6. fejezet: A kis tolvaj

Miután Artúr elhagyta a gróf úr hatalmas birtokát, egy kanyargós, poros útra vitte őt a szamár, amely Artúr szerint minden bizonnyal a város felé vezethetett. Mivel a gróftól tudta, hogy a szamár mindent megért, amit mondanak neki, útközben elég sokat beszélt hozzá.

Azt is tudta, hogy szereti a meséket, így hát az út második felében úgy döntött, hogy hálából, amiért a kis szamár elcipeli a hátán a városba, elmond neki egy mesét.

–   Ismered a Hófehérke és a hét törpe meséjét?

A szamár sűrűn bólogatott.

–   De biztos vagyok benne – folytatta Artúr -, hogy te a régi változatot ismered. Képzeld csak, voltam egy olyan világban, ahol állandóan színházi előadásokat tartanak, és ott átírták ezt a mesét. Egy jó barátom, Varánia is szerepelt benne. Ő egy igazi sárkány.

Így hát Artúr elmesélte a szamárnak a Hófehérke sárkányos változatát, miközben ő is szívesen emlékezett sárkány barátjára.

Mire a mese végére ért, már látni lehetett a várost.

A szamárnak azt mondta, hogy vigye őt egyenesen a kikötőbe, a hajóállomásra. Artúr a városban csak embereket látott, akik egyszerű gúnyában siettek a dolgaikra a város poros utcáin.

Hamarosan egy nagy térre értek ki az utcából, ahol hatalmas tömeg kavargott. Mindenfelé valami érdekes vásárfiát árultak.

Artúr nem tudott uralkodni a kíváncsiságán, leszállt a szamárról, és úgy döntött, közelebbről is megnézi a piacot. A szamár szorosan a nyomában volt.

Az egyik árus körül nagyon sokan voltak, az emberek jókat nevetgéltek. Artúr egyenesen odament.

Próbált kukucskálni az emberek között, de olyan szorosan álltak, hogy nem látott semmit.

Aztán egy kis rés nyílt a tömegben, így Artúrnak alkalma volt közelebb lépni.

És akkor meglátta a mulatság tárgyát: egy ember rugós lábbeliket árult a legkülönfélébb méretekben. Az ő lábán is volt egy fából faragott dupla talpú cipő, aminek a két talpa között vastag rugó volt erősítve.

–   Tessék-tessék! Vegyenek rugós lábbelit! – kiáltozta. – Olyan könnyen és gyorsan fognak benne haladni, akár a szöcske. Hamarabb elérik az úticéljukat ebben a cipőben, ráadásul a lábukat is kíméli. Csak vegyék fel a cipőjükre, próbálják ki!

Megpillantotta Artúrt, aki az első sorban állt, és látva, milyen kíváncsisággal bámulja a fiú a cipőket, magához hívta a tömegből:

–   Gyere ide, te fiú! Igen, te. Gyere, és próbáld fel. És aztán elmondhatod az embereknek, hogy tetszik. Lássuk csak, mi a méreted.

Kikeresett egy párat Artúr méretére, leültette egy székre, és felhúzta a lábára. Artúr már állt is fel, hogy kipróbálja, ám ebben a pillanatban egy aprócska majom lépett hozzá, és egy gyors mozdulattal lehúzta Artúr csuklójáról a fiú óráját, és már iszkolt is el vele. Artúrt nem is érdekelte volna a dolog, ha közönséges óráról lett volna szó, de ez az az óra volt, amit Teofillusztól kapott, és egyben az egyetlen esélye, hogy hazajusson. Így hát nem hagyhatta annyiban.

Azonnal felugrott, és rohant a kis majom után, illetve szökellt, mert a rugós lábbelik fel voltak csatolva a lábára, és azokkal csak így lehetett közlekedni.

Artúr tehát ugrált a majom után, miközben kiabálta, hogy „tolvaj”. Ám eközben az árus is szökellt utánuk, csakhogy ő Artúrt üldözte, mert azt gondolta, hogy a fiú a cipőt akarja ellopni, ezért az árus is egyre csak azt kiáltotta, hogy „tolvaj”, meg azt, hogy „fogják meg”.

Így üldözték egymást a piactéren, de nem sokáig.

A kis majom hamarosan fennakadt egy kalapos úr markában.

Mikor Artúr odaért hozzájuk, éppen köszönetre nyitotta volna a száját, ám a kalapos úr őt is karon ragadta.

–   Megvagytok! – mondta.

Ekkor ért oda a cipőárus:

–   Hála az égnek, rendőrző úr, hogy sikerült elkapnia a fiút. Meg akart lógni a cipőmmel fizetés nélkül.

–   Én csak a majom után szaladtam – védekezett Artúr. – Ellopta az órámat.

–   Majd az őrszobán tisztázzuk, mi történt. Beviszem mindkettőt.

–   Előbb kérem vissza a szökkenő cipőket! – kiáltott fel az árus, majd durván lerántotta Artúr lábáról a rugós lábbeliket, és dühösen mormogva otthagyta őket.

A rendőrző Artúrt és a majmot egy nagy szürke épületbe vitte, aminek a rácsos ablakai nem sok jót sejtettek a fiú számára.

Bent meghallgatták mindkettőjüket. Artúr elmondta a saját verzióját  A kis majom is mindent megpróbált, hogy enyhítse a büntetését:

–   Én csak egy árva kis majom vagyok. Csak azért loptam el a fiú óráját, hogy ennivalóra cserélhessem, mert már két napja nem ettem.

Artúr meg is sajnálta a majmot.

Végül megszületett az ítélet: Artúrt ártatlannak találták, a rendőrző készségesen elhitte a fiú szavait, de a majmot bűnösnek ítélte.

Artúr visszacsatolta az órát a karjára, aztán már indult volna, de még megkérdezte a rendőrzőt.

–   Ugye nem fogják súlyosan megbüntetni őt?

–   Kicsodát?

–   Hát a kis majmot.

–   Mit törődsz te azzal? – förmedt rá a rendőrző. – Örülj annak, hogy te szabadon távozhatsz. A kis tolvajt méltó büntetésben fogjuk részesíteni, hogy elmenjen a kedve a lopástól. Kalodába lesz zárva a piactéren, és bárki megdobálhatja, aki arra jár. Ez jó lecke lesz neki.

–   Kalodába lesz zárva? – háborodott fel Artúr. – Mint a középkorban? Micsoda kegyetlen bánásmód ez? Hisz ez a majom még csak egy gyerek.

A rendőrző kezdte elveszíteni a türelmét, ez az arcán világosan látszott, és Artúr is észrevette.

Úgy gondolta, hogy némi előítélet is meghúzódik a majom büntetése mögött, nyilván ebben a városban nem kedvelik a majmokat, ezért nem forszírozta tovább a dolgot. Inkább mást próbált:

–   Mennyiért lehet kiváltani? – kérdezte.

Erre a kérdésre a rendőrző és a kis majom szeme is egyszerre kerekedett el a csodálkozástól.

A rendőrző azért csodálkozott, mert nem értette, miért akarhat egy ember segíteni egy majmon, aki ráadásul az előbb lopott tőle. A kis majom pedig azért, miért is –ja, ugyanezért.

–   Tíz monk – felelte a rendőrző.

„Tíz monk – ismételte magában Artúr. – A gróf úr pont ennyit adott. Ha kiváltom a majmot, nem marad pénzem a hajójegyre. De nem hagyhatom, hogy ilyen cudarul járjon ez a kis majom, csak azért, mert éhes volt.”

Nem gondolkodott tovább, odaadta a pénzt a rendőrzőnek, így hát a majom is szabadon távozhatott Artúrral együtt.

Artúr épp azon kezdett gondolkodni az épületből kifelé jövet, hogy a szamarat merre fogja megtalálni, mert a nagy kavarodásban egészen megfeledkezett róla. Ám nem kellett sokáig töprengenie, mert a szamár idáig követte őt, és a bejárat előtt ácsorgott, mikor a fiú kilépett az ajtón.

–   Köszönöm, hogy megvártál – mondta neki Artúr. – Most már mehetünk a kikötőbe, nem állok meg sehol, az egyszer biztos. Bár pénzem nem maradt, de majd csak lesz valahogy.

