Magnólia lovagja

2011. június. 21.

Egyszer régen, távoli birodalomban élt egy gazdag király. Hatalmas palotában élt feleségével, és egyetlen leányával, Henriettával. Henrietta imádott lovagolni. Minden nap kilovagolt a palotából apja birtokára, ami óriási erdőségekből és mezőkből állt.

Egy napon éppen a mezőn lovagolt, mikor a lova megbotlott, és a királylány leesett a ló hátáról. Nagyon megütötte a lábát, még talpra sem bírt állni. Keservesen sírdogált a fűben. Éppen ekkor járt arra egy falusi szegény legény, Kornél. Már kiskorában elvesztette szüleit, azóta magányosan élt. Gyakran kijárt a mezőre sétálgatni, amikor egyedül érezte magát. Ilyenkor lefeküdt a fűbe, felnézett az égre, és a felhőkben gyönyörködött. Mikor meghallotta a királylány sírását, hamar odasietett. Amint a két fiatal tekintete találkozott, rögtön egymásba szerettek.

–   Ki vagy te, gyönyörű leány?

–   Henrietta vagyok, a király leánya. Leestem a lovamról, és nem tudok lábra állni. Kérlek, segíts!

Kornél rögtön karjaiba kapta a lányt, és hazavitte a falujába. Otthon bekötözte a királylány lábát, aztán felültette a lovára, és indultak a palotába. Mikor a palotához értek, Kornél lesegítette a lányt, és elbúcsúzott. Már indult volna, mikor Henrietta így szólt:

–    Várj még! Hogy hívnak?

–   A nevem Kornél.

–   Köszönöm Kornél, hogy segítettél hazajutnom. Mi lenne, ha holnap megint találkoznánk a mezőn?  Elmehetnénk együtt lovagolni!

–   Előbb gyógyuljon meg a lába, kisasszony. Amint jobban lesz, ígérem, eljövök önért.

Így is történt. Henrietta és Kornél minden nap találkoztak, és egyre jobban megszerették egymást. Aztán egy napon, Kornél megkérte a királylány kezét. Henrietta boldogan igent mondott, de apja, a király nem egyezett bele a házasságba, mert úgy vélte, a fiú nem méltó a lánya kezére. Elzavarta Kornélt, Henriettának pedig megtiltotta, hogy a fiúval találkozzon, és bezárta a szobájába. Kornél még sokáig, minden nap várta a királylányt a mezőn, de hiába, a lány nem tudott elmenni. Végül Kornél úgy döntött, nem búslakodik tovább, így hát felkerekedett, és nekiindult a nagyvilágnak.

Már jó messze járt a palotától és a falujától is, mikor egy nagy verem mellett haladt el. A gödörből egy kis törpe próbált kétségbeesetten kijutni, de sehogy sem sikerült neki, mindig visszapottyant. Kornél felkapott egy hosszú faágat, leengedte a verembe, majd így szólt:

–   Kapaszkodj bele az ágba, kis törpe!

A törpe megfogta az ág végét, és Kornél hamar fel is húzta.

–   Köszönöm a segítségedet – szólt a törpe. – Ha te nem jössz, ki tudja, mikor jutottam volna ki a veremből.

–   Igazán semmiség, szívesen tettem. Hanem, áruld el nekem, hogyan kerültél a verembe?- kérdezte Kornél.

A törpe szomorúan lehajtotta a fejét, és elmesélte, hogy ő valójában Magnólia királya. Magnólia egy távoli birodalom, ahová egy napon gonosz ördögök érkeztek. Kirabolták a királyi kincstárat, és az egész birodalom népét törpévé változtatták. Az emberek nagyon megharagudtak a királyra, amiért az nem tudta megvédeni őket, ezért elzavarták.

–   Hát, ez az én történetem. El kellett hagynom a trónt, és nem is térhetek vissza

addig, amíg nem tudok szegény népemnek segíteni.

–   És most merre tartasz? – kérdezte Kornél.

–   Tudod, fiam, van egy jó barátom, egy jóságos boszorkány. Innen hét mérföldnyire lakik. Ő talán képes lesz megtörni a varázslatot. De nem tudom, eljutok-e odáig, mert már nagyon öreg vagyok, és a lábaim nem nagyon bírják a gyaloglást.

–   Emiatt ne bánkódj! Majd én elkísérlek a boszorkányhoz.

–   Igazán megtennéd? – kérdezte csodálkozva a törpe. – Köszönöm, drága, fiam.

Kornél a nyakába ültette a kis törpét, így mentek a boszorkány házáig. Útközben Kornél is elmesélte az ő életének történetét. Már közel jártak a boszorkány házához, mikor megjelent előttük három ördög. A törpe rögtön felismerte őket: ezek változtatták át őt és a népét.

Az ördögök felkapták a törpét, és már indultak volna, de Kornél elébük ugrott:

–   Azonnal engedjétek el! – kiáltotta.

–   Azt már nem! Magunkkal visszük, hogy soha ne tudjon visszaváltozni sem ő, sem a népe. – válaszolták az ördögök vészjósló hangon.

–   Na, majd meglátjuk! – szólt Kornél, s felkapott egy jókora botot. Azzal úgy elverte az ördögöket, hogy még a varázserejük is elszállt, és jajgatva szaladtak hárman háromfelé.

