9. fejezet: Úton Kumazuluba

2011. június. 21.

Az út alig egy óra hosszú volt a bennszülöttek falujába, de Artúr és Kazimír nagypapa lassan poroszkáltak, mert sok megbeszélnivalójuk volt.

–   Kérdezz csak bátran, Artúr. Mire vagy kíváncsi? – kérdezte a nagypapa.

–   Először is arra, hogy kerültél ide. Egy évvel ezelőtt elindultál otthonról nyaralni, és az utolsó hírünk az volt rólad, hogy nyomod veszett.

–   Tényleg így kezdődött a dolog. Elindultam nyaralni. Pont azután, hogy nyugdíjba mentem. Negyven évig dolgoztam ugyanabban a kórházban, Artúr. Mi tagadás, egy kis kalandra vágytam.

–   Nagyon jó orvos voltál, nagypapa.

–   Köszönöm, Artúr. De az a helyzet, hogy itt a szigeten még mindig hasznomat veszik. Én gyógyítom a falusiakat. Igaz, hogy ők azt hiszik, hogy varázsló vagyok, de ez nem számít.

–   Szóval, hová is utaztál pontosan, nagypapa?

–   A dél-amerikai dzsungelbe. Egy amolyan vízi dzsungeltúrára. Befizettem egy hajóútra az Amazonason. Ma is tisztán emlékszem arra a napra, mikor indultunk. Kilenc másik turistával a fedélzetén nekivágott a folyónak a Marco Polo nevű kis hajó. Nem olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Százszor szebb. Az érintetlen táj egyszerűen lenyűgöző volt. És az állatvilág! Színpompás madarak, majmok, párducok tűntek fel az erdőből, a folyó partján meg hatalmas krokodilok sütkéreztek a napon.

Az indulás másnapjáig tartott az idilli állapot. Ugyanis másnap éjjel hatalmas vihar kerekedett, és egy villám kettétörte a hajót. Mindenki sikoltozott, a vízbe estünk, és a hajó roncsaiba kapaszkodtunk. Akkor láttam utoljára útitársaimat, nem tudom, mi lett velük, remélem sikerült kiúszniuk a partra. Én egy jókora deszkába kapaszkodtam, és mivel nem tudok úszni, két dologban reménykedtem. Először is abban, hogy talán kisodródom a partra, másodszor pedig abban, hogy nem leszek egy krokodil ebédje. Egyik se jött be. Nem kerültem a part közelébe, és egy krokodil sem falt fel. Na, ennek a második dolognak azért örültem. Csak vitt-vitt a víz, gondoltam, egyszer majd csak véget ér ez az utazás, és így is történt, de nem úgy, ahogy gondoltam.

Egyenesen egy vízesés felé sodródtam, és hiába próbáltam kapálózni az ellenkező irányba, lezuhantam, ahogy voltam deszkástul-mindenestül.

Na, gondoltam magamban: „Kellett ez neked, Kazimír?” Kalandra vágytam, az igaz, de nem ekkorára, és főleg nem az utolsóra. Felkészültem a legrosszabbra, biztos voltam benne, hogy itt a vég, s miközben zuhantam, azt hiszem egy pillanatra el is vesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, ennek a szigetnek a partján feküdtem.

–   Akkor még nem gondoltad, hogy egy másik világba kerültél, ugye, nagypapa? – vágott közbe Artúr.

–   Nem – rázta a fejét a nagypapa -, és még sokáig nem tudtam. Azt persze már az első pillanatban láttam, hogy nem a folyóparton vagyok, hanem egy óceán partján, de fogalmam sem volt, hogyan kerülhettem oda. Felálltam, és elindultam a part mentén, hogy segítséget keressek. Hamarosan eljutottam a bennszülöttek falujába, ahol nagyon barátságosan fogadtak. Látták, hogy elég rossz állapotban vagyok, lefektettek egy kunyhóba, adtak enni-inni, és hagyták, hogy kipihenjem magam. Ez segített. Másnap ébredtem csak fel, de kipihent voltam és az erőm is visszajött. Mikor felkeltem, a törzsfőnökhöz vezettek, aki nyilván kíváncsi volt az új jövevényre, azaz rám.

–   Csak azt ne mondd, nagypapa, hogy megértettek téged.

–   Nem, sajnos nem – mosolygott Kazimír. – Furcsa törzsi nyelven beszélnek, de valahogy mégis sikerült megértetnem magam. Egy kis bottal a földre rajzoltam egy hullámos vonalat, így jeleztem a folyót, fölé meg egy hajót rajzoltam, meg egy pálcikaembert, aki én voltam. Aztán kézzel-lábbal eljátszottam, hogy vízbe estem, és így kerültem ide. Azt hiszem, ha az egészet nem is, de a lényeget megértették.

Mivel nem értettem, amit ők beszéltek, és nem is tudtam, hogy egy másik világba csöppentem, a következő gondolatom az volt, hogyan juthatnék haza. Elbúcsúztam tőlük, visszamentem az óceánhoz, és elindultam a part mentén, hogy egy kikötőt keressek, vagy legalább olyan embereket, akikkel egy nyelvet beszélek, amikor egy hatalmas állatba botlottam, és még a szívverésem is elállt abban a pillanatban. Olyan volt, mint egy hatalmas dinoszaurusz.

–   Már én is találkoztam eggyel. Nem kell félni tőlük. Nagyon szelídek – jegyezte meg Artúr.

–   Hát én ezt akkor még nem tudtam. Eszeveszetten visszaszaladtam a bennszülött faluba. Ők nem is értették, mitől ijedtem meg annyira. Mindenesetre attól a naptól kezdve nem hagytam el a falut, úgy döntöttem, biztonságosabb, ha ott várom meg, amíg értem jön valaki, mert abban biztos voltam, hogy keresni fognak. De aztán elgondolkodtam, hogy hová az ördögbe keveredhettem, ahol ilyen óriási lények élnek, amilyeneket utoljára a Jurassic Parkban láttam. Próbáltam lelkileg felkészülni arra, hogy itt senki sem fog megtalálni. Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára a Földön vagyok, de egy olyan eldugott helyen, amit még nem fedeztek fel, ezért nem is vártam segítséget.

A bennszülöttek kedvesek voltak, nem voltam terhükre, és nem is akartak elzavarni, hát eldöntöttem, berendezkedem új lakhelyemen. A legfontosabb dolog az volt, hogy jobban megértessem magam a falusiakkal, ezért képek segítségével szavakat kezdtem el nekik tanítani, és én is tanulni kezdtem a nyelvüket. Szép lassan rájöttek , hogy valami gyógyító ember lehetek, mert bármi sérülésük adódott az erdőben vadászat során, én láttam el a sebeiket, és azok szépen meg is gyógyultak.

–   Vadászat? – vágott közbe Artúr. – Mire vadásznak?

–   Általában rovarokra, ami azonban nem veszélytelen, ha a rovar akár kétszer akkora, mint te magad. De emellett sok gyümölcsöt és növényt esznek, és hangyatojást, ha sikerül elcsenni.

–   Hangyatojást? Az meg mi? – kérdezte Artúr.

–   Hangyapete. Megsütve isteni.

Artúr erre fintorgó arcot vágott, de aztán eszébe jutott, hogy már ő is túl van egy tál rizses lisztkukacon, úgyhogy egy szót se szólhat.„A hangyapete se lehet rosszabb” – gondolta.

–   Majd te is megkóstolhatod a táborban – folytatta a nagypapa.

–   Már alig várom – jegyezte meg Artúr kissé ironikusan.- Folytasd a történetet, nagypapa. Még nem mondtad el, hogy lettél törzsfőnök. Mert szerintem elég furcsa, hogy egy bennszülött törzs, egy idegent választ meg törzsfőnökének, vagy nem?

–   Igen, annak tűnhet, de már nem vagyok idegen, mert átestem a beavatási szertartáson. Én is tiszteletbeli kumazulu vagyok.

–   Beavatási szertartás? Mit kellett csinálnod? – érdeklődött Artúr izgatottan.

–   Hát, nem volt egyszerű. Nem is tudom, elmondjam-e neked, Artúr, de erős idegzetű fiúnak látszol, ezért elmondom. Több részből áll a beavatás. Először izzó parázson kell eljárni a bennszülött táncot, majd egy egész hangyapetét nyersen kell megenni, ami nem túl jó, mert nyersen nincs túl jó íze és állaga, és mert olyan nyúlós és folyós, és a szaga sem túl kellemes, aztán egy növénytetűt kell lenyilazni, és inni a véréből, ami persze nem is igazi vér, de…

Artúr émelyegni kezdett.

–   Hagyd abba, nagypapa, kérlek. Inkább nem szeretném tudni.

Kazimír nagypapa nevetett:

–   Látom, belőled nem lesz kumazulu.

–   Nem, valóban nem. De ez nem is szerepelt az életcéljaim között.

–   Jól van, akkor a beavatási részt átugorjuk.

–   De engem érdekel – vágott közbe Monki, aki eddig csendben hallgatta a beszélgetést Artúr vállába csimpaszkodva.

–   Majd elmeséli neked a nagypapa, ha én nem leszek ott. Jó lesz így? – kérdezte Artúr.

Monki látta, hogy nincs más választása, beleegyezett.

–   Tehát már te is kumazulu vagy, nagypapa. De ez még nem magyarázat arra, miért te vagy a törzsfőnök.

–   Mindjárt fényt derítek erre is, Artúr – ragadta meg a szót a nagypapa, és folytatta a történetet. – Egy nap súlyosan megsérült az egyik kumazulu vadász. Vadméh szúrta meg. Ez az egyetlen veszélyes állat a szigeten. Méreganyaguk nincsen, szerencsére, mivel méregmiriggyel sem rendelkeznek. Elméletem szerint az nyilván visszafejlődött, mivel nincsen természetes ellenségük a szigeten. De ebbe most ne bonyolódjunk bele. Hol is tartottam? Ja, igen. Szóval nincs mérgük, de hatalmas fullánkjuk van, ami komoly sebet tud ejteni. A kumazuluk biztosra vették, hogy társuk meghal, mert még soha senki nem élte túl egy vadméh szúrását. De nem így történt. A beteget megoperáltam, már ha lehet ilyen körülmények között operációról beszélni, kitisztítottam a sebet, összevarrtam növényi rostokkal és kitintűvel. Úgyhogy a beteg szépen felépült. Attól a naptól kedve már nem egyszerű gyógyító voltam a szemükben, hanem egyenesen varázsló. Az öreg törzsfőnök nemrég meghalt utód nélkül, és a kumazuluknál az a szokás, hogyha nincs utód, akkor a varázslónak kell vezetnie a törzset, így hát megválasztottak új törzsfőnöküknek, méghozzá egyhangúan – mondta Kazimír nagypapa, és büszkén kihúzta magát öszvére nyergében.

–   És akkor végleg beletörődtél, hogy soha többé nem jöhetsz haza hozzánk. Igaz, nagypapa? – kérdezte Artúr.

–   Igen. De be kell vallanom, Artúr, hogy lett volna lehetőségem hazamenni.

Artúrnak elkerekedett a szeme.

–   Micsoda? És mégsem jöttél haza? – kérdezte szemrehányóan.

–   Remélem, ha most még nem is, de egy napon, majd megértesz engem. Én nagyon megszerettem ezt a helyet, a kumazulukat, és különben is, hány nyugdíjas mondhatja el odahaza, hogy új életet kezdett. Ráadásul egy olyan világban, aminek a létezéséről a Földön nem is tudnak.

Artúrt nem nyugtatta meg a válasz, de tiszteletben tartotta nagyapja érzéseit, ezért úgy tett, mint akit nem bánt, hogy a nagypapa nem őket választotta.

–   És hogy tudtál volna hazajönni? Talán megtaláltad az átjárót a Földre? – kérdezte Artúr.

–   Ó, dehogy! – legyintett Kazimír. – Nem régóta voltam törzsfőnök, mikor két feketeruhás alak tűnt fel a faluban, és elvittek magukkal.

–   Na, ez ismerős – jegyezte meg Artúr.

–   Csak nem kaptak el téged is?

–   Dehogynem – válaszolta Artúr. – Engem is lekapcsoltak, akarom mondani, elfogtak. És ha jól sejtem, találkoztál Teofillusszal is a BVKF-en.

–   Hol?

–   A Bolygóközi Világok Központi Felügyeletén.

–   Igen – bólogatott Kazimír nagypapa. – Pontosan így volt. Ott világosítottak fel arról, hogy bármennyire is szeretném azt hinni, nem a Föld bolygón vagyok. Azt gondoltam, nincs is választásom, egyenesen hazaküldenek, és ennek nagyon örültem. De mikor Teofillusz megkérdezte, hogy hazamegyek vagy letelepszem-e itt az új világomban, gondolkodóba estem. Százszázalékosan jó döntést nem lehetett hozni ebben a kérdésben. Tudtam, bárhogy is döntök, egyik szemem sírni fog, a másik nevetni.

Ha maradok, akkor tőletek szakadok el, az igazi családomtól, ha hazamegyek, akkor elhagyom új családomat, és azt a helyet, ahol annyira igyekeztem, hogy beilleszkedjem, tanítottam a bennszülötteket, és ahol nagy szükség van rám, mint gyógyítóra, mint törzsfőnökre. Végül is, úgy döntöttem, maradok. Arra gondoltam, hogy ti otthon már úgyis beletörődtetek abba, hogy eltűntem. Nem igaz?

–   Nem, nagypapa. Nagyon szomorúak voltunk, mikor eltűntél, és a szívünk mélyén sosem adtuk fel a reményt, hogy egyszer előkerülsz – szipogott Artúr.

Kazimír nagypapa áthajolt az öszvér hátáról, és magához ölelte Artúrt.

Artúr is szorosan átölelte, aztán mindketten sírva fakadtak.

Monki sem akart kimaradni a nagy ölelgetésből, ezért még szorosabban csimpaszkodott Artúrba, és mivel elég érzékeny teremtés volt, ő is sírva fakadt.

Egyszercsak arra lettek figyelmesek, hogy egy kis csapat bennszülött áll körülöttük értetlen arcot vágva, hogy mi lehet ez az össznépi sírás-rívás.

Miután kisírták, ami a könnyzacskójukban volt, megtörölték a szemüket, és a nagypapa a bennszülöttek láttán felkiáltott:

–   Nézd, Artúr! Ők a kumazuluk! Már nem vagyunk messze a falutól.

A bennszülöttek közelebb mentek, hogy üdvözöljék őket.

–   Ő – Ar-túr. Nekem – unoka – magyarázta Kazimír nagypapa.

–   Szi-a Ar – túr – köszöntek Artúrnak a kumazuluk.

–   Beszélik a nyelvünket? – csodálkozott Artúr.

–   Mondtam, hogy elég sok szót megtanítottam nekik. Mondd nekik, hogy kepa-kepa.

Artúr megismételte:

–   Kepa-kepa.

A kumazuluk erre elmosolyodtak.

–   Mit mondtam, nagypapa?

–   Azt, hogy sziasztok.

–   Kepa-kepa – mondta Monki is lelkesen.

Erre a kumazuluk jót nevettek, mert még nem találkoztak olyan majommal, aki a törzsi nyelvükön szólalt volna meg.

Most, hogy egyesült a két csapat, Artúr, Monki és Kazimír nagypapa díszkísérettel mentek Kumazuluba.

Az út hátralévő részében pedig Artúr is elmesélte, mi minden történt vele, mióta idepottyant a földi világból.

Vége a kilencedik résznek

 

 

    2017. október
    h k s c p s v
         
     1
    2345678
    9101112131415
    16171819202122
    23242526272829
    3031