Artúr felült a szamár hátára, a kis majom pedig felugrott a háta mögé.

–   Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte Artúr.

–   Megyek veled – válaszolta a majom vékonyka hangon. – Nem hagyom el a megmentőmet.

–   Nem jöhetsz velem. Még én sem tudom pontosan, hogy hová tartok. Haza pedig végképp nem vihetlek.

–   Miért, hol laksz?

–   A Földön.

–   Én a földön lakom, fára ritkán mászom.

–   Úgy értem, a Föld bolygón – pontosított Artúr, miután látta, hogy a majmocska másra gondolt.

–   De én akkor is szeretnék veled menni. Ebben a városban nem érzem jól magam. Nincsenek szüleim, rokonaim, még barátaim sincsenek – mondta a majom, és keservesen sírni kezdett.

–   Jól van, velem jöhetsz. De akárhol is kötünk ki, onnan én hazatérek, és ott megint magadra fogsz maradni. Így is jönni akarsz?

A kis majom bólintott.

–   Egyébként hogy hívnak? – kérdezte Artúr.

–   Nekem nincs nevem, mert árva vagyok. Senki sem adott nekem nevet.

–   Mindenkinek van neve, neked is kell egy. Válassz egyet.

–   Hát, nem is tudom – gondolkozott el a kis majom, miközben megdörzsölte a szemét. – Inkább válassz nekem te egyet.

Artúrnak eszébe jutott a majompénz neve: „monk”. De ez így túl komoly lett volna a kis majomgyereknek, hát kicsit megváltoztatta, aztán kibökte:

–   Monki. Legyen a neved Monki. Hogy tetszik?

–   Monki? Klassz!

Most, hogy így megegyeztek, elindultak szamárháton a part felé. Egy nagy hajó állt a kikötőben, és egy megtermett matróz már szedte is fel a horgonyt. Artúr leugrott a szamár hátáról, és egyenesen odaszaladt hozzá:

–   Fel lehet még szállni a hajóra?

–   Igen, ha sietsz, még beszállhatsz. – válaszolta a matróz. – Van jegyed?

–   Sajnos nincs. Volt rá pénzem, de másra kellett elköltenem. Nem tudna felcsempészni valahogy, csak egy kis majom meg én mennénk. Tudja, sürgősen el kéne utaznom.

–   Sajnálom, fiú, de jegy nélkül ne is álmodj arról, hogy feljuthatsz a hajóra. És azt tanácsolom, a következő hajóra se próbálj így feljutni, mert ha útközben felfedeznek mint potyautast, rögtön behajítanak a cápák közé.

Hát, ez elég nyomós érv volt, Artúr nem is erősködött tovább, hagyta a matrózt, hagy végezze a dolgát. Szomorúan nézte, ahol a hajó távolodik a parttól – nélküle.

Leült egy faládára a kikötőben. Monki szorosan mellételepedett.

–   Jaj – sóhajtott Artúr. – Honnan szerzek pénzt a hajójegyre?

–   Én tudom! – szólalt fel Monki.

–   Tényleg? Akkor mond meg, honnan.

Monki egy nagy házra mutatott, ami nem messze tőlük a parton állt. Az ajtó felett nagy cégtábla lógott, rajta cirkalmas betűkkel ez állt: ZÁLOGHÁZ.

–   Jó ötlet lenne – állapította meg Artúr -, ha lenne mit zálogba tenni. De nekem éppenséggel semmim sincs, amit beadhatnék.

–   De igen van – mondta Monki, és halkan odasúgta Artúr fülébe: – a szamarat zálogba adhatod.

–   Micsoda? – kiáltott fel Artúr. – A szamarat? Itt ez a szokás?

–   Én idevalósi vagyok. Hidd el, beveszik.

–   Nem lehet – rázta meg a fejét Artúr. – Nem az enyém. Ráadásul, még ha be is adnám, nem lenne pénzem kiváltani.

–   Ugyan már! Ha nem a tiéd, akkor majd a gazdája kiváltja. Szerintem, nincs más választás. – szögezte le Monki.

–   De meg fog sértődni a szamár. Különben meg, ennyi erővel téged is zálogba adhatnálak.

–   Engem? – kérdezte Monki felháborodottan. – Szép, mondhatom. Azt hittem, abrátok vagyunk. Ráadásul, én okosabb vagyok, mint ez a szamár.

–   Ne becsüld le. Lehet, hogy beszélni nem tud, de akkor sem közönséges szamár. Egy igazi gróf tanította olvasni. És csak hogy tudd, mindent ért, amit mondunk.

–   Igen? – csodálkozott Monki, és ránézet a szamárra. – Nem néztem ki belőle.

Mikor ezt a szamár meghallotta, prüszkölt egyet, és kinyújtotta  a nyelvét a majomra. Monki erre dühösen összevonta a szemöldökét, majd szamárfület mutatott.

–   Ezt fejezzétek be! – szólt rájuk Artúr. – Monki, ne sértegesd őt. Ez a kis szamár segített nekem idejutni. És ne felejtsd el, hogy azért nincs pénzem, mert a kiszabadításodra költöttem el.

–   Jól van, ha azt akarod, hogy én is segítsek, akkor elcsenek valamit a piactérről, és azt pénzzé tesszük!

–   Na nem! Ezt felejtsd el! Nem akarok még egyszer börtönbe kerülni, és jó lenne, ha te is jó útra térnél.

–   Akkor viszont tényleg nincs más választás, mint  a szamár zálogba adása.

Artúr miután mérlegelte a helyzetét, belátta, hogy tényleg nem tehet mást.

Próbálta tapintatosan elmagyarázni a kis szamárnak, hogy miért kell egy időre bevonulnia a „zálogház” feliratú épületbe.

Artúr úgy látta, hogy nem sikerült túl meggyőzőnek lennie, mert mikor a zálogos bevezette a szamarat, az búcsúzóul ráprüszkölt Artúrra, és sértődötten elfordította a fejét.

Artúr épp tíz monkot kapott a zálogostól a szamárért.

Artúr papírt és tollat kért a zálogostól, hogy levelet írhasson a gróf úrnak, amiben elnézést kér, és elmagyarázza, miért került a szamara a zálogházba.

–   Köszönöm – mondta a zálogosnak Artúr. – Kérhetnék még valamit?

–   Mi lenne az?

–   Szeretném, ha adna valami olvasnivalót a szamárnak, amíg nem jönnek érte. Főleg a mesekönyveket szereti.

A zálogos megígérte, hogy a szamár nem marad olvasnivaló nélkül, és ettől Artúr egy kissé megnyugodott.

A következő hajó hamarosan befutott a kikötőbe. A jegy éppen tíz monkba került Artúrnak, Monkinak nem tudtak jegyet venni, ezért a majom Artúr pulóvere alá bújt, és úgy szálltak fel a hajóra. A matróz, akinek a jegyet bemutatták, Artúr láttán azt gondolta magában: „Milyen lógó hasa van ennek a fiúnak, fiatal kora ellenére.”

Artúr a fedélzeten megmutatta a térképet egy matróznak, és megkérdezte, hogy a hajó biztosan arrafelé megy-e, amerre a térkép mutatja.

–   Igen, arra megyünk – válaszolta a matróz.

–   És mi az úti cél, pontosan? Mert amint látja, egy nagy folt van a térképen, és eltakarja a hajó útját.

Erre a kérdésre a matróz hangosan felnevetett, majd így szólt:

–   Menj csak le fiam a kabinodba, ha félsz a hajóúttól. Zárd magadra a kabinajtót, és ha partot értünk, szívesen szólok neked.

Azzal otthagyta Artúrt, aki le is ment a kabinjába, hogy kicsit kipihenje magát. A matróz válaszától nem lett sokkal okosabb, de a lényeg az volt, hogy a megfelelő irányba tart.

Elhelyezkedtek a kabinban Monkival, és lepihentek.

Eközben a matrózok felszedték a horgonyt, és a háromárbocos hajó kifutott a kikötőből.

Vége a hatodik résznek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Közzétéve ekkor: 2011.06.21. @ 19:09 6. fejezet: A kis tolvaj bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva