5. fejezet: A kastélyban

2011. június. 21.

Minthogy Artúr már tudta, hol fog állni a postakocsi, hamar a pályaudvar bejárata elé sietett. A postakocsi ott állt a helyén, Artúr odasietett. A kocsinak támaszkodva egy zöld bársonykabátos férfi pipázott. „Ez bizonyosan a kocsis” – gondolta Artúr. Előkotorta a zsebéből a jegyét, aztán odalépett a pipázó alakhoz, és az orra alá dugta a jegyet.

–   Jó napot! Meg tudná mondani, hogy elmegy-e oda, ahová ez a jegy szól?

–   Igen – hangzott a tömör válasz.

Artúr nem volt megelégedve a kurta felelettel.

–   És azt meg tetszene mondani, hogy hová szól a jegy?

–   Igen – hangzott ismét a „tartalmas” válasz.

Artúr várta a folytatást, de nem volt.

–   Hová szól?

–   Látom, még nem utaztál erre, kisfiam. A Monkshire-i kastélyig szól a jegyed. Meg vagy elégedve a válasszal?

–   Igen – mondta Artúr röviden, majd halkan hozzáfűzött egy köszönömöt, bár ebbe az esetben ezt csak fölösleges udvariaskodásnak tartotta. „De nem baj – gondolta -, legalább rám senki nem mondhatja, hogy nem vagyok udvarias. Ha most apa itt lenne, azt mondaná, hogy ennek az embernek is volt gyerekszobája, csak éppen két tehén nézett be rajta.”

Artúr apukája mindig ezt mondta, ha udvariatlan emberrel találkozott. Artúr beült a postakocsiba, ami ezúttal nem volt olyan túlzsúfolt, mint mikor legutóbb utazott rajta.

Csak egy elegáns öltözetű úr ült benne, mélyen belemélyedve az újságjába. Mikor Artúr leült vele szemben, fel se nézett az újságból, ezért Artúr hasonlóképpen nem vett róla tudomást. Szorosan az ablak mellé ült, hogy út közben kibámulhasson rajta.

Nem volt több felszálló, a kocsis felült a bakra, majd hangosan felkiáltott, hogy: – „Indulunk!”, és a lovak közé csapott.

Hamarosan elhaladtak amellett az iskola mellett, ahol Artúr első alkalommal kirakatta magát. De erről most szó sem lehetet. Már tudta, hogy ez bizony nem az ő iskolája.

A kocsi elég gyorsan robogott. A táj, ami Artúr szeme elé tárult, nem sokban különbözött attól, amit akkor lát, mikor odahaza kinéz a vonat ablakán egy kirándulás alkalmával. Szép zöld erdők, virágos rétek. A Nap olyan erősen tűzött, hogy Artúr alig tudott miatta nézelődni. Többször le kellett hunynia a szemét, és észre se vette, hogy elszundikált. Csak akkor ébredt fel, mikor a kocsis jó hangosan elkiáltotta magát:

–   Megérkeztünk! Kiszállás!

Artúr megdörzsölte a szemét, kipillantott az ablakon, és egy gyönyörű kastélyt pillantott meg. Az elegáns öltözetű úr még mindig ott ült vele szemben a postakocsiban, de a kocsis felszólítására sietve kiszállt. Artúr követte a példáját.

–   Ez volna a Monkshire-i kastély?

–   Igen – válaszolta a férfi. – Szép, nem igaz? Útközben jól elaludtál, nem akartalak felkelteni, de ha jól sejtem, te vagy a Kovács Artúr nevű fiatalember.

–   Igen, én vagyok – mondta Artúr meglepetten.

–   Korábbra vártunk. Az állomáson azt mondták nekem, hogy az első postakocsi indulása előtt megkaptad a jegyedet, de azzal a kocsival nem érkeztél meg.

–   Azért, mert arról a kocsiról az iskolánál leszálltam, és egyébként nem tudtam, hogy ide szól a jegyem, azt meg pláne nem, hogy várnak engem.

–   Nem baj. A fő, hogy megérkeztél. Gyere csak utánam!

A férfi öles léptekkel indult el a kastélyhoz vezető, szépen kikövezett úton a főbejárat felé, de még mielőtt elérték volna, jobbra fordult, és egy kis oldalajtón léptek be az épületbe. Pár lépcsőfokot kellett lemenni, aztán egy üveges ajtón át egy nagy konyhába léptek.

A levegőben finom illatok terjengtek. Artúr jó nagyot korgott a gyomra.

A helyiség közepén egy nagy asztal állt, a fal mellett egy sütő, a sütő előtt rózsaszín ruhában fehér köténnyel egy megtermett pirospozsgás arcú asszony állt. Gőzölgő lábas felett kavargatta az ételt. Mikor észrevett őket, így szólt:

–   Hát ez a legényke meg kicsoda?

–   Ő a Kovács Artúr. Tudod, akit a gróf úr keresett. Képzeld csak, együtt utaztunk a postakocsin. – Aztán Artúr felé fordult: – Ő Amália, a kastély szakácsnője, én pedig a gróf úr komornyikja vagyok. Szólíts csak Zakariásnak.

–   Nem vagy éhes, lelkem? – kérdezte Amália barátságosan.

–   De igen, rettenetesen – válaszolta Artúr. – Tetszik tudni az uzsonnám az iskolában maradt. Eltűntem, mielőtt megehettem volna.

–   Adok egy tányér rizses húst, nehogy éhen halj itt nekem. Te is kérsz, Zakariás?

–   Igen, köszönöm. De sietnem kell, mert nemsokára jönnek a vendégek.

Amália térült-fordult, és máris ott gőzölgött az asztalon a két tányér rizses hús. Az egyik Artúrnak, a másik Zakariásnak.

–   Lássatok hozzá! Jó étvágyat! – tette hozzá Amália.

Zakariás gyorsan lapátolta magába az ételt. Artúr is nekilátott, illetve nekilátott volna, ha észre nem veszi, hogy egy kukacszerű állat van a rizsszemek között. Először azt hitte, véletlenül került az ételbe, de mikor a villával megkotorta az ennivalót, csalódottan állapította meg, hogy az étel hemzseg az apró kukacoktól. Mentségül legyen mondva, hogy a kukacok nem éltek, szépen puhára főttek az ételben.

–   Mintha azt tetszett volna mondani, hogy rizses húst kapunk – fordult Amáliához.

–   Miért, tán nem azt kaptál?

–   Nem is tudom. Az enyémben hús helyett kukacok vannak.

Erre Amália hangosan felnevetett:

–   Milyen bolondságokat beszélsz, te gyerek? Hallod ezt, Zakariás?  – Ekkor Zakariás is elmosolyodott. – Hát neked a kukac az nem hús? Lehetséges lenne, hogy még nem ettél sosem? Egyed csak bátran, nagyon finom. A gróf úr ragaszkodik a korszerű táplálkozáshoz, a rizses lisztkukac az egyik kedvenc étele. Reggelire is ezt evett.

Artúr kissé felbátorodott, a szájába vett egy falatot, óvatosan megforgatta a szájában, összerágta, és lenyelte.

„Tényleg nem rossz – gondolta magában -, és ha ezek az emberek nem halnak bele, én se fogok.” És mivel elég éhes volt, úgy döntött, megeszi az egészet.

–   És mit készítenek csirkéből, vagy disznóhúsból, meg marhahúsból? – kérdezte Artúr?

–   Azokból ugyan semmit. Mióta felszabadították a háziállatokat, tilos megenni őket – válaszolta Amália.

–   Felszabadították őket? Azt hittem, hogy csak a rabszolgákat szokás felszabadítani.

–   Nem tudom. Ezen még sosem gondolkodtam. Törvényt hoztak, hogy nem szabad megenni őket. A velünk egy törzsbe tartozó élőlényeket nem szabad megenni. Tehát nem ehetünk gerinces állatot. Szabadoknak lettek nyilvánítva, és azóta élik az életüket, akárcsak mi. Ha kedvük tartja, még munkát is vállalhatnak.

Artúr még meg akarta kérdezni, hogy mi van a lisztkukacok jogaival, de miután Zakariás befejezte az étkezést, sietve lépett ki az ajtón, Artúr pedig utána szaladt, és megkérdezte:

–   Most odamehetek a gróf úrhoz?

–   Sajnálom, de a gazdám éppen vendégeket vár, és amíg a mulatság tart, nem tudsz beszélni vele. Ezért lett volna jó, ha korábban érkezel. Itt nyugodtan várakozhatsz a konyhában. De ne aggódj, azért megsúgom neki, hogy megérkeztél.

Artúr megköszönte Amáliának a finom ételt, aztán odament a kis konyhaablakhoz, ami a kastély bejárata felé nézett. Lovaskocsik jöttek sorra egymás után, és álltak meg a bejárat előtt

Artúr kíváncsi lett volna a vendégekre, akik kiszállnak a kocsikból, de egy tiszafa megakadályozta a szabad kilátásban, és nem látott a vendégekből semmit. Ezért úgy döntött, hogy el is jön az ablaktól. Már csak azért is, mert odabentről az ajtó felől, jobban lehallatszott a konyhába a vendégek nyüzsgése.

Egyenruhás szobalányok siettek egymás után a konyhába, és vitték fel az emeletre az étellel-itallal gazdagon megrakott tálcákat.

Artúr tágra nyílt szemekkel figyelte a tálcákon sorakozó, ahogy Amália fogalmazott „korszerű” ételeket. Volt ott földigilisztás-paradicsomos krokett, hagymás tücsök, pirított hangyával megszórt pogácsa vagy más néven pöttyös pogácsa, lisztkukac pástétommal töltött tojás, és rágcsálnivalónak sültcincér. De voltak növényi falatkák is a vegetáriánusoknak.

Artúr maga elé képzelte az elegáns urakat és hölgyeket, amint táncolnak, koktélokat isznak, és mindenféle dologról fecsegnek. Nem vágyott ebbe az úri társaságba.

„A bálok csak a lányokat érdeklik” – gondolta.

Ám meglepetésére a helyzet úgy adódott, hogy mégsem maradt ki a társaságból. Ugyanis nem sokkal ezután Zakariás jelent meg a konyhaajtóban, és így szólt hozzá:

–   Gyere Artúr! Képzeld, a gróf úr máris fogad téged.

Artúr követte Zakariást az emeletre. Onnan egy nagy bálterembe léptek, ami telis-tele volt vendégekkel. Azonban nem teljesen úgy néztek ki, ahogyan azt Artúr az imént elképzelte.

Valóban akadt néhány elegáns úr, és csodás estélyi ruhát viselő hölgy, ám közöttük voltak más vendégek is, például nem kevésbé elegáns majmok, tehenek és ökrök, és egy-két disznó. Ők is elmélyülten csevegtek egymással. Néhány tehén egy asztalra támaszkodva ácsorgott, miközben szívószállal itták a koktéljaikat.

Artúr egy szót sem szólt, bár talán nem is jött volna ki hang a torkán a meglepetéstől. Csak némán követte Zakariást, aki, miután átjutottak a tömegen, egy belső szobához vezette. Ő bement, és bejelentette Artúrt.

–   Jöjjön csak be! – hallatszott ki egy rekedtes hang.

Zakariás betessékelte Artúrt, ő pedig elment, és becsukta maga mögött az ajtót.

Artúr az elébe táruló látványból tudta, hogy mégsem ússza meg a beszélgetést a fura vendégekkel. Odabent ugyanis egy asztalnál ősz hajú monoklis úr ült – na, eddig semmi különös -, de vele szemben az asztal túloldalán két fotel állt. Az egyikben egy csíkos öltönyt viselő majom szivarozott, a másikban pedig egy nagy szarvasmarha ült. Hogy szó ne érje a ház elejét, sietve meg kell jegyezni, hogy ő is nagyon elegánsan fel volt öltözve.

Egy harmadik fotel is oda volt készítve melléjük. A gróf rámutatott, és így szólt Artúrhoz:

–   Foglalj helyet, fiacskám

Artúr lehuppant a fotelbe.

A gróf felnyitott az asztalon egy fadobozkát, ami teli volt szivarokkal.

–   Megkínálhatlak szivarral? – kérdezte Artúrtól.

–   Nem, köszönöm – tiltakozott Artúr.

–   Akkor talán iszol egy koktélt?

–   Alkohol van benne?

–   Persze, hogy van! Hogy a csudába ne lenne? – nevetett a gróf.

–   Akkor nem kérek, köszönöm – mondta Artúr komolyképpel. – Nem szeretném, ha megbutulnék tőle. Ezen a héten még két dolgozatot kell írnom.

Erre a kijelentésre hangos nevetésben tört ki ismét a gróf, de még a két vendége is nevetett.

–   Jól van, fiam – tette hozzá a gróf -, nem iszol, nem szivarozol. Látom, igyekszel egészségesen élni. Tartsd csak meg ezt a jó szokásod. Én is csak ilyen összejövetelekkor engedek meg magamnak egy szivart és egy koktélt. A csudába is, még be sem mutattalak a vendégeimet. Ez az úr a külügyminiszter – mondta, miközben a majomra mutatott -, a másik úr pedig a Jobb sorsot az állatoknak nevű párt vezetője. Ő érte el, hogy felszabadítsák a háziállatokat.

–   Ugyan már – legyintett a szarvasmarha -, ön túlságosan nagylelkű, gróf úr, és ráadásul szerény. Nem csak az én érdemem, hogy a mozgalom sikeres volt. Az ön segítsége nélkül nem sikerült volna. És a fiatalemberben kit tisztelhetünk? – kérdezte Artúrra pillantva.

–   Kovács Artúrnak hívnak. És úgy tudom, a gróf úr keresett engem. Azért vagyok itt, hogy megtudjam, miért.

–   És itt laksz a közelben? – kérdezte a külügyminiszter.

–   Nem, a Földön lakom.

Erre a szóra, hogy „Föld”, mindkét vendég fanyalgó pillantást vetett Artúrra.

–   Úgy érted a Föld bolygón? – kérdezte a szarvasmarha viszolyogva. – Az egy förtelmes hely, ahol a háziállatok ennivalónak tekintik. Talán még engem is megennél, ha a Földön találkoztunk volna.

–   Nem hiszem. Biztosan nem ennék meg egy beszélő szarvasmarhát. Egyébként hogyan lehetséges, hogy tud beszélni?

–   A gróf úrnak köszönhetem – mondta, miközben hálás pillantást vetett a grófra. – Nem minden felszabadított háziállat tud beszélni, csak amelyik iskolába járt. Apámnak, a híres Torrónak köszönhetem az életemet, a gróf úrnak a tudásomat. Tinó koromtól kezdve taníttatott. Ezért második apámnak tekintem. Azon a bolygón, ahonnan te jössz, sosem értem volna el ilyen eredményeket a pártommal. Az emberek ott teljesen elnyomják a háziállatokat.

–   Itt meg elnyomják az embereket – jegyezte meg Artúr sietve.

–   Ezt meg, hogy érted, fiacskám? – kérdezte bosszúsan a külügyminiszter.

–   Az első utamon idefelé jövet egy iskolában jártam, ahol pont egy olyan majom volt az igazgató, mint ön. Ott például azt tanítják a gyerekeknek, hogy a Föld lapos égitest, ami nem is igaz. És mikor megkérdeztem az igazgatótól, hogy miért tanítanak olyan dolgokat, ami nem igaz és nem is korszerű, azt válaszolta, hogy nem szabad megengedni, hogy az emberek műveltebbek legyenek, mint a majmok. Ja, és még azt is mondta, hogy veszélyes vagyok.

–   És milyen igaza volt! – fakadt ki a miniszter. Dühösen felállt a fotelból, majd hozzátette: – Nem vagyok hajlandó egy szobában ücsörögni egy olyan emberkölyökkel, aki a világunk oktatási irányvonalát kritizálja -, és kiment.

–   A miniszter egy kissé túlérzékeny – jegyezte meg a szarvasmarha. – Nem tudja elfogadni, hogy a Földön bizony más szelek fújnak. Talán azzal sem értesz egyet, fiatalember, hogy mi itt a háziállatok jogaiért harcolunk.

–   Ó, dehogynem. Egyetértek vele. És önt is megértem, hogy megvédi a marhákat, hiszen ön is egy nagy marha. Akarom mondani…szarvasmarha.

Erre a szarvasmarha sértődötten felpattant a foteljából, szó nélkül kiment, és becsapta maga mögött az ajtót.

–   Sajnálom, gróf úr, azt hiszem, rosszul fejeztem ki magam – szabadkozott Artúr.

–   Semmi baj – nevetett a gróf -, majd megnyugszanak. De a csudába is, most, hogy sikerült mindkettőt vérig sértened, térjünk át a mi dolgunkra.

A gróf kinyitotta az asztalfiókot, és egy fehér lapot húzott elő onnan, amit átnyújtott Artúrnak.

–   Olvasd ezt el, Artúr.

A lapon nagy nyomtatott betűkkel ez állt:

–   Akkor hát, nem is a gróf úr keres engem? – kérdezte Artúr.

–   Nem. Én csak a postaládámban találtam ezt a lapot, amit szerintem több helyre is eljuttatott valaki, hogy megtaláljon téged. Később leadtam a nevedet a pályaudvaron, ha esetleg felbukkannál ott.

–   Ezek szerint ön vette nekem a jegyet?

–   Igen. Szeretek másoknak segíteni. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy nagy szerencséje van az illetőnek, aki keres téged, hogy éppen arra jártál. Ritkán jönnek hozzánk földlakók.

–   Úgy látom, nincsenek valami jó véleménnyel rólunk.

–   Hát ez bizony így igaz, Artúr fiam. De sokan éppen a Földről jöttek. Véletlenül pottyantak át egy másik világba, akárcsak te. Aztán úgy döntöttek, itt maradnak, és letagadják, honnan érkeztek, mert akkor a helyi lakosság nem fogadná őket olyan kedvesen.

–   A gróf úr mindig itt lakott ebben a kastélyban?

–   Ebben a kastélyban? Még csak nem is ebben a világban. Neked megsúgom, de legyen a mi titkunk, hogy valamikor réges-régen és is a Földön éltem. Gazdag voltam, mindenem megvolt. Azt hittem, pénzért mindent megkaphatok. Egy napon találkoztam egy szép lánnyal, egymásba szerettünk, és feleségül vettem. De hamarosan megbetegedett, és hiába volt a sok pénzem, hiába próbáltak ki az orvosok minden gyógymódot, nem tudták megmenteni. Elkeseredetten összecsomagoltam néhány holmimat, felszálltam a repülőgépemmel, hogy magam mögött hagyjam a fájdalmas emlékeket. Nem is volt határozott úticélom. Hirtelen egy nagy viharba keveredtem, a gépem kettészakadt, a következő pillanatban elsötétült előttem a világ. Ebben a világban tértem magamhoz, a kastély udvarán. A kastély ura, egy idős gróf, egyedül élt, elmondta, hogy ez egy másik világ. Ő is magányos volt, én is, hát fiává fogadott, és mikor meghalt, rám hagyta a vagyonát.

–   Sosem akart visszatérni a Földre?

–   Nem. Megszerettem ezt a helyet. A Földön teljesen egyedül maradtam, de itt sok új barátra tettem szert. Ráadásul mutass egy olyan helyet a Földön, ahol jókat beszélgethetsz az állatokkal. Egy sincs! De ebben a világban megteheted.

–   A szomszéd lánynak van egy kutyája, és rendszeresen szokott beszélgetni vele. Igaz, hogy a kutya nem válaszol, de meghallgatja, és a lány biztos benne, hogy érti, amit mond neki.

–   Igen, biztosan érti. Ebben igazad van – mosolygott a gróf. – De térjünk vissza a leveledre, mert nagyon elkalandoztunk, és lassan ideje, hogy útnak indulj.

–   Igen, sietnem kell. Túl régóta vagyok távol a Földtől. Már biztosan lemaradtam a dolgozatról.

–   Milyen dolgozatról?

–   Á, nem fontos – legyintett Artúr, majd a levélre pillantott. – Az a baj, hogy a levél nincs aláírva, nem tudom, ki keres, és azt sem tudom, én hol keressem őt.

–   Hohó, fiacskám! A csudába is, nem mondtam, hogy a másik oldalon is van valami. Fordítsd csak meg a levelet, ott van egy térkép a hátulján.

Artúr így is tett. Egyszerű rajz volt a hátoldalon, szerepelt rajta egy Cardona kereskedőváros felirat, onnan egy nyíl egy horgonyhoz vezetett.

–   Tetszik érteni ezt a térképet?

–   Igen. Ez a város nincs innen túl messze, könnyen oda fogsz találni.

–   És a horgony, mit jelent?

–   A kikötőt jelzi. Mert ez egy óceánparti város. A térkép szerint hajóra kell szállnod, aztán – itt elhallgatott az öreg gróf, mert ő sem tudta, hol folytatódik az út. A horgonytól ugyanis a nyíl egy nagy fekete folthoz vezetett.

–   Úgy látszik, egy tintapaca került a térképre – mondta a gróf. – Sajnos, nem derül ki, hogy hová vezet a hajó útja. De bizonyos, hogy ott fog kitenni, ahol keresnek téged.

–   Nagyon köszönöm a segítséget. Már csak azt nem tudom, hogyan jutok el a városba.

–   Emiatt ne aggódj. Van egy kedves kis szamaram az istállóban, ő ismeri az utat a városig. Elvisz a hátán téged.

–   Ő is tud beszélni?

–   Nem, sajnos nem. Mikor megnyílt a háziállatok iskolája, már túl idős volt ahhoz, hogy bejárjon, és az igazat megvallva, szörnyen megmakacsolta magát. Csak olvasni volt hajlandó megtanulni, azt is én tanítottam neki idehaza. Szereti a mesekönyveket, órákat tud a könyvtáramban eltölteni.

–   Akkor hát megérti, amit mondanak neki?

–   Természetesen.

–   Akkor indulok. Nem is tudom, hogy köszönjem meg, amit értem tetszett tenni.

–   Örülök, hogy segíthettem – mondta a gróf, s kezet rázott Artúrral.

Már indult volna, mikor a gróf felkiáltott:

–   Várjál csak, Artúr! A csudába is, majdnem elfelejtettem. Elővett néhány papírdarabot a fiókból, és Artúr kezébe nyomta. – Ez az itteni pénz. Ebből meg tudod venni a hajójegyed. Tíz monk.

Artúr szemügyre vette a pénzt. Hasonlított az otthonihoz, közepén egy tízes szám volt rányomtatva, két oldalt pedig egy-egy majom arcképe volt cirkalmas keretben.

–   Nagyon köszönöm. Nem is tudom meghálálni. Kár, hogy eltetszett jönni a Földről, mert ott is biztosan sok embernek tudna segíteni, meg állatnak persze

Artúr búcsút intett a kedves grófnak, és kíváncsisággal teli szívvel, szamárháton indult a kereskedőváros felé.

Vége az ötödik résznek

 

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031