A törpe hálásan megköszönte Kornélnak a segítséget, majd hamar a boszorkányhoz siettek. Magnólia királya és a boszorkány üdvözölték egymást, aztán a király mindent elmondott, ami vele és népével történt.

–    Tudsz rajtunk segíteni? – kérdezte a boszorkánytól.

–   Már hogyne tudnék. Én sokkal nagyobb varázslásokra vagyok képes, mint az ördögök.

A boszorkány elővett egy kis zsákocskát, ami tele volt aranyszínű porral.

–   Ha majd hazatérsz, hints magadra és birodalmad minden lakójára egy csipetnyit ebből a porból, és meglátod, néhány pillanat múlva, újra emberek lesztek.

A király és Kornél megköszönték a segítséget, ezután a fiú hazakísérte a távoli Magnóliába a kis törpét. A hazatérő király mindent úgy csinált, ahogy a jóságos boszorkány mondta: mindenkit behintett az aranyporral, és végül magára is szórt egy keveset. És valóban, pár pillanat múlva, a király és a birodalom összes lakója törpéből újra emberré lett.

Kornél nagyon boldog volt, hogy segíthetett, és már indult volna, mikor a király így szólt:

–   Drága fiam, sosem tudom meghálálni, amit értem és a népemért tettél. De arra

kérlek, fogadd el fele birodalmamat, és maradj itt a palotában.

–   Szívesen segítettem, felség. A fele birodalmadat nem fogadhatom el, de mert

úgysincs hova mennem, szívesen itt maradok a palotában.

–   Rendben van, fiam. Ha nem akarod elfogadni a fele királyságot, nem erőltetem a dolgot. De még ma lovaggá ütlek, mert te vagy Magnólia megmentője, és te leszel Magnólia lovagja.

–   Köszönöm, felség – hálálkodott Kornél boldogan.

Attól a naptól kezdve Kornél a palotában élt, és az egész nép büszke volt hős megmentőjükre. A birodalomban kiváló mesterektől tanulta meg Kornél a bajvívás minden csínját-bínját, és így igazi lovag válhatott belőle.

Kornél már majdnem egy éve élt Magnóliában, mikor eljutott a birodalomba a hír, hogy Henrietta királykisasszonynak férj kerestetik. Kornél rögtön útnak is indult, mert bizony még mindig nagyon szerette a lányt. Elbúcsúzott Magnólia királyától, de megígérte, hogy hamarosan visszatér.

Mikor Henrietta palotájához ért, a kérők hosszú sorban várakoztak a palota előtt. Voltak ott ifjú királyfik, hercegek és lovagok. Kornél éjfekete lovon csillogó, fekete páncélban érkezett, és jól arcába húzta a sisakját, nehogy felismerje valaki. Ám leginkább azt nem akarta, hogy a királylány felismerje, mert Kornél tudni szerette volna, hogy vajon a lány már elfelejtette-e őt.

A kérőknek lovagi tornán kellett bebizonyítaniuk, hogy melyikük a legméltóbb a királylány kezére. A tornát Kornél nyerte meg. Fénylő páncéljában lépett a király és lánya elé.

–   Derekasan helyt álltál a tornán, ifjú lovag! Áruld el a nevedet!- kérte a király.

–   Magnólia lovagja vagyok, felség – válaszolta Kornél.

–    A lovagi tornát te nyerted meg, ezért tiéd a leányom keze.

–   Köszönöm, felség. Örömmel leszek Henrietta kisasszony férje. Remélem, méltó párja leszek – mondta Kornél, aki még mindig nem vette le a sisakját.

Másnap reggel a királyi udvar nagy pompával készült a menyegzőre. Az esküvőn azonban a királylány nem jelent meg. Eltűnt a palotából. A király égre-földre kerestette a lányát, felforgatták az egész palotát, de Henriettát nem lelték sehol. Kornél így szólt a királyhoz:

–   Engedje meg, felség, hogy megkeressem a lányát. Azt hiszem, tudom, hol lehet.

Kornél kilovagolt csillogó páncéljában a mezőre, oda, ahol annak idején először találkozott Henriettával. És valóban, ahogy sejtette, a lány ott ült a fűben, és keservesen zokogott.

Kornél leszállt a lováról, és odalépett hozzá:

–   Mért sírsz, királylány? –kérdezte.

–   Azért a sírok, kedves lovag, mert apám azt akarja, hogy legyek a feleséged. De én nem mehetek hozzád feleségül, mert csak egyvalakit szeretek ezen a világon, Kornélt. De félek, hogy őt sosem látom viszont.

–   Attól ne félj! – mondta Kornél, és levette a sisakját.

Mikor a lány meglátta a fiút, boldogan átölelték egymást.

Kornél megcsókolta, és mialatt visszasétáltak a palotába, elmesélte a lánynak, mi minden történt vele, amióta elhagyta ezt a vidéket.

A király is nagyon meglepődött, hogy Kornél a feketeruhás lovag, és bocsánatot kért tőle, amiért annak idején elzavarta a palotától. Most, hogy látta, a fiú méltó leánya kezére, boldogan beleegyezett a házasságba.

Együtt vonultak be a templomba, hogy végre megtarthassák az esküvőt, ám még mielőtt kimondhatták volna az igent, hatalmas robajjal három ördög tört be a templomba. Vérvörös paripákon érkeztek, és mindegyik lónak a szemében tüzes parázs szikrázott.

Kornél rögtön felismerte őket: ezeket az ördögöket verte meg, mikor megvédte Magnólia királyát.

Egyikük közelebb lépett hozzá, majd így szólt:

–   Azt hitted, te egyszerű földi halandó, hogy megbosszulatlan marad, amit velünk tettél? Ránk senki sem emelhet kezet. Kár volt beleütnöd az orrod Magnólia dolgába, ráadásul nem is tartozott rád. De most már úgy döntöttünk, hogy nemcsak Magnóliát, hanem ezt a birodalmat is leigázzuk. Ideje, hogy megtudd, hogy mialatt te itt a lovagi tornán hősködtél, mi visszatértünk Magnóliába, és mostanra újra mindenki törpévé változott, de immáron nem olyan gyenge varázslatot használtunk, amit egy egyszerű boszorkány is megtörhet. Az új varázslatot már senki sem képes megtörni. Ezt a birodalmat pedig sivár pusztasággá változtatjuk, és minden lakóját örök némasággal sújtjuk.

Ahogy ezt kimondta, a templom egyszer csak eltűnt a fejük fölül, és amíg csak a szem ellátott, sorra tűntek el a házak, egyik a másik után, végül a hatalmas palota is semmivé foszlott. A király dühösen támadt Kornélra, mert látta, hogy minden rossznak ő az okozója, de hiába próbálta letorkolni, egy hang sem jött ki a torkán.

Egyedül a királylány tudott megszólalni, és kétségbeesetten fordult Kornélhoz:

–   Kérlek, segíts nekünk, találj ki valamit!

De szegény fiúnak semmi sem jutott eszébe.

Az ördög így folytatta:

–   A te büntetésed, Kornél, az lesz, hogy végignézheted, mennyi rossznak lettél az okozója – majd egy hirtelen mozdulattal felkapta a királylányt maga mellé a vörös paripára, és ördögi kacajjal nevetve hozzátette: – a királylányt pedig magunkkal visszük. Mielőtt Kornél bármit is tehetett volna, hogy ezt megakadályozza, a következő pillanatban a három ördög eltűnt a szeme elől, és nem maradt más előtte, csak a reménytelen pusztaság, és a néma emberek szomorú tekintete, mellyel kérdőn bámultak rá.

Kornél magába roskadva zuhant a földre. Ezernyi gondolat kavargott a fejében arról, hogy mit csinált jól, és mit rosszul, hogy mért is kellett neki megmentenie a törpét, hogy hiába mentette meg, mert már  Magnólia népe újra el lett varázsolva, hogy mért tért vissza ebbe a birodalomba, és hogy tönkretette ezeknek az embereknek is az életét, és hogy elveszette Henriettát, és még hosszasan sorolhatnám…

Ám a következő gondolata az volt, hogy ha már mindaz, ami történt, az ő hibája, nem tehet mást, minthogy megpróbálja helyrehozni. Odalépett a királyhoz, aki még mindig dühösen meredt rá:

–   Bocsásson meg, felség, bár tudom, lehetetlent kérek. De megígérem, hogy addig nem nyugszom, míg meg nem töröm a varázslatot, és vissza nem térek Henriettával.

Ezután Kornél felült a lovára, és Magnólia felé vette az irányt, úgy gondolta, csak az ottani király tudhat bármit is ezekről az ördögökről. Sebesen vágtatott, mert tudta, hogy a király és a népe nem sokáig fog életben maradni ebben a nagy pusztaságban. Nem volt idő leülni, és gondolkodni, mihamarabb cselekednie kellett. Éjfél körül ért Magnóliába. Minden sötét volt, és csendes. Leszállt a lováról, hogy körülnézzen, és megkereshesse a királyt. A palotában fényt látott, hát odasietett. Belépett a trónterembe, ahol éppen nagy tanácskozás folyt, hatalmas ricsaj közepette, mert a törpévé változtatott emberek állandóan egymás szavába vágtak: az ördögökről, a varázslatról, a királyukról beszéltek, és hogy miképp lehetne módot találni arra, hogy újra emberek lehessenek. Aztán észrevették Kornélt, rögtön odasereglettek köré, dühösen körbeállták, majd egyikük így szólt:

–   Jó, hogy jössz, ifjú barátunk! Tán csak nem azért jöttél, hogy saját szemeddel láthasd, mit tettél velünk? – kérdezte gúnyos hangon a törpe. – Bizonyára tudod, hogy az ördögök ismét itt jártak, és felvilágosítottak minket, hogy minden rossz, ami velünk történik, az neked köszönhető, mert kéretlenül beleavatkoztál a dolgukba.

–   De hát ez nem igaz! – szabadkozott Kornél. – Hiszen amikor titeket először elvarázsoltak, én még nem is ismertem ezt a birodalmat, és én voltam az, aki segített a királyotoknak, hogy ellenszert hozhasson.

–   A királyunkat hiába említed, ő is megkapta méltó büntetését. A várbörtönbe zártuk, és ott is marad élete végéig.

