5.

A kórházi cicák nagyon hideg reggelre ébredtek, de azért mindegyikük kidugta az orrát a kertbe, hogy kinyújtóztassák a végtagjaikat. A pinceablak mellett nagy meglepetés fogadta őket: két tálcán nagy rakás ennivaló sorakozott. Finom cicaeledel, de nem a szokásos száraz, hanem szaftos falatok. Ez volt az ő karácsonyi ajándékuk. Körülülték a tálcákat, és enni kezdtek. Addig nem is keltek fel, míg tisztára nem nyalogatták a tálcákat. Mózes is jóllakott, és a falatozás után elégedetten tisztogatta fehér bundáját. Ahogy cseperedett, egyre több időt töltött szőre ápolásával. Még egészen kicsiként a bundácskája elég piszkos volt, különösen, amikor még a sün üregében lakott. A föld úgy bepiszkította, hogy nem is látszott, hogy milyen szép fehér a színe. De mostanra egyre hófehérebb lett, s ezzel kitűnt társai közül, bár ezzel sem ő, sem a többiek nem igazán törődtek. A fehér hóban persze ő volt előnyösebb helyzetben, ha a fején és a hátán nem lettek volna a vörös foltocskái, sokan észre sem vették volna, amikor éppen az udvaron sétál.

A pompás lakoma után ismét csendes napok következtek. A cicák másnap, harmadnap is várták a finom meglepetést, és reggelente izgatottan bújtak elő a pincéből, de rá kellett jönniük, hogy a szaftos eledelből csak annyi járt. Ismét be kellett érniük a maradékokkal és a száraz eledellel.

Az egyik nap, bár igen hűvös volt, a nap olyan verőfényesen sütött, hogy Mózes nem tudott ellenállni, hogy ne legyen egy kicsit a szabadban. Ahogy a kertben sétált, rádöbbent, hogy még nem fedezte fel minden szegletét. Izgalommal töltötte el, hogy új helyekre bukkanhat, s ahogy a kórház épülete körül bandukolt, egy keskeny, sötét résre lett figyelmes a fal mellett.

szem

Nem tudott ellenállni, hogy ne menjen közelebb, s amint odaért, felmérte, hogy bár nem könnyen, de azért be tudja magát préselni a hasadékon át. Olyan otthonosnak és biztonságosnak tűnt a rés mögött tátongó sötétség, hogy mindenképpen be akart oda jutni. Mikor nagy nehezen bejutott, egy keskeny padkára tévedt, ahonnan nem volt hová tovább menni, ezért úgy döntött, inkább visszafordul, csakhogy ami sikerült befelé, az már nem ment kifelé, sehogy sem tudott visszajutni. S miközben próbálkozott, megcsúszott a padkán, és a mélybe zuhant. Szerencsére nem esett nagyot, egy halom szemétre zuhant, melyek zsákokba voltak kötve. Odalent koromsötét volt, és nem volt semmilyen kifelé vezető út. Csak ott tudott volna kimenni, ahol bejött, de az már túl magasan volt ahhoz, hogy visszakapaszkodjon. Mikor szembesült szorult helyzetével, hangos nyávogásba kezdett, de a hangja nem szűrődött ki odalentről. Senki sem figyelt fel rá. Mikor besötétedett, már az a kis fény sem világított, ami addig a résen át beszűrődött. Mózes kénytelen volt odalent tölteni az éjszakát, s bízott abban, hogy másnap észreveszik őt. De hiába nyávogott még hangosabban, ahogy a nap felkelt, úgy tűnt, örökre börtönében ragad, mert senki nem jött a segítségére. Ahogy egyre éhesebb lett, kezdett kétségbe esni, és remélte, hogy cicatársai közül valaki majd felfedezi az eltűnését, és keresni kezdi. Így is lett. Elsőként Tortyinak tűnt fel, hogy Mózest már egy ideje nem látta.

– Nem tudjátok, merre járhat a kis fiúcska? – kérdezte a többieket. – Tegnap mintha sétálni indult volna a kertbe, és azóta nem láttam.

– Én sem találkoztam vele, és nem is aludt velünk a pincében – mondta Kormi. – Attól tartok, bajba került.

– Remélem, nem ott van, ahol gondolom – mormogott sejtelmesen Tortyi. – Gyere velem, Kormi, van egy ötletem merre lehet!

A szortyogó és a fekete cica elindultak, hogy megkeressék Mózest. Tortyi az egyik melléképülethez vezette Kormit, ahol egy hosszú csatornacső húzódott végig a fal mellett.

– Mikor Picur anyukája még fiatal volt, egy nap beszorult ebbe a csőbe. Szerencsére még idejében megtaláltam, de nagyon nehéz volt kiszabadítani, végül is csak az emberek tudták kiszedni őt úgy, hogy szétszedték a csövet. Félek, hogy Mózes is búvóhelyet látott a csatornában, és talán csapdába esett. Hallgatózzunk, hátha meghalljuk a segélykiáltását.

Kormi és Tortyi is erősen füleltek, de még csak egy árva cincogást sem hallottak.

– Szerintem nincsen itt – állapította meg Kormi. – Talán mégsem erre sétált. Az is lehet, hogy kiment a kapun, valakinek megtetszett, felkapták és hazavitték. Elvégre is, lássuk be, nagyon szép cica, és még fiatal.

– Lehet, hogy igazad van – bólogatott Tortyi. – Lehet, hogy rámosolygott a szerencse, mint Picurra, és mostanra egy meleg szobában fekszik egy puha takarón.

A két cica ezzel nyugtatta magát. Mózes keresése közben alaposan átfagytak, ezért visszamentek a pincébe melegedni.

Eközben Mózes mindent megpróbált, hogy kiszabaduljon, fel-felkapaszkodott a falon át a rés felé, de minduntalan visszaesett, és a nyávogása is hiábavalónak bizonyult. Ráadásul már nagyon éhes volt. Elkeseredettségében megkaparta a karmával az egyik zacskót, amin éppen ücsörgött. Nem került nagy erőfeszítésébe felnyitni, éles karmai egy pillanat alatt felhasították. Egy kenyér héja kandikált elő, Mózes megszagolta, aztán kényesen elfordult. Esze ágában sem volt enni ebből a kemény és száraz ennivalóból. De pár órával később az éhség rávitte, hogy meggondolja magát, és szép lassan elnyámmogta a kenyérhéjat. Újabb két nap virradt fel úgy, hogy Mózes odalent kuksolt, és már lassan feladta, hogy valaha is kiszabadul. De a harmadik napon kinyílt egy ajtó a szemétkupac mögött, és Mózes egy embert pillantott meg, aki a zsákokat kezdte kipakolni. Ösztönösen nyávogni kezdett, s a férfi azonnal észrevette a rémült kiscicát.

– Te meg hogy kerültél ide? – kérdezte az ember.

Mózes erre nyávogott egyet, gondolta, ezzel elegendő magyarázatot ad számára.

– Na, gyere – szólt a férfi, és Mózes felé nyúlt. – Gondolom, már nagyon szeretnél kimenni innen.

Az éhes kiscica először hátraugrott a férfi keze elől, ösztönösen nem akarta, hogy valaki elkapja, de aztán a megmentője olyan kedvesen szólongatta, hogy végül beadta a derekát, és engedte, hogy kivegyék a zsákok tetejéről. A férfi ezután elengedte, hadd menjen a cica amerre akar.

Rettentő hideg volt odakint, s mikor Mózest megcsapta a csontig hatoló szél, első gondolata az volt, hogy mennyivel jobb idő volt a szeméttárolóban. De rögtön eszébe jutott, hogy van számára menedék a pincében a többiek között, ezért megszaporázta a lépteit, és sietősen arrafelé indult. Még egy röpke pillanatra hátrafordult, hogy jól megjegyezze ezt a helyet, ami csapdába ejtette. Megfogadta, hogy többé nem jön ide, és igyekszik a pince közelében maradni akkor is, ha sétálni indul. Bár természeténél fogva imádta a sötét búvóhelyeket, rá kellett jönnie, hogy némelyik veszélyes lehet számára.

Boldogan ugrott le a pincébe, örült, hogy viszontláthatja cicatársait. Bár kissé csalódott volt, mert úgy látta, barátai nem igen aggódtak miatta.

– Nem is hiányoztam? – kérdezte.

– Dehogynem! – szólt Tortyi, és a fejét odasimítva Mózeshez, kedvesen üdvözölte őt. – Kerestünk ám téged a csatornacsőben, azt hittük, beszorultál oda, de miután láttuk, hogy nem vagy ott, úgy gondoltuk, valaki felkapott, és hazavitt.

– Á, nincsen nekem olyan szerencsém! Sőt, éppen hogy szerencsétlenség ért, mert beleestem egy halom szemeteszsák tetejére, és csak most sikerült kijutnom onnan. Kénytelen voltam száraz kenyérhéjat enni, hogy ne haljak éhen.

– Szóval bepottyantál a szeméttárolóba? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Kormi. – Nem is gondoltunk rá, hogy ott is lehetsz, pedig kellett volna. De ez csak azért történhetett meg, mert túlságosan óvatlan és kíváncsi vagy, ráadásul még kicsi, és olyan helyre is beférsz, ahová mi felnőtt cicák már nem. Mostantól legyél elővigyázatosabb!

Mózes megígérte Korminak és Tortyinak, hogy ezentúl óvatosabb lesz. Így is tett. Visszatért a kórházablakba kirakott színes fények csodálatához. A napok meglehetősen unalmasan teltek a  cicák számára, egyetlen fénypont az életükben a napi etetésük volt. Csak ez adott némi megelégedést számukra, mert különben a fa ágairól és az ereszről lógó jégcsapok látványa csak elszomorította őket. Várták már nagyon a jó időt. Mózes is így volt ezzel. Bár a havas udvar eleinte új és mulatságos játszóteret jelentett számára, mostanra már ő is megelégelte a hideget. Úgy gondolta, a szürke, hideg időnél rosszabb dolog nem is létezik a világon. Ám ekkor még nem tudta, hogy élete egyik legszörnyűbb élményétől csak néhány nap választja el. Az ünnepek hamar elteltek, elérkezett az év utolsó napja. Már reggel, ébredéskor nagyon megijesztette egy hangos durranás, ami az utca felől jött. Éppen a pinceablak mellett állt a hóban, és ijedtében tüstént visszaugrott a rejtekhelyre.

– Mi volt ez a szörnyű hang? – kérdezte Tortyit.

– Azt pontosan én sem tudom, hogy mi okozza ezt a fülsiketítő lármát – magyarázta Tortyi -, de az biztos, hogy az emberek csinálják. Minden évben ez van, a hangzavarba szinte bele lehet őrülni. Mindig elfelejtem ezeket a szörnyű durrogtatásokat, de aztán ilyenkor eszembe jut a rossz élmény. És mire besötétedik, egyre sűrűbben fogjuk hallani, éjfélkor pedig már egymás után fognak következni a durranások. Mi ilyenkor mindig a pincében ülünk összebújva, és rettegünk a lármától, mert annyira félelmet keltő. Látod, te is hogy megijedtél. Te is maradj itt velünk, veszélyes lehet, ha az udvaron maradsz.

– Nem is akartam kimenni, idelent maradok veletek. De meddig kell itt lennünk?

– Ne aggódj! Holnapra abbamaradnak a durranások!

Minden úgy volt, ahogy Tortyi mondta. Estefelé megszaporodtak a félelmetes hangok, s még hangos dudaszók és emberkiáltások is tarkították a hangzavart. S mire éjfélt ütött az óra, a durranások között már nem volt szünet, hosszú-hosszú perceken át eggyé olvadtak a szörnyű zajok. A cicák annyira féltek még így is, hogy a pince menedékében voltak, hogy ilyenkor, Szilveszterkor sosem jöttek elő. És azok, akik az utcán éltek, rettegve húzódtak meg az autók alatt, s ha a durranást a közelükben hallották, ijedtükben messzire szaladtak. Sosem látták a színes fényeket, a tűzijátékokat, őket ez nem érdekelte. Csak a zajok és a robajok, amik halálra rémítették őket.

Ahogy világosodott, a rettentő zajok megritkultak, s reggelre az utolsó kósza durranás is elhallgatott.

Ezután a borzasztó élmény után eltűntek az ablakokba kirakott színes fények is, s nem maradt más, csak az unalmas, fagyos tél. Egyhangúan teltek a napok a cicák számára. Némelyik az udvari séta alkalmával odasimult egy-egy arra járó emberhez, és szomorúan nyávogott, remélve, hogy kérése meghallgatásra talál, és valaki hazaviszi egy meleg otthonba. Egy olyan helyre, ahol szeretik, ahol a gazdi csak rá figyel, kényezteti, eteti-itatja, ahol saját tálkája van, ahol saját meleg pokrócon aludhat, ahol gondoskodnak róla, ahol fontos valakinek. Nem nagy kérés, mégis milyen ritkán teljesül! A pincében együtt élő cicák többsége ugyan jól megvolt egymással, csak néhányan nem szívlelték a másikat. Látszólag az életük elégedetten telt. De mégsem voltak azok, hiszen akkor nem akartak volna mindenáron új otthonra találni. A pince csak menedék volt számukra, de nem egy otthon. És ezt mindannyian érezték. Érezték, hogy nem tartoznak senkihez, annak ellenére, hogy az arra járó emberektől gyakran kaptak egy kis simogatást.

Így telt az életük. És teltek a tél napjai is, mígnem hosszú idő után végre elolvadt a hó, a szellő langyosabban fújt, a fák virágba borultak, és beköszöntött a tavasz. A cicák végre megint a zöld fűszőnyeget érezték a talpuk alatt, és megint lehetett a nap sugaraitól melegedni, amit annyira szerettek.

Hosszú idő telt el azóta is, hogy Mózes világra jött. Hónapokkal ezelőtt történt, hogy kistestvéreivel ott kuporgott anyja meleg teste mellett. Mostanra Mózes egy nyurga ifjúcskává cseperedett, többé már nem volt apró kiscica. Természete zárkózott volt és kissé félénk. Nem igen barátkozott az emberekkel, és a cicák közül is igazán csak Tortyit és Kormit tartotta barátjának. Kicsit megkeseredett a lelke fiatal felnőtt korára. Úgy gondolta, a varjúnak végül igaza lett, nem lett jobb élete, és nincs is rá esélye, hogy valaki megszeresse. Mert mindenki csak a kiscicákat szereti, őket viszik haza a legszívesebben. Ő pedig már felnőtt. De mit is tehetne! Az állatok sokkal hamarabb felnőnek, mint az emberek, de a vágyaik attól még nem változnak. Mózes biztos volt benne, hogy ha eddig nem kellett senkinek, hát már ezután sem fog csoda történni, ezért nem is akart közeledni az emberekhez. Nappal a pincében szunyókált, és csak szürkület után bújt elő, mikor az udvar már elcsendesedett.

Már tavasz derekán járt az idő, mikor két új cica bukkant fel a kórház udvarán. Nagyobbak voltak, és erősebbek is, mint ő, még Kormi sem mert ujjat húzni velük. Nem tudták őket elkergetni, hát maradtak ők is a csapatban. Gyakran előfordult, hogy nem engedték Mózest az ételhez az etetésnél, míg ők jól nem laktak. Mózes hiába próbált közelebb férkőzni az élelemhez, olyan mérgesen fújtak rá, hogy nem mert szembeszállni velük. Meghúzta magát, míg be nem fejezték a falatozást. De ilyenkor már nem mindig akadt ennivaló, amivel Mózes jóllakhatott volna. Az éhség miatt kénytelen volt összeszedni minden bátorságát, és kimerészkedni a kapun túlra, hátha másutt nagyobb szerencséje lesz, és talál valami harapnivalót. Szegény anyukájának is minden este ezt kellett tennie, Mózes ezt sosem felejtette el. Kockázatos volt, de néha esténként a régi otthona felé indult ennivalót keresni. Karácsony óta nem járt arrafelé, az emeletes háznál, a széles út túloldalán.

Legtöbbször szerencsére nem haladt el autó az úttesten, s ha látta is, hogy közeledik egy, ő türelmesen megvárta, míg továbbment.

Nem túl gyakran, de előfordult, hogy élelemmel telve találta a régi etetőtálat, és nem kellett üres hassal hazamennie. Így történt ez is egy szép tavaszi estén. Illatos cicaeledel illata csábította, s annyit ehetett, amennyit csak akart, nem zavarta meg senki. Teli pocakja jó kedvre derítette, és úgy döntött, még nem indul vissza, hanem meglátogatja régi barátját, a sünt, akire azóta is hálás szívvel gondolt. Jól emlékezett a templomudvarhoz vezető útra, hogy merre találja a sün üregét. Bement a kerítés egy résén át, és a sün otthona felé indult. Beszimatolt az üreg mélyére. Nem halott semmit odabentről, de egyszercsak a háta mögött megsurrantak a fűszálak. Hátrafordult, és ott látta tüskéshátú barátját.

– Nahát, azt hittem nem látlak többé – szólt a sün. – Miután felébredtem téli álmomból, arra számítottam, hogy még mindig ott leszel az üregemben, de sehol sem találtalak.

– El kellett mennem, mert itt már nem találtam ennivalót. Ne haragudj, hogy nem búcsúztam el, de te olyan mélyen aludtál…

– Ne is mondd! A telet egyikünk sem szereti, a szűkös időt nem tudom másképpen átvészelni, csak mély alvással. Nekem kell bocsánatot kérnem, mert szólnom kellett volna, hogy egy ideig aludni fogok. De mesélj magadról! Találtál valami téli menedéket, ahol meghúzhattad magad a hideg elől?

– Igen, nem messze innen a forgalmas út túloldalán lakom egy pincében sok más cicával együtt. Szerencsére befogadtak maguk közé, és még ennivalót is kapok.

– De ahogy látom, nem annyit, amennyire szükséged lenne – mondta a sün, miközben alaposan szemügyre vette Mózest. – Elég soványka vagy, többet kellene enned.

– Csak annyit ehetek, amennyi jut, és amennyit magam találok. Azért is látogattalak meg, mert megint vissza-visszajárok az etetőtálhoz, tudod, ahhoz, amit te mutattál nekem.

– Bár tehetnék érted valamit. Nem lenne kedved visszaköltözni hozzám?

– Nagyon kedves vagy, de nem egy olyan rosszul a sorom ott, ahol lakom, és van két jó barátom is a cicák között. Ráadásul, már be sem férnék az üregedbe.

– Igazad van. Nem férnél be. Sajnálom. Nagyon megkedveltelek. Örültem volna, ha visszatérsz.

– Én is barátomnak tartalak. És ha nem is jövök vissza, ígérem, gyakran meglátogatlak majd. És mondd csak, neked hogy megy a sorod? – érdeklődött Mózes.

– Ó, itt semmi sem változott. Esténként rovarvadászat, meg néhány korty tej, csak annyi, hogy meg ne ártson. Apropó, a tejestálka történetesen teli van, igyál néhány kortyot. Emlékszem, mennyire szeretted.

– Köszönöm, de túl sokat én sem ihatok, mert megfájdul tőle a hasam.

A sün odasétált Mózessel a tejhez, és a cica inni kezdett. Jólesett neki, mert nem ivott túl gyakran. Odahaza cicatársai sem voltak nagy ivók, bár mindig volt nekik víz kirakva, azt a legtöbben ki nem állhatták.

Ahogy Mózes ott lefetyelt, és beszélgetett sün barátjával, hirtelen segélykiáltásra lettek figyelmesek. A hangok a kert végében álló fészerből jöttek. Mózes és a sün gondolkodás nélkül odasiettek.

A fészer oldalánál lévő lyuk mellett egy nagy, vörös cica lapult, s egyik mancsával mélyen benyújtózott, mintha csak el akarna kapni valamit. Mózes jól tudta, hogy az az egércsalád van veszélyben, akiknél első, kint töltött napján menedékre lelt.

– Mit csinálsz te ott? – kérdezte fennhangon a cicától.

A vörös cirmos erre rápillantott, aztán újra a lyukon át kukucskált be, de ekkor bosszankodva felkiáltott:

– A csudába! Elszaladt a vacsorám, pedig már a karmom hegyén volt!

A vörös cirmos ekkor felállt, teljes életnagyságban kihúzta magát, és mérgesen villódzó szemekkel méregette Mózest.

– Ki vagy te, hogy meg mersz zavarni vadászat közben? Miattad kicsúszott az egér a karmaim közül!

Mózes most döbbent rá, hogy egy nálánál jóval nagyobb kandúrral húzott ujjat. És valóban, maga sem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy rákiáltson, de minthogy egér barátairól volt szó, nem gondolkodott.

– Azok az egerek a barátaim, nem hagyom, hogy bántsd őket! – mondta határozott hangon, bár a szíve mélyén félszegen.

– Milyen fura szerzet vagy te, hogy egereket nevezel barátaidnak? – csodálkozott a mérges cirmos.

– Olyan vagyok, akárcsak te. De én sosem fogok bántani egy egeret sem, és neked sem kell megtenned. Ha barátkoznál velük, te is láthatnád, hogy nagyon kedves lények.

– Inkább úgy mondanám, hogy harapnivaló lények. Ha nem lenne sietős dolgom, most alaposan ellátnám a bajodat. Figyelmeztetlek, ne húzz ujjat velem még egyszer, mert megbánod!

A vörös cirmos többet nem szólt, dühösen elsietett. Mózes megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

– Igazán bátran viselkedtél – fordult hozzá a sün.

– Pedig nagyon megijesztett ez a nagy cica – jegyezte meg Mózes.

– Elment már? – cincogott egy vékonyka hang a fészerből.

– Igen, már elment – felelte Mózes.

Ekkor előbújt az egérasszonyság és a férje, hogy egy kis tiszta levegőt szívjanak. De amint megpillantották Mózest, ijedtükben fehérre sápadtak, és visszaszaladtak a fészerbe.

– Miért nem szóltál, hogy itt van még egy macska? – kérdezték odabentről szemrehányóan a süntől.

– Talán nem hallottátok, hogy milyen bátran megvédett benneteket? – kérdezte a sün. – Ő kergette el a vörös cirmost.

Az egerek erre kidugták az orrukat a lyukon át, és Mózesre pillantottak.

– Nem ismertek meg? – kérdezte Mózes. – Én vagyok az a kiscica, akinek szállást adtatok, mikor még nagyon kicsi voltam.

Elsőként az egérasszonyság bújt elő erre.

– Igazán, te vagy az? – csapta össze a két tenyerét. – Nem is tudod, hányszor gondoltam rád, és hogy aggódtam miattad. Nagyon sajnáltam, hogy egy félreértés miatt el kellett menned tőlünk. El sem tudtam képzelni, hová mehettél, olyan pici és elesett voltál!

– Méghogy elesett! – rikkant fel a férje, aki ekkor lépett elő. – A karmai már akkor is olyan nagyok voltak, hogy a szívem megállt egy pillanatra, mikor a szomszéd egérkölykök felé kapott.

– Sajnálom, én csak játszani akartam – magyarázta Mózes.

– Mellesleg nálam húzta meg magát egy időre, miután ti kidobtátok – jegyezte meg a sün.

– Igen, kidobtuk – mondta az egérasszonyság férje -, de akkor nem is tehettünk mást. Úgy éreztem, ez a helyes. De ma jóvá tetted minden hibádat, és be kell látnom, nagy segítségünkre voltál. Ha te nem vagy, az a nagy macska már le is nyelt volna. Éppen engem akart kihúzni, mikor rákiáltottál. Úgyhogy ezennel én is barátomnak tartalak, és sajnálom, hogy olyan goromba voltam veled annak idején. De ez nem jelenti azt, hogy megszerettem a macskákat. Te vagy az egyetlen kivétel.

– Köszönöm! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen szépeket mondasz nekem. – mondta hálás hangon Mózes. – De most már mennem kell, elszaladt az idő, és ha nagy lesz a forgalom, nem tudok hazamenni.

– Bizony, bizony! – szólt aggódva a sün. – Siess haza! Emlékszel, én is mondtam neked, milyen veszélyes átkelni az úttesten.

Miután Mózes búcsút intett barátainak, a sün és az egércsalád még hosszasan beszélgettek róla, hogy milyen kedves cica ő. AZ egérasszonyság azt is megjegyezte, hogy milyen soványka szegény, és hogy fel tudná hizlalni, ha ő is magvakon meg kenyéren élne, de így nem tehet érte semmit.

Mózes eközben sikeresen átkelt az úttesten, és még az éj leple alatt érhetett haza pinceotthonába. Ott elmesélte Tortyinak és Korminak, hogy merre járt, és beszélt a sünről meg az egércsaládról is, és arról, hogyan mentette meg őket.

– Jobban tennéd, ha nem mászkálnál el olyan messzire – csóválta a fejét rosszallóan Tortyi. – Még valami bajod esik.

– Így igaz! – helyeselt Kormi. – Ne feledd, mi történt velem is! Nem vagy te még olyan tapasztalt, hogy ilyen hosszú utat tegyél meg. Ráadásul nem is értem, mit akartál azzal mondani, hogy barátaidnak tartod azokat az egereket. A macskák nem barátkoznak egerekkel. Még csak az kell, hogy miattuk megint bajba kerülj!

– Ígérem, vigyázok magamra. Nem először járok arra, és mindig épségben hazatértem. – mondta Mózes határozottan.

Másnap neki is a vacsorából, mert annyit kaptak, hogy a többiek nem tudták elenni előle, de harmadnap, megint csak az üres tányér maradt neki. De nem is bánta annyira, hiszen már nem csak a teli etetőtálka reményében indult egykori otthona felé, hanem azért is, mert ismét látni akarta a sünt és egér barátait.

Először persze az emeletes ház sarkához ment, hogy megnézze, akad-e valami harapnivaló. Felcsillant a szeme, mikor meglátta, hogy a tálka tele van, és érintetlen, még nem evett bele senki.

Hamar odament, lekuporodott a tál mellé, és enni kezdett. Alig evett meg pár falatot, mikor úgy érezte, figyeli valaki. Félszegen hátrasandított, és a szeme sarkából meglátta a nagy vörös kandúrt. Az nem szólt egy szót sem, csak dühösen fújt egyet. Mózes tudta, hogy nincs más választása, futnia kell. Nekiiramodott visszafelé, amerről jött. De a vörös cirmos nem hagyta annyiban a dolgot, utánaeredt. Mózes szaladt, ahogy csak bírt, nagyon félt attól, hogy a cirmos utoléri. Nagy ijedtségében azonban elfelejtett körülnézni az úttesten, hogy nem-e jön autó, biztonságos-e lelépni. Ilyenkor ritkán jött autó, de most éppen egy nagy fehér furgon hajtott arrafelé. Szegény Mózes éppen akkor szaladt le a járdáról, mikor az autó odaért. Az autó nagy kereke először az első lábát csapta meg, aztán a hátsót, s végül a farkán is áthajtott. Mindez egy pillanat alatt történt. Az autó továbbhajtott, olyan gyorsan, ahogyan jött. Mózes az úttesten feküdt, nem is tudta hirtelen, mi történt vele. Csak azt érezte, hogy minden porcikája fáj. Tisztában volt vele, milyen nagy veszélyben van az út közepén, ezért összeszedte minden erejét, és felkelt. Bicegve visszaszaladt arrafelé, ahonnan jött, és bebújt egy parkoló autó alá. Az imént még el akart rohanni a vörös cirmos elől, most viszont már nem az járt az eszében, hogy az ő felségterületén fekszik. Moccanni sem bírt. Az oldalán feküdt, jobb mellső lábát nem tudta használni, és az egyik hátsó lába is eltört. Remegett minden porcikája. Tortyi és Kormi intő szavaira gondolt, akik figyelmeztették, milyen veszélyes dolog, messzire elcsavarogni. Ki segíthetne most neki? Mikor Kormit elütötte az autó, és az út szélén feküdt, neki volt ereje hazamenni egy kis támogatással. De Mózesnek nem volt ereje felkelni. Lehajtotta a fejét a földre, és csak várta, mi történik. Mintha csak belenyugodott volna a sorsába.

aafeln

A vörös cirmos egy közeli autó alól figyelte őt. Látta, mi történt, de nem sajnálta meg Mózest. Még mindig meg akarta leckéztetni. Egyre közelebb lopózott hozzá, ám ekkor váratlanul egy ember jelent meg az autó mellett, ami alatt Mózes feküdt. Egy elemlámpa volt a kezében, és bevilágított az autó alá. A fény elvakította Mózest, igyekezett odébb kúszni, de nem tudott. Egy lány nézte őt aggódó szemekkel. Ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy a fehér cica megsérült. Látta az otthona ablakából, mikor Mózest elütötték, és azt is, mikor besántikált az autó alá. Azért jött hozzá, hogy segítsen a bajba jutott cicának.

A vörös cirmos jobbnak látta elmenni, mert ő egyáltalán nem kedvelte az emberek közelségét. De Mózest ez sem nyugtatta meg. Rettenetesen félt, és nem tudta, mi lesz vele. És mit akar tőle ez a lány? Mert ha bántani akarná, még el sem tudna menekülni.

– Ne félj, cica, hívunk segítséget – szólt hozzá kedves hangon a lány.

Mózes lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.

– Ne aludj el, kicsim, segíteni fogunk, csak ne aludj el! – szólt újra a lány.

Pár perc múlva egy kutyáját sétáltató férfi jött arra.

– Ugye nem fogja a kutyus bántani a cicát? – kérdezte a lány. – Itt fekszik az autó alatt.  Szegénykét elütötte az autó.

A férfi megfogta a kutyáját, aztán lehajolt, és benézett az autó alá.

– Szegény cica! Nem sok ideje van már hátra!

A férfi csak ennyit mondott, aztán sarkon fordult, és folytatta az esti sétáját.

Mózes már ügyet sem vetett arra, mi zajlik körülötte. Nagyon rosszul érezte magát.

Hamarosan két nő jött a lányhoz, akik szintén aggódva nézték a cicát. Mózes még nem tudta, de a segítség már úton volt. Nemsokára egy autó gördült be a parkolóba. Egy férfi szállt ki belőle. Lehajolt Mózeshez, és egy fogással kiemelte őt az autó alól. Aztán berakta egy kosárba. Mózes, aki eddig némán szenvedett, most először adott ki egy panaszkodó halk nyávogó hangot. Ezután betették az autóba, és elhajtottak vele.

Azok után, hogy egy autó elütötte, most egy másikban utazott, egy olyanban, amelyik azért jött, hogy megmentse az életét. Sokáig tartott az út. Mikor megérkeztek, Mózest egy gyógyszerszagú, fényes fehér szobába vitték. Néhány ember sürgölődött körülötte, aztán kapott egy injekciót a fenekébe, s elaludt. Nem emlékezett, mi történt vele, míg nem volt magánál, de mikor felébredt, egy szobában feküdt egy ketrecben. Először azt hitte, egyedül van, de hamar felfedezte, hogy más cicák is vannak körülötte, és ők is ketrecben vannak. Mindegyiknek volt valami baja, egyiknek a lába volt bekötözve, a másik bágyadtan feküdt és folyt az orra, egy harmadik meg az oldalán viselt egy nagy kötést. Mózes elképzelni sem tudta, hová került, és milyen messze lehet a kórházudvartól, s a pincétől, ahol Tortyi és Kormi már biztosan nagyon várják.

A lábai nagyon fájtak, és olyan álmosnak érezte magát, hogy alig tudta a szemét nyitva tartani. Oldalra hajtott a fejét, és elaludt. A következő napokban megint kapott pár szúrást a fenekébe, és egyszer kivették a ketrecből is, és letették a földre, hogy lássák, tud-e menni. De Mózes még nagyon gyenge volt, nem tudott felállni. Csak feküdt a padlón szomorúan. Visszatették hát a ketrecbe.

Pár nap múltán már tisztább volt a feje, és szóba elegyedett egy fekete cicával, aki egy mellette lévő ketrecben feküdt.

– Nem tudod véletlenül, hol vagyunk? – kérdezte.

– Hogyne tudnám! Ez egy állatkórház – válaszolta a fekete cica, aki meglepődött Mózes tudatlanságán.

– Én még sosem jártam ilyen helyen. Csak az emberkórházat ismerem, azt is csak kívülről.

– Na, én meg azt nem ismerem! Az olyan hely, mint ez, csak nem állatokat, hanem embereket gyógyítanak?

– Igen, pontosan. Tudod, én ott lakom, és szeretnék visszamenni. Nem tudod, mikor engednek ki minket innen?

– Hogy téged mikor, azt nem tudom. De értem minden pillanatban eljöhet a gazdim, mert már teljesen jól érzem magam.

– Neked van gazdád? – csodálkozott Mózes.

– Miért, neked nincs? – kérdezte kurtán a fekete cica.

– Nincs.

– Ez furcsa. Azt hittem, itt csak gazdás cicákat gyógyítanak. De hát akkor te hová mész, ha meggyógyultál?

– Nem tudom – hajtotta le a fejét szomorúan Mózes. – Talán visszavisznek oda, ahonnan elhoztak. És onnan, már hazatalálok a pincébe.

– A pincébe? Az meg milyen hely? Jobb, mint egy meleg lakás?

– Nem. Őszintén szólva, nem jobb. De én ott lakom, és ott vannak a barátaim. Oda tartozom.

A fekete cica értetlenül nézte Mózest, mintha csak egy másik világból érkezett cica volna.

Ekkor nyílt az ajtó, és egy ember kivette a fekete cicát a ketrecből, és átrakta egy rácsos ajtós műanyag dobozba.

– Látod, mondtam, hogy mindjárt jönnek értem! – szólt vissza a cica Mózesnek. – Szervusz, és jobbulást neked!

Mózes vágyakozón nézett a távozó cica után. Szeretett volna ő is elmenni, vissza a barátaihoz, az ismerős környezetbe, bár még nem érezte jól magát. Törött csontjai nagyon sajogtak, és hiába próbálkozott többször is, még nem bírt lábra állni.

Újabb napok múltán azonban az egyik gondozó kivette őt a ketrecből, és ezúttal nem az állatorvoshoz vitte, ahogy szokta, hanem ki az előtérbe, ahol sok kutya meg cica várakozott a gazdáikkal. Mózes ismerős arcokat pillantott meg. Az a család látogatta meg őt, akik segítséget hívtak hozzá, miután elütötte az autó. Lefektették őt egy asztalra, és kedvesen megsimogatták. Még egy kis tálka cicaeledelt is kapott, amit jóízűen megevett. Mózes hagyta, hogy simogassák, bár nem volt hozzászokva az emberekhez, most, hogy rosszul érezte magát, jól esett neki a cirógatás. Hamarosan visszajött érte a gondozó, kézbe vette, és visszavitte a ketrecébe. Mózes nagy szemekkel figyelte látogatóit, ahogy távolodott tőlük.

– Miért visznek vissza? Még szeretnék itt maradni – nyávogta csendesen, de senki nem értette, mit akar.

Már-már úgy érezte, ő is tartozik valakihez, és talán elviszik innen, ahogy a gazdás cicát is hazavitték. De minden nap ugyanúgy telt, és őt senki nem vitte magával.

Eltelt két hét, és azon kívül, hogy az állatorvos néha megvizsgálta, senki más nem törődött vele. Ez nagyon elszomorította. Törött lábai kezdtek meggyógyulni, már fel tudott állni, hogy megtegyen néhány bizonytalan lépést, de aztán újra összeroskadt. Mózes nagyon igyekezett, hogy mielőbb lábra álljon, és elmehessen innen. A lábait még nem tudta úgy használni, mint régen, de csak idő kérdése volt, hogy mikor forrnak össze a csontjai. Sajnos viszont hamar kiderült, hogy törött farkincája már sosem lesz a régi, és többé nem fogja tudni megmozdítani. A gondozók sajnálattal teli arccal figyelték, mennyire meg szeretne gyógyulni ez a sovány cica. Mózes nem is sejtette, hogy már soha nem mehet vissza régi barátaihoz, nem látja többé sem Tortyit, sem Kormit. Mert egy sérült kóbor cica, akit az emberek pártfogásukba vesznek, új élet elé néz. Gazdát keresnek neki, valakit, aki élete végéig szeretetteljesen gondoskodik egy olyan állatról, aki az addigi életét hányatottan, éhezve, betegeskedve az utcán töltötte, és semmi jó nem jutott neki.

De Mózes azt sem tudta, milyen nehéz gazdit találni. Ráadásul már a farkincáját sem tudja mozgatni, nem tud vele hízelegni az embereknek. Sok embernek inkább a kiscicának tetszenek, nem csak azért, mert nagyon aranyosak, hanem mert azt gondolják, hogy egy felnőtt cica már nem szokik hozzájuk. Pedig ha tudnák, hogy egy felnőtt cica is mennyire vágyik a szeretetre és egy meleg otthonra! Sőt! Még jobban értékeli, az után a sok nélkülözés után, amiben addig része volt.

Bár Mózes azt gondolta, az ő élete már nem fog jó fordulatot venni, hamarabb talált gazdára, mint bárki remélte. Míg ő kórházban feküdt, megmentői nagyon sokat gondoltak rá, és végül úgy döntöttek, hazaviszik magukkal. Egy viharos, májusi vasárnap délután jöttek el érte az állatorvoshoz. Mózes éppen a ketrecében szundikált, mikor a gondozók bementek érte. Először azt hitte, megint vizsgálatra viszik, ám ehelyett őt is egy rácsos ajtós, piros műanyag dobozba tették, és bezárták mögötte az ajtót. Megszeppenten nézett ki a rácson át, nem tudta hová viszik, aztán megint meglátta az ismerős arcokat. A lány átvette a Mózest rejtő boxot a gondozó kezéből, és már indultak is, ki az orvosi rendelőből a szabad levegőre. Mózes még élvezte is volna az utat, ha nem fújt volna kegyetlenül a szél, ráadásul még az eső is esett. Szorosan a doboz hátuljába kuporodott, hogy ne érje a víz, mert azt rettentően utálta. A család csendben haladt vele az utcán, aztán megálltak vele, és hamarosan egy zajos nagy járműre szálltak fel vele. Egy busz volt. Mózes ki-kipillantott a doboz résein át, hogy szemügyre vegye az embereket, és hogy mi is zajlik körülötte. Nem tudta, hová tartanak vele, de már nagyon szeretett volna kijönni ebből az újabb ketrecből, amibe rakták.

Miután leszálltak vele a buszról, megint hosszasan gyalogoltak vele az utcán. Mózes, ahogy ott nézelődött, ismerős utcákat vélt felfedezni.

– Visszajöttem – gondolta. – Visszahoztak oda, ahonnan elvittek.

Azt hitte, megint a kórházudvarba viszik, de ezúttal egy emeletes ház kapuját látta meg maga előtt. Éppen olyan volt ez a ház, mint amelyiknek a sarkába gyakran járt megvacsorázni, és amilyenbe annyira szeretett volna bejutni, mikor még kicsi volt. Most kinyílt előtte az ajtó, és bemehetett. Fel a lépcsőházba, aztán a liftbe, s végül kinyílt egy meleg otthon ajtaja. Letették a box-szal együtt a földre, és kiengedték. Mózes ahogy kilépett, ösztönösen a kanapé mögé bújt. De félénksége nem tartott sokáig, a család kedves hívogató szavaira bizonytalanul előjött. Ennivalót kapott, amit hamar megevett. Aztán észrevett egy puha pokrócot, amire leheveredett, és elnyomta az álom. Új, ismeretlen helyen volt, és ha jól érezte volna magát, biztosan nem tudott volna elaludni. De az elmúlt hét eseményei, és sajgó csontjai miatt, most nem vágyott másra, csak hogy kialudja magát. És új családja hagyta, hogy nyugodtan aludjon, és csendben figyelték az alvó cicát, mert még sosem láttak azelőtt olyan édesen alvó kis lényt, mint amilyen Mózes volt.

Mózes még bicegett, de mikor éppen nem aludt, igyekezett felfedezni új otthona minden szegletét. Körülnézett a kanapék mögött, benézett az asztal alá, bemászott a szekrénybe és a könyvespolc alá. Imádta a búvóhelyeket, és azokat a puha párnákat és pokrócokat, amiken olyan kényelemesen lehetett feküdni. Érezte, mennyire szeretik, érezte a gondoskodást és a törődést. Még sosem szerette őt így senki azelőtt. Volt saját etetőtányérja és ivótálkája, kosara meleg és puha pokróccal, és párnával bélelt búvóházikója, meg színes labdái, amiket imádott ide-oda gurigatni. Gyermekkorában nem tudott önfeledten játszani, hiszen minden idejét lefoglalta az élelem utáni keresés, ezért bár már fiatal felnőtt volt, úgy játszott, mint egy igazi kölyökcica. Csak most tudta bepótolni azt a sok játékot, ami addig kimaradt az életéből. Gazdái mindig kedvesen beszéltek hozzá, simogatták, finom falatokat kapott, és ő azt sem tudta, hogyan fejezze ki a háláját. Melléjük simult, a fejecskéjét odabiccentette gazdái homlokához, szorosan odafeküdt hozzájuk, ha lepihentek, rájuk borult, reggel pedig hangosan nyávogva üdvözölte őket, és nyújtózkodva terült el előttük a szőnyegen.

Kellett egy kis idő, míg rájött, hogy az emberek éjjel alszanak, és nem nappal, ezért ő hiába próbál éjjel játszani velük, senki nem figyel oda rá. Lassacskán megszokta, hogy már semmi szükség rá, hogy éjszaka fent maradjon, hiszen nem kell élelem után járnia, mint régen. Mikor gazdái lefeküdtek, ő is nyugovóra tért, bár azért ő már hajnalban fent volt, és alig bírta kivárni, hogy családtagjai is felébredjenek.

Megtanulta azt is, hogy őt Mózesnek hívják. Mert végre neki is lett neve, amire már olyan régen vágyott. Gazdái éppen Mózes napján hozták haza az állatkórházból, és ez a nap nem csak a névnapja, hanem egyúttal a születésnapja is lett. Újjászületett, új életet kapott, egy szebb életet, amilyet mindig is megérdemelt volna. Többé ki sem tette a lábát az utcára, nem is vágyott oda, ahol annyit éhezett és félt. De az ablakban szeretett nézelődni, és ilyenkor sokszor gondolt régi barátaira, Tortyira és Kormira, meg Picurra, és persze az anyukájára és a testvéreire. Remélte, hogy jól megy a soruk, és ugyanolyan boldogan élnek, mint ő. És mikor a szürkületben egy-egy cicát látott átszaladni az úttesten, mindig eszébe jutott, hogy valaha ő is így élt, és elszomorította, hogy még nagyon sok cica van az utcán, akik ugyanúgy várnak egy olyan álomgazdira, aki őket is úgy szereti, mint ahogyan őt az új családja.

alvó

2 hozzászólás itt: “5.”

  • K. Emese:

    Aranyos történet.Bizony, szomorú az utcai cicák sorsa, jó hogy ez pozitívan végződött 🙂

  • Kokai bettina:

    Nagyon szép mese volt,imàdtuk.

Szólj hozzá

A Mesesarokban már több mint 150 mesét olvashattok!
Legutóbbi hozzászólások
Szerzői jogi közlemény
A 'mesesarok.blogolj.net' internetes oldal valamennyi meséje, beleértve a fordításokat is, szerzői jogvédelem alá esik. Tilos bármilyen célú felhasználásuk a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül!