7. fejezet: A hajóút

Miután Artúr kipihente magát, úgy döntött, felmegy a fedélzetre, hogy megnézze az itteni világ óceánját. Bár összehasonlítási alapja nem volt, mert a Földön nem látta még sosem sem a Csendes-, sem az Atlanti-, sem az Indiai-óceánt. Mikor megállt a hajó korlátjánál, és körülnézett, úgy gondolta, hogy a Földön is hasonló élményben lenne része. Olyan hatalmas volt az óceán, amelynek mélykék vize végtelenül vette körül a hajót, hogy Artúr egész kicsinek érezte magát. Lenyűgözte a látvány.

Monki Artúr pulóverje alatt bújt meg, de most kidugta a fejét, mondván, nem akar megfulladni. Nyomós ok!

A fedélzeten senki nem volt a közelükben, csak néhány matróz állt a hajó másik végében, ezért Monki is nyugodtan körülnézhetett.

Hirtelen óriásit korgott Monki gyomra, és ekkor Artúr háta mögül megszólalt egy kellemes női hang:

–   Nagyon éhes lehetsz, te fiú.

Artúr hamar visszanyomta Monki fejét a pulóver alá. Ezután megfordult, hogy lássa, ki szólt hozzá az imént. Egy gyönyörű selyemruhát viselő csodaszép fiatal hölgyet pillantott meg.

–   Igen, kicsit éhes vagyok – mondta Artúr.

–   Talán nincs pénzed ennivalóra?

–   Nincsen. Minden pénzemet a hajójegyre költöttem.

Ekkor az ifjú hölgy egy gondosan becsomagolt szendvicset nyújtott át a fiúnak.

–   Tessék, edd csak meg! Magamnak hoztam a fedélzetre, de azt hiszem, neked nagyobb szükséged van rá.

Artúr megrázta a fejét:

–   Nem, köszönöm. Nem fogadhatom el.

–   Te talán nem, de én igen! – kiáltott Monki, miközben előbújt Artúr pulóvere alól, és egy hirtelen mozdulattal kikapta a hölgy kezéből az ennivalót.

–   Azonnal add vissza! – szólt rá Artúr dühösen. – Szörnyen udvariatlan vagy!

Monki szót fogadott, visszaadta a hölgynek a szendvicset, aztán keserves zokogásban tört ki:

–   Annyira éhes vagyok! Két napja nem ettem semmit.

A hölgy lehajolt a kis majomhoz, letörölte az arcáról a könnyeket, és a kezébe nyomta a szendvicset.

–   Egyed meg, kicsikém. Neked adom.

–   Köszönöm! – mondta Monki, és hálásan elmosolyodott, aztán buzgón falatozni kezdett.

Ekkor egy testes asszony bukkant fel a kabinlejáróból, és egyenesen feléjük igyekezett aggódó arccal.

–   Hercegnő – szólt az ifjú hölgyhöz -, már mindenütt kerestem. Egy percre se tudok elszundítani, mert akkor ön rögtön útra kel nélkülem.

A lány nevetett:

–   Ugyan, ne túlozz, Ifigénia. Csak feljöttem a fedélzetre egy kis friss levegőt szívni. Megrendelted már az ebédet?

–   Igen, nemsokára hozzák a kabinunkba.

–   Jól van. Ez a fiú és a kis majom csatlakozni fognak hozzánk. Ugye, elfogadjátok a meghívást?

Artúr habozott a válasszal, de Monki hamar megrúgta a fiú bokáját, jelezve, hogy mondjon igent, ezért Artúr így felelt:

–   Igen, elfogadjuk. Köszönjük.

–   Rendben. Örülök neki. Hogy is hívnak?

–   Artúrnak. Őt pedig Monkinak.

–   Nagyon örvendek. Az én nevem Kamélia, ő pedig a társalkodónőm, Ifigénia. Akkor menjünk a kabinomba. Ifigénia rendel nektek is valami finomságot, amivel megtömhetitek a hasatokat.

Így is történt. A finom ebéd után Monki úgy nézett ki, mint aki lenyelt egy focilabdát, úgy teleette magát.

