Itt már csak a Csoda segít!

2011. június. 21.

Réges-régen, távoli birodalomban élt egyszer egy király, akinek volt két csodaszép leánya. A kisebbiket Líviának, a nagyobbikat Lillának hívták. Nagy boldogságban éltek, és az egész birodalomban is béke uralkodott.

Egy napon a király katonái eszeveszetten rohantak a trónterembe, és ezt kiabálták:

–   Felség, három hatalmas óriás közeledik a palota felé!

A király is nagyon megijedt, és parancsba adta katonáinak, hogy űzzék ki a betolakodókat a birodalomból. De az óriások könnyedén söpörték el az útjukból a katonákat. A három óriás megállt a palota előtt, és egyikük így szólt:

–   Jöjjön ki, felség!

A király riadtan nyitotta ki a trónterem ablakát, és kinézett.

Az óriás így folytatta:

–   Ha nem adsz nekünk egy zsák aranyat, elvisszük a két leányodat.

A király nagyon megrémült. Azonnal a királyi kincstárba szaladt, kinyitotta, és elővett egy zsák aranyat. Átadta az óriásoknak, és azok el is mentek. A király kissé megnyugodott, de ez a nyugalom nem tartott sokáig. Másnap ugyanis az óriások ismét eljöttek, és így szóltak:

–   Ha nem adsz nekünk még egy zsák aranyat, magunkkal visszük a két királylányt.

A király nem tehetett mást, újra elővett a kincstárból egy arannyal teli zsákot, és az óriásoknak adta. Az óriások elmentek a zsákkal, de másnap újra eljöttek. És ez így történt másnap, harmadnap, negyednap és így tovább. A király nagyon félt, mert a zsákok egyre fogytak a kincstárból, és egy nap az óriások magukkal vitték az utolsó arannyal teli zsákot is. De a király jól tudta, hogy azok másnap is eljönnek, és ha nem ad nekik aranyat, elviszik két lányát. A két királylányt bezárta a toronyba, és az ajtó elé állította őrségbe legjobb katonáit.

Bizony jött is másnap a három óriás, és a király már nem tudott mit adni nekik.

–   Megmondtuk, hogy ha nem adsz aranyat, elvisszük a lányaidat!

Sorra kinyitották a palota összes ablakát, és benéztek rajtuk, hogy merre vannak a királylányok. Végül, mikor nem találták őket, benéztek a toronyba, ahol rájuk is leltek. A katonák hiába hadonásztak kardjukkal az óriások felé, azok benyúltak a torony ablakán, kivették Líviát és Lillát, és magukkal vitték őket.

Hát, a király azt sem tudta mitévő legyen. Mert azt látta, hogy a katonái nem bírnak el az óriásokkal. Nem volt más hátra, kihirdette a birodalomban, és más távoli tájakon is, hogy azé lesz a fele birodalom, aki visszahozza a lányait.

Nem sokkal később két királyfi jelentkezett. Egyikük, egy magas, kövérkés ifjú volt, a napnyugati király fia, a másik egy alacsony, vékony dalia, a napkeleti király fia. Régi barátság fűzte őket egymáshoz, és gondolták, hogy együtt erednek az óriások nyomába. A király áldását adta rájuk, sok szerencsét kívánt, és a két királyfi nekivágott az útnak.

Már jó messzire voltak a palotától, és épen egy kis falucskán haladtak keresztül, mikor rájuk sötétedett. Betértek egy kis fogadóba, és ott töltötték az éjszakát. Reggel aztán, már indultak is volna tovább, de a napnyugati király fia látta a barátján, hogy nem nagyon akaródzik neki elindulni.

–   Mi a baj, barátom? Olyan lassan készülődsz, hogy sose érjük el az óriások tanyáját.

–   Hát, tudod, szörnyű álmom volt az éjjel! Azt álmodtam, hogy az óriások agyontapostak minket. Azt hiszem, nem volt jó ötlet vállalkozni erre az útra, mert én bizony félek szembeszállni a három óriással.

