Pablo, a szürke manó

2011. június. 29.

Pablo, a kis manó, egy távoli szigeten élt. Ezen a szigeten nem volt se erdő, se zöld mező, csak egy nagy szemétégető. Annak a kéményéből annyi füst és por szállt ki nap mint nap, ami beborított mindent, és a környéket teljesen szürkévé változtatta. Szegény Pablo, aki még csak manóesztendeinek tizedik évében járt, maga is szürke lett a sok portól.

Itt a szigeten csak két ismerőse volt, a szemétégető gondnoka, Éliás bácsi, és annak cicája, Mirci, aki gyakran megkergette őt mulatságból, ezért nem igazán kedvelte őt.

Egy nap Pablo éppen kis kuckóját takarította, mikor hirtelen egy nagy könyv hullott a fejére a polcról. Sokat olvasott, mindegyik könyvét kívülről tudta már, ezért rögtön észrevette, hogy ez az egy még nem volt soha a kezében. Belelapozott. Az egészet kézzel írták, s az első oldalon ez állt: ’Családunk naplója’. Pablonak elkerekedett a szeme. „Talán az én családomról szól?” – merült fel benne a kérdés. Mindig azt hitte, hogy manóként egyedül van a világban. Abba is hagyta a takarítást, s olvasni kezdett. A naplóban az első bejegyzés így kezdődött:

„A nevem Fernando. Itt élek ezen a gyönyörű szigeten feleségemmel, és manó nemzettségemmel. Ma örömteli esemény történt. Megszületett kisfiunk, akit Pablonak neveztünk el.”

Pablonak könny szökött a szemébe. Nekem voltak szüleim? Családom? Mégsem vagyok egyedül? És ez valaha egy gyönyörű hely volt? Ezernyi gondolat futott át benne. A kis bögréjére volt szépen rákanyarintva a Pablo név, ezért is választotta ezt magának, de arra soha sem emlékezett, hogy valaha családja volt.

Tovább olvasott. De ahogy haladt előre a naplóban, úgy komorult el az arca is. Az utolsó beírás így szólt:

„Jaj, mi lett a szép szigetünkből! Mióta azok az idegenek idejöttek, eltűnt az erdő, eltűntek az állatok, a tengeri halakat mind kihalászták, és elmentek a tengeri madarak is. Nincs itt más, csak az a nagy füstokádó építmény. Nincs már maradásunk, elmegyünk innen.”

Több se kellett Pablonak. Amint elolvasta az utolsó sort, máris összecsomagolt, hogy elinduljon megkeresni a családját. Nem volt határozott terve, csak az lebegett a szeme előtt, hogy elmenjen a szigetről, ezért egyenest a tenger felé indult. Nem messze a parttól egy szemétkupac állta útját, de alighogy feljutott a tetejére, megcsúszott, és legurult az oldalán, egyenest egy jókora olajtócsába. Hasztalan próbált felállni, hiába kapálózott. Végül úgy kimerült az erőlködéstől, hogy ott helyben el is aludt. Hajnalban arra ébredt, hogy valaki húzza kifelé a tócsából. Mirci cica volt az. Szokásos vándorútja során talált rá a teljesen kihűlt Pablora. Szájába vette a kis manót, és sietve vitte Éliás bácsi elébe. Ő aztán megmosdatta, bebújtatta a bundás kesztyűjébe, és ott melengette napokig. Egy hét is eltelt, mire Pablo jobban lett. Akkor aztán mindent elmesélt Éliás bácsinak és Mircinek a naplóról és a családjáról.

–         És ugyan merre szerettél volna indulni? – kérdezte a bácsi. –         A családod már nagyon régen elment. Ki tudná megmondani, merre találod őket?

–         Nekem van egy ötletem! – szólt Mirci.

Pabloval a hátán egy közeli szeméthegyhez ment, ami hemzsegett a sok hangos sirálytól. Mirci és Pablo odalépett egyikükhöz:

–         Nem tudod véletlenül, hová mentek innen a manók? – kérdezte Mirci.

–         Én nem tudom – rázta a fejét a sirály. – Még túl fiatal vagyok. Nem látod a barna mintát a szárnyamban? Kérdezd az idősebbeket, akiknek teljesen ezüstszínű a szárnya. Ők talán tudnak válaszolni.

Így is tettek.

–         Igen, emlékszem a manókra – válaszolta egy idősebb sirály. –        Jó ideje már annak, hogy elmentek. Nincs messze az a hely, ahol letelepedtek.

–         Elvinnél engem hozzájuk? – kérdezte Pablo csillogó szemekkel.

–         Persze, ülj csak fel a hátamra.

A manócska elbúcsúzott Mirci cicától, megköszönte neki a segítséget, és hogy megmentette az életét. Mikor Pablo és a sirály felszálltak, Mirci szomorúan nézett kis barátja után.

Pablo nagyon élvezte a repülést. Még soha nem hagyta el szürke kis szigetét, s most nagyon boldog volt, hogy új, ismeretlen tájakat láthat. Bár elsőre nagyon ismerősnek tűnt az a hely, ahol a sirállyal leszállt. A levegő füstös volt és ködös, mellettük széles szürke úton négykerekű járművek süvítettek el, és azok hátuljából olyan gáz jött elő, amitől Pablo vadul köhögni kezdett. Ráadásul kapott egy jó adagot az arcába is, amitől még elkeserítőbb színe lett, mint korábban. Egy nagy fekete varjú szállt oda hozzájuk.

–         Te meg ki vagy? – kérdezte a sirályt. – Még nem láttalak erre. – Majd Pablora pillantott kíváncsi tekintettel: – És ki ez a fura, szürke kis fickó?

Pablo bemutatkozott, és elmesélte, mi járatban van.

–         A manókat én is ismertem, de már elköltöztek innen, mikor az út megépült. De azt hiszem, tudom merre mentek.

Miután a varjú útbaigazította őket, a sirály továbbindult Pabloval. Mikor a manó meglátta a tájat, ahol leszálltak, biztos volt benne, hogy szüleit ott megtalálja. Körös-körül kopaszodó tűlevelű fák álltak, leveleik rozsdabarna színben virítottak.

–         Még sosem láttam ilyen szép fákat – lelkendezett Pablo.

–         Nahát, te tényleg nem láttál még soha fákat, igaz? – kérdezte a sirály.

–         Nem. Miért?

–         Ezeknek a fáknak nem így kellene kinézniük. Láttam én már szép fenyőt. A tűleveleknek sűrűn kellene ülnie az ágakon, és zöldnek kellene lenniük.

–         Akkor ez miért nem zöld?

–         Ha jól tudom, ez is azért van, amiért te szürke vagy. Ha koszos a levegő, a káros anyagok elkeverednek az esővel, és ha az ráhullik a földre, meg a növényekre, elpusztítja azokat.

Pablo érdeklődéssel hallgatta a sirályt. Lesétáltak a közeli tó partjára, hogy igyanak a vízből, ami eléggé habos volt.

–         Én abból nem innék a helyedben – figyelmeztette őt a sirály.

–         Bizony én sem – szólalt meg valaki.

Mindketten a hang irányába fordultak. Egy vidra sétált oda hozzájuk.

–         Miért, mi baja a víznek? – kérdezte Pablo.

–         Azt én sem tudom – válaszolta a vidra -, de már halak sem élnek benne.

–         És manók laknak errefelé?

–         Laktak valaha, de már elmentek. Rajtam kívül már csak néhány állat él a környéken. Utolsó tagjai vagyunk nemzettségünknek. De talán van egy hely nem messze, ahol megtaláljátok, akiket kerestek.

–         Azt a helyet én is ismerem – szólt a sirály, és a manóval a hátán a levegőbe emelkedett.

Hamarosan maguk mögött hagyták a szürke környezetet, és már Pablo is észrevette, hogy valami új, eddig ismeretlen táj felé közelednek.

–         Na, kis barátom, most nyisd ki a szemed! – kiáltotta a sirály. – Látod a tiszta, kék égboltot? Alatta pedig a zöld növényeket?

–         Mi ez a hely? – kérdezte Pablo.

–         Egy nemzeti park.

Pablonak örömtől csillogott a szeme. „Szóval ilyen a zöld” – gondolta magában. Egyre csak az alattuk elterülő tájban gyönyörködött. A zöld, virágos rétben, dús lombú erdőben, tiszta vizű folyóban. Annyi év után, amit szürke szigetén töltött, először érezte a friss levegő illatát, először hallott madárcsicsergést. Mikor leszálltak, megsimogatott minden előtte álló fűszálat, odarohant minden virághoz, hogy megszagolja őket. Teljesen elvarázsolta a hely. Alig tért magához az ámulatból, mikor a bokor megzörrent mögöttük. Manók bújtak elő kíváncsi tekintettel. Közelebb mentek Pablohoz. Egészen olyanok voltak, mint ő, de míg Pablo sápadt volt és szürke, addig az ő arcuk pirospozsgásan és egészségesen ragyogott. Miután bemutatkozott, két manó lépett elő szipogva. Pablo szülei voltak. Azonnal ráismertek a fiukra. Boldogan ölelték meg egymást. Kiderült, hogy annak idején a manónemzettség olyan sietve hagyta el szigetet, hogy a nagy kapkodásban ottfelejtették őt, és már nem tudtak érte visszamenni. De Pablo nem haragudott. Örült a szüleinek, örült a zöld fűnek, a virágoknak, a kék égnek.

Szegényke olyan sokáig élt a szemétégető szomszédságában, hogy soha nem lett olyan egészséges színe, mit a többi manónak, de idővel a jó levegő és a tiszta vizű folyó megtette a hatását, és egy kis pirosság neki is kiült az arcára.

Nem feledkezett meg régi barátairól sem. Levelet írt Éliás bácsinak és Mirci cicának. Kérte őket, hogy jöjjenek el hozzá, és hagyják el a szigetet. Mert Pablo azt akarta, hogy mindenki, akit szeret, olyan szép környezetben élhessen, mint ő.

Vége

Ezt a mesét az ‘Óvd a Földet!’ című környezetvédelmi mesepályázatra írtam, melyet a Százhalombattai Faluvédő Egylet és a Hulladékkomandó Társadalmi Járőrszogálat (www.hulladekkomando.battanet.hu) hirdetett meg.

A pályázatra beérkezett mesékből ‘Óvd a Földet!’ címmel mesekönyv is megjelent a Százhalombattai Faluvédő Egylet és a Hulladékkommandó Társadalmi Járőrszolgálat gondozásában. A könyvben szereplő meséket százhalombattai gyerekek illusztrálták.

 

    2017. október
    h k s c p s v
         
     1
    2345678
    9101112131415
    16171819202122
    23242526272829
    3031