3. fejezet: Az előadás

2011. június. 21.

Artúr és Varánia csak zuhantak és zuhantak, míg végül újra szilárd talajt érezhettek a talpuk alatt. Artúr először nem tudta, hol lehetnek, de hamar rájött.

Tőlük balra egy díszes erkélyről szép ruhába öltözött lány- éppen akkor, mikor megérkeztek – az erkély alatt álló fiatalembernek kiáltotta le a következőket mély átéléssel a hangjában:

–   Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?

Mikor Artúr és Varánia bepottyantak a színpad közepére, a Júliát alakító ifjú hölgy hangosan felsikoltott, majd a nézőtérről, amely eléggé üres volt, egy alacsony, kopasz ember tartott szitkozódva a színpad felé:

–   Mi ez? Mi történik itt! Ebben a darabban nem szerepel sárkány! Tessék elhagyni a színpadot! Tönkreteszik nekem az egész előadást!

„Valószínűleg ő a darab rendezője”- gondolta Artúr. Észrevette – persze nem lehetett nem észrevenni – hogy egy hosszú piros sál van hanyagul a kopasz úr nyakába akasztva, aminek az egyik vége a földig ért, és ebben sikerült is megbotlania a színpad felé jövet. Artúr ezt roppant mulatságosnak találta, de igyekezett visszatartani a nevetést.

Mikor a rendező odaért hozzájuk, felszólította őket a távozásra:

–   Tessenek átfáradni a Meseterembe, ott vannak a meseelőadások.

Artúr szerette volna megmagyarázni, hogy mi járatban vannak, és hogy nem keresnek semmilyen Mesetermet, de mielőtt szólhatott volna, mindkettőjüket kitessékelték a terem hátsó ajtaján, és ezzel azonnal a Meseteremben találták magukat.

Itt éppen nem próbáltak semmilyen darabot, és előadás sem volt. Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy semmi sem történt igazán. A nézőtér üres volt, a színpad szélén pedig két ember ücsörgött láblógatva, és elmélyülten olvastak valamit.

Artúr és Varánia úgy döntöttek, közelebb mennek hozzájuk, hogy megtudakolják, hol van a kijárat ebből a világból. Ám hirtelen az egyik ember észrevette őket, és felkiáltott:

–   Meg vagyunk mentve! Micsoda szerencse! – mondta kitörő örömmel.

Odaszaladt hozzájuk, megrázta Artúr kezét, majd Varániával is kezet fogott, és folytatta:

–   Önök jöttek a Helyettesítő Színészeket Kölcsönadó Hivatalból? – A válasz nem érdekelte, csak mondta tovább boldogan. – tegnap hívtam őket, és azt mondták, nincs több sárkányuk, de nagyon örülök, hogy mégis megtalálták Önt – fordult Varániához, és ismét hevesen kezet rázott vele. – Megkérdezhetem, hogyan szólíthatom?

–   Engem? – kérdezte Varánia, aki nagy zavarban volt, mert még soha nem fogadta senki ilyen lelkesedéssel. – Varániának – felelte.

–   Varánia – ismételte meg az ember -, mily fennkölt név! Én a darab rendezője vagyok – majd Artúrhoz fordult -, ön pedig nyilván a hölgy menedzsere. Hogy szólíthatom?

Artúr nagyon viccesnek találta a helyzetet, és különben sem volt még senkinek a menedzsere, hát belement a játékba:

–   A nevem Artúr. És igen, Varánia menedzsere vagyok.

Varánia kérdőn bámult rá, Artúr viszont mosolyogva rákacsintott.

A rendező félrevonta Artúrt, és halkan megjegyezte:

–   Lehetséges lenne, hogy a gázsiról, majd csak az előadás után essen szó? Tudnillik, szörnyen sürget az idő, csúzsásban vagyunk, és már csak egy próbára van lehetőségünk az esti előadás előtt.

–   Rendben. No problem! – mondta Artúr.

–   Köszönöm. Akkor fáradjanak a színpad mögé, ott majd kisminkelik Varánia kisasszonyt.

Artúr és Varánia elmentek a színpad mögé, ahol nagy volt a sürgés-forgás. Néhányan színpadi díszleteket tologattak, mások kellékeket cipeltek. Kissé hátrább pedig egymás mellett felállított tükrös kis fésülködőasztalok előtt különféle ruhákba öltözött emberek sminkelték magukat.

Ám legelőször az tűnt fel nekik, hogy balra tőlük egy begipszelt lábú sárkány ücsörgött, és egy sámlin pihentette törött lábát.

–   Szóval te fogsz engem helyettesíteni? – kérdezte Varániától.

Artúr és Varánia közelebb léptek hozzá:

–   Igen, én – válaszolta Varánia. – Veled mi történt?

–   Ah, ne is kérdezd! – legyintett a sárkány. – Ez az átkozott színpad tehet róla. Mindig mondtam a színigazgató úrnak, hogy egyszer még beszakad valaki alatt, olyan öreg és korhadt, de gondoljátok, hogy hallgatott rám? Dehogy! És tessék! Tegnap próba közben egyszercsak egy nagy reccsenést hallottam, aztán puff, beestem a színpad alá. Nyolc hétig rajtam lesz a gipsz, és lemaradok az előadásról. Pedig annyira szeretem ezt a darabot.

–   Miről is szól a darab pontosan? – kérdezte Artúr.

–   Hogy? Hát nem tudjátok? – csodálkozott a sárkány. – Te jó ég. Látom a Hivatal jókat küldött – mondta némi gúnnyal a hangjában. – Bár az igaz, hogy nem nagyon tudnak válogatni a Hivatalban. Lenne igény sárkány színészekre is, de hogy úgy mondjam, „hiánycikkek” vagyunk. Na, mindegy. Mit is kérdeztél, fiacskám? Ja, igen, a darab.

Mondtam már, hogy nagyon szeretem ezt a darabot? Igen, azt hiszem, már mondtam.

Szóval a darab arról szól, hogy van egy király és a leánya. A király elvesz feleségül egy gonosz királynőt, aki szegény lány mostohája lesz. Nem tudják, hogy az új feleség valójában boszorkány, és szörnyen irigy a lány szépségére. Meg akarja öletni a vadásszal, de az megkegyelmez neki, és azt tanácsolja a lánynak, hogy bújjon el az erdőben. Ott találkozik hét törpével, akik befogadják. De a királynő rájön, hogy nem halt meg, ezért keresi a lányt. De hogy ne találhasson rá, egy jó boszorkány elvarázsolja a lányt sárkánnyá. Találkozik egy királyfival, aki azt hiszi a sárkányról, hogy egy igazi fenevad, és meg akarja ölni, de a törpék elmondják az igazat, hogy valójában egy királylány. Együtt felkerekednek a lány apjához a palotába. Ott a sárkány felfalja a gonosz mostohát, és miután elmúlt a veszély, visszaváltozik szép királylánnyá. A királyfi beleszeret, és feleségül veszi. – A sárkány sóhajtott egyet: – Jaj, én annyira szeretem az ilyen romantikus történeteket. Hát, körülbelül ez a történet lényege. A gyerekek nagyon szeretik.

–   De hisz ez a Hófehérke és hét törpe! – állapította meg Artúr. – Illetve majdnem.

–   Igen, valóban az – mondta a sárkány. – Annak egy modern átdolgozása.

–   Látjátok azt a gyönyörű fehér ruhába öltözött hölgyet? – kérdezte a sárkány, miközben egy nő felé mutatott, aki egy öltözködő asztalnál ült, és a haját bodorította. – Ő játssza a királylányt.

Artúrnak nagyon ismerős volt a háttal ülő hölgy. Odament hozzá, hogy alaposabban szemügyre vehesse. Mikor odalépett hozzá, a hölgy rápillantott, és Artúrnak elkerekedett a szeme:

–   Nahát! Csókolom, Erzsi néni!

–   Néni az öreganyád! – reagált a köszöntésre a hölgy.

–   Elnézést – szabadkozott Artúr. – Nem gondoltam, hogy éppen itt találkozunk. Hogy tetszett idekerülni?

–   Fogalmam sincs, miről beszélsz, fiacskám. Én nem ismerlek, soha nem láttalak életemben. Most pedig hagyj magamra, koncentrálnom kell a szerepemre. Ha autogrammért jöttél, akkor majd gyere vissza az előadás után, akkor szívesen adok.

Artúr nem szólt semmit, csak visszament Varániához. Közben arra gondolt, hogy milyen megtévesztő a hasonlóság a királylányt játszó nő és Erzsi néni, a magyartanárnő között. Meg mert volna esküdni, hogy ő az. „Talán minden világban él egy hasonmásunk?” – kérdezte magában.

Ezen nem töprengett sokáig, mert egy idős bácsi rikkantotta el magát mellette:

–   Tessenek készülődni! Kezdődik az előadás főpróbája! Az első jelenet szereplői fáradjanak a színpadra!

Artúr és Varánia megkérdezték, hogy Varánia hányadik felvonásban szerepel, de a bácsi megnyugtatta őket, hogy majd úgyis szólítják.

A harmadik felvonásban hívták is a sárkányt, akinek a színpadra lépés előtt még kissé bepúderezték a pofáját. A súgó nagy lapokon mutatta Varánia felé a szöveget, hiszen képtelenség lett volna ennyi idő alatt megtanulni a szerepet.

Artúr a színpad széléről a függöny mögül figyelte Varániát. Éppen a hét törpével volt közös jelenete. Úgy tűnt, Varániának a vérében van a mesterség.

A próba rendben lezajlott, Varániának nagy sikere volt. A rendező meg is súgta neki, hogy jobb volt, mint az elődje.

Az esti előadásra teljesen megtelt a Meseterem nyüzsgő gyerekek sokaságával, de sok felnőtt is akadt közöttük, akik látni akarták az új mesedarabot. Ekkor különös dolog történt. Két fekete egyenruhás alak tűnt fel Artúrnak. A rendezőhöz léptek, Artúr éppen a közelükben ücsörgött, ezért mindent hallott. Az egyik feketeruhás egy fényképet mutatott a rendezőnek, és megkérdezte, ismeri-e a képen látható személyt.

–   Igen, azt hiszem – válaszolta a rendező. – Persze így a smink és törpesapka nélkül nem vagyok teljesen biztos benne, de úgy tűnik, hogy ez az ember a képen, nem más, mint a Kukát játszó színészem. Miért keresik?

–   Ez egy veszélyes bolygóközi szökevény. Régóta a nyomában vagyunk. Már több világban felbukkant, és mindig álruhát használ. De most végre elkapjuk. Megmondaná, hogy melyik az a törpe?

–   Igen, máris megmutatom – habogott a rendező. – De nem lehetne, hogy csak az előadás után fogják el? Igaz, hogy nincs szövege, de mégsem játszhatjuk el a darabot hat törpével.

–   Nagyon sajnálom, de haladéktalanul el kell fognunk. Akkor, megmutatná, melyik az?

A rendező odavezette őket a Kukát játszó színész öltözködő asztalához, de csak a jelmezt találták meg hanyagul a székre dobva. Hiába keresték a színészek között, már nem találták meg.

–   Úgy tűnik, ismét meglógott előlünk – állapította meg az egyik nyomozó. Ezután a társával együtt elmentek, és akárcsak a szökevényt, őket sem látták többé. Artúr csak azt látta, amint eltűnnek a függöny mögött.

A rendező nagyot sóhajtott, és keservesen felkiáltott:

–   Most mit csináljak? Öt perc múlva kezdődik az előadás, és nincsen Kukám!

Varánia odament a rendezőhöz:

–   Én ismerek valakit, aki beállhatna helyette.

–   Igazán? – csillant fel a rendező szeme.

Varánia egyenesen Artúrra mutatott.

–   Én játsszam el Kukát? – kérdezte Artúr, mikor előadták neki az ötletet.

–   Remek leszel, meglátod. A magasságod is megvan hozzá – lelkesedett Varánia.

Láttad a főpróbát. Ráadásul szöveged sincs.

–   Rendben van. Úgysem szerepeltem még egy színházi darabban sem.

Az első felvonás már javában zajlott. Artúr és Varánia hátul készülődtek. Artúr már magára is öltötte a jelmezt, majd odament a sárkányhoz:

–   Azt hiszem, tudom, hol van az átjáró. Előadás után már indulhatunk is. Bár nem tudom, ezúttal hol kötünk ki. Sajnálom, hogy magammal rángattalak, mert lehet, hogy te sem találod meg többé a világodat.

–   Emiatt ne bánkódj, Artúr! Én nagyon jól érzem itt magam. Nem járkálnak kóbor lovagok, akik a fejemre pályáznak. Én nem akarok elmenni innen.

–   Akkor hát, egyedül kell mennem – állapította meg Artúr szomorúan.

–   Te is itt maradhatnál.

–   Nem lehet. Nekem mindenképpen haza kell jutnom. De örülök, hogy te boldog vagy itt.

–   Igen, nagyon. Képzeld a rendező szerződést is ajánlott nekem. De te nagyon fogsz hiányozni, ha elmész.

–   Te is hiányozni fogsz nekem – mondta Artúr, és átölte Varániát, miközben a sárkány egy csókot nyomot a fiú feje búbjára.

Ekkor odaszaladt hozzájuk az idős bácsi, aki már a főpróbát is beharangozta:

–   Maga játssza Kukát? – a fiú bólintott. – Akkor jöjjön. Kezdődik a második felvonás, siessen a színpadra.

Artúr mindent úgy csinált, ahogy elődjétől látta. Az előadásnak nagy sikere volt. A közönség tapsolt, éljenzett.

A tapsvihar közepett Artúr odalépett Varániához, és a fülébe súgta:

–   Isten veled, Varánia! Ideje, hogy induljak.

–   Isten veled, Artúr! – mondta a sárkány.

Szomorúan nézett a fiú után, és csak azt látta, hogy Artúr eltűnik a függöny mögött. Aztán egy kis könnycsepp hullott a szeméből. Tudta, hogy most látta utoljára kis barátját.

Vége a harmadik résznek
    2017. október
    h k s c p s v
         
     1
    2345678
    9101112131415
    16171819202122
    23242526272829
    3031