Tréfás Jakab

2011. június. 21.

Élt egyszer régen egy szegény parasztember, akinek volt három fia: Péter, János és a legkisebb, Jakab. A két idősebb fiú nagyon szorgos volt, mindig segítettek apjuknak, de Jakab állandóan csavargott, és tréfálkozott mindenkivel. Mindig valami csalafintaságon törte a fejét. Mikor a faluban vasárnap mindenki a templomban volt, ő szélnek eresztette a falusiak összes csirkéjét és malacát. Napestig tartott, míg az emberek megtalálták elkóborolt jószágaikat.

Jakabnak volt egy másik kedvenc időtöltése is: sípokat faragott. Hanem azokon olyan ritka szépen tudott muzsikálni, hogy még a pacsirta is megirigyelhette.

Egy szép napon kedvenc sípján játszott egy dalt, mikor egy gyönyörű tó mellett haladt el. A vízben egy csodaszép, fiatal lányt pillantott meg, aki éppen fürdött. Jakab egy bokor mögül akarta meglesni, mikor észrevette, hogy a lány ruhája ott fekszik a tó partján. Gyorsan felkapta, és eldugta a bokor aljába. Mikor a lány ki akart jönni a partra, látta, hogy a ruhája sehol nincs. Ekkor ugrott elő Jakab a bokor mögül, és hangos nevetésbe kezdett:

–   Ha vissza akarod kapni a ruhád, akkor ki kell jönnöd érte, mert bizony nálam van!

–   Kérlek szépen, add vissza a ruhámat! – kérlelte Jakabot a lány.

De a fiú csak tovább nevetett:

–   Azt már nem! Gyere csak ki érte!

–   Kérlek, add vissza a ruhám! – szólt újra a leány.

Jakab azonban nem volt hajlandó visszaadni a ruhát, egyre csak kacagott. A lány azonban egyre dühösebb lett:

–   Utoljára kérlek, fiú, hogy add vissza a ruhámat! – De Jakab hajlíthatatlan maradt.

Ekkor a lányt szikrázó fény vette körül, és kiszállt a vízből. Jakab nagyon megijedt, gyorsan odaszaladt a bokorhoz, elővette a lány ruháját, és odanyújtotta neki. De a szépséges leány nem vette el, csak ennyit mondott:

– Én egy tündér vagyok. Nem jól tetted földi halandó, hogy engem akartál megtréfálni. Büntetésül elátkozom a sípodat, hogy soha többé ne tudj rajta szépen muzsikálni. Akárhányszor megfújod majd a sípod, olyan rút dallam fog kijönni rajta, hogy az emberek, akik csak meghallják, ezerfelé szaladnak!

Jakab hiába könyörgött a gyönyörű tündérnek, hogy vonja vissza az átkot, az meg sem hallgatta. Egy szempillantás alatt eltűnt a fiú szeme elől.

Jakab szomorúan kullogott hazafelé. A tündér megfosztotta őt a muzsikálás örömétől.

Éppen a szántóföld mellett haladt el, ahol a falusiak dolgoztak. „Talán csak meg akart viccelni az a tündér, mint én őt – gondolta – lehet, hogy nem is vette el a sípom szép hangját. Majd most kipróbálom.”

Hamar előkapta a zsebéből , és belefújt. De olyan éktelenül csúf dallam jött ki azon a kis hangszeren, hogy ahány munkás volt a szántóföldön, annyifelé szaladtak ijedtükben. Jakab belátta, hogy a tündér nem tréfált. Búsan ballagott hazafelé, ám útközben eszébe jutottak az ijedt emberek, ahogy hanyatt-homlok rohantak. Kitört belőle a nevetés. Úgy érezte, nem is tett olyan rosszat vele a tündér. Elgondolta, milyen jól fog majd szórakozni, és nevetni a riadt falusiakon.

Ezután gyakran előfordult, hogy Jakab belefújt a sípjába, és rémisztgette az embereket. De nem csak az emberek, hanem még az állatok is megijedtek a borzalmas dallamtól.

Történt egyszer, hogy a király látogatást tett minden faluba, ami az ő uralma alatt állt. Jakab falujába is ellátogatott. Díszes kísérettel érkezett, tucatnyi katonával az oldalán. Mikor Jakab meglátta őket, rögtön megfújta a sípot. Úgy gondolta, remek tréfa lesz látni, ahogy a délceg katonák ijedtükben elszaladnak. Amint a síp megszólalt, a lovak felágaskodtak, ledobták a hátukról a királyt, és a katonákat is. A király éktelen haragra gerjedt, elfogatta Jakabot, és bezáratta a palota várbörtönébe.

Szegény Jakab évekig ült a börtönben, és ezalatt az idő alatt rájött, hogy milyen ostoba dolog volt mindenkin csak nevetni és mulatni. Megfogadta, hogy többé nem fúj bele abba az átkozott sípba.

Évek múltán a szomszédos uralkodó fia lánykérőbe érkezett a király leányához, de a királylány durván visszautasította. Mikor az uralkodó megtudta, hogy a fiát ilyen pimaszul kikosarazták, elöntötte a méreg. Azon nyomban hatalmas sereggel vonult a király palotájához. A király szörnyen megijedt, nem tudta mitévő legyen. Évtizedek óta békében éltek, nem voltak felkészülve egy hadsereg leverésére. Az ellenséges had a palota előtt várakozott, és már éppen a támadásra készültek, mikor Jakab kinézett a tömlöc ablakán, és megpillantotta őket. Gondolt egyet, előkapta a sípját, s jó nagyot belefújt. A szomszéd uralkodó hadserege tüstént futásnak eredt, és meg sem álltak hazáig, vagy tán még azon túl is szaladtak.

A király hálából szabadon bocsátotta Jakabot, és kinevezte a hadsereg főkapitányának. Azóta se merte senki megtámadni a király palotáját.

Vége

    2017. október
    h k s c p s v
         
     1
    2345678
    9101112131415
    16171819202122
    23242526272829
    3031