–   Ezt nem tehetitek! – kiáltott Kornél. – Talán ő az egyetlen, aki segíthet nektek visszaváltozni.

–   Az ördögök megmondták, hogy ezt a második varázslatot már senki sem törheti meg, és ha semmi reményünk arra, hogy újra emberi alakot ölthessünk, legalább törpeként szeretnénk békében élni. Ha újra tennénk bármit is az ördögök ellen, visszatérnének, és talán még szörnyűbb dolgot művelnének velünk.

–   De most nem csak rólatok van szó! Az én országomat és népemet is elvarázsolták. Ha nem segítetek, akkor hamarosan éhen vesznek a pusztaságban.

A törpék összedugták a fejüket, halkan sutyorogtak-tanácskoztak. Egyikük elment, majd hamarosan egy pohár itallal tért vissza, és hamiskás mosollyal átnyújtotta Kornélnak:

–   Ezt idd meg, lovag! Bizonyára megszomjaztál a hosszú úton.

Kornél megköszönte, felhörpintette a folyadékot, mert bizony nagyon szomjas volt már, de rögtön ezután ájultan a földre zuhant. Mikor felébredt a várbörtönben találta magát leláncolva. Kiabálni kezdett, mire néhány törpe érkezett a börtönrácshoz. Kornél kérdőn nézett rájuk:

–   Mért kötöztetek meg? Én vagyok az egyetlen, aki talán segíthet rajtatok!

–   Már megmondtuk, hogy nem akarjuk, hogy bárki is segítsen rajtunk, különben is, te már elég bajt hoztál a fejünkre. Szépen itt maradsz te is a börtönben, a királyunkkal együtt, így nem okozhatsz több galibát.

Kornél hiába kérte őket, hogy engedjék szabadon, a törpék szó nélkül otthagyták.

–   Minden hiába, fiam. Úgysem hallgatnak meg téged. – szólalt meg a magnóliai király, aki eddig csendesen kuporgott a sarokban megkötözve. Kornél dühösen meredt rá:

–   Eddig még egyszer sem bántam meg, hogy annak idején kisegítettem abból a veremből, és elkísértem a boszorkányhoz, de most már sajnálom, hogy megtettem. Ha tudtam volna, hogy ennyi bajt hozok a fejemre és azokra, akiket szeretek, messze elkerültem volna Magnóliát. De már késő ezen sajnálkozni, ami történt, megtörtént. Ugyanakkor hálával is tartozom felségednek, mert ön tett lovaggá, és itt Magnóliában sok mindent tanulhattam. Kérem, mondja el nekem az igazságot ezekről az ördögökről! Mért gyűlölik annyira ezt a birodalmat, hogy bosszúból képesek még egy másikat is tönkretenni? Nem hiszem, hogy puszta szórakozásból varázsolták el önt és a népét.

A kis törpe szomorúan lehajtotta a fejét, majd Kornélra pillantott:

–   Rendben van, fiam, elmesélem, mi történt. Igazán megérdemled, hogy megtudd

az igazságot. Magnólia pontosan a Pokol egyik bejárata fölé épült. Persze, mikor a birodalom épült, akkor mi még nem tudtuk ezt. Egy napon követek érkeztek az alvilági birodalomból, hogy megtudakolják, mi a szándékunk azzal, hogy pont ide építettük a városunkat. Én elmeséltem, hogy fogalmunk sem volt erről, és nincsenek ellenséges szándékaink. Ők el is hitték ezt nekem, és megegyeztünk, hogy egyikünk sem fogja háborgatni a másik birodalmát. Volt azonban egy kis ördögfi, aki egy titkos ajtón keresztül gyakran átjárt a mi világunkba. Ő más volt, mint a többi ördög, nem volt annyira csúf, és kifejezetten kedves volt. Hamar összebarátkozott a fiammal, jól megértették egymást. Nemrég azonban különös dolog történt. A kis ördögöt ismeretlen betegség támadta meg, hiába próbáltunk rajta segíteni: meghalt a palotában. A fiam végig ott volt mellette, aztán mikor beléptem hozzájuk a szobába, mindkettőnek hűlt helye volt. Azóta sem találtam rá a fiamra, senki sem látta azóta. Én nagyon öreg vagyok, ő pedig nemrég töltötte be a huszonegyedik születésnapját, immáron tehát már neki kellene uralkodnia Magnóliában. Miután a kis ördög és a fiam eltűntek, másnap megjelentek az a három ördög, akikkel már te is találkoztál. Rettenetesen mérgesek voltak, kiderült, hogy az ördögfi az ő testvérük volt. Minket okoltak az ismeretlen betegség miatt, azt mondták, hogy biztosan tőlünk, emberektől kapta el a halálos kórt. Ezután változtattak át minket törpévé. A történet folytatását pedig már te is tudod.

–   Nem lehetne valahogy jóvátenni a kis ördög halálát? -kérdezte Kornél. – Nem próbáltátok kiengesztelni az ördögöket?

–   Jaj, dehogynem, fiam! De hajthatatlanok voltak. Semmivel sem lehetett helyrehozni a történteket.

–   Kérem, felség, mondja meg, hol van az az ajtó, amely az ördögök birodalmába vezet. Nekem feltétlenül le kell oda jutnom!

