1. fejezet: A kaland elkezdődik

2011. június. 21.

Mikor Artúr elindult az iskolájába azon a szép tavaszi péntek reggelen, még nem gondolta, hogy élete legfurább kalandjába csöppen. A nap a szokásos módon indult. Apukája már korán reggel elment dolgozni. Ő és anyukája pedig pontban 7.40-kor léptek ki a házuk kapuján. Az utcára kiérve egy darabig együtt siettek. Artúr igyekezett lépést tartani anyukájával. Mikor kiértek a Petőfi utcából, befordultak a Patak utcára, majd megálltak az első kereszteződésnél, ahonnan balra a Pöttyös utca nyílt.

–   Na, akkor, szervusz Artúr. Figyelj oda az iskolában. Siess, mert nemsokára becsöngetnek az első órára. Nekem is rohannom kell.

Anyukája minden nap ezekkel a szavakkal búcsúzott a fiától. Megpuszilta, aztán jobbra elsietett a buszmegálló felé. Artúr meg balra az iskola irányába. Innen már mindig egyedül ment Az iskola nem volt messze, az épület sárga falai jól látszottak innen.

De bár ne látszódtak volna! Nem nyomasztották volna annyira szegény Artúr lelkét. Olyan lassan lépkedett az iskola felé, hogy ennyi erővel, akár hátrafelé is mehetett volna.

„Csak az első órát éljem túl!”- gondolta magában. És mindez a matek dolgozat miatt volt, amit Kati néni a matematikatanár már egy hete előre beharangozott.

Ám Artúr nem volt felkészülve igazán. Nem lehetett mondani, hogy nem volt jó tanuló, vagy ne lett volna szorgalmas. Az osztály egyik legjobb tanulója volt.

Félévkor még jutalomkönyvet is kapott a szorgalmáért. Egészen pontosan az volt beírva a könyv első oldalára, hogy „Kovács Artúr 4. b osztályos tanulónak példamutató magatartásáért és szorgalmáért”.

„Na, micsoda blama! – futott át az agyán.- Úgy kezdeni a félévet, hogy rögtön karót kapok matekból.”

De az elmúlt pár nap olyan sűrű volt! Először is ott volt kedden egy környezetismeret dolgozat, aztán szerdán irodalomból számon kérő dolgozat a Kincskereső kisködmön tartalmából, ami igazán nem egy habkönnyű téma. Csütörtökre négy verset kellett megtanulni, amit Erzsi néni a magyar tanárnő adott fel házi feladatnak, igaz, hogy hétfőn, de olyan hamar csütörtök lett! Szóval annyi minden volt, egyszerűen nem jutott idő még a matek dolgozatra is tanulni.

Miközben Artúr ezeken a dolgokon elmélkedett, csalódottan vette tudomásul, hogy elérte az iskola kapuját. Sóhajtott egyet, aztán belépett az ajtón.

A portásfülkéből Józsi bácsi mosolygott rá, ahogy minden reggel.

–   Jó reggelt, Józsi bácsi!

–   Szervusz, Artúr! Miért lógatod így az orrodat? Csak nem lesz valami dolgozat?

–   De igen, eltetszett találni. Matekból.

–   Az bizony egy szép tantárgy. Emlékszem, nagyon szerettem a te korodban.

„Jó neked, Józsi bácsi – gondolta Artúr -, akkor meg is írhatnád helyettem.”

–   Sietek, mert nemsokára becsöngetnek.

–   Menj csak – mondta Józsi bácsi, majd hozzátette: – Majd gondolatban szurkolok neked.

–   Köszönöm, de attól tartok, ez nem fog rajtam segíteni.

A bácsi elmosolyodott ezen a megjegyzésen.

Artúr folytatta az útját az aktuálisan gyűlölt osztályterem felé. Úgy lépdelt felfelé a lépcsőn, mintha ólomtalpú cipőt húzott volna magára ma reggel.

Mikor felért az emeletre, pár lépésre jobboldalt már nyitva volt a terem ajtaja. Az osztály nagy része már benn zsibongott, néhány osztálytársa kiszűrődő hangját fel is ismerte.

Balra tőle a fiúmosdó volt, gondolta bemegy, hogy igyon egy kis hideg vizet a csapból, hátha az felfrissíti annyira, hogy eszébe is jusson valami.

Bár azt is mondhatnánk, hogy valósággal bemenekült a mosdóba. Nem volt bent senki.

Megengedte a vizet, alátartotta a tenyerét, és közelebb hajolt, hogy kiigya a kezéből a vizet.

Hirtelen meghallotta, hogy néhányan az ajtó felé közelednek, és valahogy reflexszerűen besietett az egyik vécébe, és magára zárta az ajtót. A nehéz hátizsákját letette a földre. Ott kuksolt az ajtó mögött a sötétben. Nem akarta, hogy mások megtudják, hogy már megérkezett. És akkor zseniális ötlet jutott az eszébe:

„Nem is kell, hogy megtudják! – gondolta. – Úgy teszek, mintha nem is lennék itt. Itt maradok óra végéig, aztán a második órára majd előjövök, mintha elkéstem volna. Így nem kell megírnom a dolgozatot, majd csak legközelebb. Addigra lesz időm megtanulni.”

Így futkároztak a gondolatok a fejében, ami egyszerre volt izgalmas és megnyugtató a számára. Megnyugtató, mert lemarad a dolgozatról, és izgalmas, mert még sosem csinált ilyet.

Ebbéli elmélkedéséből a figyelmeztető csengő szaggatott hangja keltette fel. Hirtelen nevetségesnek érezte magát, ahogy ott bujkál a sötétben. A következő pillanatban már el is állt hirtelen jött tervétől.

Elhúzta az ajtón a reteszt, és már lépett is volna ki az ajtón, de az nem nyílt. Rátámasztotta mindkét kezét, és egyre nagyobb erővel nyomta, de sehogy sem tudta nyílásra bírni.

Először azt gondolta, hátha valaki kívülről támasztja az ajtót, puszta jópofaságból, de hiába fülelt, nem hallott senkit odakintről.

A következő pillanatban az a fura érzése támadt, mintha hűvös szellő simogatná az arcát, pedig tudta, hogy ez odabent teljesen lehetetlen. És ekkor hirtelen hangokat hallott az ajtó mögül.

De nem iskolatársai hangját, nem olyan gyerekzsivaj volt, mint amit az iskola folyosóin megszokott. Sokkal inkább olyan volt, mintha rengeteg ember lenne odakinn, és azok elmosódott, egybefolyó beszélgetéseinek zúgását hallaná.

Ekkor nekifeszült az ajtónak, de nem is kellett túlságosan erőlködnie, mert könnyen kinyílt. Mikor kilépett, nem akart hinni a szemének. Nyüzsgő, szaporán lépkedő emberek sokaságát látta maga előtt, néhányan pedig csak ácsorogtak, mintha várnának valamire, mások beszélgettek. Kénytelen volt megállapítani, hogy nem az iskolában van. De hát akkor hol?

És hogy került ide egyáltalán?

Alaposan körbenézett. Sem a hely, sem az emberek nem tűntek ismerősnek. Olyan érzése volt, mintha egy pályaudvar hatalmas csarnokában lenne.

Gyorsan visszazárta magára az ajtót, mert azt hitte, képzelődik, és remélte, hogy mikor kinyitja az ajtót, újra az iskolában lesz. De mikor kitárta az ajtót, ugyanaz a látvány fogadta. Kénytelen volt beletörődni, hogy nincs más kijárat, és innen nem jut vissza az iskolába.

Rézsút szembe egy ballonkabátos férfi állt, aki savanyú képpel majszolt egy szendvicset. Mivel a nyüzsgő tömegben ez a férfi egy fix pontot jelentett Artúr számára, gondolta odamegy hozzá, és megkérdezi, hogy hol is van tulajdonképpen.

Igyekezett határozott léptekkel elindulni felé, hogy ezzel is leplezze bizonytalanságát. Ám ekkor a hangosbemondó megrecsegett, és egy kellemes női hang a következőket mondta:

„Kovács Artúr 4.b osztályos tanulót várjuk a jegypénztárnál.”

Erre megtorpant. Lehetséges lenne ez? Tényleg őt szólították az imént? Hamar meg is változtatta előbbi szándékát, és a ballonkabátos férfitől mindössze annyit kérdezett, hogy merre találja a jegypénztárt. A férfi unott képpel abba az irányba mutatott, ahol megtalálja.

Artúr szaporán kapkodta a lábait, míg végül meglátta nagy betűkkel kiírva: JEGYPÉNZTÁR.

Odament a pénztár ablakához, ahol egy kedves arcú hölgy ült. Artúr megszólította:

–   Csókolom. Én vagyok Kovács Artúr.

–   Rendben van, fiacskám. Tessék, itt van a jegyed.

–   A jegyem? Mire? – kérdezte a fiú.

–   Az épület bejárata előtt áll a postakocsi. Siess, mert mindjárt indul.

–   De én az iskolámba akarok visszamenni? Nem tudná megmondani, hogy jutok vissza?

–   A postakocsi el fog vinni oda, ahova akarod, ne aggódj. De már mondtam, hogy igyekezz, mert egy perc múlva indul. Eridj gyorsan, és ne tartsd fel a sort, mert még rengetegen várnak mögötted.

Artúr meglepetten nézett a háta mögé. Valóban hosszú sor kígyózott, pedig az imént, még senki sem állt a pénztárnál. Sok türelmetlen és dühös arcú ember nézte őt, mintha csak miatta vesztegetnék az idejüket.

Jobbnak látta, ha azt teszi, amit a pénztárosnő mondott. Ki is ment a csarnok bejárata elé, és csakugyan ott állt egy postakocsi, elé két pompás ló befogva.

A bakon egy zöld bársonykabátos alak ült keménykalapban. Artúr megmutatta neki a jegyét, ám az el sem vette a kezéből, csak faramuci arccal tudomásul vette.

–   Ez a kocsi megy az iskolába? – kérdezte Artúr félszegen.

A kocsis elhúzta a szája szélét, mintha fárasztó lenne neki válaszolni:

–   Hát, éppenséggel nem az az úti cél, de elmegyünk az iskola mellett is. Majd ott kiteszlek. Most már ülj be, indulunk.

Artúr sietve beült a kocsiba. Elég nagy hely volt odabenn, nagyobb, mint amilyennek kívülről tűnt. Egymással szemben két oldalon ültek az utasok. A baloldalon egy cilinderes, fekete ruhás ember ült, mellette egy elegáns ruhába öltözött testes asszony, aztán egy sovány, beesett arcú ifjú legény ütött-kopott ruhában, végül egy bácsi zárta a sort. A bácsi valószínűleg vidéki lehetett, ezt Artúr onnan gondolta, hogy egy kalitka volt az ember ölében, amiben egy tyúk gubbasztott. Egy szót sem szóltak.

Jobb oldalon hasonlóan szótlan emberek ültek: egy lilaruhás nő, kezében hatalmas virágcsokorral, mellette két elegáns úr. Ezen az oldalon akadt még egy kis hely Artúr számára, hát lehuppant az ülésre, és kibámult az ablakon.

A kocsi végre elindult, és már alig várta, hogy visszaérjen az iskolába, és véget érjen ez a fura kaland. A dolgozatot is már inkább vállalta volna, csak újra ismerős helyet lásson!

Alig ment a kocsi pár utcányit, megállt egy nagy épület előtt, és a kocsis lekiáltott a bakról:

–   Itt vagyunk az iskolánál, fiú! Kiszállhatsz!

Artúr halvány örömmel a lelkében kikászálódott a kocsiból, a6z meg rögtön továbbrobogott.

Pedig Artúr már éppen mondani akarta, hogy ez nem a Pöttyös Utcai Általános Iskola, de erre már nem volt lehetősége. Egy nagy épület előtt állt. Az egyetlen, ami a saját iskolájára emlékeztette, a sárga színű fal volt, de ezen kívül semmi. Ez nem az ő iskolája, ebben biztos volt.

A nagy bejárati ajtó fölött cirkalmas betűvel ez állt:

’Az emberek 252/12. számú iskolája’

Körülpillantott az utcában, ahol a kocsi kitette. Egymás mellett komor házak sorakoztak, csukott ajtókkal és ablakokkal. Az utcán meg egy lélek sem volt, akitől útbaigazítást kérhetett volna. Ezért úgy döntött, lesz ami lesz, bemegy az emberek 252/12. számú iskolájába.

Nagy meglepetésére, az iskola belül hasonlított az ő iskolájára, persze az is lehet, hogy csak olyannak szerette volna látni, és talán minden iskola hasonlít egy kicsit egymásra. Már nem volt biztos semmiben sem.

Az előtérben nem találkozott senkivel, de az emeletről gyerekzsivaj hallatszott, hát arra indult.

Egy széles lépcső vezetett az emeletre. Artúr ment egyenesen a hang irányába, míg rá nem lelt az osztályteremre, ahonnan a ricsaj kiszűrődött.

Benézett az ajtón. A padsorokban gyerekek beszélgettek, uzsonnáztak. Artúr úgy látta, olyan korúak lehetnek, mint ő.

A tanári asztalnál egy magas, sovány, szemüveges őszszakállú ember állt. Hosszú fehér köpenyt viselt, a fején pedig süvegszerű sapka volt. Hófehér szakálla csaknem a földig ért. Artúr rögtön látta, hogy valami tudós ember lehet. Mikor a tanár meglátta őt, rögtön Artúrra kiáltott:

–   Jöjjön csak be, fiatalember! Máris kezdődik a földtan óra. Hol járkált eddig?

Artúr már az iskolában megszokta, hogy szót kell fogadni a tanároknak, hát szótlanul bement, és leült az egyik hátsó padba, ahol volt még egy hely. Aztán csengetés hallatszott, először távolabbról, aztán egyre közelebbről. Az ajtó még mindig nyitva volt, és Artúr egy pillanatra annyit látott, hogy egy majom siet el az ajtó előtt csengővel a kezében.

„Már nagyon éhes vagyok – gondolta -, biztosan azért képzelődöm.”

A csengetés után a tanár becsukta a terem ajtaját, a gyerekek pedig elpakolták az uzsonnájukat, kinyitották a füzeteket, és néma csendben figyeltek.

–   A mai földtan órán – kezdte a tanár -, a Földről fogunk tanulni. Először is jegyezze fel mindenki a füzetébe, hogy a Föld egy lapos, sík égitest. – Kezébe vett egy darab papírlapot, és felmutatta: – Akárcsak ez a papírlap.

Hirtelen, mintha csak Artúr igazságérzete szólalt volna meg, a fiú felkiáltott:

–   De hát ez nem igaz!

Minden gyerek rosszallóan Artúrra nézett, de ez semmi volt ahhoz képest, ahogyan a tanár bámulta őt. Szikrákat szórtak a szemei, annyira mérges volt:

–   Mit mondott, fiatalember? – kérdezte dühödten.

Artúr megszeppent egy kissé, de minthogy biztos volt az igazában, ez erőt adott neki, hogy folytassa:

–   Azt mondtam, hogy nem igaz, amit mondani tetszett. A Föld nem lapos, hanem egy gömb alakú bolygó. Bár még azt is mondhatnám, hogy nem teljesen szabályos gömb, mert az alja és a teteje kissé belapult, mert…

Ezt azonban a tanár úr nem hagyta végigmondani, Artúrba fojtotta a szót:

–   Hogy merészelsz meghazudtolni? – fakadt ki magából. – Engem a doktorok mesterét, a filozófia és a földtan címeres és kitüntetett doktor doktoranduszát? Egy ilyen taknyos! Azonnal menjen le az igazgató úrhoz, és az én óráimra többé be ne tegye a lábát! Nincs szükség ilyen forradalmárokra!

„Méghogy én forradalmár!” – gondolta Artúr.

Ennyi ostobaság után jobbnak látta, ha nem próbál vitába szállni a doktorandusz úrral, sietve elhagyta az osztálytermet.

Az ajtó előtt a csengettyűs majom várta.

–   Kövessen! – mondta, és elindult végig a folyosón, aztán egy lépcsőn le a földszintre.

Artúrnak rá kellett jönnie, hogy bizony jól látta az imént, hogy majmot látott. Ám sehogy sem fért a fejébe, hogy mi történik vele, és hová keveredett. Szótlanul követte a majmot az igazgatói irodába. Kinyitotta Artúrnak az ajtót, aztán elment. A fiú belépett. Legnagyobb megdöbbenésére az igazgatói asztal mögött egy csíkos öltönyt viselő majom ült, fején apró ősz parókával.

Minthogy a csengettyűs majom már beszélt hozzá, egyáltalán nem lepte meg, mikor az igazgató majom is megszólalt:

–   Halljam csak, miért küldte le hozzám a professzor úr? Rendetlenkedett?

–   Nem tetszett neki, hogy azt állítottam, nem mond igazat.

–   Ez igazán súlyos vád! – ráncolta a homlokát az igazgató. – És miben nem mond igazat a tanár úr?

–   Azt tanítja a gyerekeknek, hogy a Föld egy lapos égitest, pedig mindenki tudja, hogy gömb alakú.

–   Mindenki! – ismételte az igazgató, majd hangosan felnevetett. – A mi világunkban csak a majmok tudják, hogy gömbölyű. Nem látta a táblát az épület falán, mikor bejött? Ez az emberek 252/12. számú iskolája. Ebben az iskolában csak embereket tanítunk.

–   Olyan dolgokra, ami nem igaz?

–   Ugyan már! Méghogy nem igaz! – legyintett a majom. – Valamikor régen igaz volt. A professzor úr nem hazudik, csak éppenséggel még azelőtti időkből származik, mielőtt felfedezték volna, hogy a Föld gömbölyű. Ő biztos benne, hogy lapos. És ez így van rendjén. A tudomány újabb eredményeit nem tanítjuk meg az embereknek  Nem hagyhatjuk, hogy legközelebbi rokonaink műveltebbek legyenek nálunk, majmoknál. És mivel máris többet tud a kelleténél, veszélyes elemnek minősül és csak zavart keltene a világunkban. Ezért haladéktalanul kiutasítom ebből a világból.

Az igazgató odalépett egy ajtóhoz, ami az iroda ajtaja mellett nyílt a falon.

–   Jöjjön csak ide, ezen az ajtón át távozhat a világunkból.

–   És visszajutok az enyémbe? – kérdezte Artúr félszegen.

–   Erre nincs garancia. A lényeg, hogy itt nem maradhat.

Kinyitotta az ajtót, Artúr pedig nagy lendülettel lépett ki rajta, és későn vette észre, hogy nincs is hová lépni. Körülötte csak a nagy sötét semmi tátongott, és Artúr csak zuhant és zuhant lefelé, míg el nem veszítette az eszméletét.

Vége az első résznek

 

 

    2017. október
    h k s c p s v
         
     1
    2345678
    9101112131415
    16171819202122
    23242526272829
    3031