10. fejezet: Búcsútánc és hazatérés

Mikor a kis csapat megérkezett a bennszülött faluba, Kazimír nagypapa rögtön a sátrába vezette Artúrt, hogy egy kis frissítővel megkínálja. Monkinak is töltött egy pohárral, aki mohón kortyolgatta italát.

Artúrnak nagyon ízlett az édes ital, amit a nagypapa adott.

–   Nagyon finom – mondta Artúr. – Mézes íze van.

–   Pontosan. A méhektől származik a méz, édesvíz van a szigeten, és még egy csepp póknyálat is teszünk az italba.

Artúr erre nagyot nyelt.

–   Póknyálat? Azt minek?

–   Erősíti az immunrendszert, és megvéd a fertőzésektől.

–   Ezt honnan tudod? – kérdezte Artúr némi kétkedéssel a hangjában.

–   Tapasztalatból. Sok kísérletet végeztem, mióta a szigeten élek. Bízzál bennem, Artúr – mosolygott a nagypapa. – Nem lesz tőle semmi bajod.

Artúr természetesen bízott nagyapjában, ezért tovább kortyolgatta „koktélját”. Körülnézett a sátorban. Nagyon szerény volt a berendezés. Csak egy alacsony ágy volt a sarokban, amire Monki rögtön le is huppant, és fáradtan elnyúlt rajta.

Az ágy mellett egy asztal állt, amin sok kis üvegcse sorakozott, és mindegyikben más és más fura anyag volt.

De ami a leginkább felkeltette Artúr érdeklődését, az az asztal melletti akvárium volt. Elég nagy volt, benne két megtermett hallal.

–   Ezek milyen halak, nagypapa?

–   Elektromos angolnák.

–   És miért tartod őket itt?

–   Arra az esetre, ha valakinek életmentő elektrosokkra lenne szüksége.

–   És működik?

–   Nem tudom pontosan. Még kísérletezem velük. Eddig csak egy embert ráztak meg, azt is csak véletlenül.

–   Igazán? Kit?

–   Engem – válaszolta a nagypapa savanyú képpel.

Artúr elmosolyodott.

–   Akkor azt hiszem, jobb, ha nem simogatom meg őket.

–   Bizony, Artúr. Helyesen teszed.

Artúr sóhajtott egyet, majd így folytatta:

–   Most, hogy végre találkoztunk, nagypapa, és mindent elmeséltél és megmutattál engem, szerintem ideje lenne, ha indulnánk.

–   Indulnánk? – kérdezte Kazimír nagypapa csodálkozó szemekkel. – Hová?

–   Hát haza. Tudom, hogy itt kartál maradni, de most, hogy megtaláltalak, és tudod, hogy mennyire hiányzol otthon, gondolom, már nem akarsz itt maradni.

A nagypapa végigsimította az állát, és gondterhelten így szólt:

–   Artúr, nem is tudom, hogy mondjam, de én nem megyek haza.

–   Hogyhogy nem? – kiáltott fel Artúr. – Otthon szükség van rád!

–   És itt? Itt talán nincs rám szükség?

–   Engem nem érdekelnek a kumazuluk! – fakadt ki dühösen Artúr. – Otthon mindenkinek hiányzol! Haza kell jönnöd!

–   Ott vagy nekik te, Artúr. Nem féltelek. Látom, talpraesett fiú vagy, ide is eljutottál, és megtaláltál engem. Ne légy önző! Tán az sem érdekel, hogy én itt boldog vagyok?

Ez hatott. Ez a kérdés kissé lenyugtatta Artúrt, és gondolkodóba ejtette.

„Mit lehet tenni, ha a nagypapa itt boldogabb? – kérdezte magában. – Lehet, hogy én is így döntenék, ha a helyében lennék.”

Artúr nem akart úgy viselkedni, mint egy durcás kisgyerek. Nem akarta rákényszeríteni nagyapjára az akaratát, és tudta, hogy ez nem is sikerülne. Lecsillapodott, és így szólt:

–   Akkor búcsút kell vennünk, nagypapa – mondta félig lehorgasztott fejjel.

–   Mi? – kiáltott fel Monki, aki ekkor ébredt fel, miután elszundított a nagypapa ágyán. – Ki akar itt elbúcsúzni?

–   Én – mondta Artúr. – Ideje hazamennem.