–   Az túl veszélyes lenne, Kornél –intette a törpe. –Különben sem olyan egyszerű egy magadfajta földi embernek az átjutás.

–   Hát nem érti, hogy ez az egyetlen esélyünk, hogy segítsünk az embereken? Kérem, győzze meg a magnóliaiakat, hogy engedjenek el engem, abból semmi bajuk sem származhat, ha én odaveszek az ördögök birodalmában, de legalább adnak egy lehetőséget, hogy mindent jóvátegyünk.

A királyt meggyőzték Kornél szavai, így hát beleegyezését adta az úthoz. Magához hívatta a törpéket, akiknek hosszasan ecsetelte, hogy nem származhat káruk abból, ha Kornélt elengedik az Alvilágba, és mivel azok amúgy is mérgesek voltak rá, úgy döntöttek, hogy elengedik az ördögökhöz. Ha odavész, hát odavész! Legalább többé nem az ő gondjuk. Így hát kiengedték őket a tömlöcből.

A király elkísérte Kornélt a titkos ajtóhoz, ami a palota alagsorában állt. Mellette a falon egy kis polcon egy palack  volt, benne különös, ezüstös folyadékkal, és egy kis pohár. A törpe kérte Kornélt, hogy vegye le neki az üveget, és a poharat is, majd az ezüstös folyadékkal teletöltötte a poharat, és átnyújtotta neki:

–   Jól figyelj rám, Kornél. Ha ezt a folyadékot megiszod, azon nyomban meghalsz, a tested és a lelked elválik egymástól. De ne félj, nem állandó a hatása, azonban csak így juthatsz át az Alvilágba. Egyedül a lelked képes túlélni ezt az utazást, a tested rögtön elégne a nagy forróságban. Ezt a folyadékot még a kis ördögfi ajándékozta a fiamnak, és ő nekem is elmondta az ital titkát. Sajnos csak egy adag ital maradt, és ez azt jelenti Kornél, hogy a lelked és a tested tíz óra múlva újra egyesülni fog, és ha ez a Pokolban történne meg, akkor ott a biztos halál vár rád. Ezért még az idő lejárta előtt vissza kell térned. Nem tudom, mi a terved, de remélem, sikerrel jársz, sok szerencsét hozzá!

Kornél megköszönte a segítséget, felhörpintette a folyadékot, és a következő pillanatban élettelenül esett össze. Pár perc múltán egy halovány, árnyszerű alak szállt fel a testéből: Kornél lelke volt az. Anélkül, hogy kinyitotta volna a titkos átjáró ajtaját, egyenesen keresztüllépett rajta, és már bent is találta magát az ördögök világában. Kopasz sivárság fogadta, mindenütt fekete, üszkös sziklák hevertek, felette fekete égbolt tátongott. Alatta a földön itt-ott hatalmas repedések értek egymásba, és belőlük egyfolytában óriási lángnyelvek csaptak fel. Kornél tudta, hogy borzasztó lehet a forróság, de ő ebből nem érzett semmit. Ügyesen kerülgette ki a fellobbanó lángokat, gyorsan haladt, szinte suhant a talaj felett.

Ahogy haladt előre, egyszer csak észrevette, hogy a földön vakondtúrásszerű kis dombocskák emelkednek mindenfelé. Megállt az egyik mellett, és bekukkantott. Olyan sötét volt odabent, hogy semmit sem látott. Aztán a háta mögül egy fura, vékonyka hang ütötte meg a fülét:

–   Hát, te meg mit keresel?

Kornél hátrakapta a fejét, és egy kicsinyke fekete lényt pillantott meg. Nem lehetett nagyobb a kisujjánál, lába nem volt csak egy keze, és egyetlen gömbből állt a teste, amin csak a két szeme világított , és parányi kis fekete szájával beszélt.

–   Nem hallottad, mit kérdeztem? – szólította meg újra Kornélt.

–   Dehogynem – válaszolta. – Csak még sosem láttam ilyen furcsa kis élőlényt.

A beszélgetésre pillanatok alatt ezernyi hasonló feketeség bújt elő a föld alatti lyukakból, úgyhogy Kornél hamarosan csak egy kis pont volt a fekete „tenger” közepén.

–   Kik vagytok? – kérdezte tőlük. – Azt hittem, hogy itt csak az ördögök élnek.

–   Ó, nem! Bár az igaz, hogy körülbelül tízezer esztendeig ez valóban csak az ördögök birodalma volt, de akkor létrejöttünk mi. A mi testünk csak hamuból és koromból áll, ezért neveznek minket kormocskáknak. Csakis ilyen forró, füstös éghajlaton vagyunk életképesek. De te még mindig nem mondtad meg, mi járatban errefelé.

–   Azért jöttem, hogy megtaláljam azt a három ördögöt, akik elvarázsolták Magnólia népét, és sivataggá változtattak a menyasszonyom királyságát is. Talán nem kellene ezeket elmondanom nektek, lehet, hogy ti is az ördögök szövetségesei vagytok. –mondta Kornél bizalmatlanul.

A kormocskák nagy nevetésben törtek ki:

–   Még hogy mi? Az ördögök barátai? Nem dehogy! Tízezer éve utáljuk egymást, úgyhogy, tulajdonképpen ősi ellenségeknek is nevezhetsz minket.

