkor gyere bátran, és mondd, mi járatban vagy!

– Az üveghegyet keresem és a három citromot.

– Én aztán nem tudom merre vannak – mondta a banya -, de várd meg a fiamat, talán útba tud igazítani.

A föld hamarosan remegni kezdett a herceg talpa alatt, és nagy robajjal megérkezett a boszorka fia, egy hatalmas óriás.

A herceg átadta a bátyja üdvözletét, majd elmondta mi járatban van, de az óriás nem tudta, merre lehet az üveghegy.

– Menj el a testvéremhez az aranyvárba, ő talán tud segíteni! Hanem nem engedlek el korgó gyomorral! – szólt az óriás. – Egyél velem egy kis gombócot!

A boszorka az asztalra tett egy tálat tele gombócokkal. A herceg látta, hogy azok mind ezüstből vannak, ezért okulva a korábbi lakomából, azt mondta, hogy most nem éhes, de szívesen elvisz néhányat a zsebében. Így is tett, aztán búcsút intett az óriásnak.

Három nap, három éjjel vándorolt, s halálosan kimerülten lepihent egy fa tövébe. Ahogy leült, a kard megzörrent az oldalán, mire egy seregnyi holló repült fel ijedten a ágakról. A herceg tudta, már, hogy ez mit jelent, szorosan követte a madarakat, míg azok el nem vezették az aranyvárba. A bejáratnál ott is egy boszorka állt:

– Tán elvesztetted az ép eszedet, édes fiam, hogy ide jössz, ahol még emberfia sosem járt? A fiam élve felfal, ha itt talál!

A herceg elmondta, hogy az óriás testvérének az üdvözletét hozza az ezüstvárból, ezért a boszorka beengedte. Hamarosan megérkezett az óriás is, és a herceg tőle is megkérdezte, hogy tudja-e, merre van az üveghegy, meg a három citrom.

– Látod azt a nagy fekete hegyet? – kérdezte az óriás, miközben az ablakból a távolba mutatott? – Az az üveghegy, és a tetején megtalálod azt a fát, amin a három citrom lóg. Olyan erős az illatuk, hogy hét mérföldnyire is érezni lehet. Mássz fel a hegyre, térdelj le a fa alá, és tarts fel a tenyeredet. Ha a citromokat neked szánták, maguktól a kezedbe hullnak majd, de ha nem, bármit csinálhatsz, nem fogod tudni leszakítani őket. És ha a hazaúton megéhezel vagy megszomjazol, csak vágj ketté egy citromot, és kedvedre ehetsz-ihatsz belőle.

A herceg már búcsút intett volna, de itt sem tudta elkerülni, hogy az óriás ne akarja megvendégelni. Ezúttal aranygombócokat tálaltak elé, de ő udvariasan visszautasította.

– Elviszlek párat a zsebemben – mondta-, és majd megeszem őket az úton!

Azzal zsebre vágott néhányat, és elment. Miután végre megtudta, hol találja az üveghegyet, meg sem állt, míg el nem érte. De mikor megpillantotta, a látványtól szinte földbe gyökerezett a lába. A hegy magasan tornyosult előtte, s az oldala olyan sima volt, mint a tükör, nem volt rajta egyetlen hasadék sem, amin meg lehetett volna kapaszkodni.

Ráadásul a citromoknak olyan erős volt az illata, hogy egészen beleszédült. Minduntalan nekiveselkedett a hegymászásnak, de hiába, alig tett meg pár lépést, mindig visszacsúszott a földre. Alaposan elfáradt. Aztán úgy gondolta, kihajít a zsebéből egy ólomgombócot, mert csak akadályozza őt a mászásban. Kivett egyet, és eldobta, de legnagyobb meglepetésére, a gombóc odatapadt a hegy oldalába, és ő biztonságosan meg tudott rajta kapaszkodni.

– No, ha így áll a helyzet, kihajigálom mindet – mondta, és sorra dobta ki maga előtt az ólom, aztán az ezüst, végül az arany gombócokat, és azok mind beletapadtak a hegy falába. A herceg így szép lassan fel is ért az üveghegy tetejére. Ott aztán letérdelt a fal alá, és felemelte a tenyerét. S lám, a három citrom egyszerre lehullott a kezébe. A következő pillanatban a fa eltűnt, a hegy összeomlott és semmivé vált, s mikor a herceg maghoz tért, már csak hűlt helye volt az üveghegynek. Egy kietlen síkságon találta magát. Nyomban hazaindult a három citrommal, és örömében még enni és inni is elfelejtett. De három nap múltán már nagyon kínozta a szomjúság, és olyan éhes volt, ahogy még egy ólomgombócot is szívesen megevett volna. Minthogy más nem volt nála, elővett egy citromot, és kettévágta. Abban a pillanatban egy szép lány ugrott elő belőle.

– Tudsz nekem enni-inni adni? – kérdezte elhaló hangon.

– Nem tudok adni sem ennivalót, sem innivalót – mondta a meglepett herceg.

Erre a lány háromszor összecsapta a tenyerét, meghajolt, és eltűnt.

– Most már tudom, hogy ezek nem közönséges citromok! – mondta a herceg. – A következőt nem fogom ilyen könnyelműen felvágni!

A herceg ezután jót evett és ivott a citromból, és ment tovább hazafelé.

De újabb három nap után újra olyan nagy szomjúság tört rá, hogy kettévágta a második citromot is, amiből egy még szebb lány pattant elő, mint az előző.

– Hoztál ennem és innom? – kérdezte a herceget halvány hangon.

A herceg csak szomorúan megrázta a fejét, mire a lány háromszor összecsapta a kezét, meghajolt, és eltűnt.

Már csak egyetlen citrom maradt a herceg birtokában, s az ifjú erősen elhatározta, hogy bármi történjen, azt az egyet fel nem nyitja, míg az apja palotájába nem ért.

Három nap múltán hosszú távollét után újra a szülővárosában találta magát. Maga sem tudta hogyan, de egyszercsak a palotában termett édesapja színe előtt. Volt nagy öröm, mikor végre viszontlátták egymást. Összeölelkeztek, aztán a herceg elmesélte, mi minden történt vele az útja során.

Másnap nagy ünnepséget csaptak a tiszteletére. A terített asztal roskadásig volt finom ételetekkel, és pompás italokkal. A herceg elérkezettnek látta az időt, hogy felvágja a harmadik citromot, amiből olyan gyönyörű lány lépett elő, amilyet még életében nem látott.

– Van számomra enni- és innivaló? – kérdezte.

– Drága lelkem, minden van, amit csak kívánsz! – mondta boldogan a herceg.

A lányt a legszebb ruhába öltöztették, és az ünnepségen mindenki csak őt csodálta. Hamarosan az eljegyzésre is sor került, amit egy csodaszép esküvő követett. Miután az öreg király kívánsága teljesült, fia kezébe adta a birodalom irányítását, és nemsokára meghalt.

Az új király nem sokkal ezután háborúba keveredett a szomszédos uralkodóval. Ez volt az első alkalom, hogy el kellett válnia szeretett feleségétől. Hogy nehogy baja essen, míg ő távol van, egy magas trónust emeltetett számára a tó mellett, amin csak az mászhatott fel, akinek a királyné leenged egy selyemzsinórt.

Nem messze a királyi palotától élt egy idős asszony, aki valójában egy boszorkány volt. Ő volt az, aki annak idején azt tanácsolta a hercegnek, hogy keresse meg az üveghegyet és a három citromot. Jól tudta, hogy a herceg megházasodott, és nagyon megsértődött, hogy őt nem hívták meg az esküvőre, de még csak meg sem köszönték a tanácsát.

Volt neki egy cselédlánya, akit rendszeresen elküldött vízért a tóra. Egy nap ugyanígy történt. Mikor a lány belemerítette a korsót a vízbe, egy gyönyörű lány képmását pillantotta meg benne. Azt hitte, saját magát látja, s nagy ámulatában véletlenül elejtette a korsót, ami ezer darabra tört. Nem sajnálta, mert úgy gondolta, hogy egy olyen szépséges teremtés, mint ő, többre érdemes, mint hogy boszorkának hordja a vizet. De ekkor felpillantott, és észrevette a királynét. Rájött, hogy valójában nem önmagát, hanem a szépséges királynét látta a tó tükrében. Röstelkedve összeszedte a korsó darabkáit, és hazament a boszorkához. Az már jó előre tudta, mi történt, és egy új korsóval várta a lányt.

– Menj vissza a tóhoz – mondta a lánynak – és kérd meg a királynét, hogy engedje le számodra a selyemzsinórt, hogy felmászhass hozzá, és megfésüld a szép haját. Mikor megfésülted, és ő álomba merült, szúrd bele ezt a gombostűt a fejébe. Aztán öltsd magadra a ruháját, és foglald el a helyét, mintha csak te lennél a király felesége.

A lány úgy tett, ahogy a boszorka kérte. Visszatért a tóhoz a korsóval, és hízelegni kezdett a királynénak.

– Milyen gyönyörű felséged! De százszor szebb lenne, ha megfésülhetném a szép haját!

A lány addig kedveskedett, míg a királyné leengedte neki a selyemzsinórt, a lány meg felmászott hozzá. Megfésülte a királyné aranyhaját, aztán megvárta, míg elalszik, és beleszúrta a tűt a fejébe. Abban a pillanatban a királyné fehér galambbá változott, és elrepült a trónusról.

A cselédlány magára öltötte a ruháit, és elfoglalta a helyét. De hiába öltözött a fenséges ruhákba, mikor belenézett a tóba, nem a szépséges királyné arcát látta, hanem csak önmagát, egy csúnyácska cselédlány képmását.

Eközben az ifjú király legyőzte ellenségeit, és sikerült békét kötnie a szomszéd uralkodóval. Amint hazatért, első dolga volt, hogy megkeresse gyönyörű feleségét. Ki sem lehet fejezni azt a döbbenetet, amit érzett, mikor szeretett hitvese helyett a mélabús cselédlányt találta a trónuson.

– Ó, az én kedvesem, mennyire megváltozott! – sóhajtott szomorúan.

– A sok aggodalom miatt lettem ilyen, drága férjem – mondta a cselédlány, s a király vállára akart borulni, de az elfordult tőle, és bosszúsan távozott. A királynak attól kezdve egy perc nyugta sem volt, csak a miatt búslakodott, hogy felesége elveszítette a szépségét.

Egy napon is így keseregve sétált a palota kertjében, mikor az egyik ágról egy fehér galamb reppent a kezére, és bús tekintettel nézett rá.

– Miért vagy ilyen szomorú, kis galambom? – kérdezte a király. – Talán a te párod is úgy átváltozott, mint az én szép feleségem?

Megsimította a galamb fejét, s ekkor megtalálta a gombostűt, amit tüstént kihúzott a madár fejéből. Egy szempillantás alatt a galamb visszaváltozott a gyönyörű királynévá, aki elmesélte, mi történt vele, hogyan csapta be őt a cselédlány és a boszorkány.

A király azonnal a birodalom legtávolabbi börtönébe záratta őket, ahonnan a gaztevők soha ki nem szabadulhattak.

Többé semmi nem zavarta meg a király és a királyné boldogságát, sem átok, sem ellenség, békében és szeretetben éltek. A király igazságosan uralkodott, és még azt teszi a mai napig is, ha ugyan meg nem halt.

Illusztráció: John D. Batten rajza alapján

Közzétéve ekkor: 2013.09.15. @ 13:52 Szólj hozzá

TrackBack URI a bejegyzéshez: http://mesesarok.blogolj.net/nepek-mesei/a-harom-citrom/trackback/

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Szólj hozzá