Artúr a hercegnő kérésére elmondta, mi járatban van, majd a hercegnő kezdett mesélni az otthonáról.

Elmondta, hogy éppen hazafelé utazik az országába, amely valójában egy sziget, Dorothea szigete. Édesapja a király uralkodik, és az édesanyja után nevezte el így a szigetet.

–   Gyönyörű ország – mondta a hercegnő -, csodás napfényben úszik, mert sosem nyugszik le a Nap.

–   Tényleg? – vágott közbe Artúr. – Mindig nappal van?

–   Igen.

–   Azt hiszem, és nem tudnék aludni, ha nem lenne éjszaka és sötét.

–   Mi nem ismerjük az éjszakát, és amit nem ismerünk, annak nem is érezhetjük a hiányát.

Artúr elgondolkodott:

–   Ha létezik olyan világ, ahol mindig nappal van, akkor lehet, hogy van olyan is, ahol mindig éjszaka van és sötétség. Az borzasztó lehet. Akkor már inkább legyen világos. Milyen érdekes! Ahol én lakom, a Földön, ott is van olyan hely, ahol állandóan nappal van, legalábbis fél éven keresztül, és utána fél évig sötétség van. Antarktisznak hívják. A múlt héten láttam a tévében. De ez most nem fontos. Meséljen még a birodalmáról!

–   Tudod a sok napfény miatt hatalmasak a növények, a fák, és hatalmasra nőttek a növényevők is. De mind nagyon szelídek és barátságosak. A virágok is jókorák, ezért óriási rovarok porozzák be őket. Ezekkel a nagy rovarokkal táplálkoznak a kisebb ragadozók is, mert a hatalmas növényevőket nem tudják elejteni. Éppen emiatt tettem látogatást abba az országba, ahonnan most te is jössz, mert szükségük lenne olyan nagy rovarokra, meg bogarakra, hogy jobban jóllakhassanak. Ott ugyanis ízeltlábúak húsát eszik, mióta felszabadították a háziállatokat.

–   Igen – sóhajtott Artúr -, volt szerencsém megkóstolni. A lisztkukacot különösen szeretik. Biztos lehet benne, hercegnő, hogy nagy tételben kell majd annak az országnak lisztkukacot exportálni.

–   Ettől nem tartok. Ez jó hír az országomnak. Fellendül a kereskedelem. De ezt majd úgyis a kereskedelmi miniszterünk intézi. Én csak baráti látogatást tettem abban az országban.

Artúr elővette a levelet, amit a gróftól kapott, és a hátoldalára rajzolt térképet bámulta.

–   Ez az a térkép, amiről beszéltél? – kérdezte a hercegnő.

–   Igen, ez az. De nem igazán értem, hogy merrefelé is tartok tulajdonképpen. Mert ha ez a hajó a hercegnő országába tart, akkor annak a valakinek is ott kell lennie, aki engem keres. Vagy megy ez a hajó máshova is?

–   Tudtommal nem. Dorothea szigetéhez megy. Ott csak az én országom van, és még él egy kis bennszülött törzs a sziget egy távoli csücskében.

Artúr nagyot sóhajtott:

–   Aj, nem is tudom, pontosan hová megyek. Ráadásul a térképen van egy nagy fekete paca, ami eltakarja az úticélt!

Kamélia megnézte a térképet, és felnevetett:

–   Az nem paca, Artúr! Hanem egy átjáró az én világomba. Alighanem így akarták jelezni neked, hogy azon a nyíláson át kell jutnod.

Artúrnak elkerekedett a szeme:

–   Tehát ez a hajó nemcsak egy másik országba, hanem egy másik világba is tart?

–   Igen, és örülök, hogy te is odajössz, mert végig útitársak lehetünk, és megláthatod az országomat.

–   Ennek én is örülök, de a paca, akarom mondani az átjáró után, már nincs semmilyen jelzés a térképen, ezért továbbra sem tudom, mi a végső úticélom.

–   Nyugodj meg, Artúr. Ha hazaértünk, majd én segítek neked.

Ez egy kissé megnyugtatta Artúrt. Most már ideje volt, hogy visszamenjen Monkival a saját kabinjába. Monki békésen szunyókált, Artúr nem ébresztette fel, csak a karjába vette, és elbúcsúzott Kaméliától és Ifigéniától.

Artúr is elszundított egy kis időre a kiadós ebéd után. Mikor felébredt, Monkival a pulcsijában ismét felment a fedélzetre, hogy lássa, vajon látszik-e már az átjáró. Körülnézett, de csak a végtelen óceánt látta. Fekete átjárónak nyoma sem volt.

A hajó csendesen siklott a vízen. Artúr feje felett repülő halak raja haladt el. Ilyeneket már otthon is látott a tévében, de ezek a halak sokkal tovább bírták a levegőben. ”Tökélyre fejlesztették a repülési tudásukat” – gondolta Artúr.

Hirtelen egy nagy koppanás hallatszott odalentről. Artúr kihajolt a korláton, és lenézett. Egy nagy teknős lebegett a hajó mellett, a teknője koppant a hajó oldalán. Egyenesen felbámult Artúrra, és megkérdezte:

–   Elnézést, meg tudná mondani, hogy merre van a Szent Pacifácia – sziget? Tudja, ahol a teknős nyaralótábor van! Egy lökött cápa megette a jelzőtáblát, és nem találok oda.

–   Nem, sajnos nem tudom – rázta a fejét Artúr. – De tessék várni, hívok valamit, aki ismerős errefelé.

Artúr elszaladt egy matrózért, aki készséggel felvilágosította a teknőst, hogy merrefelé vegye az irányt.

Miután a teknős megköszönte a segítséget, Artúr észrevette, hogy a matróz szúrós szemmel nézegeti őt. A fiú ugyanis nem vette észre, hogy Monki farka, kilógott a pulóver alól.

–   Látom, útitársad van, fiú – mondta a matróz érces hanggal. – Megmutatnád a jegyét?

Artúr tudta, hogy nagy bajban van. Első gondolata az volt, hogy elszalad, de mikor ráeszmélt, hogy egy hajón van, és nincs is hová futni, legalábbis nem jutna messzire, elvetette az ötletet.

Nem volt más választás: töredelmesen bevallotta, hogy már nem volt pénze, hogy Monkinak is jegyet vegyen. Próbált a matróz szívére hatni azzal, hogy elmesélte, Monki egy kis árva majom, és még ennivalóra sincs pénze, nemhogy hajójegyre.

–   Akkor nem kellett volna hajóra szállnia!

–   Milyen okos megállapítás – mondta nyájasan Artúr, miközben magában épp az ellenkezőjét gondolta. – De neki feltétlenül velem kellett jönnie, mert nélkülözhetetlen számomra. Ő az én személyi titkárom.

Ezen még Artúr is elcsodálkozott, hogyan sikerült ilyen nevetséges dolgot mondani, de nem volt idő nevetni rajta, főleg azután, amit a matróz mondott neki:

–   Sajnos nélkülöznöd kell a titkárodat, mert mint potyautas, máris repül a tengerbe a cápák közé!

–   Ezt nem teheti! – kiáltotta Artúr.

A matróz nem törődött vele, kirántotta Monkit a fiú pulóvere alól, de Artúrnak sikerült elkapnia Monki jobb karját, és erősen ragaszkodott is hozzá.

Monki másik karját a matróz szorította, miközben hangosan káromkodott, Artúr is kiabált, Monki pedig kétségbeesetten visítozott. Neki volt ugyanis a legtöbb veszítenivalója. Arra gondolt, hogy nem is kell, hogy a cápák széttépjék a tengerben, mert itt a fedélzeten úgyis mindjárt végeznek vele. Artúr és a matróz is csak húzta-vonta.

A nagy lármára sokan odasiettek, köztük a hercegnő és Ifigénia is.

–   Mi folyik itt? Azonnal engedje el azt a majmot! – kiáltott rá Kamélia a matrózra.

A matróz erre engedett a szorításon, és Monki ezt kihasználva, elhúzta a karját, és egy szempillantás alatt visszabújt Artúr pulóvere alá. Szegénynek akkorákat kalapált a kis szíve az ijedtségtől, és olyan szorosan ölelte a fiút, hogy Artúrnak muszáj volt megnyugtatnia:

–   Ne félj, Monki. Senki nem fog téged a tengerbe dobni.

–   Persze, hogy nem! – helyeselt a hercegnő. – Én sem engedem.

–   Minden potyautasnak ez dukál, és a majom is az! – dörmögte a matróz.

–   Ifigénia – szólt a hercegnő -, kérlek, hívd ide a kapitány urat, ő majd igazságot tesz ebben az ügyben.

Kisvártatva Ifigénia visszatért a kapitánnyal. A kapitány meghajolt a hercegnő előtt, és megkérdezte:

–   Miben segíthetek, hölgyem?

–   Az egyik matróza le akar dobni a tengerbe egy kis védtelen majmot.

A kapitány szúrós szemmel a matrózra pillantott.

–   Uram – szólt a matróz -, az a majom egy potyautas, és ön is jól tudja, i a szokás velük kapcsolatban.

–   Sajnálom, hercegnő – mondta a kapitány -, de a matrózomnak igaza van. Én sem tűröm a hajómon a potyázókat. – Majd a matrózhoz fordult: – Dobja a majmot a tengerbe!

A matróz elégedett arccal vette tudomásul az utasítást, és Artúrfelé indult Monkiért, ám Kamélia és Ifigénia is védelmezőn Artúr elé álltak. A matróz habozott, nem tudta, mit csináljon a hercegnővel szemben. Mert még ez az otromba alak is tudta, hogy nőt nem illik megütni, hát még egy hercegnőt!

Artúr, Kamélia és Ifigénia rendíthetetlenül védelmezték Monkit, mikor hirtelen egy másik matróz szaladt a kapitányhoz meglehetősen feldúlt állapotban.

–   Kapitány úr! Jöjjön gyorsan! Egy kalózhajó közeledik felénk.

–   Milyen messze van? – kérdezte a kapitány. – Hamarabb ideér hozzánk, minthogy elérnénk az átjárót?

–   Lehetséges. Hacsak nem kapcsolunk nagyobb sebességre.

Ez a váratlan esemény el is terelte Monkiról a figyelmet. A kapitány az összes matrózt az evezőlapátokhoz rendelte, hogy így növelje a hajó sebességét.

Így végre Artúr, Monki, a hercegnő és Ifigénia megnyugodhattak.

A fedélzetről nézték az eseményeket, és jól látták a halálfejes feketezászlós hajót, ami elég rohamosan közeledett feléjük. Ugyanakkor az ő hajójuk is sebesen haladt az átjáró felé, bár Artúr sehogy sem értette, hogy hol a csudában lehet az átjáró, mikor még most sem látszik.

–   Kapitány úr, mindjárt elérjük az átjárót! – kiáltotta az egyik matróz.

Artúrnak hirtelen olyan érzése támadt, mintha a hajó valami ismeretlen erő vonzásába kerülne, de még mindig nem látott semmit.

A kalózhajó ekkor ért melléjük, és egy fekete maszkos alak láthatóan éppen arra készült, hogy átugorjon a hajóra.

A nagy kavarodásban Artúr egyedül maradt Monkival, és nem vette észre, hogy az előbbi mogorva matróz a háta mögé settenkedik.

Egy villámgyors mozdulattal megragadta Monkit, aki Artúr kezében figyelte az eseményeket, és még mielőtt a fiú bármit is tehetett volna, lehajította a kis majmot a hajóról. Artúr kétségbeesetten kapott Monki után, miközben a majom nevét kiáltotta, de már nem sikerült elérnie.

Ebben a pillanatban az ismeretlen erő, amit az imént érzett Artúr, láthatóvá vált egy hatalmas fekete lyuk formájában a hajó előtt, és egy szempillantás alatt beszippantotta.

Miután a hajó eltűnt, a tengeren nem maradt más csak a kalózhajó. És csak egy ember hiányzott a fedélzetéről: a feketemaszkos kalóz, akinek éppen az átjáró nyílásakor sikerült átugrania a másik hajóra.

Vége a hetedik résznek
Közzétéve ekkor: 2011.06.21. @ 19:10 7. fejezet: A hajóút bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva