4. fejezet: A Bolygóközi Világok Központi Felügyelete

2011. június. 21.

Mikor Artúr eltűnt a függöny mögött – pont ott, ahol a két feketeruhás alakot látta eltűnni – egy rejtekajtót fedezett fel. Amint kinyitotta, és belépett rajta, az ajtó nyomban bezárult mögötte. Koromsötét volt. Artúr az orráig se látott, csak ment előrefelé, és egy fal mentén tapogatózott. Úgy érezte, mintha csak egy folyosón haladna előre. Hirtelen elfogyott a talaj a lába alól, illetve először azt hitte. Aztán kitapogatta a lábával, hogy az út egy lépcsőben folytatódik lefelé. Óvatosan lépdelt lépcsőfokról lépcsőfokra. Egy falba ütközött, amiről kiderült, hogy nem fal, mert kilincs is volt rajta. Hát lenyomta, és belépett rajta. Egy nagy terembe jutott. Körülötte balra-jobbra félkör alakban elhelyezett kis fülkékben emberek ültek, és az előttük lévő kis monitort bámulták elmélyedten. Észre se vették Artúrt, legalábbis ő azt hitte. Kisvártatva azonban két feketeruhás ember igyekezett felé összevont szemöldökkel. Olyanok voltak, mint akik a színházban Kukát keresték.

Mikor odaértek hozzá, megfogták a grabancát, és egy másik terembe kísérték. Itt is sötét volt, de apró fények világítottak felülről. Artúr úgy érezte, mintha a csillagos égbolt terülne el a feje fölött.

„Pont olyan, mint amikor tavaly az osztállyal a Planetáriumban voltunk” – gondolta magában.

A terem közepén egy asztal mögött ősz szakállas ember üldögélt, aki előtt olyan monitor volt, mint amilyeneket az imént odakinn látott Artúr, csak ez sokkal nagyobb volt. A monitor képernyője adott még némi világosságot a teremben.

–   Meghoztuk az illegális utazót – mondta az egyik feketeruhás a szakállas embernek

„Illegális utazó? – kérdezte magában Artúr. – Csak nem rólam beszél? Hülye kérdés. Persze, hogy rólam beszél.”

–   Köszönöm, fiúk! Hagyják csak itt – mondta az öreg.

A két fickó elengedte Artúrt, és kimentek.

–   Jöjjön csak közelebb, fiatalember! – fordult Artúrhoz.

Hellyel kínálta Artúrt, aki le is huppant az asztallal szemközti fotelba.

–   Ugye tudod, hogy neked nem kellene itt lenned, fiacskám?

–   Csakhogy valaki észrevette! – mondta Artúr felháborodottan. – Tessék elhinni, nem saját akaratomból vagyok itt.

–   Ó! – kiáltott az öreg, és elkerekedett a szeme. – Csak nem azt akarod mondani, hogy elraboltak egy másik világból? Szóval bűncselekmény történt.

–   Nem, dehogy. Nem történt semmi ilyesmi – vonakodott Artúr, aztán elgondolkozott. – Illetve én magam sem tudom, hogy mi történt. Éppen az iskolában voltam, és kimentem a mosdóba, aztán a vécébe, de csak mert gondolkodni akartam valamin, és ott sötét van, jól lehet gondolkodni, szóval aztán kinyitottam az ajtót, és egy pályaudvaron találtam magam, pedig nekem az iskolában kellett volna lennem, de én mégsem voltam ott, hanem egy idegen helyen, ahol még sosem jártam, és utána egyik helyről a másikba kerültem, pedig én csak haza akarok menni.

Itt megállt Artúr a mondandójában, mert ideje volt levegőt venni. Majd hozzátette:

–   Egyébként most sem tudom, hogy hol vagyok, de nem vagyok illegális utazó, ahogy azt a feketeruhás ember mondta.

Ekkor az öreg egy igazolványfélét mutatott Artúr felé:

–   Van ilyen kártyád?

–   Nincs, mi ez?

–   Útlevél, ami a bolygóközi világok közötti utazáshoz szükséges. És ha nincs ilyen útleveled, akkor bizony illegális utazó vagy.

Artúrnak két szó ütötte meg a fülét: bolygóközi világok.

–   Mik azok a bolygóközi világok? – kérdezte.

Az öreg a fejét csóválta:

–   Micsoda kérdés! Egyik világból a másikba utazgat, és még megkérdezi, hogy mik azok.

–   Csakhogy én nem utazgatok! – kiáltotta Artúr. –Véletlenül kerültem ide, és azonnal mondja meg, hogy jutok haza!

–   Hátrább az agarakkal, fiatalember! Itt nem lehet így viselkedni! Ha még egyszer így kiabál, becsukatom három percre!

Ezen elmosolyodott Artúr magában. „Miket beszél ez az ember, méghogy három percre. Úgy látszik, megártott neki a sok munka” – gondolta.

De kifelé nem mutatta, hogy mosolyog ezen, csak ült komolyképpel.

–   Most pedig felvesszük a jegyzőkönyvet! – mondta az öreg, és egy mikrofonszerű félgömböt tett az asztal közepére. – Ebbe beszélj, ha kérdezlek. Mi a neved?

Artúr közelebb hajolt a félgömbhöz, és belemondta:

–   Kovács Artúr.

–   Most a pontos címedet.

–   Rózsa utca 16. második emelet 9.

–   Ez meg miféle cím? Csak a bolygóközi világod irányítószámát mond, nem szükséges belemerülnünk a részletekbe.

–   Ó, az irányítószám! – Artúr elgondolkodott egy pillanatra. – Várjunk csak, azt hiszem 1042.

–   Milyen adatokat mondasz te itt nekem? Teljesen megbolondítod a számítógépet! Hogy lehet, hogy nem tudod a pontos címet? Hát honnan jöttél tulajdonképpen?

–   A Pöttyös Utcai Általános Iskolából. Vissza tud oda juttatni?

Az öreg némi habozás után belemondta a mikrofonba:

–   Keresd a Pöttyös Utcai Általános Iskolát. Pontos helymeghatározás szükséges.

A számítógép kattogott egy kicsit, aztán Artúr meglepetésére emberi hangon megszólalt:

–   Pöttyös Utcai Általános Iskola…1042…Budapest…Pöttyös utca 16…Magyarország…Föld bolygó.

Mikor az öreg ezt meghallotta a homlokára csapott:

–   Föld bolygó! Jesszus! Akkor tényleg nem vagy illegális utazó! – Artúr ezt hihetetlen megnyugvással vette tudomásul, hogy végre fény derült erre, míg az öreg nem folytatta – Ezek szerint illegális betolakodó vagy! Nem elég neked az a nagy bolygó? Remélem, nem akarsz ideköltözni?

–   Ideköltözni? Nem, dehogy. Hisz még azt sem tudom, hol vagyok.

Az öreg láthatóan megnyugodott egy kissé, majd így folytatta:

– Látom, már, igazat mondasz. Először is ahol most vagy, az a Bolygóközi Világok Központi Felügyelete. Az én nevem Teofillusz, én vezetem ezt a hivatalt. Azért vagyunk, hogy lefüleljük az illegális utazókat.

–   Az illegális utazókat – mondta Artúr unottan.

–   Igen. Honnan tudod?

–   Már eltetszett felejteni, hogy engem is ezért hoztak be?

–   Várjunk csak, fiatal barátom. Téged nem is hoztunk ide, te magad jöttél a hivatalba. Hogy kerültél ide?

–   Valamilyen sötét alagúton keresztül. Azt reméltem, hogy azon át hazajutok, de itt kötöttem ki. Pedig már több helyen is voltam.

–   Pontosan milyen helyeken voltál?

–   Először egy pályaudvaron, aztán egy fura iskolában, ahol egy majom volt az igazgató, aztán egy lovagi tornán. Abban a világban találkoztam egy sárkánnyal, együtt átjutottunk egy másik világba, ahol részt vettünk egy előadásban. Onnan jöttem ide.

–   És hogy mentél át egyik világból a másikba?

–   Általában átzuhantam egyikből a másikba. Csak mikor idefelé jöttem, akkor jöttem gyalogosan.

–   Biztosan ez volt a baj! Nem volt meg a kellő lendület. Nagy sebességgel biztosan egy újabb világban találtad volna magad, de annak híján egyenesen ide sétáltál. Tulajdonképpen szerencsés vagy, mert én tudok segíteni. Nélkülem utazgathatnál egyik világból a másikba, és talán sose jutnál haza.

–   Miért? Olyan sok világ van?

–   Megközelítőleg egymillió.

Artúrnak tátva maradt a szája a csodálkozástól.

–   Mennyi? Egymillió? De hát ez nem létezik! Ennyi világ el sem férne egymás mellett.

–   Te földi lakó csak térben tudsz gondolkodni.  A bolygóközi világok különböző idősíkokban léteznek abban a nagy csillagfelhőben, amiben a Föld bolygó is van. Ide szorultak azok a világok, amelyeknek a Földön már nem jutott hely. Ellátogathatsz párhuzamos idősíkokba, de ugyanakkor visszamehetsz akár a középkorba vagy az őskorba is.

–   Nahát, ez hihetetlen. Gyakran megesik az, ami velem történt?

–   Miért, mi történt veled?

–   Hát, hogy beleestem egy bolygóközi világba.

–   Nem, nem túlságosan gyakran, de néha előfordul.

–   És olyankor ez a hivatal segít visszamenni a Földre?

–   Igen. Néha egy-egy földlakó belepottyan véletlenül egy bolygóközi világba, és még jó néhányba, de a végén mindig itt kötnek ki. De már olyan is előfordult, hogy nem akartak hazamenni. Annyira megtetszett nekik az egyik világunk, hogy ott akartak maradni örökre. Te nem akarsz itt maradni, ugye? Mert akkor egy letelepedési bizonylatot kéne kitöltenem, és azt szörnyen utálom!

Artúr megrázta a fejét:

–   Persze, hogy nem! Engem várnak otthon. Már biztosan nagyon aggódnak miattam, jó régen itt vagyok. Most jut csak eszembe, hogy szegény szüleim azt hiszik, eltűntem.

–   Miért? Mióta vagy itt?

Artúr megvonta a vállát:

–   Nem tudom pontosan.

–   Volt már éjszaka, mióta idekerültél?

–   Nem, mindenhol nappal volt.

–   Na, akkor a helyedben nem aggódnék túlságosan.

Ekkor a számítógép újra berregett egyet. Teofillusz a monitorra nézett.

–   Úgy tűnik a gép megtalálta a pontos helyet, ahonnan eljöttél. Felkészültél az útra?

Artúr bólintott.

–   Akkor gyere utánam! – mondta az öreg.

Artúr követte őt. Teofillusz megnyomott egy gombot, mire a padlón egy kör alakú nyílás jelent meg, ami egy csigalépcsőben folytatódott lefelé.

–   Menj le ezen a lépcsőn. Odalent találsz egy kis kabinfélét, a közepén egy kis üléssel. Menj be a kabinba, zárd magadra az ajtót, ülj be a székbe, és csatold be magad a szíjjal, amit ott találsz. Én innen fentről nézlek egy kamerán keresztül. Ha elkészültél, csak megnyomom ezt a gombot a számítógépen, és egy pillanat múlva újra a saját világodban fogod találni magad.

–   Nagyon köszönöm – mondta hálásan Artúr, és már indult is a csigalépcső felé, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és visszafordult Teofilluszhoz:

–   Kérdezhetnék valamit?

–   Persze.

–   Mikor eltűntem az iskolámból, akkor egy pályaudvaron találtam magam, ahol a hangosbemondón az én nevemet mondták be. Azt tetszett mondani, hogy földi ember csak véletlenül eshet bele egy bolygóközi világba. De akkor, honnan tudták, hogy jövök, honnan tudták a nevemet, és miért szólítottak?

Teofillusz megvakarta a fejét.

–   Ez valóban különös. Ha akarod utána nézhetek a számítógépen.

–   Hát, ha nem gond, jó lenne.

–   Jól van, fiacskám. Akkor gyere el attól a lyuktól, mert még beleszédülsz. Ülj csak vissza az asztalhoz.

Artúr visszaült a fotelba, a lyuk meg bezárult a padlón. Teofillusz pötyögött valamit a gép billentyűzetén, majd hátradőlt, és várt. Sokat nem kellett, mert a gép csakhamar egy éles, sípoló hangot adott ki. Az öreg közelebb hajolt a monitorhoz, hogy elolvassa, amit a gép talált. Eközben Artúr kíváncsian fészkelődött a székében.

–   Talált valamit?

–   Bizony ám! – mondta jelentőségteljesen Teofillusz. – Téged, Kovács Artúr, keres valaki!

–   Engem keres valaki? – csodálkozott Artúr. – De hát én nem ismerek itt senkit, és engem sem ismernek.

–   Bizonyos, hogy nem jártál itt korábban? Á, erre ne is válaszolj, hülye kérdés! Egy a millióhoz az esély, hogy földi lakos kétszer essen be életében egy bolygóközi világba.

–   Azt meg tudja mondani, hogy ki keres engem?

–   Nem, sajnos nem. De az biztos, hogy a megfelelő helyre kerültél először. Valaki jegyet rendelt neked a postakocsira, ám ezek szerint nem értél oda, ahová akarták, hogy odaérj. Ott szálltál le a postakocsiról, ahová a jegyed szól?

Artúr visszaemlékezett.

–   Nem. Meg se néztem, meddig szól, csak azt kértem, tegyenek ki az iskolánál. Persze pechemre az nem az én iskolám volt. Abból az iskolából pedig átlöktek egy másik világba.

–   Aha! – kiáltott fel Teofillusz. – Ez volt a baj! Abban a világban kellett volna maradnod, egészen pontosan a postakocsin. Akkor megtudtad volna, ki keres téged. Persze, ha érdekel.

–   Igen, hogyne érdekelne. De most már ideje lenne hazamennem. Nem lehetne, hogy most hazaküld, aztán holnap visszajönnék, és utánajárnék, ki keres engem?

Teofillusz felnevetett, majd hirtelen összevonta a szemöldökét.

–   Ez nem átjáróház, fiatalember! Ha egyszer visszamész a Földre, akkor hangyányi esélyed sincs arra, hogy újra visszatérhetsz az egyik világunkba.

–   De hát, aki keres engem, az is megtalált!

–   Mondhatom, nagy szerencséje volt. Jókor voltál, jó helyen, vagy úgy is mondhatnám rosszkor, rossz helyen. Ez nézőpont kérdése. Az, hogy hol támad rés a csillagfelhőben, teljesen a véletlen műve. Te éppen egy ilyen résbe kerültél. Úgyhogy ne várd, hogy ez még egyszer megtörténik. Nos, hogy döntesz? Mész vissza a Földre, vagy utánajársz, ki keres téged?

Artúr tanácstalanul nézett maga elé. Ezernyi gondolat szaladgált a fejében.

Az öreg türelmetlenül összefonta a karját:

–   Ugye nem akarsz sokáig gondolkodni?

–   Miért, mennyi időm van rá?

–   Semmi, Ennyi volt. Lejárt az idő. Finitó.

–   Ha tényleg nem jöhetek többé vissza, akkor azt hiszem, ki kell használnom, hogy itt vagyok. Úgyhogy, ha nem gond, akkor kideríteném, ki akar találkozni velem.

–   Végre! Akkor visszaküldelek a pályaudvarra. Nálad van még a jegyed a postakocsira?

Artúr úgy emlékezett, hogy a nadrágzsebébe rakta. Benyúlt a zsebbe, és meg is találta a kis papírdarabot. Ám azon csak számok és néhány betű volt, nem volt ráírva, hogy hová szól.

–   Nincs ráírva, hogy meddig szól – mondta Artúr.

–   Ne aggódj! A kocsis biztosan tudja. Most gyere utánam!

Artúr az előbbi csigalépcső irányába akart menni, de Teofillusz rászólt.

–   Ne arra menj. Onnan csak a földi utak indulnak – mondta az öreg, és elindult az ellenkező irányba.

Mikor a terem falához értek, ami olyan volt, akár a csillagos égbolt, Teofillusz megnyomott egy gombot a falon. Erre kinyílt egy ajtó. Artúr nem látta, hová vezet, mert koromsötét volt odabenn. Ekkor így szólt Teofillusz:

–   Ha itt belépsz, óvatosan lépkedj, mert egy lépcső vezet felfelé, aztán egy ajtóba fogsz ütközni. Ha kinyitod, újra a pályaudvaron találod majd magad.

–   Biztosan ott leszek? – kérdezte Artúr bizonytalanul.

–   Persze, ne aggódj. Én tévedhetek, de a számítógép nem. Az tudja, hol kell kilyukadnod.

Artúr sóhajtott egyet, aztán már indult volna a sötétségbe, de előtte megköszönte a segítséget.

–   Köszönök mindent, Teofillusz.

–   Várjál csak, hékás! Az már nem is érdekel, hogyan fogsz ide visszakerülni?

–   Azt hittem, majd visszatetszik hozni valahogyan.

–   Valahogyan – valahogyan! Nem vagyok én varázsló! – mormogott Teofillusz, és egy órát csatolt Artúr csuklójára, aminek a fedőlapján számok helyett, csak egy lapos gombocska volt. – Ezt a gombot nyomd meg egymás után háromszor, és akkor visszajutsz ide a hivatalba. De vigyázz rá nagyon, mert e nélkül nem fogsz tudni visszakerülni ide, és még én sem tudlak megtalálni.

Artúr ismét köszönetet mondott, aztán bement a sötétségbe, bezárult mögötte a nyílás, és újra olyan sötét helyen találta magát, mint amikor a színházból jött.  Fal mellett tapogatózott felfelé, míg végül egy ajtóba nem ütközött. Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót, és kilépett rajta. Ismerős helyen volt: újra a pályaudvaron találta magát.

Vége a negyedik résznek

 

 

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031