–   Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! – nyöszörgött Monki riadt szemekkel.

Artúr, látva Monki szomorú ábrázatát, csak most döbbent rá, hogy nem csak Kazimír nagypapától kell fájó búcsút vennie, hanem kis barátjától is.

–   Nyugodj meg, Monki, Artúr nem örökre búcsúzik – jelentette ki a nagypapa.

–   Hogyhogy? – csodálkozott Artúr.

–   Úgy értem – tette hozzá Kazimír nagypapa -, hogy még biztosan ellátogat hozzánk. Nem igaz, Artúr?

–   Nem tudom, nagypapa. Teofillusz azt mondta, hogy egy a millióhoz az esély arra, hogy egy földi lakó átessen egy másik világba, és még ha át is pottyannék még egyszer, biztosan nem ide kerülnék hozzád.

–   Majd közbenjárok Teofillusznál az érdekedben. Van egy olyan érzésem, hogy abban is benne van a keze, hogy te most itt vagy.

–   Gondolod? – kérdezte Artúr meglepetten.

–   Persze. A szerencsénél jóval több kellett ahhoz, hogy éppen egy olyan világba kerülj elsőre, ahol megkapták az én levelemet.

–   Lehet, hogy igazad van, nagypapa.

–   Én biztos vagyok benne, Artúr. Úgyhogy ne lógasd az orrod! Nem most látjuk egymást utoljára.

Artúr halványan elmosolyodott, majd Monkira nézett, és megsimogatta a kis majom kócos feje búbját. Monki azonban továbbra is ugyanolyan kétségbeesett szemmel meredt Artúrra, mint az előbb.

–   Én nem akarom, hogy majd egyszer meglátogass – szólalt meg. – Én veled akarok menni!

Artúr leült Monki mellé az ágyra.

–   Én is szeretném, ha velem jöhetnél, de nem lehet, Monki. Egy zsúfolt város kellős közepén egy lakásban biztosan nem éreznéd jól magad, legalábbis nem annyira, mint itt. Emlékszel, hogy mikor találkoztunk, előre megmondtam, hogy akárhol is lyukadunk ki az út végén, neked ott kell majd maradnod, és te beleegyeztél. – Monki bólintott egyet, Artúr pedig folytatta: – Én örülök a legjobban, hogy itt kötöttünk ki, ezen a helyen a nagypapánál, ahol tudom, hogy nyugodtan itt hagyhatlak. Emlékezz, milyen rosszul érezted magad a városban.

És láttad idefelé jövet, milyen sok hozzád hasonló kis majom él az erdőben? Sok új barátod lesz, meglásd. Itt te is boldog lehetsz, akárcsak a nagypapa. Sokan szeretnek téged, Kamélia hercegnő, Ifigénia, Frederik, és főleg a nagypapa, aki még ráadásul meg is mentette az életedet. Ugye, nagypapa?

–   Hát persze! – mosolygott a nagypapa. – Meglásd, Monki, remekül fogod magad érezni.

–   Igen, tudom – mondta Monki szomorkás hangon. – De Artúr akkor is hiányozni fog.

–   Te is nagyon fogsz hiányozni – mondta Artúr és megölelte Monkit, és Kazimír nagypapát.

Miután kibontakoztak az ölelésből, mindenki megtörölte a szemét, és így szólt a nagypapa:

–   Most már elég ebből a gyászos hangulatból. Esküszöm, hogy mikor a háborúban a fronton voltam, még ott is jobb hangulat volt, mint itt. Most pedig gyertek velem, eljárjuk a kumazuluk törzsi táncát! Ez lesz a búcsútáncunk, de nem örökre búcsúzuk. Igaz, Artúr? – mondta Kazimír nagypapa, és huncutul rákacsintott Artúrra és Monkira, akiknek ettől mindjárt jobb kedve lett, mert ebben a kacsintásban benne volt minden, amit tudni akartak: hogy még találkozni fognak. Ez többé nem lehetett kérdés.

Nyugodt szívvel léptek ki a sátorból, és csatlakoztak a kumazulukhoz, akik a falu közepén egy nagy tűz körül üldögéltek, és éppen hangyapetéket sütögettek.

Mikor Kazimír nagypapa odalépett a tűz mellé, hangosan felkiáltott:

–   Kumazulu – bala!

Erre az összes bennszülött felpattant, felálltak szépen körbe a tűz köré, és megfogták egymás kezét.

–   Gyere Artúr, te is Monki – szólt a nagypapa -, álljatok be a körbe. Csak figyeljétek a kumazulukat, és lépjetek együtt a többiekkel. Meglátjátok, nagyon egyszerű – és balra lépett. – Kettőt balra, és rogyasztás, kettőt jobbra, és rogyasztás. Aztán két ugrás a tűz felé, rogyaszt, és két lépés hátra, rogyaszt. Ugye milyen egyszerű?

Artúr és Monki követték a kumazuluk mozgását, és egyre jobban belejöttek a táncba. A bennszülöttek közben törzsi dalokat énekeltek, szigorúan követve a lépések ritmusát. Egyikük a tánckör mellet vert egy nagydobot ütemesen, miközben a kuma-kuma szavakat ismételte.

A tánc egyre gyorsabbá vált, és záró elemként egymásba kapaszkodva többször körbeszaladtak a tűz körül.

Miután mindenki jól kifáradt, leültek a tűz köré, és Kazimír törzsfőnök jelt adott az étkezés megkezdésére. Mindenki kapott a hangyatojásokból, amik egyébként éppen akkorák voltak, mintha tyúktojások lennének, és még küllemben is hasonlóak voltak. Szép zsemleszínűre lettek  megsütve.

Mikor Artúr egy tojásért nyúlt – tegyük hozzá, nem nagy kedvvel, mert nem igazán akarta megkóstolni -, észrevette, hogy a Teofillusztól kapott óra nincs a karján. Az ütő is megállt benne, hirtelen felállt, és lázasan keresni kezdte.

–   Mi a baj? – kérdezte a nagypapa.

–   Az órám! Nincs meg az órám! Biztosan tánc közben esett le rólam. Meg kell találnunk, anélkül nem tudok hazamenni! – kiabált Artúr kétségbeesetten.

És akkor egy reccsenés hallatszott. Artúr rosszat sejtett, és az előérzete helyes volt. Egy kumazulu éppen akkor taposta agyon Artúr óráját. Sajnos az óra úgy összetörött, hogy valószínűleg még David Copperfield se tudta volna összerakni.

Artúr leroskadt az óra darabjai mellé, és már nem is látta a részeket a szemébe futó könny elhomályosította őket.

„Végem van – gondolta. – Nem tudok hazamenni, hátralévő életemet itt kell lelnem ebben a világban.” És már látta magát tiszteletbeli kumazuluként, amint levéltetüt rágcsál, és hangyatojást rabol.

A nagypapa hátbaveregette:

–   Ne búsulj, Artúr! Legfeljebb itt maradsz velem, örökre – mondta mosolyogva.

Ez Artúrt egyáltalán nem vigasztalta meg, csak még jobban sírt emiatt. A nagypapa is persze csak egy pillanatra gondolta komolyan, amit mondott, mert hiába szerette volna, ha unokája vele marad, jól tudta, hogy ez lehetetlen. Artúrnak haza kell térnie, ott a helye a szüleinél.

–   Figyelj rám, Artúr. Van a sátramban egy óra, amit még Teofillusztól kaptam, mikor megadta nekem a letelepedési engedélyt. Nem pont olyan, mint amilyen a tiéd volt, de szerintem, ugyanolyan hatékony. Az majd segít hazajutni.

Artúr reményteli arccal tápászkodott fel a földről.

–   Tényleg? Neked is van órád, nagypapa? Miért nem mondtad hamarabb? – kérdezte szemrehányóan.

–   Hát most mondom.

–   És neked nem fog hiányozni?

–   Ha hiányozni fog, ha nem, neked nagyobb szükséged van rá.

–   Köszönöm – mondta boldogan Artúr, és átölelte Kazimír nagyapát.

–   Jól van, jól van – mondta a nagypapa. – Most már vége az ijedtségnek, együk meg végre azokat a hangyatojásokat!

„Méghogy vége az ijedtségnek – gondolta Artúr. – Én továbbra is ijedt leszek, ha ennem kell ezekből a hangyapetékből.”

De Artúrnak be kellett látnia, hogy ez az eledel, nem lehet olyan rossz, mert mikor körbenézett, egy egész sereg vidáman falatozó kumazulut látott, élükön a nagypapával, és mikor Monki is elismerően szólt a hangyatojás ízéről, nem maradt más hátra, minthogy ő is megegyen egyet. Maga Artúr lepődött meg a legjobban, hogy az egyből végül öt lett. Ennyit evett meg ugyanis Artúr, és a végén leöblítette Kazimír nagypapa mézes-póknyálas szörpével.

Monki is jól belakott, megint úgy kigömbölyödött, mint idefelé jövet a hajón.

Artúr úgy gondolta, hogy most már tényleg ideje hazaindulni. Már szedelőzködött, mikor egy súlyosan sérült kumazulut cipeltek a társai a táborba, sűrű segélykiáltások közepette. Rögtön Kazimír nagyapához vitték a kumazulu bennszülöttet, akit helyesebb kumazulu gyereknek nevezni, mert annyi idős lehetett, mint Artúr, csak egy hangyányit alacsonyabb.

Csúnya sérülés volt a vállán, a sebből jóformán patakokban folyt a vér. Monkinak ez elég volt ahhoz, hogy rögtön elájuljon.

Miközben Artúr Monkit próbálta magához téríteni, a nagypapa megkezdte a sérült fiú ellátását. Az egyik ujját rögtön a sebbe dugta, hogy megakadályozza még több vér elszivárgását. Épp ekkor tért magához Monki, aki ettől a látványtól ismét ájultan hanyatt vágódott. Artúr jobbnak látta, ha felveszi Monkit, hogyha magához tér és újra elájul, ne essen keményre.

A sérültet bevitték a nagypapa sátrába. Artúr, az időközben magához térő Monki és a kumazuluk a sátor előtt várták a fejleményeket.

Kazimír nagypapa kisvártatva elő is bújt a sátorból és a sérült fiú is egy nagy kötéssel a vállán. A társaira kis hordágyon elvitték a lábadozóba.

Artúr büszkén lépett nagyapjához.

–   Meggyógyítottad, nagypapa! Pedig nagyon súlyosnak tűnt. Vadméh?

–   Nem – rázta a fejét a nagypapa. – Tüskebokor.

–   Tüskebokor?

–   Igen. A fiú felmászott egy fára, és leesett, pont egy tüskebokorba. Akkora tövisek vannak azon a bokron, mint egy vadméh fullánkja. De már túl van a veszélyen.

–   Tényleg nagy szükség van itt rád – mondta Artúr átszellemülten.

–   Örülök, hogy megértetted, Artúr.

Most már tényleg eljött a búcsú ideje. Artúr búcsút intett a kumazuluknak, a nagypapa sátrában pedig elköszönt Monkitól és Kazimír nagypapától.

–   Hát, akkor megyek – mondta Artúr, és sóhajtott egyet.- Vigyázzatok magatokra, és üdvözlöm Kamélia hercegnőt, Ifigéniát és Frederiket is.

–   Átadom nekik. És te is vigyázz magadra meg anyádra és apádra. És jó tanulást az iskolában.

–   Szia Artúr! És köszönök mindent – mondta Monki.

Kazimír nagypapa ekkor jókorát csapott a homlokára:

–   Majdnem elfelejtettem! Várjál, Artúr! Addig nem indulhatsz el, míg oda nem adtam az átjáró térképét.

Odament az asztalhoz, és a fiókból előhúzott egy összehajtogatott papírlapot, és átadta Artúrnak.

–   Tessék, fiam. Ezt jól őrizd meg, mert e nélkül nem találnál újra ide hozzám.

–   Miért? Mi ez nagypapa?

–   Az az út, ami a dél-amerikai dzsungelből ide vezet. Pontosan lejegyeztem mindent, egészen a vízesésig, ahol az átjáró van.

–   Jól van, nagypapa. Megőrzöm.

–   Ja, és van még valami. – Ezúttal egy papírtekercset vett elő a fiókból, és odanyújtotta Artúrnak. – Erre is vigyázz nagyon.

Artúr átvette a sárgára színeződött tekercset.

–   Ez micsoda, nagypapa?

–   Még én sem tudom pontosan. Nemrég találtam a tengerparton egy palackpostában. Az egyik oldalán valami üzenet van, de valami idegen nyelven, nem tudom lefordítani. A másik oldalán meg egy térkép. Szerintem, valami kincses térkép akar lenni.

Artúr nevetett:

–   Ugyan, nagypapa. Méghogy kincses térkép! Olyan csak a mesékben van, meg a kalandfilmekben.

–   Csak ne nevess, fiatalúr! Én biztos vagyok benne, hogy az a térkép egy értékes kincs helyét jelzi. Őszintén szólva, reméltem, hogy együtt keressük meg a kincset. De te úgy sietsz!

–   Én sietek? – kérdezte csodálkozva Artúr. – Ne viccelj, nagypapa! Tudod, milyen régóta eljöttem az iskolából? Már biztosan keresnek. Nem maradhatok tovább.

–   Jól van, jól van. Menj csak haza. Én sem akarom, hogy aggódjanak miattad. De ne felejtsd el elhozni magaddal a levelet, ha majd meglátogatsz. És hálás lennék, ha letudnád fordítani.

–   Meglesz, nagypapa. Mindent megpróbálok.

Artúr jól összehajtogatta, és zsebredugta a két levelet. Indulás előtt a nagypapa és Monki és búcsúpuszit kapott Artúrtól. Aztán a fiú kissé távolabb lépett tőlük, és megnyomta a nagyapától kapott órán lévő gombot, háromszor egymás után, ahogy Teofillusz mondta. Ekkor kinyílt mellette egy sötét átjáró, éppen csak akkora volt, mint ő, és hirtelen beszippantotta. A sötétben, zuhanás közben, eszébe jutottak nagyapja szavai: „Jó tanulást az iskolában!”, és ez rögtön a fizika dolgozatot juttatta eszébe. Ám jóleső elégedettséggel állapította meg magában, hogy már úgyis lemaradt róla.

Mire a gondolat végére ért, már ott ült a Bolygóközi Világok Központi Felügyeletének hivatalában.

–   Üdvözöllek újra, Artúr! – köszöntötte Teofilluszt. – Milyen volt az utad? Megtaláltad, akit kerestél?

–   Igen. De szerintem, ezt már tetszett tudni.

–   Ezt hogy érted? – nézett rá kérdőn Teofillusz.

–   Jól tetszik adni az ártatlant – mosolygott Artúr. – A nagypapám és én már rájöttünk, hogy biztosan segíteni tetszett, hogy idekerüljek. Csak azt nem értem, miért a pályaudvaron tetszett kitenni, ha rögtön Dorothea szigetére is irányíthatott volna. Egy csomó utat megspórolt volna nekem.

–   Talán bánod ezeket az utakat?

–   Nem. Végülis nem. Nem ismertem volna meg Sir Gideont, Eriket, Varániát, a gróf urat és Monkit. És sok tapasztalatot is gyűjtöttem.

–   Ennek igazán örülök – mondta Teofillusz, és suttogva hozzátette: – Jól van, bevallom, hogy segítettem, de itt erről egy szót se. Tilos beleavatkozni az utakba. Azért küldtelek egy szomszédos világba, hogy ne legyen feltűnő a dolog. A pályaudvaron egy olyan világba kerültél, ahová elküldte a nagyapád a levelét, és még a gróf úr is segített neked a postakocsi-jeggyel. Ha nem kujtorogtál volna el, akkor elég hamar átkerültél volna Dorothea – szigetére.

–   Én nem kujtorogtam el. Csak előbb szálltam le a postakocsiról, mint kellett volna.

–   Jól van, hagyjuk ezt. A lényeg, hogy célba értél. És most, irány haza, de előbb add vissza az órát.

Artúr lecsatolta a kezéről, és átnyújtotta Teofillusznak.

–   Nahát – álmélkodott Teofillusz. – Ez nem az az óra, amit neked adtam.

–   Az, izé, az sajnos összetörött – vallotta be Artúr.

–   Értem. Ez egy régebbi modell, ezt nem veszem vissza. Nyugodtan megtarthatod.

–   Tényleg? – örvendezett Artúr. – Akkor ez azt jelenti, hogy még visszajöhetek?

–   Igen, ha akarsz.

–   Persze, persze, hogy akarok. A nagyapának megígértem, hogy még meglátogatom.

–   Gondoltam – bólogatott Teofillusz. – Pont ezért tarthatod meg az órát, mert él itt rokonod. Mi odafigyelünk a rokoni kapcsolatok ápolására. Ha jössz, kiállítok neked egy jegyet, hogy nehogy újra behozzanak, mint illegális utazót. Ha többször jössz, akkor kaphatsz bérletet is. Tíz utazás után pedig útlevelet adok.

–   Nagyszerű! – lelkendezett Artúr.

–   Felteszem, a nagyapád megadta annak az átjárónak a helyét, amin át ő is érkezett.

Artúr bólintott egyet.

–   Jó – mondta Teofillusz. – De figyelmeztetlek, ha jönni akarsz, csak zuanás közben használd az órát.

–   Megjegyzem. És mindent nagyon-nagyon köszönök.

–   Ugyan már – legyintett Teofillusz. – Szívesen tettem. Emlékszel még, honnan indulnak a földi utak?

–   Igen.

–   Akkor gyerünk. Ideje hazamenned.

A padlón újra megjelent a kör alakú nyílás, a lefelé vezető csigalépcsővel.

Artúr már lépdelt is lefelé, mikor Teofillusz utánakiáltott:

–   Majd elfelejtettem. Érkezett egy levél a gróf úrtól. Azt üzeni, hogy ne aggódj a szamár miatt, Zakariás már aznap elhozta a zálogházból. És egy bizonyos Varánia is üzent, hogy megkapta egy új darab főszerepét.

–   Nem is tudtam, hogy lehet ide üzenni a hivatalba – jegyezte meg Artúr. – Tetszene tudni küldeni nekik is egy üzenetet, hogy üdvözlöm őket, és Varániának sok sikert kívánok.

–   Elküldöm.

Miközben Artúr belépett a kabinba és elhelyezkedett a székben, jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy „újvilági” barátai nem feledkeztek meg róla. Már szinte kezdte sajnálni, hogy haza kell mennie. De elhessegette ezeket a gondolatokat, és már az útra koncentrált. „Nekem otthon a helyem – gondolta. – Ha az iskola nem is, de Anya és Apa nagyon hiányozna, ha itt maradnék.”

–   Ha készen állsz, Artúr, megnyomom a gombot a számítógépen, és egy pillanat múlva újra a te világodban leszel.

–   Köszönöm. Készen állok. Isten veled, Teofillusz, akarom mondani, a viszontlátásra!

–   Viszontlátásra, Artúr! – kiáltotta Teofillusz, és lenyomta azt a bizonyos gombot.

 

 

*     *     *

 

 

Egy szempillantás alatt Artúr újra a fiúmosdóban találta magát. A lábánál ott hevert nehéz hátizsákja, pont úgy, ahogyan otthagyta. Felvette a hátára, és fülelt. Ott állt a sötétben az ajtó mögött, és a túloldalról ezúttal nem hallatszott semmilyen zaj. Csend volt.

Kinyitotta az ajtót, és kilépett. Tényleg ott volt. Az iskolájában, ahonnan reggel elindult. Kiment a mosdóból, és a folyosón egyenesen Szabó Norbiba ütközött, az osztálytársába.

–   Hát te meg, hogy nézel ki? – kérdezte tőle Norbi csodálkozó ábrázattal.

Artúr nem értette a kérdést. Végignézett a ruháján, de nem talált rajta semmi különöset.

–   Miért, hogy nézek ki? – kérdezett vissza.

–   Menj be a mosdóba, és nézd meg a tükörben – tanácsolta Norbi.

Artúr így is tett. Mikor meglátta magát a tükörben, majdnem hanyattesett a  meglepetéstől.

Az arca telis-tele volt apró piros kiütéssel.

– Te jó ég – mondta. – Ez meg mi a csudától lehet?

A homlokára tette a kezét. Nem volt forró. Nem volt beteg, és nem is érezte magát betegnek.

Kilépett a mosdóból, ahol még mindig ott állt Norbi.

– Na láttad? – Beteg vagy, vagy ettél valamit?

–   Nem vagyok beteg, és nem ettem semmi különöset – és itt megállt Artúr a mondandójában. „Méghogy nem ettem semmi különöset – gondolta. – És a hangyapete? Sőt, még ittam is különöset. Póknyálas szörpöt. Biztos az egyiktől pattogtam ki, vagy mindkettőtől.” – Nem baj – legyintett. – majd elmúlik.

–   Remélem nem fertőző.

–   Á, dehogy. Ne beszélj butaságokat. Nincs semmi bajom. Hanem azt mondd meg, milyen volt a matek dolgozat. Nehéz volt?

–   Szerintem, mégis van valami bajod, Artúr.

–   Miért?

–   Csak most fognak becsöngetni az első órára. Úgyhogy még meg sem írtuk a dolgozatot.

–   Micsoda? – kiáltott fel Artúr. – mikor elmentem, hallottam a figyelmeztető csengőt. Az nem lehet, hogy kevesebb, mint három percet voltam távol! Az lehetetlen!

–   Mikor elmentél? Hová? – Norbi egy szót sem értett abból, amit Artúr mondott.

–   Bár Teofillusz mondta, hogy más idősíkban vagyunk – motyogta Artúr.

–   Mit beszélsz? Nem értem.

–   Semmit – mondta csalódottan Artúr. – Nem fontos. Ezek szerint nem maradtam le a dolgozatról.

Ekkor becsengettek. Artúr és Norbi beléptek az osztályterembe, ahol természetesen rögtön Artúr kiütésekkel tarkított arca lett az első számú téma.

–   Milyen stílusos vagy, Artúr! Pöttyös arccal jössz a Pöttyös utcai iskolába! – gúnyolódott egyikük.

Ezt nem sokáig tehette, mert Ica néni, a matektanárnő épp akkor lépett be a terembe, kezében a dolgozat lapjaival.

De mikor meglátta Artúr arcát, az egész stócot kiejtette a kezéből. Hamar összeszedte, majd így szólt:

–   Artúr, fiam, te beteg vagy. Azonnal lemegyünk az orvosiba, mielőtt a többieket is megfertőznéd. – Aztán az osztály felé fordult. – Ti pedig legyetek síri csendben, míg vissza nem jövünk. Használjátok ki, hogy még egyszer átnézhetitek, amiben bizonytalanok vagytok, a dolgozat előtt.

Ica néni sietve lekísérte Artúrt az iskolaorvoshoz, aki rögtön szemrevételezte a fiút.

–   Hmm-hmm – hümmögött a doktor. – Allergiás kiütésnek tűnik. Mit ettél, fiam?

–   Öt darab hangyapetét, és két pohár póknyálas üdítőt.

–   Hogy ezek a mai fiatalok mit meg nem esznek? – és hangosan felnevetett.

–   Miért tetszik nevetni?

–   Azt gondoltad, elhiszem, hogy hangyapetét ettél, meg mit is mondtál, ja igen, póknyálas üdítőt ittál? Csak nem akarod, hogy megvizsgáljalak. De muszáj lesz, lehet, hogy valami súlyos bajod van.

Ica néni aggódó szemekkel állt Artúr mellett, míg az orvos a fiút vizsgálta. A doktor meghallgatta Artúr mellkasát, megkopogtatta a hátát, belenézett a torkába, megmérte a vérnyomását és a hőmérsékletét, míg végül bejelentette, hogy helyes volt a kezdeti sejtése, allergiás kiütésről van szó, a gyerek nem fertőző, visszamehet az osztályba.

Ica néni Artúrral az oldalán visszasietett a terembe. Artúr leült a helyére. Mindenki azonnal meg akarta tudakolni tőle, hogy mi baja van, és már záporoztak felé is a kérdések, úgy mint a „Na, fertőző? Mondd már, mi bajod van? Mit mondott az orvos, megmaradsz?” és így tovább, de Ica néni csendre intette őket.

–   Maradjatok csendben! Artúrnak nincs semmi baja, nem fertőző beteg, és minthogy ennek kiderítésére az óra nagy része el is ment, a dolgozatot már nincs idő megírni. – Itt egy nagy „Hurrá” felkiáltás szakította meg a mondandójában, ami természetesen az osztály felől jött. Ica néni így folytatta: – De a következő órán már nem ússzátok meg!

Így történt, hogy Artúr bár nem maradt le a dolgozatról, mégsem kellett aznap megírnia. Jóformán az órákon nem is nagyon bírt odafigyelni, mert egész nap kalandos útjának emlékeit idézte fel a fejében.

És hogy mit mondott minderről Artúr odahaza? Nos, jobbnak látta, ha ez az ő saját kis titka marad – legalábbis egy időre – mert nem hitte, hogy a szülei akár egy szót is elhinnének az egészből.

Vége a befejező résznek

 

Közzétéve ekkor: 2011.06.21. @ 19:15 10. fejezet: Búcsútánc és hazatérés bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva