1.

2013. december. 23.

Milyen zajos hely egy város! Az autók zúgása mellett sokszor még a madarak csicsergését is alig hallani. De a legtöbb embernek nincs is ideje arra, hogy megálljon, és kihallgassa a tollas énekesek beszélgetését. Sokan észre sem vesszük azokat az állatokat, akik számára szintén ez a zsúfolt, lármás környezet jelenti az otthont.

Az egyik ház sötét, hűvös pincéjében nemrég jött világra négy kiscica. Olyan aprók voltak, hogy bőven elfértek egy ember tenyerében. A szemük még zárva volt, mit sem tudtak a körülöttük lévő világról. Csak szorosan anyjuk mellé bújtak, mert ott jó meleg volt, és biztonságban érezték magukat.

Már ősz volt, de a levelek még nem hullottak le a fák ágairól. A nap is melegen sütött, de bátorító sugarai nem értek el az odalent rejtőző cicacsaládhoz.

Az anyamacska, azért ha tehette, és csendes volt az utca, előbújt árnyas otthonából, hogy egy rövid napfürdőt vegyen. Ki kellett használni az év utolsó meleg sugarait! Nekilátott, hogy átnyalogassa a bundáját, de alig mosta meg az arcát, máris cipők kopogása hallatszott. Jött valaki. Nem szokott hozzá az emberek közelségéhez, ezért félszegen hamar visszabújt a pince mélyére. Már nagyon korgott a gyomra, de addig nem indulhatott táplálék után, míg be nem sötétedett, és el nem csendesedett az utca. Előző este nem volt szerencséje, nem talált harapnivalót, csak egy félig elrágott csirkecombot egy szemetes mellett. De nem is maga miatt aggódott. A kölykök voltak számára a legfontosabbak, hogy legyen számukra elegendő teje, de ehhez, neki is ennie kellett. Nesztelen léptekkel a kölykei mellé feküdt, és sorra megtisztogatta őket. Kettő közülük szürke cirmos volt, akárcsak az anyjuk, de volt közöttük egy fekete, és a legkisebb egy fehér vörös foltokkal. Ő volt az egyetlen fiúcska, de nem ezzel lógott ki a sorból, inkább a színével. Aggódott is miatta az anyja, hogy az utca szürkeségébe kis fehér fia nem fog beleolvadni, mint a testvérei, és a fehér nem a legjobb rejtőző szín.

Végre besötétedett. Az anyamacska elindult, hogy egy kis betevőt szerezzen. Jól ismerte a környező utcákat, házakat, hiszen valamikor ő is ide született. Egy ismerős ház felé tartott, ami pár saroknyira volt pinceotthonától. Egy néni lakott ott, aki nagyon szerette az állatokat, és sosem feledkezett meg az utcán élő cicákról. Ő mindig kitett az ajtaja elé egy tál ételt. Az anyacica most is erre számított. Mikor a házhoz ért, bepréselte magát az udvarba a keskeny kerítésrácson át. De a tányérkában ezúttal nem talált semmit. Alaposan megszaglászta, és érezte, hogy volt benne valami finomság nem sokkal ezelőtt. Csakhogy valaki megelőzte. Éltek arra más cicák is, és már ők is felfedezték, hogy itt könnyen lehet vacsorához jutni.

Az anyamacska panaszos nyávogásba kezdett, remélte, hogy kérése meghallgatásra talál. Csakhamar csoszogást hallatszott a bejárati ajtó mögül, aztán kattant a zár, és egy néni pillantott ki az ajtón.

– Mi a baj, szentem? – kérdezte a cicától, és kedvesen rámosolygott.

A cica folytatta a szívfacsaró nyávogást, miközben a néni lábához dörgölőzött.

– Ó, már látom, mi a baj! – kiáltott fel a néni, megpillantva az üres tányért. – Nem jutott neked semmi harapnivaló. No, várj csak, biztosan akad még itt valami számodra.

A néni visszament a házba, s kisvártatva egy húskonzervvel a kezében tért vissza. Sok ennivalója neki sem volt, de nem bírta megállni, hogy ne adjon enni egy ilyen elesett kis állatnak, aki tőle várja a segítséget.

A cica csillogó szemekkel nézte, és még erősebben simult hozzá. A néni kitöltötte a konzerv tartalmát a tányérra, az anyamacska pedig mohón nekilátott. A hús igazán finom volt, és sajnos hamar el is fogyott, pedig még tudott volna enni. A pocakja nem telt meg teljesen, de legalább ma este nem maradt éhen.

A néni még hosszasan simogatta, ő meg válaszul hálásan dorombolni kezdett. De a kölykeit nem akarta sokáig magukra hagyni, ezért kis idő múltán otthagyta a nénit, kibújt a kerítésen át az utcára, és visszaindult a pince felé. Minden csendes volt. Csak az egyik szomszéd kutyája ugatta meg, mikor megérezte, hogy a közelben jár.

Az anyamacska most már szaporábban hazafelé vette az útját. Azért időről-időre beleszagolt a levegőbe, hátha megérzi valami ennivaló illatát, de hiába, semmilyen harapnivaló szagát sem fújta a szél. Be kellett érnie azzal, amit a kedves nénitől kapott.

A kölykei már izgatottan várták, s mikor végre megérkezett, szorosan mellébújtak, s nekiláttak a finom anyatejnek. Anyjuk nyugodtan feküdt mellettük, tudta, hogy holnap estig nem kell újra egyedül hagynia őket.

Hetek teltek el így. Az anyamacska minden este elment táplálék után, mialatt kicsinyei a pince mélyén cseperedtek. A picik egyre kíváncsibbá váltak a körülöttük lévő világra. Másból sem állt az életük, mint játékból és felfedezésekből. Imádtak egymással játszani, de a leglelkesebbek akkor voltak, ha egy másik élőlényt vettek észre. A pincében gyakran találkoztak kemény hátú pincebogarakkal, és ők ösztönösen megpróbálták elkapni őket. A bennük élő vadászösztön egy pillanatra sem hagyta őket nyugodni. Ezek a bogarak nagyon kemények voltak, és ugyan megenni nem lehetett ezeket, a kergetésük igazán mulatságos volt.

Elérkezett az a nap is, amikor már anyjuk után merészkedtek az utcára. A fények, az autók zaja és az emberek kiáltásai elég ijesztőek voltak számukra, de anyjuk mellett nem féltek. Végre ők is élvezhették az utolsó meleg őszi napsugarakat. Még nem tudták, hogy milyen hideg évszak közeleg, de azt érezték, hogy napról-napra hűvösebbé válik az idő, és minden este egy kicsit korábban sötétedik.

Egyelőre nem vágytak a kicsik a fenti világra, ha tehették, visszabújtak a pincébe. Őket leginkább a játék kötötte le, de anyjukat sokkal súlyosabb gondok nyomasztották. Már három napja alig evett valamit, és a néni házánál is mindig csak üres tányért talált. A néni sem tudta őt minden nap megetetni. Most már muszáj volt ennie valamit, hogy ne fogyjon le végzetesen.

Szürkületkor maga mögött hagyta kölykeit, és újra útnak indult. Ezúttal azonban nem a szokásos irányba ballagott, messzebbre indult, hátha ott talál táplálékot. A kicsik a pinceablakon át nézték távoldó anyjukat, amint befordul az utcasarkon, és eltűnik a szemük elől. Még nem tudták, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látják őt. Mert az anyamacska többé nem tért haza féltve őrzött kölykeihez. A kicsik nyugtalanok, idegesek voltak, még sosem virradt meg úgy a reggel, hogy a mamájuk ne lett volna mellettük. Felkelt a nap, az utca megtelt zajjal, a négy testvér pedig szomorúan bújt egymáshoz a pince mélyén.

Egyre jobban féltek, és a gyomruk is erősen korgott már. Nem érezték magukat biztonságban. Hangos nyávogásuk úgy szállt fel a pince mélyéről, mint a gyermeksírás, de hiába ment el sok ember a pinceablak mellett, senki nem hallotta meg a szívszorító segélykiáltásokat.

Hamarosan mégis megütötték a fülét egy embernek a vékonyka hangok. A ház gondnoka volt az, aki éppen az utcát söpörte. De ő nem olyan volt, mint az a néni, aki enni ad a kóbor állatoknak. Ez az ember az a fajta volt, aki cseppet sem örül a hívatlan látogatóknak.

– Ezek a fránya macskák! – kiáltott mérgesen. – Már megint beköltöztek a pincébe! Na, de én teszek róla, hogy ez többé ne forduljon elő!

Egy nagy papírdobozt kerített elő, és azzal ment a pincébe. Mikor a kiscicák meglátták, igyekeztek elrejtőzni a szeme elől. Még sosem láttak embert ilyen közelről, és a gondnok nagyon félelmetesnek tűnt a szemükben, ráadásul még nem fordult elő, hogy bárki is betört volna az otthonukba. Nem érezték, hogy kedvességet várhatnának tőle. A gondnok ellenben nagyon is magabiztos volt, és a kicsik hiába bújtak el előle, hamar sikerült összeszednie őket, és mindegyiket a dobozba rakta. Nem hatotta meg őt sem a kicsik nyávogása, sem a tündéri arcocskájuk, sem az elesettségük. A dobozt, benne a cicákkal az utcára rakta, aztán hozott egy pár deszkát, szögeket meg kalapácsot, és alaposan bedeszkázta a pinceablakot, hogy még egy kis rés se maradjon rajta.

– Így ni! Ide nem jön több macska! – harsogta a gondnok elégedetten, majd visszament a házba, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a kiscicákra.

A doboz mélyén gubbasztó csöppségek egyre éhesebbek lettek ahogy telt a nap, úgy érezték, ideje kiszabadulniuk dobozbörtönükből. Mind felágaskodtak, de túl kicsik voltak ahhoz, hogy kimásszanak a dobozból. De a kis fehér-vörös kandúr egy hirtelen ugrással felpattant egyik testvére hátára, és elérte a doboz peremét úgy, hogy sikerült kipottyannia belőle. Remélte, hogy a doboznál jobb helyre kerülhet, ha végre kijut, de a nyílt utca, a siető emberek, a motorok zúgása annyira rémisztőek voltak számára, hogy rögtön beszaladt egy ház mellett parkoló autó alá. A kartondobozt kémlelte, várta, hogy testvérei kövessék őt. Hallotta, ahogy kaparásznak, és próbálnak kimászni, de egyiküknek sem sikerült. Egyszercsak egy kislány állt meg a doboz mellett az anyukájával:

– Nézd, anyu! Milyen édes kiscicák! Vigyünk haza egyet!

– Tényleg aranyosak. Melyiket szeretnéd?

A kislány az egyik cirmosra mutatott, anyukája pedig kivette a kiscicát a dobozból.

– De cuki! – mondta ragyogó szemekkel a kislány, és megcirógatta a cica buksiját.

– Most elvisszük az állatorvoshoz, és megkérdezzük, mire van szüksége ennek a csöppségnek – szólt a lány anyukája, majd karjában a cicával elsiettek.

A dobozban már csak ketten maradtak, a másik cirmos és a fekete kislány. Szerencséjükre még aznap arra járt két család, akik úgy döntöttek, befogadják őket. Kicsi szívük még mindig a mamájuk és a pince biztonsága után vágyódott, de immáron véglegesen új családra találtak. S még bizonytalanok voltak, nem tudták, hogy így boldogabb életük lesz, mint anyukájuknak, aki egész életét az utcán élte le.

A kis fehér-vörös kandúr viszont még mindig az autó alatt kuporgott, és jobban félt, mint valaha. Már nem hallotta testvérei hangját, tudta, hogy egyedül maradt.

Eljött az ideje, hogy ennek a kiscicának, aki történetünk főhőse lesz, nevet adjunk. Mózesnek kereszteljük el, s hogy miért kapja ezt a nevet, az a történet végén kiderül.

 Tovább…




TrackBack URI | Hozzászólások RSS

Szólj hozzá!

Név

E-mail

Honlap

Mondd el mit gondolsz

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031