A bátor kisvonat

Nagy napra ébredt Meseország,

ma avatják az ország kisvasútját.

Szegénylegények, királyfik és kisbojtárok,

hercegek és óriások

szorgalmasan dolgoztak,

rakták a síneket nap mint nap,

és hordták a vörös téglákat

a kisvasút pályaudvarának.

Három kisvonat

szállítja majd az utasokat:

egy zöld a Kerek-erdőn át az Üveghegyig,

egy sárga az Óperenciás-tengerig,

egy piros pedig az égig érő paszulyig.

A peron zsúfolásig megtelt.

Mindenki tágra nyílt szemekkel.

Itt vannak a hercegek és királyok,

legények és leányok,

vasorrú bábák és boszorkányok.

És a leghíresebbek:

Hófehérke a hét törpével,

Hamupipőke mostohanővéreivel,

Babszem Jankó, Vitéz János,

Csizmás Kandúr, Jancsi és Juliska,

Meg a rózsát nevető kisasszonyka,

Mákszem Matyi, Pöttöm Panni

mind vonatra akar szállni.

Megtelnek a kisvonatok,

az ablakban vidám alakok.

„Induljunk már!”- kiabálják,

és si-hu-hu-hu tám-dám-dám,

kigurul az állomásról

a három színes kisvasút,

mosolyogva néz utánuk a kalauz.

„Ez az első út”- gondolja magában. –

„Legyen sok szerencse a szenesládában.”

Ott ül boldogan a pályaudvaron,

egy faragott zöld padon.

Előveszi uzsonnáját, kis elemózsiáját,

és jókorát harapna a kenyerébe,

ha nem menne el a kedve

attól, amit lát:

Alighogy elmentek a kisvonatok,

máris térnek vissza.

Itt jön a zöld, piros, sárga

ijedten és zihálva.

„Mi a csudát kerestek itt?”- kérdezi a kalauz.-

„Már messze kéne járnotok,

a Nagy-Alagúton túl, ha átjuttok,

ki-ki a maga vágányán robog.”

„Hát ez az! – kiáltja a zöld vonat.-

„Ha átjutok! Ha!

Mert én oda nem megyek,

a Nagy-Alagúthoz, akármi legyek!”

„Mi a baj az alagúttal? Mi ijesztett meg ennyire?

Válaszol a sárga vonat:

„Nem elég, hogy sötét, és végtelennek tűnik,

az alagútból mormolás hallatszik.

Iszonytató szortyogás és krákogás,

mintha ezer ördög vert volna ott tanyát.

Úgy teszek, mint az én zöld barátom,

vonat vagyok, és nem bátor,

amire nem vagyok büszke,

de bolond se vagyok.

Így hát, nem megyek az alagútnak még a közelébe se.”

Zokogásban tör ki erre a kalauz:

„Odavan az első út!

Miért kellett így elrontani?

Hol találok valakit,

akinek az alagúton lesz mersze átmenni?”

Megszólal egy vékony hang, a piros vonat,

ki eddig hallgatott:

„Ne sírjon már, kalauz úr,

nem rontjuk el ezt a napot.

Egy életem-egy halálom, de én visszafordulok.

Átmegyek az alagúton,

Bármi lesz is énvelem,

Nem hagyom, hogy Meseország

Kisvasút nélkül legyen!”

El is indul dirrel-dúrral útjára a piros vonat,

Aggódva néz utána zöld vonat és sárga vonat.

De a kicsi piros nem néz hátra,

nem hagyja, hogy inába szálljon a bátorsága,

csak megy az orra után előre,

míg el nem ér a rettentő helyre.

Ott tátong előtte a fekete alagút.

Olyan sötét, mint egy feneketlen kút.

És jaj, a szörnyű mormolás,

ezidáig sem hagyott alább!

„Most én bizony bemegyek.”-

gondolja a piros vonat. –

„Vacoghat a félelemtől akár minden kerekem,

nem fog szégyenben maradni a nevem!”

Bekapcsolja orrán lámpáit a kisvonat,

És szép lassan előre az alagútban halad,

A borzasztó hang egyre közelebb,

Hej, csak a mersz kitartó legyen!

Biz’ kitartott az végig,

És nevet már a piros vonat.

Mert amit ördögnek hittek nem más,

Mint egy alagútban alvó óriás.

Ő volt, aki horkolt, hortyogott és mormolt félelmetesen,

de már fel is ébredt a vonatfényre hirtelen.

Bocsánatot kért az állomáson,

hogy megzavarta ezt a szép napot,

de a kalauz nem haragszik, csak mosolyog,

és útjára bocsátja a három kisvonatot.

Robognak is boldogan,

a zöld, a sárga meg a piros,

az ablakokból integetnek

a mesés utasok.

 
 
 
 
 
Közzétéve ekkor: 2011.06.21. @ 19:42 A bátor kisvonat bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva