Manolo, az utolsó jegesmedve

Beesteledett. Peti megmosta a fogát a fürdőszobában, aztán bement a szobájába, hogy lefeküdjön. Nagypapa ekkor nézett be hozzá:

–   Jó éjszakát, Peti! Szép álmokat!

–   Jó éjszakát neked is!

Nagypapa már ment volna, mikor Peti utána szólt:

–   Kérdezhetek valamit?

–   Persze, fiacskám.

–   Igaz, amit a tévében mondtak ma este? Hogy itt a Földön egyre melegebb lesz, és a jegesmedvék nemsokára ki fognak halni?

–   Azt hiszem, igaz.

–   De az nem lehet, nagypapa! – fakadt ki Peti. – Én szeretem a jegesmedvéket!

Nagypapa elmosolyodott.

–   És mit szeretsz rajtuk? – kérdezte.

Peti vállat vont.

–   Nem is tudom. Egész kicsi korom óta ismerem őket, olyan, mintha régi ismerőseim lennének. Abban az állatos könyvben olvastam róluk először, amit tőled kaptam. Én mindegyik állatot szeretem. Mindig örültem, hogy olyan világban élek, ahol ilyen szép élőlények vannak. De amit a jegesmedvékről hallottam, az nagyon elszomorít.

Nagypapa megsimogatta unokája kobakját.

–   Emiatt ne bánkódj. Próbálj meg elaludni – majd az ajtó felé indult, ahonnan hátranézve így szólt: – Tudod, mit? Holnap elmegyünk az állatkertbe, és megnézzük a jegesmedvét.

Peti lehajtotta a fejét a párnájára. Ránézett a kis fehér műanyag jegesmedvére, ami az íróasztalán állt. Szomorúan lehunyta a szemét, és csak nagy nehezen bírt elaludni.

Reggel volt. Peti korán ébredt, nagypapájával hamar megreggeliztek, aztán meg sem álltak az állatkertig. Ahogy közeledtek a hatalmas bejárat felé, Peti egy nagy táblára lett figyelmes:

“Jöjjenek és nézzék meg Manolot, az utolsó jegesmedvét!”

A tábla mellett egy jegesmedve-jelmezbe öltözött ember is ugyanezt harsogta. Az arra járók mind megálltak, és a fura kinézetű embert figyelték. Volt, akit sikerült rávenni, hogy nézze meg a medvét, és bement az állatkertbe, volt, aki továbbsietett.

–   Menjünk be, nézzük meg Manolo-t – szólt Peti. – Látni szeretném.

Peti nem is tudta, merre induljon, olyan nagy volt az állatkert, de úgy gondolta, amerre a kíváncsi embertömeg igyekszik, arrafelé megtalálja a medvét is.

Igaza volt. A legtöbb ember Manolo-ra volt kíváncsi. Olyan sokan álltak a kifutója előtt, hogy Peti nem is látta a jegesmedvét. De ő türelmesen várt.. Miután néhányan már megunták az ácsorgást, elmentek, és végre rés nyílt a tömegen.

Peti sietve odalépett a korláthoz, hogy megcsodálja a pompás állatot. Ott állt vele szemben Manolo teljes életnagyságban. Egy gyönyörű, hatalmas ötszáz kilós medve. Fehér bundáján csak úgy világított két fekete csillogó szeme, és nagy fekete orra. Széles mancsain állva nézte az őt figyelő tömeget. Az emberek mosolyogtak, mutogattak, nevetgéltek, sokan közülük a rágcsálnivalójukat ropogtatták. Csak egyvalaki állt kedvetlenül: Peti. Nézte ezt a szép, erős állatot, aki mindig legyőzhetetlennek tűnt a szemében. S most itt áll előtte az utolsó fehér medve, aki élt ezen a világon. Nem lesznek többen soha már, s eltűnnek a Földről, mintha soha nem is léteztek volna. Csak az állatos könyvek fényképeiről néznek majd ránk, és fognak emlékeztetni arra, hogy éltek valaha jegesmedvék, akik a sarkvidék királyai voltak.

Egyszercsak eltűnt a tömeg Peti mellől. Csönd lett. Ott állt egyedül az állatkertben. S ekkor Manolo lassan, cammogva odasétált a korláthoz.

–   Rögtön észrevettelek, mikor megérkeztél – szólt Petihez. – Itt mindenki jókedvű, csak te vágsz mélabús arcot. Miért?

–   Sajnálom, hogy te vagy az utolsó jegesmedve.

–   Hát igen – sóhajtott Manolo. – Ez valóban szomorú dolog. Az emberek először kíméletlenül vadásztak ránk, és már akkor erősen megfogyatkoztunk. A nagyszüleimet is vadászok ölték meg. Aztán a természetvédők megakadályozták a további pusztítást, és végre békében élhettünk.  De a jégtáblák felolvadása ellen már ők sem tehettek semmit. Nekünk pedig nem volt elég időnk arra, hogy megtanuljuk, hogyan alkalmazkodjunk új életkörülményeinkhez.

–   Szégyellem, hogy az emberek ennyi szenvedést okoznak.

–   Tudod, az emberek többsége nem törődik vele, hogy mi már nem tudunk élni ezen a bolygón. De előbb vagy utóbb számotokra is lakhatatlanná válhat ez a csodálatos hely, ha nem vigyáztok rá. A te néped azt hiszi, hogy már mindent tud. Pedig sokat tanulhatnának tőlünk, állatoktól. Legalább azt, hogy hogyan kell harmóniában élni a természettel. Te, fiatal barátom, már a jövő nemzedékéhez tartozol, talán még nem késő, hogy ezt megtanuld.

–   Mondd meg, mit csináljak?

–   Szeresd az állatokat, tiszteld az életüket, segíts azoknak, akiket még meg lehet menteni, és sose felejtsd el, hogy a Földön közösen osztozunk.

–   Nem fogom elfelejteni, ígérem – mondta Peti határozottan.

Manolo elmosolyodott.

–       Remélem, sok olyan kisgyerek van még a világon, mint amilyen te vagy.

A következő pillanatban hirtelen újra ott termett a nyüzsgő, hangos tömeg Peti körül. Manolo sem állt már a korlátnál, hanem méltóságteljesen állt sziklabarlangja előtt.

Ekkor Peti felébredt, és a szobájában találta magát. Felült az ágyában. Éjszaka volt.

„Csak álmodtam” – gondolta. Visszahajtotta a fejét.  Manolo-ra gondolt, és arra, amit az utolsó jegesmedve mondott neki. Pedig valójában a szíve súgta mindazt, amit a medve mondott neki, arról, hogy mit tanulhat a ma élő emberiség egy ilyen szimbolikus állat elvesztésével.

Egy dolog biztos: világunk szegényebb lesz nélküle.

 

Ezt a mesét a 2009-ben a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága, a pécsi Eszperantó utcai “Zöld” óvoda és a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság által kiírt környezet- és természetvédelmi mesepályázatra írtam. A ‘Zöldfülű Péter’ című mesekönyvben olvasható.

 

 

 

Közzétéve ekkor: 2011.06.30. @ 11:59 Manolo, az utolsó jegesmedve bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva