Bíborka

Távoli vidéken,

Nagyerdő szívében,

Ott lakott Bíborka,

Tölgyfa belsejében.

 

Ő egy kis manó volt,

S bár Tölgyfalvi volt,

Bíborszínű haja,

Egyedül neki volt.

 

A Tölgyfalvi manók,

Nagyon ősi lakók,

Mindnyájan szőkék,

Teljesen hasonlók.

 

Csak Bíborka volt más,

Volt is elsápadás,

Mikor világra jött,

Egy nyári éjszakán.

 

Rögtön összeültek,

Tanácsra a Vének,

Mi most a teendő,

Ezen elmélkedtek.

 

Sehogy sem akarták,

A piros manólányt,

És nem is értették,

A hajszíne okát.

 

Anyukája szőke,

Apukája szőke,

Bíborka sehogysem,

Ütött a szülőkre.

 

„Biztosan Nap érte,

Azért nem lett szőke,

Várjunk tíz esztendőt,

Hogy mi lesz belőle.”

 

Így döntött a Tanács,

Örült hát a család:

„Bíborka, gyermekünk,

Velünk maradsz meglásd!”

 

Múltak az esztendők,

Tél, tavasz, nyár és ősz,

De sajnos, változást,

Nem hozott az idő.

 

Kimondták a Vének:

„Leteltek az évek,

Bíborka még piros,

Mennie kell innen!”

 

„Ma még itt maradhat,

De holnap hajnalban,

Induljon útjára,

Népének nyomában!”

 

„Mert ő nem tölgyfalvi,

Nem is nagyerdei,

Nem szőke a haja,

Nem idevalósi.”

 

Hiába siratta,

Őt az édesanyja,

Nem volt más választás:

Minthogy elbocsássa.

 

Bíborka remegve,

Szaladt az erdőbe,

Most mitévő legyen,

Ez járt az eszében.

 

Elkeseredetten,

Zokogott erősen,

Mikor egy anyóka,

Ott termett hirtelen.

 

„Mi a baj, kis kincsem?”

Kérdezte kedvesen.

Bíborka ránézett:

„Mindjárt elmesélem.”

 

Elmondta esetét,

A Tanács döntését,

Ez megérintette,

Az anyóka szívét.

 

„Emiatt ne bánkódj,

Inkább figyelj rám jól,

Adok én valamit,

Ami itt hatásos.”

 

Elővette zsákját,

Széthúzta a száját,

És kivett belőle,

Egy kis kék fiolát.

 

 

„Ezt most neked adom,

S elszáll bánatod.

A por, mi benne van,

Legyen a hajadon!”

 

Kék port szórt markába,

Bíborka hajára,

Tüstént csoda történt,

Meglett a hatása.

 

Eltűnt piros haja,

Nem maradt több baja,

Teljesen szőke lett,

Akárcsak mamája.

 

Bíborka csak nézte,

Nem hitt a szemének,

Nem győzte köszönni,

Az öreg nénének.

 

„Haza lehet mennem,

Befogad a népem!”

De szólt az anyóka:

„Hallgasd meg intésem!”

 

„Vigyázz a tó vize,

Hajad nehogy érje,

Mert biz’ akkor újra,

Piros lesz a színe.”

 

Bíborka sietett,

Vénekhez egyenest,

„Én is szőke vagyok!”

Harsogta lelkesen.

 

„Nahát, tényleg szőke!”

Bámult rá a népe.

„Ebben az esetben,

Maradhatsz örökre.”

 

Így hát ezek után,

Ott maradt Tölgyfalván,

De arra vigyázott,

Mit a néne kívánt.

 

A tóhoz sose ment,

Elkerülte messze,

Bíborszínű hajjal,

Elkergetné népe.

 

Néhány hónap múlva,

Egy királyi szolga,

Lóháton sietve,

Jött el a faluba.

 

Elmesélte gyorsan,

Hogy mi járatban van,

Tíz éve immáron,

Mindig csak úton van.

 

„A királynőnk lányát,

Régen elátkozták,

Anyjának hasából,

El is varázsolták.”

 

„Csúf ördögök voltak,

Akik bűbájt szórtak,

Azóta a király,

Lánya után kutat.”

 

„Maguknak akarták,

A király aranyát,

De azt a testőrök,

Megakadályozták.”

 

„Elvarázsolták hát,

Királyunk asszonyát,

Karina királyné,

Születendő lányát.”

 

„Így szólt a rút átok:

Eltűnik magzatod,

Valahol manóként,

Születik lányotok.”

 

„Egy jel lesz csak rajta,

Hogy királynak sarja,

Egyedül neki lesz,

Bíborszínű haja.”

 

„Rengeteg falucskát,

Átkutattam immár,

De sehol sem leltem,

Kis piros manólányt.”

 

„Hát köztetek van-e,

Gyorsan feleljetek,

Mert ha e helyen sincs,

Akkor továbbmegyek.”

 

Nem tudták a Vének,

Mitévők legyenek,

De aztán kibökték:

„Volt itt egyikünknek.”

 

„Bíborka baja volt,

Hogy piros haja volt,

De szépen megszőkült,

Ezzel a gond elmúlt.”

 

Miután Bíborka,

Mindezt meghallgatta,

A Vénekhez lépett,

Titkát bevallotta.

 

Elmentek a tóra,

A sekély partjára,

Bíborka kis vizet,

Locsolt a hajára.

 

Egy pillanat alatt,

A varázs megszakadt,

A szőke hajszínből,

Semmi meg nem maradt.

 

Haragra gerjedtek,

Ellene a Vének,

Velük még ilyesmit,

Soha senki nem tett.

 

Nagy bűn volt ezt tenni,

Őnékik hazudni.

„Bíborkának immár,

Végleg el kell menni!”

 

A szolga azonban,

Felkapta őt nyomban.

„Te vagy a királylány!”

Kiáltott boldogan.

 

„Végre megleltelek,

Ó, hogy kerestelek,

Ilyen sok év után,

Nyugalmat lelhetek.”

 

„A király elé viszlek,

S karjába teszlek,

Nagy lesz ott az öröm,

Ha majd megismernek.”

 

Bíborka ígérte,

Visszatér még ide,

Nehéz szívvel gondolt,

Manószüleire.

 

Hisz eddig azt hitte,

Tölgyfalva szülötte,

De kilóg a sorból,

Ezt mindig érezte.

 

Elbúcsúzott tehát,

A piros manólány,

Úgy érezte végre,

Meglelte az útját.

 

Hegyeken-völgyeken,

Réteken-vizeken,

Vezetett az útjuk,

Át a rengetegen.

 

E hosszú út után,

Elérték Ardinkát,

Kitárták előttük,

A város kapuját.

 

Ardinka királya,

Volt Bíborka apja,

Mikor meglátta őket,

Elébük ment futva.

 

Sietett anyja is,

Sürgős volt neki is:

„Igaz lenne a hír,

Vagy tán mégis hamis?”

 

De mikor meglátta,

A szolga karjában,

Rögtön megérezte,

Tényleg az ő lánya.

 

Bíborkát ölelték,

Szívükből szerették,

Boldog volt a család,

Hogy végre meglelték.

 

A nép is ujjongott,

Körülöttük zsongott,

Volt köztük olyan,

Ki boldogan zokogott.

 

Aztán édesanyja,

Tenyerébe rakta,

És nagy csókot adott,

A kicsi homlokra.

 

És akkor hirtelen,

Nagy köd keletkezett,

A kicsiny Bíborkát,

Ellepte teljesen.

 

Mikor a köd felszállt,

Eltűnt a manólány,

Ott állt helyette,

A csodás királylány.

 

A csodának híre,

Elszállt messzi földre,

Örült is ám nagyon,

Tölgyfalvának népe.

 

Bíborka boldogan,

Ardinkában maradt,

Bíborszínű haja,

Örökre megmaradt.”

 

Illusztráció: John Dickson Batten

 

 

 

 

Közzétéve ekkor: 2012.10.17. @ 21:09 Szólj hozzá

TrackBack URI a bejegyzéshez: http://mesesarok.blogolj.net/mesek/verses-mesek/biborka/trackback/

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Szólj hozzá