8. fejezet: A szigeten

2011. június. 21.

Az átjáróban egy pillanatra elsötétült a világ, aztán újra kivilágosodott, és hajó egy csendes kis kikötőben állt.

A kapitány és a matrózok észrevették a feketeruhás kalózt, amint eszméletlenül hever a fedélzeten. A kapitány rögtön intett az embereinek a kalóz lefogására. Ám ekkor különös dolog történt. A hercegnő egy nyakláncot pillantott meg a kalóz nyakában, és amikor ráismert, sietve lépett oda az ájult férfihez. Levette róla a maszkot, és felkiáltott:

–   Te jó ég! Ez a bátyám!

Az emberek értetlenül bámultak rá.

Kamélia pofozgatni kezdte testvérét, hogy térjen magához, miközben megjegyezte:

–   Szegénykém sosem bírta az utazást. Biztosan az átjáróban vesztette el az eszméletét.

Mivel a pofozgatás nem vezetett eredményre, az egyik matróz egy jó vödör vizet öntött az ájult fiatalemberre. Ez bejött, mert a fiatalúr magához tért.

A hercegnő felsegítette a bátyját, aki tátott szájjal bámult a húgára:

–   Nahát, te vagy az Kamélia?

Erre csattanós választ kapott, mert a hercegnő egy hatalmas pofont kevert le a fivérének.

–   Szégyelld magad! Mikor egy éve elindultál úgymond világot látni, nem gondoltam, hogy egy kalózbanda tagja lesz belőled. Szép kis alak vagy mondhatom!

–   Ideje, hogy leszálljanak! – vágott közbe a kapitány. – Ez itt nem kaszinó! A családi problémáikat ne az én hajómon intézzék.

–   Ki ez a tuskó? – kérdezte a hercegnő fivére.

–   Mit mondtál te gazember? – kiáltott fel a kapitány.

–   Az igazat! – csattant fel a hercegnő. – Soha többé nem utazom a maga hajóján, kapitány úr. Azt a szegény kis majmot képes lett volna a cápák közé dobni a tengerbe. Igaz is – nézett körbe. – Hol van Artúr és Monki?

Artúr a kabinlejáróból tápászkodott elő kissé kótyagosan. Kamélia odasietett hozzá.

–   Jól vagy, Artúr?

–   Igen – válaszolta, miközben a homlokát fogta -, csak egy kicsit fáj a fejem. A sötétben az egyik matróz meglökött, én meg leestem a kabinlejárón.

–   És Monki hol van?

–   Mikor az átjáróhoz ért a hajó, annak az átkozott matróznak sikerült elkapnia, és ledobta a fedélzetről…

Artúrnak itt elcsuklott a hangja, mert gombóc nőtt a torkában. A hercegnő közelebb lépett hozzá.

–   Jaj, Artúr. Annyira sajnálom. Én is nagyon szerettem Monkit. De ne búsulj. Lehet, hogy semmi baja, és átpottyant egy másik világba.

–   Igazán? Tényleg így gondolja, hercegnő?

–   Igen, persze.

Artúr ettől nem vidult fel. Tudta, hogy a hercegnő csak így akarja megvigasztalni. Kamélia próbálta elterelni Artúr figyelmét a szomorú eseményről:

–   Emlékszel a feketemaszkos kalózra?

Artúr szomorúan bólintott. Kamélia így folytatta:

–   Képzeld, kiderült, hogy ő a bátyám Frederik, akit régóta nem láttam. Gyere, bemutatlak neki.

Artúr és Frederik üdvözölték egymást. Mindnyájan leszálltak a hajóról. Végre újra szárazföldön voltak. Artúr körülnézett. A sziget valóban olyan volt, mint amilyennek a hercegnő leírta. Hatalmas növények mindenütt, de a legszebbek a hatalmas, csodás színekben pompázó virágok voltak, amelyek olyan erős illatot árasztottak, hogy az ember szinte elbódult tőle. De ez egyáltalán nem volt kellemetlen Artúr számára, inkább nagyon is kellemesnek találta az édes virágillatot.

A parton két lóval várta egy kis ember a hercegnő és Ifigénia érkezését. Mikor meglátta őket, rögtön elébük sietett:

–   Üdvözlöm, Kamélia hercegnő! Örülök, hogy szerencsésen hazaérkezett. Remélem, jól sikerült az útja.

–   Igen, köszönöm, Sábi.

Mikor Sábi, aki egyébként a palotánál szolgált lovászként, meglátta Frederiket, felkiáltott, és egyenest odaszaladt hozzá:

–   Nahát! Frederik herceg úr! Micsoda meglepetés! Azt hittük, már sose tér haza.

–   Méghogy herceg úr! – szólt Kamélia. – Inkább szólítsd kalóz úrnak.

–   Ugyan már, Kami! – szólalt meg Frederik. – Nem voltam igazi kalóz.

–   A látszat nem ezt mutatta. Egyébként meg ne szólíts Kaminak, tudod, hogy utálom – háborgott a hercegnő.

Mivel Sábi csak két lovat hozott, a hercegnő és Ifigénia ült az egyikre, Artúr és Frederik pedig a másikra. Szegény Sábi húzta a legrövidebbet, neki gyalogolnia kellett a palotáig.

Artúr csendben szomorkodott Monki miatt, miközben a hercegnő és fivére tovább vitatkoztak.

–   Képzelem, mit fog szólni a papa, ha megtudja, hogy banditának álltál.

–   Teljes tévedésben vagy, Kami. Bocs, Kamélia. Mikor egy éve elindultam, hogy világot lássak, és tanuljak, még én sem tudtam, mibe keveredek. Nem sokkal azután, hogy kifutott a hajóm, egy kalózbanda támadt ránk, kirabolták az utasokat, én pedig megpróbáltam megakadályozni, és verekedésbe keveredtem. De esélyem sem volt, túlerőben voltak. A kalózok vezére lefogatott, én meg azt hittem, rögtön négybe vágnak, de e helyett legnagyobb meglepetésemre azt mondta rólam, hogy milyen bátor legény vagyok – ami egyébként megjegyezem, igaz is – majd hozzátette, hogy épp ilyen emberekre van szüksége. Én mondtam, hogy nem állok be a bandába, de választás elé állított: vagy bandatag leszek vagy haleledel. Te melyiket választottad volna? Azóta keresem az alkalmat, hogy elszökhessek. A hajóra is azért ugrottam át, hogy megszabaduljak tőlük.

–   De részt vettél a rablásokban.

–   Esküszöm, Kamélia, hogy soha senkitől nem vettem el semmit. Elhiszed?

A hercegnő megvonta a vállát.

–   Nem tudom. Ha végre itthon maradsz, majd elválik, hogy egy év a kalózok között, mennyire volt rád rossz hatással.

–   Persze hogy itthon maradok. És meglátod, büszke leszel rám.

Hirtelen nagyot dörgött az ég, és óriási felhőszakadás vette kezdetét. A kis csapat egy hatalmas levél alatt húzta meg magát.

–   Gyakran van ilyen nagy vihar? – kérdezte Artúr.

–   Oh, igen. Majdnem minden nap – válaszolta a hercegnő. – De ettől olyan szép zöld ez a sziget.

A vihar olyan hirtelen ment el, ahogy érkezett, Mikor előbújtak a levél alól, hogy folytassák az utat, hangos zümmögésre lettek figyelmesek, ami egyre fülsiketítőbbé vált. Egy nagy csapat jól megtermett zümmögő rovarsereg tartott egyenesen feléjük.

–   Vadméhek! – kiáltotta Sábi.

–   Biztosan a vihar verte fel őket – mondta a hercegnő. – Gyorsan, bújjunk vissza a levél alá!

Kamélia, Ifigénia és Sábi hamar visszahúzódtak, de Frederik és Artúr kissé kívül maradtak A következő pillanatban egy hatalmas méh kapta fel Artúrt, és a magasba emelkedett vele. Frederik nem akarta sorsára hagyni a fiút, elkapta Artúr lábát, és a méh mindkettőt magával repítette. A hercegnő aggódva nézett utánuk.

–   Követnünk kell őket! – kiáltotta.

Ifigéniával és Sábival a nyomában voltak. Nem kellett sokáig menniük, mert a méhnek – bármily nagyra is nőtt – túl nehéznek bizonyult Artúr és Frederik, ezért elengedte őket. Ez jó is lett volna, ha nem kétemelet magasból teszi. Artúr és Frederik nagyot puffantak a földön.

Először Frederik ért talajt, Artúr ráesett, így ő nem ütött meg nagyon magát. Mire a hercegnő és a többiek odaértek hozzájuk, Artúr már fel is tápászkodott a földről.

–   Nem esett bajod, Artúr?

–   Nem, azt hiszem. De ezekből a potyogásokból már nagyon elegem van.

A hercegnő Frederikhez sietett. Szegényke mozdulatlanul hevert a földön.

–   Freddi! Mi bajod van? Válaszolj! – kiabálta a hercegnő, és sírni kezdett.

Frederik kinyitotta a szemét, és elhaló hangon így szólt:

–   Most már büszke vagy rám?

–   Persze, hogy az vagyok. Megmentetted Artúr életét. Büszke vagyok az én bátor testvéremre.

–   És elhiszed, hogy nem raboltam el senkitől semmit?

–   Persze, hogy elhiszem.

–   És akkor megbocsátasz?

–   Persze, hogy megbocsátok.

–   Akkor jó – mondta Frederik, és felpattant a földről.

A hercegnő dühösen felkiáltott:

–   Te gazember! Azt hittem, haldokolsz. Ez nagyon otromba tréfa volt!

Frederik nevetett.

–   Legalább elértem, hogy megbocsátottál, és hiszel nekem. Épp egy nagy mohapárnára estem, úgyhogy nem ütöttem meg magam. Jobban szeretted volna, ha feldobom a talpam?

–   Ne beszélj butaságokat.

–   Akkor szent a béke?

A hercegnő elmosolyodott.

–   Igen, szent a béke. De most már siessünk haza. Szegény szüleink már nem tudják, mi lehet velünk.

Mikor a palotához értek, nagy sürgés-forgás közepébe csöppentek. A palota épülete szépen fel volt díszítve színes virágokkal, és a palota körül egy széles pálya volt kijelölve.

Kamélia előresietett üdvözölni a szüleit, majd megkérdezte:

–   Mi ez a felfordulás, papa?

–   Talán elfelejtetted, kislányom? Ma lesz a lóverseny.

–   Tényleg. Ez egészen kiment a fejemből.

–   Képzeld csak, nem sokkal ezelőtt látogatott meg minket a keleti parti törzsfőnök, és sikerült rávennem, hogy maradjon, és vegyen részt a versenyen. Egyébként milyen volt az utad?

–   Nagyon jó. De nem fogjátok elhinni, hogy kivel találkoztam hazafelé.

Frederik és Artúr ekkor léptek be a palota nagytermébe. Mikor a szülők meglátták fiukat, egyszerre kiáltottak fel:

–   Freddi! – aztán odasiettek hozzá, ölelték-csókolták.

Artúr távolról nézte a család boldog újraegyesülését. Miután alaposan kiörvendezték magukat, Kamélia bemutatta Artúrt a szüleinek, és elmesélte, mi járatban van.

Kamélia megígérte Artúrnak, hogy mindenfelé követeket küld majd körbe az egész szigeten, hogy megleljék azt a valakit, aki Artúrt keresi. De arra kérte Artúrt, hogy maradjon még ott a lóversenyen, és szurkoljanak együtt Frederiknek, aki szintén indulni fog, mert mindig is jó lovas volt. Artúr beleegyezett, így hát kényelmesen elhelyezkedett Kamélia és a szülei mellett, hogy onnan nézze a versenyt.

Rengeteg ember volt kíváncsi a lóversenyre. Artúr nem is értette, honnan kerülhettek elő, mert, mikor a szigetre értek, egy lelket sem látott. Mindannyian hangosan beszélgettek, nevetgéltek.

A lovasok felsorakoztak a rajtnál, a király jelt adott, és megkezdődött a verseny. Artúr még mindig Monki miatt szomorkodott, nem is nagyon figyelte a körülötte zajló eseményeket.

Vagy harminc lovas vágott neki a palota körüli pályának, ahol a szabályok szerint tíz kört kellett teljesíteni.

Az első néhány körben még nagyon együtt volt a mezőny, később alaposan szétszakadozott.

Artúr kissé fellelkesült a száguldó lovak és az őrjöngő tömeg láttán, hát jobban odafigyelt.

–   Frederik a harmadik! – kiáltotta Kamélia lelkesen.

Egy pillanat alatt haladtak el előttük a lovak, olyan gyorsan vágtattak. Artúr egyszercsak arra lett figyelmes, hogy egy fura festett arcú, éltes korú férfiú halad el előtte, de nem is ez lepte meg igazán, hanem az, hogy a férfi háta mögött egy kis majom ült, és mikor Artúr elé értek, fülig érő szájjal vadul integetett Artúrnak.

Artúr csak egy pillanatra látta őket, de úgy tűnt neki, mintha Monki lett volna az a majmocska. Azonnal szólt a hercegnőnek.

–   Azt hiszem, az előbb Monkit láttam az egyik lovon.

–   Ezen a szigeten sok kis majom él, Artúr – felelte a hercegnő. – Biztosan csak hasonlított Monkira, és mivel nagyon hiányzik neked, azt képzelted, hogy ő az.

Artúr ezen nagyon elszomorodott, ott is hagyta a lóversenyt, és lekuporodott távolabb, egy vastag fa tövében. Illetve csak azt hitte, hogy egy fa tövében ül, mert hamarosan a „fa” elmozdult, és ő hanyatt dőlt. Felállt, leporolta a ruháját, és felnézett. Amit fának hitt, az egy hatalmas állat lába volt. Artúr majdnem halálra rémült a hatalmas élőlény láttán, amely leginkább őskori hüllőre emlékeztette, ám ekkor eszébe jutott, amit a hercegnő még a hajón mondott az itteni állatokról: óriásiak, szelídek, és ami a legfontosabb, növényevők. Na, ezt Artúr rögtön ki is akarta próbálni. Letört egy hatalmas levelet egy közeli bokorról, és az állat felé nyújtotta. Az megértette, hogy Artúr mit akar, lehajtotta hatalmas fejét, s elfogadta Artúr kezéből a felajánlott csemegét. Még azt is hagyta, hogy a fiú megsimogassa az orrát.

Artúr megörült újdonsült barátjának, és tovább etette őt, míg Kamélia hercegnő oda nem lépett hozzá.

–   Látom, összebarátkoztál az egyik szigetlakóval.

–   Igen. Nagyon aranyos és szelíd.

–   Én mondtam. Képzeld, Frederik az utolsó pillanatban megnyerte a versenyt.

–   Igazán? Örülök neki – mondta Artúr nem túl lelkesen.

–   Még mindig lógatod az orrod? Gyere vissza a palotába, hogy végre rátérhessünk a te ügyedre. Hisz megígértem.

Artúr búcsút vett a nagy növényevő állattól, és a hercegnővel a palota felé vette az irányt. A hatalmas élőlény csalódottan vette tudomásul, hogy vége a kényelmes etetésnek, lassan továbbsétált, és egyedül folytatta „legelést” a lombkoronából.

Mikor Artúr és a hercegnő éppen a palota bejáratánál tartottak, egy hang így kiáltott Artúr háta mögül:

–   Artúr!

A fiú az ismerős hangocska hallatán rögtön hátrafordult. Monki szaladt felé széles vigyorral az arcán.

–   Monki! – kiáltotta Artúr, és boldogan átölelték egymást. Már azt hittem, sosem látlak többé. Azt hittem, hogy…

–   Hát igen, egy pillanatra én is azt hittem, hogy végem van, mikor az az átkozott matróz ledobott a fedélzetről. De éppen akkor nyílt ki az átjáró, és én nem estem a tengerbe, hanem veletek együtt átkerültem ebbe a világba, csak nem ott értem partot, ahol ti, hanem a sziget másik végében. Egy bennszülött törzsfőnök talált rám, mert képzeld, elájultam, és ő pofozgatott fel. Aztán mondtam, hogy sürgősen Kamélia hercegnőhöz kell jutnom, mert vele van a barátom, akit Artúrnak hívnak, és erre azt mondta, hogy elhoz engem. Hát, így kerültem ide.

–   Akkor mégiscsak téged láttalak a lóról integetni.

–   Igen, én voltam. Miért, mit gondoltál?

–   Azt hittem, képzelődöm.

–   Akkor már értem, miért nem integettél vissza.

Artúr elmosolyodott, és megsimogatta Monki kócos haját.

A hercegnő is boldog volt, hogy Monki szerencsésen előkerült.

Ekkor ért oda hozzájuk a törzsfőnök. Fűszoknyát viselt, erősen ki volt festve az arca törzsi jelekkel, bár Artúrnak leginkább az tűnt fel, hogy egy olyan fehér trikót és papucsot viselt, mint amilyet odahaza is viselnek az emberek.

–   Bemutatom a megmentőmet – szólt Monki lelkesen a törzsfőnök láttán.

A törzsfőnök üdvözölte a hercegnőt, aztán Artúrhoz fordult.

–   Szervusz, Artúr.

–   Csókolom. Ismerni tetszik? – Artúr a homlokára csapott. – Hát persze. Monki mondta, hogy már beszélt rólam.

–   De én nem innen ismerlek, Artúr. Nem tudod, ki vagyok?

Artúr jobban szemügyre vette. Nézte-nézte, és ha nem lett volna az arcfestés, pont olyan lett volna, mint:

–   Nagypapa? – kérdezte döbbenten.

–   Talált, süllyedt. Kovács Kazimír teljes életnagyságban.

Az öreg felnevetett, jól magához szorította Artúrt, és két cuppanós puszit nyomott az arcára.

Artúr alig találta a szavakat a csodálkozástól.

–   Te vagy a törzsfőnök, nagypapa? Ugye, csak viccelsz?

–   Pedig én vagyok. Ez hosszú történet, de majd mindent elmesélek.

–   Szóval te kerestél engem.

–   Igen. Mindenfelé küldtem levelet, és remélte, hogy egy célba ér.

–   Miért nem írtad a levélre, hogy te keresel engem?

–   Attól még nem találtál volna meg hamarabb. És különben is, szerettem volna meglepetést szerezni.

–   Hát, az sikerült.

Artúr továbbra is úgy le volt fagyva a döbbenettől, hogy a nagypapa Artúr ábrázata láttán kénytelen volt megkérdezni:

–   Tán nem örülsz, hogy látod jó öreg nagyapádat?

–   Dehogynem. Örülök. Tényleg – mondta Artúr, és végre – a nagypapa örömére – elmosolyodott.

A hercegnő örült, hogy megoldódott a rejtély, bár ő maga is őszintén meglepődött azon, hogy újdonsült kis barátja a törzsfőnök unokája. Rögtön meghívta őket a palotába, de a nagypapa udvariasan visszautasította, mert ragaszkodott hozzá, hogy Artúr menjen vele „haza”, a bennszülött táborba.

Monki viszont Artúrhoz ragaszkodott, és mindenáron vele akart menni, ezért a fiú természetesen magával vitte. A hercegnő adott Artúrnak egy jó lovat, a nagypapának nem kellett, mert ő a saját öszvérére pattant fel, amivel ide is jött. Monki Artúr mögé ült, és a vállába csimpaszkodott.

Elbúcsúztak Kaméliától és Frederiktől, majd nekivágtak az útnak, ami a sziget távoli csücskébe vezetett, egyenesen Kumazuluba, a bennszülöttek falujába.

Vége a nyolcadik résznek

 

 

    2017. október
    h k s c p s v
         
     1
    2345678
    9101112131415
    16171819202122
    23242526272829
    3031