A furfangos cipész

2014. augusztus. 27.

Olasz mese

furfcip

Élt egyszer egy olasz cipész, akinek nemigen akadt munkája, s ezért olyan szegények voltak a feleségével, hogy csaknem éhen haltak. Egy nap az ember megelégelte sanyarú életüket, s így szólt a feleségéhez:

– Nem várom meg idehaza, hogy az éhhalál végezzen velünk, elmegyek Szicíliába, talán ott több szerencsével járok!

A cipész tehát elvándorolt messzi földre, s amint megérkezett, hangosan kiabálva járta az utcákat:

– Kinek van szüksége egy cipész munkájára?

Csakhamar kinyílt egy ablak, s a gazdasszony odahívta a mestert:

– Tessék, itt ez a pár cipő, foltozd meg, kérlek!

A cipész leült a ház küszöbén, s nekilátott megjavítani a lábbeliket. Mikor elkészült, az asszony megkérdezte, mennyivel tartozik.

– Egy ezüst lesz – felelte a cipész.

Az asszony adott neki kettőt, megköszönte a jó munkát, és elbúcsúzott tőle.

Az ember befordult a következő utcába, és ott újra elkiáltotta magát:

– Kinek van szüksége egy jó cipészre?

Hamarosan itt is akadt tennivalója, s mikor megjavított egy újabb pár cipőt, megkérdezték tőle, mennyit kér a munkájáért.

– Két ezüstöt – válaszolta a mester.

No, megint jól járt, mert e helyett adtak neki hármat, köszönetet mondtak, és elköszöntek tőle.

„Lám, milyen jól tettem, hogy ide jöttem – gondolta a cipész -, máris mennyivel szerencsésebb vagyok, mint odahaza. De nem megyek haza az asszonyhoz, előbb gyűjtök még egy kis pénzt.”

A cipész néhány napig a városban maradt, és végül olyan jól keresett, hogy negyednapra már négy aranytallér volt a zsebében. Ekkor elment a piacra, és két aranyért vett egy erős szamarat. Felült a hátára, és azzal indult hazafelé.

Nemsokára egy sűrű erdőbe ért, és egyszercsak meglátott a távolban egy rablóbandát, akik egyenest felé közeledtek.

„Jaj nekem, elvesztem! – gondolta magában. – Ezek biztosan kirabolnak, és elveszik minden pénzemet, amit kerestem! Most aztán mitévő legyek?”

Ám a cipész igen okos ember volt, és rövid gondolkodás után kieszelt egy tervet. Az aranytallérokat elrejtette a szamár sűrű sörényébe, és úgy folytatta az útját.

Ahogy előre sejtette, amint a rablókkal összetalálkozott, erősen megragadták, és követelték minden vagyonát.

– Kedves uraim – mondta ijedten a cipész -, nincsen nekem semmim ezen a szamáron kívül!

De erre a szamár megrázta a sörényét, és az aranyak mind kihullottak belőle.

– Hát ez az arany meg honnan esett ki? – kérdezte az egyik rabló.

– Ó, leleplezted a titkomat – felelte a cipész. – Ez ugyanis egy aranyat adó szamár, az ő sörényéből hullik az arany, s neki köszönhetem minden vagyonomat.

– Add el nekünk a szamarad! – szólt a rabló. – Bármennyit kérsz, megadjuk!

A cipész először hallani sem akart a dologról, de aztán belegyezett, hogy eladja a szamarat, feltéve, ha ötven aranytallért kap érte. A rablók kifizették, és ő boldogan, teli zsebbel indult hazafelé. Útközben megállt egy finom vacsorára, másnap pedig a pénze nagy részét elköltötte arra, hogy vásárolt egy kis szőlőstelket.

Eközben a rablók is hazaértek a barlangba, ahol laktak. A vezérük úgy döntött, hogy első éjszakára ő alszik a szamár mellett. Szólt is tüstént a feleségének, hogy tegyen egy matracot az istállóba a szamár mellé.

– Talán megbolondultál, hogy az istállóban akarsz aludni? – kérdezte az asszony.

– Csak tedd, amit mondok – morgott a férje -, és meglátod, holnapra csudaszép kincseket fogsz kapni.

A vezér reggel korán felébredt, és első dolga volt, hogy átkutassa az istállót, de aranyat egy darabot sem talált. Első gondolata az volt, hogy a cipész csúfot űzött belőlük, de még kíváncsi volt arra, hogy vajon a társai is így járnak-e.

Mikor a többiek megkérdezték, hogy mennyi aranyat talált, ő széles mosollyal az arcán így felelt:

– Ó, barátaim, ha ti azt tudnátok! De addig nem mondom el, míg mindenkire sor nem kerül!

Szép sorra mindegyik rabló eltöltött egy éjszakát az istállóban a szamár mellett, de reggelre egyik sem talált egy fityinget sem.

Összeültek tanácskozni, s rájöttek, hogy a cipész bizony alaposan rászedte őket. Elhatározták, hogy megkeresik, és elégtételt vesznek a csalásért.

A cipész már otthon volt, mikor a távolban észrevette a közeledő banditákat. Gondolkodóba esett, hogy ezúttal hogyan tudná becsapni őket. Mikor kieszelt egy tervet, szólt a feleségének:

– Fogj egy zacskót, töltsd meg piros festékkel, és kösd a kötényed alá. Mikor megérkeznek a rablók, és követelik az aranyat, amit a szamárért adtak, én majd rád kiáltok, hogy hozd elő tüstént. Ekkor mondd azt nekem, hogy nem adod oda a pénzt, s miközben vitatkozunk, én beleszúrok a zacskóba egy kést, és te elterülsz a padlón, mint, aki meghalt. De csak addig fekszel majd ott, míg el nem kezdek játszani a gitáromon. Mert akkor fel fogsz kelni, és táncolni fogsz!

Nem volt sok idejük, hogy mindent előkészítsenek, mert a rablók hamarosan megérkeztek. Mérgesen rontottak be a házba, és követelték pénzüket.

– Szegény szamaram – jajveszékelt a cipész -, biztosan elvesztette a varázserejét, mert más lett a gazdája! Az aranyat, amit fizettetek érte, természetesen visszaadom! Asszony, hozd le az ötven aranyat ezeknek az uraknak!

De az asszony megtagadta, hogy átadja a pénzt, hiába kiabált vele az ura. Végül a cipész a nagy veszekedésben fogta a kést, és az asszony kötényébe vágta. A piros festék kibuggyant a hólyagból, s az asszony elterült a földön, mintha meghalt volna.

– Mit tettél? – csodálkoztak a rablók. – Hiszen a feleséged nem csinált semmit!

– Igazatok van – felelte a cipész -, elsiettem a dolgot, de könnyű helyrehozni!

Előkapta a gitárját, és játszani kezdett rajta, mire az asszony felült, majd, felállt, és táncra perdült.

A rablók tátott szájjal bámulták, végül a vezér így szólt:

– Tudod mit? Tartsd meg az ötven aranyat, és mondd, mennyit kérsz a gitárért!

– Nem adhatom el nektek! Hirtelen haragú ember vagyok, sokszor veszekszünk a feleségemmel, s ha még egyszer ilyen történik, a gitár nélkül nem fogom tudni feléleszteni.

Ám a rablók addig erősködtek, míg végül a mester eladta nekik a gitárt negyven aranyért.

Ezután a rablók visszatértek erdei barlangjukba, és a vezér ragaszkodott hozzá, hogy elsőként ő próbálhassa ki a gitár varázserejét. Magához hívta a feleségét, és megkérdezte, mit készített vacsorára.

– Makarónit –felelte az asszony.

– Miért nem halat sütöttél? – kiabált a vezér mérgesen, s akkorát suhintott a kardjával a feleségére, hogy az holtan esett össze.

A vezérnek ekkor elszállt a mérge, gyorsan előkapta a gitárt, és játszani kezdett rajta. De próbálhatott azon akármilyen dallamot, a feleségét semmivel sem tudta volna feltámasztani.

– Ó, az az átkozott, hazug cipész! – ordította dühödten a vezér. – Kétszer már becsapott, de még egyszer nem tesz lóvá! Megfizet mindenért az a gazember!

Felkerekedett az egész banda a cipész házához. Mikor a mester meglátta őket közeledni, hamar szólította a feleségét:

– Figyelj, asszony! Ha ezek a rablók ideérnek, mondd meg nekik, hogy elmentem a szőlőbe. Aztán szólj a kutyának, hogy keressen meg engem, és küldd ki utánam.

Miután kiokosította a feleségét, a cipész kiment a hátsó ajtón, és elbújt egy hordó mögé.

Mikor a rablók megérkeztek, megkérdezték az asszonyt, hol van a férje.

– Jaj, kedves uraim, hát ő felment a szőlőbe, de mindjárt utána küldöm a kutyát, és megmondom, hogy szóljon neki, hogy keresik őt.

– Tényleg azt gondolod, hogy a kutya majd elmondja mindezt férjednek? – kérdezte hitetlenkedve a rablóvezér.

– Természetesen! Vele bármit üzenhetek, megérti, és mindent el tud mondani a férjemnek!

Miután a kutya kiszaladt az ajtón, kisvártatva megjelent a cipész.

– A kutyám szólt, hogy beszélni akartok velem.

– Azért jöttem, mert a te hibádból megöltem a feleségemet, és bár úgy játszottam a gitáron, ahogy mondtad, mégsem kelt életre az asszony.

– De hát ez a te hibád – felelte a cipész. – Biztosan nem úgy játszottál, ahogyan kell!

– Rendben – szólt a vezér. – Elfelejtem a történteket, ha eladod nekem a kutyádat!

– Az lehetetlen! Nem tudnék nélküle élni!

De a rablók most is addig erősködtek, míg végül a cipész elfogadott a kutyáért negyven aranyat. Hazamentek a barlangjukba, s a vezér kijelentette, hogy elsőként neki van joga, hogy próbát tegyen a kutyával. Szólt a lányának, hogy elmegy a fogadóba, és ha bárki keresi őt, küldjön üzenetet a kutyával.

Egy óra múltán jött is valaki, aki beszélni akart vele. A lány elengedte a kutyát, azzal, hogy menjen az apja után a fogadóba, ám e helyett a kutya hazaszaladt a cipészhez.

Mikor a vezér hazament, és nem találta ott a kutyát, rögtön sejtette, hogy az hazament a régi gazdájához. Tüstént el is ment a cipészhez.

– Nálad van a kutya?

– Igen, itt van. Annyira szeret engem! Meg kel értened, kell neki egy kis idő, hogy hozzászokjon az új gazdájához!

A vezér újra magával vitte a kutyát, és másnap rábízta az egyik társára, hogy üzenjen a kutyával érte. Csakhogy a kutya ezúttal is hazament, és ez így történt sorra a többi rablóval is.

A rablók alig láttak a dühtől. Újra elmentek a cipészhez, de nem hittek már el semmit neki, megragadták, betették egy zsákba, és azt tervezték, hogy behajítják a tengerbe.

A cipész nem tiltakozott, némán feküdt a zsákban, és várta a sorsát.

A rablók útközben elértek egy templomhoz.

– Nagyon meleg van, és a zsák is nehéz – mondta a vezér. – Hagyjuk itt az út mellett, mi pedig menjünk be egy kicsit hűsölni a templomba.

Így is tettek. Nem messze tőlük éppen egy kondás vigyázott egy csapat malacra, miközben vidáman fütyörészett a forró napon.

Mikor a cipész meghallotta közeledni, elkezdett kiabálni, ahogy csak a torkán kifért:

– Nem teszem meg! Nem teszem meg!

A kondás kíváncsian közelebb ment hozzá.

– Mit nem teszel meg? – kérdezte.

– Kényszeríteni akarnak, hogy elvegyem a király lányát, de én nem fogom megtenni!

– Ó, hát ezért kiabálsz? – értetlenkedett a kondás. – Bárcsak engem érne ilyen szerencse, jó volna a helyedben lenni!

– Ha csak ez kell! Gyere, engedj ki a zsákból, és mássz be te helyettem!

A kondásnak nem kellett kétszer mondani. De a cipész tudta, hogy a rablók, mit terveznek, hát úgy kötötte be a zsák száját, hogy a kondás majd ki tudjon belőle szabadulni.

Miután a rablók kipihenték magukat, mit sem sejtve felkapták zsákot, s mikor elérték a tengert, a vízbe dobták.

Visszafelé szembetalálkoztak a cipésszel, aki jókedvűen őrizte a malacokat az út mellett. A rablóknak tátva maradt a szája a csodálkozástól, szólni sem tudtak az ámulattól.

– Ha tudnátok, mennyi malac él a tengerben! – mondta a cipész. – És minél mélyebbre merülünk, annál többet találunk. Ezeket a tengerből hoztam, és azt hiszem, még visszamegyek néhányért!

– Miért, még mindig maradt ott belőlük? – kérdezte a vezér.

– Ó, olyan sok van még, hogy meg sem lehet számolni! Gyertek, megmutatom, mit csináljatok!

A cipész elment a rablókkal a tengerhez, aztán elmondta, hogy kössenek egy jó nehéz követ a nyakukra, hogy minél mélyebbre tudjanak merülni, mert ott van csak igazán sok malac.

A rablók mindent úgy tettek, ahogy a cipész tanácsolta nekik. Miután követ kötöttek magukra, beugrottak a vízbe, és örökre el is merültek.

A cipész pedig boldogan hazament, és hátralévő életében jómódban élt a feleségével.




TrackBack URI | Hozzászólások RSS

Szólj hozzá!

Név

E-mail

Honlap

Mondd el mit gondolsz

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031