–   Szóval olyanok vagytok, mint macska és egér?

A kormocskák értetlenül néztek rá:

–   Mi az a macska? És mi az, hogy egér? – kérdezték.

Kornél megrázta a fejét:

–   Ez most nem fontos. De az már sokkal inkább, hogy ha ellenségei vagytok az ördögöknek, akkor biztosan harcolni is szoktatok egymással, tehát kell hogy legyen valamilyen fegyveretek ellenük.

–   Van is, de nem olyan fegyver, ami elpusztítja őket, viszont csapdába ejthetők vele.

–   Mutassátok meg, kérlek!

Az egyik kis kormocska sietve elgurult az egyik föld alatti lyukba, majd kisvártatva egy kis átlátszó, gömb alakú kapszulával tért vissza, ami alig volt nagyobb a tenyerénél.

Kornél meglepetten nézte:

–   Ez lenne a fegyveretek ellenük? Nem látszik túl hatásosnak. Hogy működik?

A kis feketeség felemelte a kezében lévő gömböt, majd teljes erőből Kornélnak dobta. A következő pillanatban Kornél hirtelen azt sem tudta, hol van: körülötte a kormocskák hatalmasnak tűntek, ő pedig nagyon pici volt, és úgy érezte magát, mintha egy kis üveggömbbe lenne bezárva. Aztán rádöbbent: a kicsi üvegkapszulában van!

Ezután a kis kormocska a tenyerébe vette, majd odament az egyik sziklarepedéshez, ahonnan folyamatosan hatalmas lángok csaptak elő, és belehajította Kornélt, úgy ahogy volt, kapszulástól. Ahogy a lángnyelv elérte a kis gömböt, a következő pillanatban Kornél már a kis kormocska mellett találta magát, eredeti nagyságában.

–   Hű! Ez valóban érdekes fegyver. Nem halálos, de legalább egy kis időre meg lehet fékezni vele az ördögöket.

–   Halálos fegyver is válhat belőle, mert ha rátaposol a kapszulára, miközben van bent valaki, akkor az rögtön szörnyethal. Csak mi túl kicsik és gyengék vagyunk ahhoz, hogy eltapossuk.

–   Hogy találtátok fel?

–   Nem kellett feltalálnunk. Ezekben a gömbökben fejlődünk születésünk pillanatáig. Teljesen véletlenül fedeztük fel, hogy ezek segítségével egy ideig csapdában tarthatóak az ördögök.

–   És még nem használták ellenetek?

–   Ellenünk hatástalan, de sajnos gyakran előfordul, hogy el-elcsennek a mi készleteinkből, mert néha egymás ellen is használják a kapszulákat.

–   Igazán hálás lennék, ha adnátok belőle jó párat, magammal vinném őket, hogy az ördögök ellen használhassam.

–   Szívesen adunk neked, bármennyit kérsz. Aki az ördögök ellensége, az a mi barátunk!

A kormocskák megtömtek egy kis zsákot a kapszulákkal, majd végezetül útba is igazították Kornélt, hogy merrefelé menjen, ha találkozni akar az ördögökkel.

Kornél gyorsan haladt, hamarosan el is érte a hatalmas ördögvárat, ami cseppet sem hasonlított várhoz, inkább egy hatalmas sárkányt formázott. Kornél próbálta meglelni a bejáratot, a fal mellett suhant, amin kisebb-nagyobb kerek nyílások tátongtak. Az egyikből fény szűrődött ki, és ahogy közelebb ment, egy beszélgetésre lett figyelmes. Bekukucskált a kis nyíláson át. Egy fiatal ördögöt pillantott meg, amint éppen ezüstös folyadékot töltött egy pohárba, majd egy rácshoz lépett, és odanyújtotta a poharat. A rácson túlról egy hang sürgette:

–   Kérlek, igyekezz! Kezd melegem lenni! – aztán egy kéz nyúlt ki az italért, majd hallani lehetett, ahogy valaki felhörpinti a folyadékot a pohárból. Kis idő múlva Kornél ismét megpillantotta a kezet, amely visszanyújtotta a poharat az ördögnek, de már nem olyan volt, mint amilyennek az imént látta. Halovány lett, és áttetsző.

–   Köszönöm – hálálkodott a hang.

–   Nem kell mindig megköszönnöd –válaszolta a kis ördög. – Bár többet tehetnék. De tudod, hogy sosem mernék szembeszállni a testvéreimmel, annyira gonoszak.

A rács mögül reménytelen sóhajtás hallatszott. Az ördög szomorúan nézett be a rácson:

–   Most is édesapádra gondolsz? –kérdezte.

–   Igen. Nem tudom, mi történt velük, mióta eltűntem Magnóliából.

Erre a szóra Kornél felkapta a fejét. Egész lelke összerezzent a felismeréstől: az a valaki, akit itt bezárva tartanak nem más, mint Magnólia királyának a fia. A kis ördög pedig nem lehet más, mint a másik háromnak az öccse. De a látottakból és hallottakból tudta, hogy egyiküktől sem remélhet segítséget: a királyfi rettentően le van gyengülve, a kis ördög, pedig nem mer szembeszállni a fivéreivel, akik biztosan azt hiszik, hogy a király fia már régen halott. Nem tudják, hogy az ördögfi titokban azzal az ezüst folyadékkal itatja, ami távol tartja a testét a lelkétől, és így a halálos forróságtól menti meg.

Azonban Kornél ideje is egyre fogyott, nem volt sok ideje gondolkodni, átsuhant a falon, és a szobában termett az ördög nem kis meglepetésére, majd hamarjában előkapott két kis kapszulát. Az egyiket az ördögnek, a másikat a királyfinak hajította, akik egy csapásra a kis gömbök foglyai lettek. Kornél berakta őket a zsákba, majd egyenest a három ördög keresésére indult, és hamarosan rájuk is akadt. Amikor azok megpillantották, egyikük azonnal felkapta hatalmas, villás végű botját, és Kornél felé hajította. Ám nem ért cél vele, mert a fiú testetlen lelkén egyszerűen átrepült a villás dárda, anélkül, hogy kárt tett volna benne. Az ördögök egy pillanatra meglepődtek, aztán egyikük kaján vigyorral szólította meg:

–   Milyen ostoba vagyok. Hiszen, már rég meghaltál volna ebben a birodalomban, ha a tested is jelen lenne. Nyilván te is felfedezted az ezüst folyadék titkát. De bizonyára te is tudod, hogy a folyadéknak nincsen állandó hatása, úgyhogy nem is kell megerőltetnünk magunkat, hogy megöljünk. Megvárjuk, míg letelik az idő, de addig is, reméljük nem bánod, ha a mi vendégszeretetünket fogod élvezni.

Ezután intett a másik kettőnek, hogy fogják el. Kornél ismét elővett két kapszulát, és az ördögöknek dobta, majd habozás nélkül agyontaposta őket.

A harmadik ördög iszonyatos dühvel hördült fel:

–   Mit tettél, te szerencsétlen? Ezért megfizetsz!

Kornél tartott a markában egy harmadik kapszulát is, és már csak a megfelelő pillanatra várt, hogy az ördög felé hajíthassa, mikor ellenfele nem várt mozdulatot tett: lassan egy kis kapszulát vett elő a köpenyéből, majd vésztjósló mosollyal Kornél felé mutatta:

–   Látom, az ezüst folyadék után, már azt is felfedezted, hogy hogyan működnek ezek az okos kis üveggömböcskék. Látod, az én tenyeremben is van egy. De, ne félj, ezt nem neked tartogatom. Ugyanis, már foglalt. Ha jobban megnézed, fel is ismerheted, hogy kit rejt. – Kornél túl messzire állt tőle, nem láthatta. – Nem ismered fel? Segítek: egy gyönyörű királylány van benne!

Kornél megremegett: Henrietta volt a kapszulában. Az ördög így folytatta:

–   Elnémultál a meglepetéstől, ugye?

Kornélnak egy pillanatra valóban elakadt a szava. Az ördög letette a kapszulát a padlóra, és már emelte a lábát, hogy eltapossa, mikor Kornél így szólt:

–   Várj! Nálam is van valaki, aki a te szívednek kedves. Annyira, hogy amikor azt hittétek a testvéreiddel, hogy meghalt, bosszút álltatok Magnólián. Csakhogy valójában nem is halt meg, és talán nem is volt igazán beteg. De jó ürügy volt arra, hogy elvarázsoljátok azt a népet, akik hívatlanul a ti birodalmatok fölé építették a sajátjukat. – Kornél az ördög felé mutatta a kis gömböt. – Két testvéreddel már végeztem. A harmadik ebben van. Ha bármi baja lesz a királylánynak, akkor ezt is eltaposom, de még megmentheted az életét, ha ide adod a lányt.

–   Azt hiszed, hogy fenyegethetsz engem?

–   Most majd elválik, hogy érdekel-e a testvéred sorsa! – kiáltott Kornél, és teljes erejéből a fal felé hajította a kapszulát. Az ördög a fal mellett termett, és elkapta a gömböt, mielőtt az széttörhetett volna. Kornélnak ez az idő elég volt ahhoz, hogy felkapja a földről a királylányt rejtő kapszulát, majd hamarjában átsiklott a falon, és a kormocskák földje felé sietett, hogy onnan a titkos ajtón át visszajusson a felszínre.

Az ördög a nyomában volt, parázsszemű paripáján vágtatott a fiú után. A kormocskák földjén az ördög utolérte Kornélt. Leszállt a lóról, majd egyet tapsolt, mire a körülöttük lévő repedések a forró talajon elkezdtek egyre csak nőni és nőni, végül olyan szélessé váltak, hogy egészen messze került tőlük a titkos átjáró. Csak egy hatalmas szakadék tátongott előttük, aminek az alján borzasztó lángtenger kavargott

Ekkor azonban előgurultak a kormocskák a rejtekhelyükről, Kornélnak akartak segíteni. Az ördög egyetlen fújásával odébb söpörte a kis lényeket. Szerencsétlenségére, egy pillanatra nem figyelt oda Kornélra, és mire ismét az ifjúra fordította tekintetét: már késő volt. Kornél egy kapszulát hajított feléje, és az ördög csapdába került. Éppen agyon akarta taposni, mikor egyszer csak hatalmas forróságot kezdett érezni a talpa alatt. A zsákjába tette a kapszulát, és azt a gömböt is, amiben az ördögfi volt bezárva. Kezdett elmúlni az ezüst folyadék hatása, már képtelen volt repülni, pedig a szakadékon másként nem volt képes átjutni. A hőség egyre fojtogatóbb volt, Kornél egészen elgyengült, a földre rogyott. A kis kormocskáknak azonban nem kellett több. Hamar összekapaszkodtak a szakadék fölött, saját testükből alkottak hidat Kornélnak, aki minden erejét összeszedve átkelt rajtuk, és az utolsó pillanatban – még mielőtt a teste és lelke újra egyesült volna – elérte a titkos ajtót, búcsút intett, és köszönetet mondott a parányi, fekete lényeknek, majd bezárta maga mögött az ajtót.

Magnólia királya ott várta, ahol elbúcsúztak. Kornél a fáradtságtól fújtatott egyet, és boldog volt, hogy sikerült visszatérnie, de aztán ránézett a királyra, és csalódottan hajtotta le a fejét: a király még mindig törpe volt. Kornél azt gondolta, hogy az ördögök halála majd megtöri a varázslatot. De nem így történt.

–   Meséld el, fiam, mi történt odaát! – szólt a király.

Kornél töviről-hegyire elbeszélte a történteket. Éppen a kapszulákat akarta megmutatni, mikor a törpék dühösen rájuk rontottak.

–   Szóval visszatértél az ördögök földjéről, de mi még mindig el vagyunk varázsolva. Teljesen haszontalan volt az utad, nem értél el semmit. Az ördögök már biztosan úton vannak, hogy végleg leszámoljanak velünk.

–   Az ördögök már nem árthatnak nektek. – szólt Kornél.

Elővette a zsákjából a kapszulákat, amibe az ördögöket zárta, és megmutatta a törpéknek. Azok nem győztek ámuldozni a csodálkozástól.

–   De mi mért nem változtunk még vissza? – kérdezte egyikük.

–   Ezt sajnos én sem értem. –felelte Kornél.

A fiú azt kérte a törpéktől, hogy rakjanak egy hatalmas tüzet, és ők meg is tették, amit Kornél kért. Odalépett a tűzhöz, és így szólt a királyhoz:

–   Most figyeljen, felség, mert egy meglepetést tartogatok az ön számára. – azzal elővett a zsákjából azt a kapszulát, amibe a királyfi lett bezárva, aztán a tűzbe dobta. Egy szemvillanás múlva a királyfi ott állt mellettük teljes életnagyságban. Igaz kissé sápadt volt és sovány, nem tett jót neki, hogy több mint egy évig a lelke el volt választva a testétől, de azért nagyon boldog volt, örült a visszatérésnek. Igaz, nem kis megrökönyödést okozott neki, hogy népét és apját törpeként kellett viszontlátnia.

Másodjára Henriettát szabadította ki Kornél. A királylány boldogan ölelte át a fiút.

Kornél tudta, hogy mindenképpen ördögi segítségre lesz szükség ahhoz, hogy megtörjenek a gonosz varázslatok, de nem szívesen szabadította volna ki egyik ördögöt sem a kis üveggömbökből. Végül a királyfi unszolására a kis ördögfi lett kiszabadítva, mert biztos volt benne, hogy különös barátja nem fogja bántani őket, és erről Kornélt is meggyőzte. A fiatal ördög valóban nem akart ártani nekik, és mivel ő is birtokában volt azon képességeknek, mellyel bátyjai varázsolni tudnak, hamar visszaváltoztatta Magnólia népét emberekké.

Kornél megkérte az ördögfit, hogy kísérje el őt Henrietta királyságába is. Bizony volt nagy öröm, mikor Kornél hazatért a királylánnyal.

–   Megígértem, felség, hogy nem térek vissza Henrietta nélkül. – Ezekkel a szavakkal üdvözölte Kornél a királyt. – És hoztam valakit, aki újra pompás birodalommá változtatja ezt a pusztaságot.

Az emberek először megijedtek az ördögtől, de mikor a királyság ismét régi pompájában virított, nagyon hálásak voltak. Kornél visszakísérte az ördögfit Magnóliába, ahol a kis ördög végső búcsút vett barátjától, a királyfitól:

–   Én nem tartozom ebbe a világba. Bár örülök, hogy megismerhettelek, de a barátságunk sok szenvedést, és két fivérem halálát okozta. Csak arra kérlek, Kornél, add vissza a testvéremet őrző kapszulát. Ígérem, nem fog háborgatni többé benneteket. A Magnólia alatti titkos átjárót pedig örökre elpusztítom, így soha többé nem léphetünk át egymás világába.

Kornél átadta a kapszulát az ördögnek, aki eltűnt a szemük elől. Soha többé nem látták.

Magnólia királya rettentően büszke volt hős lovagjára. Ragaszkodott hozzá, hogy a lovag esküvője Henriettával Magnóliában legyen megtartva. Így is lett. Az boldog pár a menyegző után Magnóliában maradt, a király csodaszép kastélyt építetett Kornél tiszteletére. És tett még valamit: új címert készíttetett a birodalom számára, egy olyat, amelyen Kornél arcképe is helyet kapott, mint Magnólia hős lovagja és örökös védelmezője.

Vége

 

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031