2. fejezet: Találkozás Sir Gideonnal, Erikkel és Varániával

2011. június. 21.

Mikor Artúr magához tért, csak azt érezte, hogy valahol a szabad ég alatt a földön fekszik. Nagy zsibongást hallott maga körül. Egy pillanatra azt hitte, hogy talán az iskolája udvarán van. De csak egy pillanatra!

Kinyitotta a szemét, és kissé megemelte a fejét a földről, hogy körülnézzen. Sajgott minden porcikája.

Balra tőle, nem túl messze, egy magas, fából tákolt lelátón rengeteg ember ült, olyan ruhát viseltek, mint amilyet a lovagregényekből készült filmekben látott.

Az emberek kiabáltak, éljeneztek, miközben hadonásztak a kezeikkel.

Artúr nem tudta, mi a kitörő lelkesedés oka, de hamar rá kellett jönnie: egy lovagi torna kellős közepén volt, illetve feküdt.

Hirtelen lódobogást hallott, és csak azt látta, hogy két páncélos lovag vágtat előre tartott dárdákkal egymás felé. Ez nem is lett volna baj, de Artúr éppen az egyik lovag térfelén feküdt, és már nem sok hiányzott, hogy a páncélos a hófehér paripáján keresztülvágtasson rajta.

Ám a lovas az utolsó pillanatban észrevette a földön fekvő fiút, és átugratott rajta. De mivel emiatt nem tudott az ellenfelére is figyelni, az a dárdájával sikeresen kilökte őt a nyeregből. A lovag jókorát puffant a földön, a tömegből pedig óriási felhördülés hallatszott. Voltak, akik éljenezték a győztest, mások szitkozódtak az eredmény láttán.

Artúr a nagy ijedtség után, összeszedte magát annyira, hogy felüljön, aztán gondolta, ideje eltűnni a harci pályáról. Ám ekkor valami kemény tárgy kezdte csiklandozni a tarkóját. A pórul járt lovag volt az, aki az esés után visszaült a lovára, és a dárdája hegyét igyekezett Artúr gallérjában megakasztani. Mikor sikerült, felemelte a fiút a gallérján keresztül, és kilovagolt vele a pályáról. Szegény Artúr ott fityegett a dárda csúcsán, mint valami játékbaba. Hiába próbálta kiszabadítani magát, sehogy sem sikerült, végül már nem is erőlködött tovább.

Gondolta, egyszer csak leteszi ez az ember valahová.

A lovag egy közeli sátorhoz lovagolt, nem túl messze a párbaj helyszínétől. A nézőtér hangoskodása még ide is elhallatszott. A sátor széles és magas volt. „Nem olyan kicsike, mint amiben anyával és apával sátoroztunk tavaly nyáron” – állapította meg magában Artúr.

A sátor előtt ledobta a lovag Artúrt a dárdáról, aki jókorát huppant a földre. Aztán a férfiú leszállt fényes páncéljában a nyeregből, és a sátorba kiáltott:

–   Erik, gyere, kösd ki a lovamat!

A hívásra egy fiatal, kócos fiú lépett ki a sátorból, megfogta a lovat, aztán egy földbe vert facölöphöz kötötte a kantárját. Artúr alaposan megnézte: egyszerű gúnyában volt, szürke nadrágban, bő ingben és egy barna cipőben, aminek egy kis lyuk volt az orrán. Olyasmi korú lehetett, mint ő.

–   Hogy sikerült a párbaj, uram? – kérdezte a fiú.

–   Hogy sikerült? – kérdezett vissza bosszúsan a lovag. – Kérdezd ettől a gyerektől!

Dühösen Artúrra mutatott, aztán leemelte a sisakot a fejéről, és a földre hajította mérgében, majd így folytatta:

– Ez az átkozott kölyök egyszercsak ott termett a földön előttem, át kellett ugratnom rajta, különben ez a nyavalyás otthagyta volna a fogát. Persze Sir Cedric                     kihasználta az alkalmat, és sikerült letaszítania a nyeregből.

Artúr szótlanul tűrte, hogy szidalmazzák, miközben alaposan szemügyre vette a lovagot. Dühös arckifejezése ellenére nem tűnt rosszindulatú embernek, sőt, kifejezetten szimpatikus ábrázata volt. Az a tipikus hős lovagábrázat, mint amilyeneket a történelmi filmekben látni. „Kiköpött Charlton Heston” – gondolta Artúr.

Annak ellenére, hogy a lovag megállás nélkül őt szidta, nem érzett semmilyen ellenérzést iránta, sőt, szerencsésnek érezte magát, hogy egy igazi lovaggal találkozhat.

Elmélkedését a kócos fiú szakította meg:

–   Mit kerestél ott a harc közepén? – kérdezte Artúrtól.

Artúr felállt, leporolta a ruháját, kihúzta magát, és így válaszolt:

–   Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy kerültem oda. Nem vagyok idevalósi.

Na, ezt mindjárt gondoltam – mondta a fiú gúnyosan, és szúrós szemmel végigmérte Artúr öltözetét: a fura fehér gumitalpú cipőt, azaz sportcipőt, a kék nadrágját, ami farmernadrág volt, és a pulóverét, amin a Chicago Bulls felirat szerepet, bár ezt a fiú nem tudta elolvasni.

A lovag is alaposan megfigyelte, majd így szólt hozzá, kissé már nyugodtabb hangon:

–   Mi a neved, fiú?

–   Artúrnak hívnak.

–   Ó! Akárcsak királyunkat. Büszkén viseld a neved! Hát, idefigyelj, Artúr! Ha idevalósi vagy, ha nem, kötelességed a szolgálatomba állni, és helyrehozni a kárt, amit tettél.

Artúr egy pillanatra elgondolkodott, hogy ugyan mit is tudna tenni, hogy jóvátegye a dolgot, de a lovag máris folytatta:

–   Segíteni fogsz Eriknek cipelni a fegyvereimet, mert hosszú útra indulunk, de holnap napnyugtáig vissza kell érnünk a király palotájához. De még indulás előtt harapunk valamit. Hozd a cipót, Erik!

A fiú egy kerek kenyérrel jött ki a sátorból, a lovag háromfelé törte, és egy darabot odadobott Eriknek, egy másikat meg Artúrnak.

Artúr nagyon éhes volt, s bár nem volt hozzászokva az üres kenyérhez, most mégis jó étvággyal felfalta. Hiába, az éhség nagy úr!

Mikor befejezték, szedelőzködtek, és nekiindultak a vidéknek. Egy kitaposott ösvényen haladtak, elöl a lovag a fehér lován, mögötte Erik és Artúr egymás mellett.

Erik egy zsákban vitt három kardot, egy íjat, két tucat nyílvesszőt és a hosszú dárdát.

Artúr jobban járt, neki csak egy nagy birkatömlőt kellett vinni, ami nem volt túl nehéz, de csak addig, míg egy tóhoz nem értek, és meg nem töltötték vízzel. Akkor már nem volt biztos benne, hogy olyan jól járt a tömlővel.

Csendben poroszkáltak. Artúr oldalát azonban már nagyon furdalta a kíváncsiság, hogy ugyan hová az ördögbe mennek, hát megkérdezte Eriket:

–   Te tudod, hogy hová megyünk?

–   Persze. A gazdám a vesztes párbaj után már csak egy dolgot tehet. El kell fognia egy sárkányt.

Artúr a sárkány szó hallatán felnevetett:

–   Micsoda? Egy sárkányt? Azok csak a mesében léteznek! Csak nem azt akarod nekem bemesélni, hogy ebben a világban vannak sárkányok?

Artúr ekkor hirtelen elhallgatott, és kissé elkomorult az arca.

„Miért ne létezhetnének, hiszen már az is lehetetlen, hogy ő itt van, és a beszélő majom után, még lehet itt csodálkozni bármin?” – gondolta magában.

–   És miért kell elfogni egy sárkányt? – kérdezte Artúr, most már komolysággal a hangjában.

–   Még ezt se tudod? Nagyon messziről jöhettél – állapította meg Erik, majd így folytatta: – Ha egy lovag el akarja nyerni egy királylány kezét, akkor lovagi tornán le kell győznie a király lovagját. Ha ez nem sikerül, márpedig ebben az esetben nem sikerült, akkor már csak egy dolgot tehet a lovag, hogy mégis övé legyen a királylány. Felkutat egy sárkányt, megküzd vele, és megöli. Aztán levágja a fejét, és azt elviszi a királynak. Így bizonyítja a bátorságát és az erejét, ha már a párbajban nem sikerült, és akkor megkapja a lány kezét.

–   És a gazdád szerelmes a királylányba?

–   Ó, mi az hogy! – legyintett Erik. – Betegesen!

–   És képes lesz legyőzni egy sárkányt? – kérdezte Artúr félszegen.

–   Valószínűleg meg se kottyan neki. Nagyon híres lovag. Lancelot egyik oldalági rokona.

Artúrnak elkerekedett a szeme:

–   Tényleg? Sir Lancelotnak, a híres lovagnak?

–    Azt mondtad nem vagy idevalósi. Honnan tudsz Sir Lancelotról? – csodálkozott Erik.

–   Az emberek sose felejtik el legendás hőseiket. Megőrzik emlékezetükben a nagy embereket.

–   Igazán? – mosolygott Erik. – Ezt jó tudni. Egy napon engem is lovaggá fognak ütni, és remélem, tudok majd annyi hőstettet végrehajtani, hogy rám is emlékezni fognak.

–   Mi is a teljes neved? – kérdezet Artúr.

–   Erik Collins.

Artúr elhallgatott. Nem akarta a fiúnak elmondani, hogy ő bizony sem Sir Erikről, sem Sir Collinsról nem hallott, de nem akarta lelombozni a fiú lelkesedését. Különben is, attól, hogy a XXI. század nem tud róla, még sok hősies tettet hajthatott végre.

–   Ha majd megállunk egy tisztáson, kardozhatnánk egyet – javasolta Erik.

–   Én sajnos nem tudok kardozni.

–   Az meg hogy lehet? –csodálkozott Erik. – A te világodban talán nem fegyverforgatásra tanítják a fiúkat?

–   Nem. Nem igazán. Nálunk testnevelés óra van.

–   Az meg mi?

–   Hát, hogy is magyarázzam – gondolkodott Artúr. – Többféle dolgot kell csinálni. Például futni, magasugrani, kötelet mászni, messzire dobni…

Erikből kitört a nevetés:

–   Ezeket én már nyolcévesen tudtam. Hát íjazni tudsz-e?

–   Nem, azt sem.

–   Ejnye – morgolódott Erik -, akkor mi a csudát tanultok ti abban a világban?

–   Irodalmat, nyelvtant, környezetismeretet, éneket…

Artúr sorolta volna tovább, de Erik úgy vihogott, hogy a hasát fogta:

–   De hisz ez mind lányoknak való! Örülök, hogy nem a te világodban élek. Micsoda felesleges ostobaságok!

Artúr mérgesen vonta össze a szemöldökét. „Micsoda égés! – gondolta. – Ez a fiú azt hiszi, hogy abban a világban lánynak nevelik.” De aztán eszébe jutottak saját erényei is, és így szólt:

–   Azért nem teljesen feleslegesek. A mi világunkban béke van, és az emberek nem akarják párbajban öldökölni egymást. És a tantárgyak is hasznosak. Tudsz te például írni, olvasni, számolni?

Most Eriket ütötte szíven Artúr mondandója. Az előbb felsorolt dolgok egyikéhez sem értett. Így hát kvittek voltak. Inkább témát váltott, illetve váltott volna, ha Sir              egy hangos „Állj!” felszólítással megállásra nem készteti a menetet.

–   Miért álltunk meg? – kérdezte Erik.

–   Nézz csak az út közepére, mi fekszik előttünk!

Erik kikukucskált a ló mögül az útra, és Artúr is követte a példáját.

Nem messze tőlük az út közepén egy nagy sárkány feküdt. Artúrnak úgy tűnt, hogy az állat békésen szunyókál.

–   Most meglátjuk, milyen bátor vagy, Artúr! – mondta a lovag. – Eridj, nézd meg él-e az a sárkány vagy döglött?

–   Micsoda? – kérdezte Artúr elcsukló hangon. – Csak nem gondolja, hogy odamegyek?

Sir Gideon felnevetett:

–   Ne félj már annyira! Ha meg akarna enni, majd kiszabadítalak a karmaiból. Ha Eriknek szólnék, ő rögtön menne.

Na, ez megtette a hatását. Artúr nem hagyhatta, hogy gyávának tartsák. Legalább megmutathatja Eriknek, hogy nem csak írni-olvasni tud. De azért belül remegtek a lábai, ahogy a sárkány felé közeledett. Mikor odaért a hatalmas állathoz, még ijesztőbbnek találta, mint messziről.

Hirtelen rátaposott a sárkány egyik karmos ujjára, és mikor az megmozdult, Artúr ijedten hátrahőkölt.

–   Aúúú! – kiáltott fel a sárkány. – Az ujjam!

Aztán felült a hátsó lábaira, és a szájába vette a megtaposott ujját, akár egy csecsemő. Artúr ekkor észrevette, hogy egy könnycsepp gurul le a sárkány arcán. Egyszeribe nagyon megsajnálta:

–   Bocsánatot kérek! Azt hittem, döglöttnek tetszik lenni.

–   Döglöttnek? – szipogott a sárkány. – Micsoda bájos kifejezés! – mondta sértődötten. – Bezzeg, ha egy ember elpatkol, az hallott, vagy elhunyt, mi meg egyszerűen döglöttek.

–   Nem akartam megsérteni.

–   Jól van, semmi baj. Csak ma egy kicsit érzékenyebb vagyok, mert rossz napom van.

A sárkány ekkor a lovag felé sandított, majd megkérdezte Artúrt:

–   Jól látom? Csak nem egy lovag áll ott az út közepén?

–   De igen. Sir Gideon.

–   Micsoda szerencsétlenség! Mindjárt idejön, és levágja a fejemet.

Artúr igyekezett megnyugtatni:

–   Biztosan nem!

–   Ó, dehogynem. Ezek mindig ezt csinálják! De még így sincs kedvem elmenekülni – mondta unott arccal.

–   Majd én beszélek vele – ajánlkozott Artúr. – Megmondom neki, hogy nem tetszik veszélyesnek lenni, és megkérem, hogy ne bántsa önt.

–   Nagyon kedves vagy! Én még soha életemben nem találkoztam olyan kedves kis emberrel, mint amilyen te vagy. És nem kell magáznod, nyugodtan tegezhetsz. A kétszázötven évemmel még fiatalnak számítok. Egyébként a nevem Varánia. És téged, hogy hívnak?

–   Artúrnak. Kovács Artúrnak.

–   Igazán? Szóval a falusi kovácsnak a gyereke vagy?

–   Nem, nem igazán. Nagyon messze lakom innen, hosszú lenne elmagyarázni. És miért tetszik olyan, akarom mondani, miért vagy olyan szomorú?

–   Mert kirúgtak a cirkuszból. Tudod, egy vándorcirkusznál dolgoztam, és tegnap azzal hivatott az igazgató, hogy már nincs rám szükség, mert nem tudom megjátszani, hogy vérszomjas vagyok. Leszerződtetett a helyemre egy százhúsz éves csitrit.

Artúr elgondolkodott:

–   Ahol én lakom, ott is hallottam már ilyesmiről. Anyukám mesélte egyszer felháborodottan, hogy a munkahelyén a Tóth igazgató úr elküldte az állásából a titkárnőjét, a Mari nénit, és valami húszéves csajszit vett fel a helyére, legalábbis anyukám ezt a szót használta. És azt is mondta, hogy ha jobb lett volna a Mari néni szerződése, akkor ez nem történhetett volna meg. Neked is van szerződésed? Talán találunk benne valamit…

–   Ah, ne is mondd tovább – vágott közbe Varánia. – Sárkányokkal nem szoktak szerződést kötni.

Eközben Sir Gideon és Erik messziről figyelték őket.

–   Gyere, Erik, menjünk közelebb. Mi az ördögről beszélhet ez a fiú azzal a sárkánnyal?

Odamentek Artúrhoz és a sárkányhoz:

–   Azt kértem, Artúr, nézd meg hogy döglött-e.

–   Na tessék, már megint! – méltatlankodott Varánia a „döglött” szó hallatán.

A lovag így folytatta:

–   Nem azt mondtam, hogy állj le társalogni vele!

–   Én sem gondoltam, hogy beszélgethetek vele – mondta Artúr. – Az én világomban csak a mesékben vannak sárkányok, és ott olyan gonosz teremtményekként ábrázolják őket, de már látom, hogy ez nem igaz. Varánia igazán kedves és érzékeny.

–   Azért el ne ájulj nekem a nagy felismeréstől! – szólt a lovag. – Nem mind ilyen. Ahogy van jó és rossz ember, ugyanúgy létezik szelíd és vad sárkány. Bár nekem éppen kapóra jön, hogy egy szelíd példánnyal találkoztunk. Könnyebb dolgom lesz. Máris megmérkőzhetünk!

–   Micsoda! – kiáltott fel a sárkány. – Én aztán nem mérkőzöm meg senkivel Nekem ahhoz túl jó szívem van, és ezt csak kihasználnád. Nem szeretem a harcot és a durvaságot. Sokkal jobban szeretek például énekelni.

Erre Varánia rázendített valami irtózatos énekre, és olyan hangok jöttek elő a torkából, ami nem emberi fülnek való.

–   Hagyod abba rögtön! – kiáltott rá Sir Gideon.

Varánia ekkor megint sírni kezdett.

– Igazad van – mondta neki Sir Gideon. – Nem ölhetlek meg. Méltatlan lenne hozzám, ha ilyen könnyű zsákmányt ejtenék.

Ekkor az erdőből egy idegen lovas bukkant fel. Fekete köpenyt viselt, amit jól ráhúzott a fejére, így az arcát nem is lehetett látni. Mikor meglátta Sir Gideont, leugrott a lóról, és odasietett hozzá. Levette a fejéről a köpenyt, és Artúr ekkor vette észre, hogy a titokzatos lovas nem férfi, hanem egy szépséges leány, aki éppen forrón átölelte a lovagot.

–   Ki ez a csaj? – kérdezte Artúr Eriktől.

–   Csaj?

–   Úgy értem, ki ez a lány?

–   A királylány – válaszolt Erik némi csodálkozással az arcán. – Magam sem értem, hogy került ide.

–   Én drága Gideonom – szólt a királylány a lovaghoz. – Örülök, hogy megtaláltalak. Elszöktem a palotából, hogy megmondjam, nekem nem kell bizonyítanod a bátorságodat. Tudom, hogy mekkora hős vagy. Nem akarom, hogy megküzdj miattam egy sárkánnyal – ekkor rápillantott Varániára, aki szintén nagy érdeklődéssel hallgatta a lány szavait. – Látom, már találtál is egy sárkányt, éppen időben érkeztem – folytatta a lány -, hogy megakadályozzam a harcot.

–   Örülök, hogy itt vagy – mondta a lovag -, de őszintén szólva semmit sem akadályoztál meg. Egy csecsemőben is több harci szellem van, mint ebben a sárkányban.

Varánia sértődötten húzta el a pofáját, és el is fordult a lovagtól. Inkább Artúr felé nézett, aki sokkal kedvesebb volt a szívének.

–   Menjünk vissza a palotába! – javasolta a királylány.

–   Várjunk még ezzel – szólt a lovag. – Sárkányfej nélkül mégsem térhetek vissza.

–   Mikor idefelé jöttem, találkoztam egy kereskedővel, és nála volt egy régi sárkányfej – mondta a királylány. – Igaz, hogy már egy kicsit összeszáradt, de majd azt mondjuk apámnak, hogy már nagyon öreg volt.

A királylány olyan könyörgő tekintettel nézett a lovagra, hogy az rábólintott az ötletre:

–   Rendben van. Irány a palota! – De előbb odalépett Artúrhoz. – Téged, fiam, felmentelek a további kötelezettségeid alól. Keresd csak meg a világodat. – aztán kétszer úgy hátba veregette – csak úgy barátságból – hogy Artúr egy pillanatig alig kapott levegőt.

–   Én is elbúcsúzom tőled – mondta Erik. – Örülök, hogy megismertelek. Ha egy világban élnénk, szerintem jó barátok lennénk.

–   Igen, én is azt hiszem – bólogatott Artúr. – És remélem, sikerül híres lovaggá lenned.

Artúr kezet rázott Erikkel, majd nézte az egyre távolodó Sir Gideont, a királylányt és Eriket, amíg el nem tűntek a szeme elől. Szomorúan sóhajtott egyet.

–   Csak nem azért vagy szomorú, mert elmentek? – kérdezte Varánia.

–   Nem tudom. Illetve igen Kicsit sajnálom, hogy már nem találkozhatok velük többé. De végül is ez nem az én világom, és ráadásul fogalmam sincs, hogyan juthatnék haza. Kell lennie ebben a világban is egy átjárónak, de nem tudom, hol keressem.

Varánia odatelepedett Artúr mellé:

–   Hát ide, hogy kerültél?

–   Nem emlékszem, pontosan. Egy végtelen nagy sötétségbe zuhantam, aztán itt ébredtem.

Varánia elgondolkozott:

–   Egy végtelen nagy sötétségbe? Tudok egy helyet, ami pont ilyen. Menjünk oda. Hátha az átvezet a te világodba.

–   És hogy jutunk oda?

–   Odarepülünk!

Artúr felült Varánia hátára. Hihetetlenül élvezte az utazást a sárkány hátán. Alattuk hatalmas erdőségek terültek el, de őt még jobban lenyűgözte a végtelen kék égbolt látványa. Artúr észrevette, hogy egy nagy hegy felé tartanak, aminek az oldalán már messziről egy sötét, félkör alakú hasadék tátongott.

–   Látod annak a hegynek az oldalán a barlangnyílást? – kérdezte Varánia. – Oda megyünk!

Leszálltak a bejárat előtt, és beléptek rajta. Varánia egy nagy kör alakú szakadékhoz vezette a fiút:

–   Óvatosan! – figyelmeztette Artúrt. – Látod, erről beszéltem.

Odaléptek egész közel a szakadék széléhez, és lenéztek. Az alja valóban nem látszott a gödörnek, csak végtelen feketeséget láttak.

–   Hát nem olyan, mint amilyet mondtál? Egy nagy végtelen sötétség.

–   Igen, tényleg – helyeselt Artúr. – De gondolod, hogy ez lenne az átjáró?

–   Igen. Az a hír járja, hogy aki valaha belezuhant ebbe a lyukba, soha nem került ki innen, eltűnt.

Artúr ingatta a fejét:

–   Persze, hogy nem került ki. Mert aki ide beleesett, az szörnyethalt,

Ám Varániát nem győzte meg ez a beszéd:

–   Márpedig én biztos vagyok benne, hogy ez az átjáró. Keress csak egy követ Artúr!

A barlangban szanaszét hevertek kis szikladarabok. Artúr felkapott egyet, és Varániához vitte.

–   Most dobd le! – mondta Varánia. – Aztán fülelj!

Artúr lehajította a követ, majd erősen füleltek, de nem lehetett hallani, hogy a kő földet ért volna.

–   Látod? – lelkendezett a sárkány. – Ennek az üregnek nincsen alja! Ez nem elég bizonyíték?

–   Akkor, mit csináljak? – kérdezte félszegen Artúr, aki előre sejtette, mi lesz a válasz.

–   Ugorj bele! Rajta! Nem fogod összetörni magad.

–   Egyedül nem merek leugrani. Leugorhatnál velem, és ha mégis csak egy egyszerű szakadék, vissza tudnánk repülni ide.

–   Rendben, ugorjunk együtt!

–   Kösz, Varánia! Jó fej vagy. Azt fogom mondani, hogy egy –kettő-három, és háromra ugrunk. Jó?

Varánia bólintott.

–   Akkor – mondta Artúr, és nagy levegőt vett: – Egy, kettő három!

Vége a második résznek
    2017. október
    h k s c p s v
         
     1
    2345678
    9101112131415
    16171819202122
    23242526272829
    3031