A csodálatos nyírfa

Orosz mese

640px-CHINTREUIL_-_Le_Boulot_blanc

Egyszer régen élt egy szegény ember szeretett feleségével és egy szem leányával. Egy nap úgy történt, hogy egyetlen bárányuk elkószált az erdőbe, s az ember meg az asszony felkerekedtek, hogy megkeressék. Az egyik kereste emerre, a másik amarra. Hát, ahol az asszony kutatott, egyszercsak egy boszorkányba botlott, aki így szólt hozzá:

– Ha elátkozol, vagy káromolsz, menten fekete báránnyá változtatlak!

Az asszony nem szólt semmit, se nem átkozódott, se nem káromkodott, a boszorka mégis báránnyá változtatta. Aztán a gonosz banya magára öltötte az asszony alakját, és hangosan kiáltotta az embernek:

– Jó uram, megtaláltam a birkát!

A szegény ember azt hitte a boszorkára, hogy ő a felesége, és mit sem sejtett arról, hogy a fekete bárány, akit hazavezetnek, az ő a valódi hitvese. Otthon aztán arra kérte az urát a boszorka, hogy vágják le a bárányt, nehogy megint elkódorogjon az erdőbe.

Az ember, aki nagyon békés természetű volt, nem akart vitatkozni az asszonnyal, hát beleegyezett a dologba. Csak a lány futott sírva a bárányhoz, mert tudta, hogy az valójában kicsoda:

– Ó, drága édesanyám, meg akarnak ölni téged!

– Ha ezt akarják, hát csak tegyék – felelte a fekete bárány -, de te jól figyelj arra, amit most mondok neked! Ne egyél egy falatot sem az ételből, amit belőlem készítenek, hanem szedd össze a csontjaimat, és a földünk végén égesd el!

Hamarosan eljött a boszorka a bárányért, megölte, és levest főzött belőle. De a lány nem evett semmit belőle, csak összeszedte a csontokat, és mindet elégette. Azon a helyen egy csodaszép nyírfa fakadt, olyan szép volt, amilyet szem még nem is látott.

Telt-múlt az idő, és a boszorkának lánygyermeke született a szegény embertől. S miközben saját gyermekét imádta, egyre jobban gyűlölte az ember leányát, és igyekezett ártani neki, ahol csak tudott.

Egyszer úgy történt, hogy kihirdették: a palotában nagy mulatság lesz, amire mindenki hivatalos, legyen szegény vagy gazdag.

A boszorka is a palotába készült, de az idősebb leányt nem akarta magával vinni.

– Menjen csak előre, jó uram, a kisebbik lányunkkal – mondta ravaszul a férjének -, én hátra maradok az idősebb lánnyal, és adok neki valami tennivalót, hogy ne unatkozzon, amíg mi távul vagyunk.

Az ember rábólintott, és elindult a palota felé a kisebbik lánnyal. A boszorka a házban tüzet gyújtott, aztán a hamuba szórt egy csészényi árpaszemet, és dühödten ráparancsolt a lányra:

– Ha nem válogatod ki az árpaszemeket a hamuból, és nem teszed vissza mindet a csészébe éjfél előtt, elevenen felfallak!

Ezután a férje és a lánya után sietett, a lány pedig magára maradt a házban. Keservesen sírdogált, miközben próbálta kiszedegetni a szemeket a hamuból. Ám miután látta, hogy milyen hiábavaló a próbálkozása, bánatában kiszaladt a nyírfához. Ott hullatta tovább a könnyeit egyre keserűbben, mert tudta, hogy édesanyja többé nem tud neki segíteni.

Hanem ahogy ott sírdogált, egyszercsak az édesanyja hangját hallotta a föld mélyéről:

– Miért sírsz, drága lányom?

– Azért, mert a boszorka egy csésze árpát szórt a kályhába, és azt akarja, hogy szedegessem ki a hamuból – zokogta a lány.

– Ne sírj emiatt – vigasztalta az anyja. – Csak törd le az egyik ágamat, és suhints vele a kályhára! Meglátod, minden rendben lesz!

A lány úgy tett, ahogyan édesanyja tanácsolta. Rásuhintott a nyírfaággal a kandallóra, és láss csodát! Az árpaszemek maguktól kiugrottak a hamuból egyenest a csészébe!

A lány visszament a fához, és az ágat a sírra fektette. Ekkor az anyja arra kérte, hogy a fa északi oldalán fürödjön meg, a nyugati oldalán szárítkozzon meg, s a déli oldalán öltse magára azt a ruhát, amit ott talál. A lány mindent így is tett, s olyan szépséges hölgy lett belőle, hogy nem akadt párja a világon. Ekkor egy aranyszőrű paripa érkezett hozzá, s lány nem tétovázott, felült a hátára, és sebesebben, mint a szél, elvágtatott a palota felé. Amint megérkezett, a herceg lesegítette a nyergéből, s attól kezdve egy pillanatra sem hagyta magára. A vendégek csak ámultak és bámultak, mindenki a gyönyörű lányt csodálta, és azon tanakodtak, vajon melyik királyságból érkezhetett az ismeretlen szépség.

A herceg az asztalnál maga mellé ültette a lányt, de a boszorka lánya is igyekezett felhívni magára a figyelmet, s az asztal alá bújt, ahol a csontokat rágta. A herceg véletlenül úgy megrúgta, hogy szegény lánynak eltört a karja.

Éjfél felé a szegény ember édeslánya úgy gondolta, itt az idő, hogy hazatérjen. Ám a nagy sietségben a gyűrűje hozzáragadt a kilincshez, mert a herceg előzőleg bekente azt szurokkal. A lánynak nem volt ideje rá, hogy kiszedje a gyűrűt, ezért otthagyta, aztán sietve felült a lovára, és hazavágtatott. Otthon hamar levetette a ruháit a nyírfa alatt, ott hagyta a lovát, és visszament a házba. Nemsokára mostohája és a lánya is megérkeztek.

– Ó, te szegény teremtés, még mindig itt ülsz a kályha mellett! – mondta gúnyos vigyorral az arcán a boszorka. – Nagy kár, hogy nem tudtál eljönni a palotába, a lányomat kísérte a herceg egész este, de szegényke elesett, és eltörte a karját.

A lány jól tudta, hogy valójában, mi történt, de egy szót sem szólt, csak némán üldögélt.

Másnap a boszorka újra előreküldte a férjét és a lányát a palotába, ő pedig egy fazéknyi kendermagot szórt a hamuba.

– Szedegesd ki a magvakat a fazékba, máskülönben halál fia vagy! – kiáltott a mostohalányára.

Szegény lány ismét a nyírfánál keresett vigaszt. Egy nyírfaággal rásuhintott a kályhára, és a kendermagok egy csapásra a fazékban termettek. Ezután újra megmosakodott a fánál, felöltözött egy még gyönyörűbb ruhába, és felpattant a paripa hátára, hogy mielőbb a palotába érjen.

A herceg újra csak vele törődött, miközben a boszorka lánya az asztal alatt a csontokat rágta. Olyan szerencsétlenül járt, hogy a herceg megint megrúgta tévedésből, s ezúttal a lába törött el a lánynak.

A szépséges leány megint igyekezett korán hazaérni, még mostohája előtt, s elsietett az ünnepségről. Ám a herceg szurkot kent az ajtófélfákra, s a lány arany fejdísze beleragadt. Nem volt ideje, hogy a kiszedésével vesződjön, hamar lóra ült, és hazavágtatott. Ott aztán levetette a ruháját a nyírfánál, s otthagyta a lovat is, csak az arany fejdíszét nem tudta visszaadni, az a palotában maradt.

– Ó, te szegény- mondta a boszorka, mikor hazaért -, mi jót mulattunk a palotában, neked meg itt kellett dolgoznod a kályhánál. Kár, hogy nem voltál ott, a herceg megint csak a lányommal törődött, körbevezette minden szobába, de sajnos szegénykém elesett, és eltörött a lába.

A lány most sem szólt semmit, jól tudta, hogy mi történt, de nem fedhette fel magát mostohája előtt.

Következő nap a boszorka újra előreküldte a férjét a lányukkal a palotába, ő meg egy kancsó tejet öntött a hamuba, és ráförmedt a szegény lányra:

– Szedd ki onnan a tejet, máskülönben csúnyán megbánod!

De a lány nem ijedt meg, s miután elment a boszorka, a nyírfához sietett, aztán az ágának egyetlen suhintásával kivarázsolta a tejet a hamuból. Utána hamar átöltözött, és a palotába sietett. A herceg már várta, és egész este csak vele törődött. A boszorka lányának most sem jutott más, csak a csontok szopogatása az asztal alatt. S ahogy ott kukucskált a lábak között, véletlenül megrúgták az arcát, és jókora monokli nőtt a szeme alatt.

A szépséges leány megint elsietett éjfél előtt, ám a herceg ezúttal a küszöböt kente be szurokkal, és futás közben beleragadtak a lány aranycipellői. Kénytelen volt azok nélkül hazalovagolni.

Mikor a boszorka hazaért, ott találta a lányt a kályhánál, ahogy mindig.

– Sajnálhatod, hogy nem voltál ott a bálon – szólt kárörvendően -, a herceg csak az én lánykámmal táncolt egész este. De szegénykém megint elesett, és beütötte a szemét.

– Igen, sok mindenről lemaradhattam – felelte a lány -, de volt éppen elég dolgom a kályha tisztításával.

A herceg eközben összegyűjtött mindent, amit a titokzatos lány hátrahagyott, a gyűrűt, a fejdíszt és az aranycipellőket, és kihirdette, hogy tart még egy bált, ahová mindenkit meghív, és az lesz a felesége, akire ezek mind ráillenek.

Lett nagy tulakodás a leányok között! De sem a gyűrű, sem a fejdísz, sem a cipellők nem illettek egyikre sem. A herceg észrevette, hogy a szépséges leány, aki minden bálról elsietett nem jelent meg, ezért elküldte a szolgálóját a tárgyakkal, hogy keresse meg. Mikor megtalálták a szegény ember házát, a boszorka nem engedte, hogy a szép leánnyal tegyenek próbát.

– Azzal a lánnyal ne törődjenek – sziszegte a boszorka -, mert mindent összepiszkol a korommal!

Helyette előhozta csúnya, törött karú és törött lábú sánta lányát, akinek ráadásul egy hatalmas monokli virított a szeme alatt, és minden tárgyat addig erőltetett rá, míg a gyűrű nem illett az ujjára, a fejdísz a fejére és a cipellők a lábára. A herceg nagyon meglepődött, de nem tehetett mást, megkérte az ijesztő küllemű lányt, bár nagyon szégyellte, hogy egy ilyen csúfsággal kell lakodalmat ülnie.

Pár nap múltán elérkezett az idő, hogy a herceg hazavigye menyasszonyát. Elment érte a házához, ám miközben várakozott, váratlanul előbújt a kályha mellől a szegény ember szép leánya, és a herceg azonnal ráismert. Úgy döntött, magával viszi mindkét lányt. Mikor egy folyóhoz értek, a herceg keresztbefektette a boszorka lányát a víz felett, hogy ő legyen a híd, aztán a szép lánnyal együtt átsétáltak rajta. A boszorka lánya mozdulni sem tudott, csak nyújtózkodott és kapaszkodott, miközben a szíve megtelt szomorúsággal.

Közel s távol nem volt senki, kitől segítséget kérhetett, végül felkiáltott gyötrelmében:

– Bárcsak arany bürök nőne ki a testemből, akkor anyám talán rám találna!

Ahogy ezt kimondta, arany bürök sarjadt a testéből, mígnem az egész lány növénnyé változott.

Eközben a herceg megkérte gyönyörű választottja kezét, és együtt mentek a csodálatos nyírfához. Ott aztán annyi kincset, aranyat és ezüstöt találtak, hogy három zsák sem volt elég, hogy mindet magukkal vigyék. Miután magukhoz vették a temérdek kincset, a nyírfa eltűnt, s többé színét sem látták. Ott termett egy csodás paripa, felültek a hátára, és hazatértek a palotába.

Boldogan éltek, s hamarosan a hercegnének kisfia született.

Az örömhír eljutott a boszorka fülébe is, aki azt sem tudta, hová legyen nagy boldogságában, hiszen azt gondolta, hogy saját leányának lett gyermeke.

Fel is kerekedett a palotába, hogy megajándékozza az újszülöttet. Mikor elérkezett a folyóhoz, vágni kezdte az aranybürköt, ami éppen a híd közepén sarjadt.

– Jaj, anyám! – kiáltott a növény. – Ne vágj belém ily nagyon!

A boszorka elámult, hogy itt találja szeretett leányát.

– Valóban te vagy az? – kérdezte meglepetten.

– Igen, anyám, én vagyok az – panaszkodott a lány. – A herceg által dobott a folyón, hogy hídként szolgáljak számára!

A boszorka irtózatos haraggal sietett a palotába, ahol besurrant a hercegnéhez, aki éppen aludt. A boszorka az ágyához lépett, és gonosz varázslatot súgott a fülébe:

– Mától rénszarvas lesz belőled, s nem itt fogsz élni a palotában, hanem az erdőben!

A hercegné ekkor ébredt fel, megijedt a boszorkától, és felkiáltott:

– Már megint ártani akarsz nekem? – kérdezte rémülten, de mást nem tudott mondani, mert a következő pillanatban már rénszarvassá változott. A boszorka pedig kivitte őt az erdőbe, saját lányát meg a palotába hozta a hercegné helyébe.

A cserét nem vette észre senki sem, csak a kisfiú, aki attól kezdve vigasztalhatatlan volt, és folyton csak sírt. A herceg nem tudta mitévő legyen, elment egy bölcs özvegyasszonyhoz tanácsot kérni.

– A gyermeked azért sír, mert az édesanyja nincsen vele – mondta az özvegyasszony. – Szarvasként él az erdőben, a te feleséged pedig nem más, mint a gonosz boszorka lánya.

– Mit tegyek hát? – kérdezte tanácstalanul a herceg. – Hogyan hozzam haza a feleségemet az erdőből?

– Add ide a gyermekedet – felelte az özvegy -, holnap magammal viszem az erdőbe, s talán a falevelek suhogása megnyugtatja őt.

A herceg odaadta a gyermeket, az özvegyasszony pedig elvitte az erdőbe. Ott találkozott a rénszarvassal, és odahívta magához:

– Jöjj a gyermekedhez, szeresd, dajkáld, mert a palotában egy szörnyeteg vigyáz rá!

A rénszarvas tüstént közelebb ment, és egész nap csak a gyermeket dajkálta, vigyázta, és a kisfiú végre nyugodt volt és csendes.

Mikor leszállt az este, az özvegyasszonynak vissza kellett vinnie a gyermeket a palotába.

– Kérlek, hozd el holnap és holnapután is a kisfiamat – mondta a rénszarvas -, azután úgysem láthatom többé, mert a csordával messzi vidékekre megyek.

Az asszony másnap is elvitte a gyermeket. Harmadnap, mikor elindult, mindent elmesélt a hercegnek, aki így szólt hozzá:

– Nincsen rá mód, hogy a rénszarvas újra emberi formát öltsön?

– Talán – felelte az asszony.- Gyere velem az erdőbe, és mikor a rénszarvas leveti a bőrét, fogd meg, és égesd el.

Elmentek együtt az erdőbe, s mikor a szarvasbőrt levetette a hercegné, a férje megfogta és a máglyára hajította.

Mikor a hercegné észrevette a férjét, és meglátta, mit tesz a szarvasbőrrel, ijedten fordult hozzá:

– Miért tetted ezt?

– Azért, hogy visszakapjalak téged, s ne légy szarvas többé! – felelte a herceg.

– Jaj, nekem, a boszorka biztosan elevenen felfal engem, ha megtudja, mi történt! – reszketett a hercegné félelmében.

– Nem engedem, hogy bántson, ne félj! – mondta a herceg, és magához ölelte a feleségét. Együtt indultak haza a gyermekükkel a palotába.

Mikor a boszorka megpillantotta őket, ahogy közelednek, úgy megrémült a herceg bosszújától, hogy fogta a lányát, és futásnak eredtek. Talán még a mai napig is szaladnak, ha ugyan meg nem álltak.

Illusztráció kép: Chintreuil

Közzétéve ekkor: 2014.07.15. @ 17:39 Szólj hozzá

TrackBack URI a bejegyzéshez: http://mesesarok.blogolj.net/nepek-mesei/a-csodalatos-nyirfa/trackback/

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Szólj hozzá