Tündérország hercegnője és az udvari bolond

2011. szeptember. 2.

Sok-sok évvel ezelőtt, olyan régen, hogy talán csak az ük-ük-ükapám emlékszik erre a történetre, élt egyszer egy herceg, aki éppen hűséges lovagjával, Sir Leonnal, az oldalán hazafelé tartott egy hosszú háború után.

Már közel jártak a palotához, mikor egy lány sikolyára lettek figyelmesek, és tüstént a hang irányába vágtattak. Egy tisztáson pompás hintó állt, elé befogva két szép fehér paripa, akiknek két rongyos gúnyába öltözött útonálló fogta a zabláját. A hintóból másik két társuk éppen egy gyönyörű leányt akart kirángatni, mikor a herceg és a lovag odaértek. Ők aztán hamar elkergették a négy banditát.

–   Hálásan köszönöm a segítséget – mondta a lány.

–   Semmiség – legyintett a herceg, akit első pillantásra megigézett a lány szépsége.

Már korábban elhatározta, hogy ha végre hazatér, feleségül vesz egy nemes hölgyet. Ez ötlött az eszébe most is, mikor a lányra pillantott, és elhatározta, hogy ő lesz a felesége, nem keres mást. „Nála szebbet úgysem találnék, ha ezer esztendeig keresnék is” – gondolta.

Rögvest kipuhatolta a lánytól, hogy hová való. A lány elmondta, hogy Lilianának hívják, itt és itt lakik, az apja palotájában. Ezek után búcsút intettek egymásnak, egyik ment balra, a másik jobbra.

Hanem másnap első dolga volt a hercegnek, hogy elküldje lovagját, Sir Leont, a lányhoz, hogy kérje meg a nevében az apjától a lány kezét.

A lány olyan szép palotában lakott, amilyet még a lovag életében nem látott. Minden hófehér és arany színekben pompázott. A lány apja, a király fogadta őt, ám a lánykérésbe nem egyezett bele.

A lovag nem is erősködött tovább, valójában nagy kő esett le a szívéről, mert nem csak a hercegét, hanem az ő szívét is rabul ejtette a szép lány. Elköszönt a királytól, és elhagyta a palotát. Már ellovagolt volna, mikor az egyik toronyablakból csodaszép dallamok ütötték meg a fülét: egy lány énekelt. Sir Leon odalentről hallgatta az éneket megbabonázva, szíve azt súgta, hogy a királylány énekel, és mintha a lány megsejtette volna, hogy a lovag az ablaka alatt áll, abbahagyta az éneklést, és kipillantott. Mikor a tekintetük találkozott, a lány rögtön felismerte a lovagot, aki már tegnap megtetszett neki a találkozásuk során. Egy rózsát dobott le az ablakból, hogy kimutassa érzéseit a lovag felé. Sir Leon nagy boldogan tért vissza a herceghez, ahol persze szomorú ábrázattal közölte, hogy a lány apja hallani sem akar a házasságról. A herceg egész belebetegedett a bánatba.

A lovag azonban attól kezdve minden nap titokban találkozott szerelmével, és hamarosan elhatározták, hogy összeházasodnak. Csakhogy a találkák híre eljutott a herceg fülébe, és szörnyen dühös lett a lovagra, amiért az elárulta őt. Elhatározta, hogy fejét véteti, és bár nem fogadta le a lovagot, azt üzente neki, hogy ha maradt még benne becsület, önként jelentkezik a vesztőhelyen.

Sir Leon tudta, hogy nem tehet mást. Egy lovagnak még a szerelménél is fontosabb a becsülete, ez alól ő sem volt kivétel. De azért, mielőtt a hóhérnál jelentkezett volna, el akart búcsúzni a királylánytól. A lány sírva kérte, hogy ne térjen vissza, ne menjen a halálba, de a lovagot nem lehetett meggyőzni. A lány dühös lett, egyszeribe különös arany fény vette körül, és így szólt a lovaghoz:

–   Ideje, hogy megtudd, nem vagyok közönséges leány. Tündérország hercegnője vagyok, és nem engedem, hogy meghalj miattam!

Sir Leonnak ideje sem maradt, hogy elgondolkozzon a hallottakon, Liliana fehér paripává változtatta őt.

A herceg hiába várta Sir Leont, az nem jelentkezett többé, és a herceg végül is örült neki, hogy így vagy úgy, ki tudja hogyan, de a lovag eltűnt az útjából, és így nyugodtan udvarolhat a lánynak. Minden áldott nap mesés ajándékokat küldött Lilianának, és elhalmozta virágokkal, de a lány rá se nézett az ajándékokra, sorra visszaküldte őket. Hanem az apját, Tündérország királyát, nagyon bosszantotta az udvarlás, főleg azok után, hogy ő már egyszer világosan megüzente a hercegnek, hogy nem adja a lányát. Ő maga felkerekedett, hogy személyesen mondja el neki, ne merészeljen több ajándékot küldeni.

Miután a szerelmes herceg láthatólag nem értett a szép szóból, Tündérország királya felfedte magát előtte:

–   A lányom nem lehet egyszerű földi halandó felesége. Én már kiszemeltem neki a jövendőbelijét, egy tündérherceget, csakis az ő felesége lehet Liliana.

A herceg jobbnak látta, ha nem száll vitába a varázserejű tündérkirállyal, de bosszúból, amiért a lány nem lehet az övé, elmesélte Liliana és Sir Leon szerelmét.

Tündérország királya irtó haragra gerjedt, miután hazatért, felszólította a lányát, hogy mondja el az igazat, és Liliana töredelmesen bevallott mindent, és hogy senki más felesége nem lesz, csakis Sir Leoné.

–   Inkább örökre elátkozlak, de nem leszel földi ember felesége! – mennydörögte a király.

Tündérország palotájának kertjében volt egy csodaszép szökőkút, amelynek a közepében egy kőből faragott leány szobra állt. A tündérkirály a lány helyére Lilianát varázsolta, hogy örökre elrejthesse a lovag elől, aztán az egész kutat eltüntette a palota kertjéből. Tudni sem akart többé a lányáról.

A szökőkút nagyon messze, hét országon is túl, egy szántóföld kellős közepén jelent meg, és ott állt elhagyatva.

Nem sokáig, mert másnap tucatnyi parasztember jelent meg a szántóföldön kaszákkal a kezükben, hogy nekiálljanak az aratásnak. Mikor meglátták a pompás szökőkutat, csak ámultak és bámultak.

–   Ez meg hogy a csudába került ide? – kérdezte az egyik.

–   Nem tudom. A’ biztos, hogy tegnap még nem volt itt – jelentette ki egy másik.

–   De ide nem is hiányzott – vakargatta a fejét egy harmadik. – Mihez kezdjünk vele?

Elkezdtek tanakodni, hogy hová kéne elvinni, míg végül arra jutottak, hogy mivel egyikük kertjében sem lenne méltó helye, és tán el se férne, kiötlötték, hogy elviszik ajándékba öreg királyuknak, a palota kertjében jól fog mutatni, és a király talán még meg is jutalmazza őket az ajándékért.

Így is tettek. Hatökrös szekéren vitték a király elébe, aki valóban nagyon megörült a csodás kútnak, rögvest elhelyeztette a kertjébe a rózsalugas mellé, és egy bugyor arannyal hálálta meg a parasztok ajándékát és fáradságát.

A király minden nap kiült a kút szélére, és gyönyörködött kertjének díszében. Volt még valaki a palotában, akinek szintén nagyon tetszett a pompás kút, és ez nem volt más, mint Benedek, a király udvari bolondja. A király nem akarta, hogy Benedek nappal ott tébláboljon a kút körül, ezért Benedek éjjel osont oda a szökőkúthoz, hogy megcsodálhassa. A holdfényben még szebbnek találta a lányszobor alakját, és a csillogó vízfüggöny is elkápráztatta.

Ott ücsörgött a kút szélén, mikor egyszercsak a lányszobor megszólalt:

–   Kérlek, segíts nekem!

Benedek szörnyen megijedt. Nem tudta, honnan jön a hang, és azt hitte, képzelődik, mindenesetre úgy megrémült, hogy otthagyta a szökőkutat, visszaszaladt a szobájába, és jól bezárta az ajtót maga mögött. Szegény alig bírt elaludni a nagy ijedtségtől. Elhatározta, hogy többé nem megy a kút közelébe.

De a kíváncsisága mégis felülkerekedett, és másnap éjszaka ismét a kúthoz ment, hogy megbizonyosodjon a felől, honnan jön a titokzatos hangocska.

A szobor ismét megszólalt, megint Benedek segítségét kérte. Benedek nem tudta mire vélni a dolgot, ráförmedt a lányra:

–   Te biztosan valamilyen elvarázsolt boszorkány vagy! Hallottam már ilyet! Elvarázsoltak, hogy ne tehess kárt senkiben, és most engem akarsz felhasználni, hogy segítsek neked kiszabadulni, de abból ugyan nem eszel! – kiáltotta, és szélsebesen otthagyta a lányt.

Másnap első dolga az volt Benedeknek, hogy mindent részletesen elmeséljen a királynak.

–   Ez egy elvarázsolt szökőkút, felség! Vitesse el innen, még valami bajt hoz a fejünkre!

A király jót nevetett udvari bolondján, egy szavát sem hitte el, ám Benedeknek sikerült meggyőznie, hogy tartson vele éjszaka, és ő is hallgassa meg, mit mond a szökőkúton álló lány szobra. Mikor mindketten ott álltak a lányalak előtt, az ismét megszólalt, és Benedek segítségét kérte, de a király ebből semmit sem hallott. Benedek nem értette a dolgot.

–   Csak te hallasz engem – fordult a lány Benedekhez -, te vagy a kiválasztott, hogy megszabadíts engem apám átkától. A világon csak egy ember törheti meg a varázslatot, és ha te valóban értesz engem, akkor te vagy az. Micsoda szerencse, hogy éppen ide kerültem.

Benedek csak állt, és bámult szótlanul. A király viszont mérges volt, és szörnyen leszidta őt, amiért az éjszaka közepén idebolondította őt Benedek. Ott is hagyta azon nyomban, de még sokáig mérgesen dörmögött magában.

–   Méghogy elvarázsolt szökőkút! – mondta. – Micsoda bolondság!

Benedek ezúttal nem rohant el a kút mellől. Felkeltette az érdeklődését, amit a lányszobor mondott.

–   Tényleg az apád átkozott el téged? – kérdezte. – Ki vagy te valójában?

–   A nevem Liliana. Tündérország hercegnője vagyok.

–   Engem Benedeknek hívnak. Én vagyok itt az udvari bolond.

–   Nem látszol bolondnak.

–   Tényleg? – nevetett Benedek. – Nem vagyok igazi bolond, csak azért hívnak így, mert sokat bolondozok, és így mulattatom a királyt. De azt hiszem, azért nem is vagyok valami okos. Akiket ismerek, mind okosabbak nálam.

–   Ne becsüld le magad. És látod, bármennyire is okosabbak mások, mégis te vagy a kiválasztott, aki segíthet nekem.

–   Igen! – csillant fel Benedek szeme. – Én vagyok a kiválasztott! Ez nagyon tetszik nekem. Ezért is maradtam itt veled. Csak nem értem, hogy pontosan mire is vagyok én kiválasztva?

A hercegnő elmesélte a történetét, beszélt Sir Leonról, és arról, hogyan lett belőle szobor egy szökőkút kellős közepén.

–   Ez nagyon szomorú történet – állapította meg Benedek. – De talán az édesapád megbocsátana neked, ha megígérnéd, hogy nem mész feleségül a lovaghoz.

–   Ilyen ígéretet nem tehetek. Nem lehetek más felesége, ha őt szeretem.

–   Kár. Akkor mond meg, hogyan segíthetek? – mondta Benedek, miközben elővette fakardját, és hadonászni kezdett vele a levegőben. – Talán meg kell harcolnom apáddal, hogy kényszerítsem, változtasson vissza?

A hercegnő felnevetett:

–   Nem, nem kell megküzdened vele. Vissza tudok én változni magam is, ha visszaszerzem a varázserőmet, amit apám elvett tőlem, mikor elvarázsolt.

–   Akkor hát, úgy tudok segíteni, ha visszaszerzem az erődet. Azt is tudod, hogyan?

–   Igen. Figyelj jól. El kell menned arra a helyre, ahol a szivárvány ered. Ott egy nagy öreg odvas fát találsz majd, aminek a tövében élnek a szövőmanók.

–   Szövőmanók? – kérdezte Benedek. – Én úgy tudtam, hogy a szivárvány lábánál a koboldok laknak.

–   Igen. Koboldok is, és mellettük szövőmanók. Ezek a kis manók a nap sugaraiból olyan köpenyeket tudnak készíteni, ami képes visszaadni az elvesztett varázserőt.

–   És hogyan lehet tőlük ilyen köpenyt szerezni?

–   Egyszerűen. Ezek a kis manók nem esznek, nem isznak. Szellemi táplálékból élnek.

–   Szellemi táplálékból? Az meg mi?

–   Minden egyes köpenyért egy verset kérnek. Neked csak egy verset kell elmondanod nekik, és máris kapsz egy aranyköpenyt.

Benedek elszomorodott.

–   Jobb lett volna, ha meg kell küzdenem valakivel.

–   Miért? – kérdezte Liliana.

–   Mert akkor talán lett volna esélyem arra, hogy segítsek neked. De verset nem tudok, egyet sem.

–   Majd én tanítok neked egyet.

–   Nem érted. Én két mondatot se tudok megjegyezni, nemhogy egy egész költeményt.

–   Bízz bennem. Én megtanítok neked egyet, és én is bízom benned, hogy meg tudod tanulni.

Attól kezdve Benedek minden éjjel ott ült a lány mellett, aki egy szép költeményt igyekezett megtanítani neki, ami Tündérországról szólt. Eleinte nagyon nehezen ment a tanulás Benedeknek, de szép lassan sikerült megjegyeznie a verset, és készen állt az indulásra.

Az elindulás előtti éjszakán még egyszer utoljára megkérte őt Liliana, hogy mondja el neki a költeményt. Benedek belekezdett:

Messze innen, csodás helyen,

Hol a fákon aranyalma terem,

Hol a rét is csupa selyem,

S virág borítja, végtelen,

Honnan az élet forrása ered,

S árnyas ligetben

Megfáradt vándor megpihen,

Hol a hegyek égig érnek,

Csúcsuk elvész habfelhőben,

Ahol szép tündérek élnek,

Mindnyájan varázsos lények,

Kik egész nap énekelnek,

Játszanak és beszélgetnek,

Varázsolnak ősi nyelven,

Ott van ez a mesés ország,

Ez az ország: Tündérország.

–   Ezt nagyon szépen mondtad el – mosolygott a hercegnő.

Másnap korán reggel nekivágott az útnak Benedek, senkinek sem szólt, gondolta talán nem veszik észre, hogy egy kis időre „elszökött” a palotából.

Volt neki egy kis lova az istállóban, amit még a királytól kapott, annak hátán indult el.

Hamarosan meg is érkezett a szövőmanók odvas fájához. A kis manók rögtön előjöttek az idegen fogadására.

–   Aranyköpenyért jöttél? – kérdezték tőle.

–   Igen – válaszolta Benedek.

–   Hoztál verset?

–   Persze hogy hoztam. Életem első versét készülöm elmondani.

Erre a manók nevetni kezdtek. Bekiabáltak a többieknek a faodúba:

–   Gyertek ki! Itt van valaki, aki élete első versét akarja elmondani.

–   Miért olyan mulatságos ez? – kérdezte Benedek szemrehányóan.

–   Ne haragudj – szólalt meg az egyik manó -, de te már elég nagy vagy, és minden manó, azaz minden ember már gyerekként is tud mondani egy verset.

–   Hát nekem ez az első – mondta bosszúsan Benedek. – Talán ezért nem jár köpönyeg?

–   Dehogynem. Itt várj egy kicsit, mindjárt kihozzuk a versgyűjtő zsákunkat.

Benedek kissé sértődötten állt a fa előtt, miután az őt kinevető manók mind visszasereglettek a fa belsejébe. Ám mielőtt ismét előbújtak volna, egy tündér jelent meg Benedek előtt.

–   Tündérország királya küldött. Tudta, hogy egy nap eljön ide a kiválasztott az aranyköpenyért. De ő nem szeretné, ha a lánya visszaváltozna, mert a haragja épp olyan erős, mint régen.

Többet nem szólt, hanem elénekelt egy dalt. Nagyon szép dal volt, Benedek megigézve hallgatta, s mire a tündér a dal végére ért, eltűnt, a kis manók pedig addigra előjöttek a fájukból egy zsákocskával.

–   Akkor halljuk a verset! – mondták.

Benedek lelkesen belekezdett a versbe: Messze innen, csodás helye…, de elakadt a versben.

Most érezte csak, mennyire megzavarta őt a tündér dala. Bármennyire igyekezett, a hercegnő verse nem jutott eszébe. Már-már sírva fakadt bánatában.

A kis manók egészen megsajnálták. Összesúgtak-búgtak, végül egyikük így szólt:

–   Tudod, ez nem egészen szabályos, de adunk neked még egy lehetőséget, mert azt mondtad, ez lett volna az első versed. Gyere vissza holnap, és próbáld meg újra.

–   Nem hiszem, hogy eszembe fog jutni. A Tündérkirály nem akarta, hogy sikerüljön aranyköpenyt szereznem.

–   Még ha ezt a verset el is felejtetted – szólt az egyik manó -, biztosan ismersz egy másikat.

–   Gondolkozz – mondta egy másik.

–   Gyerekként nem mondott neked senki verset?

Benedek elgondolkodott. A manók otthagyták, ő pedig lefeküdt egy közeli fa tövébe, és elszundított. Nem aludt mélyen, de míg aludt, álmot látott, és mikor felébredt, maga sem tudta hogyan, de eszébe jutott egy vers. Ki is hívta a manókat, hogy meghallgassák.

Alszik már az ország,

Alszik már a város,

A kert és a ház,

Csak te vagy ébren, kisfiam,

Te, és az édesanyád.

Hunyd le a két szemed,

Ő már erre tart.

Idejön az álommanó,

S ha ideér hozzád,

Szép álmot hoz, kisfiam,

S itt hagyja a párnán.

Mondd meg, mit kérsz tőle,

Milyen álmot hozzon,

Katonákról, hőstettekről,

Vagy tán híres lovagokról szóljon?

Vagy tündérekről, boszorkákról,

Kik varázsolni tudnak,

És néhanap, ha szólsz nekik,

A mi világunkban is felbukkannak?

Ő hozza az álmot,

De rád én vigyázok,

Aludj nyugodtan, kisfiam,

S ha reggel felébredsz,

Meséld el az álmod.

A szövőmanókat úgy meghatotta a vers, hogy néhányan még el is pityeredtek.

–   Ez nagyon szép volt – mondta egyikük.

–   Álmomban jutott eszembe. Mikor kicsi voltam, anyukám sokszor mondta el nekem ezt a verset, mielőtt elaludtam.

A manók becsukták a versgyűjtő zsákjukat, aztán hamar előhoztak egy szép aranyköpenyt, és átadták Benedeknek. Jó utat kívántak neki, és Benedek boldogan el is indult hazafelé.

Ahogy besötétedett, már ment is a szökőkúthoz.

A hercegnő nagyon boldog volt, mikor meglátta a köpenyt a kezében.

–   Sikerült elhoznod egy köpenyt! Én tudtam, hogy sikerülni fog, nagyon bíztam benned.

–   Hát nem ment éppen zökkenőmentesen, de végül tényleg sikerült.

–   Gyorsan, terítsd a hátamra, kérlek.

Benedek úgy is tett, ahogy Liliana kérte. Mikor a köpeny a lány vállán volt, a következő pillanatban a kőszobor recsegni-ropogni, töredezni kezdett, a szobor összetörött, és kiszállt belőle Tündérország hercegnője.

–   Végre kiszabadultam – mondta, miközben nagyot nyújtózkodott. – Mivel háláljam meg neked, amit értem tettél.

–   Nem kell semmi – legyintett Benedek. – Szívesen tettem.

–   Köszönöm – mondta hálásan Liliana, miközben elővarázsolt a tenyerébe egy kis sípot, és átnyújtotta Benedeknek. – Ezt azért fogadd el tőlem, és ha bármikor segítségre lenne szükséged, csak fújj bele jó erősen, és én máris előtted termek.

Benedek zsebre tette az ajándékot.  Nagyon örült neki.

–   Most már csak Leont kell megtalálnom – mondta Liliana.

Behunyta a szemét, és a gondolataiba merült egy pillanatra, aztán mikor kinyitotta a szemét, riadt tekintettel nézett maga elé.

–   A lovag apámnál van fogságban.  Haza kell mennem.

–   Akkor újra el fog téged varázsolni. Nem mehetsz oda! – figyelmeztette Benedek.

–   Ne aggódj. Ezúttal nem fog tudni ártani nekem.

Azzal búcsút intett Benedeknek, és hamar Tündérországban termett. Mielőtt az apja bármit is tehetett volna, Liliana csak dobbantott egyet a lábával, és erre aranypillangók ezrei szálltak fel minden bokorból, és mindegyik szárnya arany csillámokat szórt repülés közben. Elbűvöltek mindenkit, még a királyt is. Mielőtt elmúlt volna a varázslat, Liliana elszökött a fehér paripával. Mikor már héthatárra jártak, vagy tán még messzebb is, ráterítette a paripa hátára az aranyköpenyt, és az rögtön újra emberré vált. Nagyon megörültek egymásnak.

Az a hír járta, hogy a hercegnő és a lovag felmentek egészen a csillagokhoz, és elbújtak a Hold mögé, hogy a lány apja ne találjon többé rájuk.

És mi történt Benedekkel? Miután a hercegnő elbúcsúzott tőle, ő még sokáig ott üldögélt a szökőkút mellett, és a törött lányszobrot nézte. Kicsit sajnálta, hogy többé nem nézegetheti a szép lányalakot.

Másnap reggel, mikor a király meglátta a szobrot ezer darabban, mérgesen förmedt Benedekre:

–   Tudtam! Tudtam, hogy addig settenkedsz a szobor körül, míg el nem töröd! Csak nem verted ki a fejedből, hogy ez egy elvarázsolt szobor. Ezért törted össze, ugye?

Benedek igyekezett megmagyarázni:

–   Az úgy volt, felség, hogy ugye emlékszik, mikor azt mondtam, hogy ez egy elvarázsolt szobor ? Hát, ez tényleg igaznak bizonyult, a szoborban volt Tündérország hercegnője, és én segítettem neki kiszabadulni.

A király egy szót sem hitt el az egészből, de már nem haragudott udvari bolondjára.

–   Jól van, na, nem haragszom. De már úgy megszoktam, hogy itt van ez a lányalak a kertemben. Faragtatok egy másikat, de ígérd meg, Benedek, hogy azt már nem fogod összetörni, csak azért, hogy kiszabadítsd belőle a tündérhercegnőt – mondta, és kacsintott egyet.

–   Megígérem – mondta Benedek, aki jól tudta, hogy a király egy szót sem hitt el a történtekből. De ő nem bánta, hogy bolondnak tartották, főleg azok után, amit a hercegnő mondott neki. Lehet, hogy vannak nála okosabbak, de mégis ő volt az egyetlen, a kiválasztott, és erre örökre büszke maradt.

Vége

 




TrackBack URI | Hozzászólások RSS

Szólj hozzá!

Név

E-mail

Honlap

Mondd el mit gondolsz

    2017. október
    h k s c p s v
         
     1
    2345678
    9101112131415
    16171819202122
    23242526272829
    3031