A napnyugati király fia elgondolkozott, majd így szólt:

–   Talán igazad van, barátom. Már én is megbántam a dolgot, nem hiszem, hogy végezni tudnánk az óriásokkal, inkább ők végeznének mivelünk. De nem futamodhatunk meg szégyenszemre. Mit szólna a király?

–   Tudod, én már kitaláltam valamit.

A két királyfi elment a kis falucska kovácsához megpatkoltatni a lovaikat. Útközben a napkeleti király fia elmondta a tervét a barátjának. Míg a kovács dolgozott, a két királyfi az utcát kémlelte, és sorra nézték a legényeket. Aztán szemügyre vették azt a két legényt, akik a kovácsműhelyben dolgoztak. Éppen két hatalmas vaskardot készítettek. A Napkeleti király fia odalépett a kovácshoz, és megkérdezte:

–   Ki az a két erős legény, aki önnél dolgozik?

A kovács elmosolyodott:

–   Az a két szép szál legény? –kérdezte. –Ők az én fiaim. Bence és Sámuel.

A két királyfi odament a fiúkhoz.

–   Szeretnétek kapni egy zsák aranyat?- kérdezték.

–   Már hogyne szeretnénk –válaszolták.

–   Nos, csak egy dolgot kell tennetek – mondta a napkeleti király fia. – Két csodaszép leányt elrabolt három gonosz óriás. De ezek az órások nemcsak leányrablók, hanem tolvajok is. Rengeteg zsák lopott aranyuk van. Hozzátok el nekünk a lányokat, és a zsákokat is, és cserébe kaptok egy teli zsák aranyat.

A fiúk felnyergelték lovukat, magukhoz vették a két hatalmas vaskardot, és elindultak az óriások tanyájára. A két királyfi pedig visszatért a fogadóba, ettek-ittak, és úgy várták, hogy a két legény visszatérjen.

A kovács fiai éjjel- nappal lovagoltak, hegyen-völgyön át, míg végül három nap múltán megérkeztek az óriásokhoz. Éjszaka volt, mikor odaértek, és a három óriás mélyen aludt.

Odaléptek az alvó óriásokhoz, előkapták a vaskardokat, és egy nyisszantással levágták két óriásnak a fejét. De sajnos a harmadik felébredt, és már majdnem agyontaposta őket dühében, mikor Bence elkiáltotta magát:

–   Itt már csak a csoda segít!

Ebben a pillanatban egy gyönyörű, vakítóan szikrázó tünemény jelent meg előttük, ráfújt egyet az óriásra, és az semmivé foszlott.

A két fiú csodálkozva bámult.

–   Ki vagy te? –kérdezte Bence.

–   Tudod jól, hisz te szólítottál. Én vagyok a Csoda. Nagyon bátrak vagytok, de legközelebb legyetek óvatosabbak!

A két fiú megköszönte a segítséget, a Csoda pedig átadott Bencének egy sípot, és így szólt:

–   Ha legközelebb bajba kerültök, fújjátok meg ezt a kis sípot, és én rögtön ott leszek, hogy segítsek. – Azzal egy szempillantás alatt eltűnt.

Nem messze tőlük egy kis házikó állt. Bence és Sámuel bementek. Ott volt az összes arannyal teli zsák. A sarokban pedig egy ágyon aludt a két királylány, olyan mélyen, hogy fel sem ébredtek. A két fiú odalépett az ágyhoz, és csak nézték a két csodaszép leányt. Első pillantásra beléjük szerettek.

A kunyhó mellett állt két szekér. Az egyikre felrakodták az összes zsákot, a másikra óvatosan odafektették a két alvó leányt is. Befogták a szekerek elé a lovakat, és hazaindultak.

Mikor hazaérkeztek, a két királyfi tátott szájjal bámult csodálkozva, mert nem gondolták volna, hogy a két fiú túléli az óriásokkal való találkozást. Útközben a királylányok is felébredtek. Bence és Sámuel lesegítették őket a szekérről. A két leánynak nagyon megtetszettek a kovács fiai, de még mielőtt szólhattak volna egy szót is, ott termett a két királyfi, és bekísérték a királylányokat a fogadóba. Lilla és Lívia azt hitték, ők mentették meg őket, és nem győztek hálálkodni, amiért elhozták őket az óriásoktól.

A kovács fiai megkapták a zsák aranyat, és boldogan vitték haza. Később visszatértek a fogadóba, és véletlenül meghallották a két királyfi beszélgetését. A királylányokról beszéltek, és a fél birodalomról, amit a király ígért annak, aki kiszabadítja lányait. Bence és Sámuel rögtön rájöttek, hogy a két gyáva királyfi rászedte őket.

Megvárták a fogadó előtt a két királyfit. Amikor azok látták, hogy a kovács fiai mindent tudnak, féltek, hogy lelepleződnek, és nem kapják meg a jutalmat. Egy óvatlan pillanatban leütötték a két fiút, betették őket egy szákba, a zsák száját alaposan összevarrták, aztán kimentek az erdőbe, és elásták őket jó mélyre.

Ezután visszasiettek a fogadóhoz, és azon nyomban visszaindultak a királyhoz két lánnyal, meg a teli szekérrel.

A király sírva fakadt örömében, mikor viszontlátta lányait. Rögtön nagy ünnepséget csapott a két királyfi tiszteletére. Éjszakára elszállásolta őket a vendégszobában, és azzal kívánt jó éjszakát, hogy az ígért fele birodalom holnaptól már az övék

Hamarosan magához tért Bence és Sámuel, de akárhogyan próbálták, sehogy sem sikerült a zsákból kiszabadulniuk. Bencének ekkor jutott eszébe a síp, előkapta, és belefújt. Pár pillanat múlva, lassan emelkedni kezdtek a föld mélyéről, és mikor a  felszínre értek, kinyílt a zsák.

A fiúk hamar kibújtak a zsákból, és ott volt velük szemben a szikrázó tünemény, a Csoda. Megköszönték a segítséget, és elmesélték, hogy mi történt velük. Hármasban indultak a királyi palotába, és kora reggel oda is értek. A király éppen a trónteremben ült leányaival. Amikor a két fiú belépett a terembe és megpillantották a két királylányt, le sem vették róluk a szemüket. A leányok is nagyon megörültek, hogy viszontláthatják a két jóképű legényt, hát még miután a Csoda mindent elmesélt arról, hogy valójában ők mentették meg őket az óriásoktól. A király nagyon elcsodálkozott a történteken, és nagyot csalódott a két királyfiban. Gondolta, utoljára még megtréfálja őket. Bement a vendégszobába, ahol a két királyfi még mélyen aludt, felébresztette őket, majd izgatott hangon felkiáltott:

–   Mentsetek meg minket! Jönnek az óriások!

A két királyfi szörnyen megijedt, úgy ahogy voltak, pizsamában szaladtak ki a palotából, és rohantak haza, egyikük napkeletre, a másik napnyugatra.

A király jót nevetett, majd visszatért a trónterembe Bencéhez és Sámuelhez, és így szólt:

–   Köszönöm nektek, édes fiaim, hogy hazahoztátok lányaimat, és megmentettétek a birodalmamat az óriásoktól. Ígéretemhez híven tehát, benneteket illet meg a fele birodalom.

–   Nem kell nekünk a fele birodalom, felség. Inkább lányaidat szeretnénk feleségül kapni – válaszolták a fiúk.

–   Rendben van – felelte a király. – Legyen minden akaratotok szerint.

Másnap a palotában nagy ünnepség mellett megtartották a kettős esküvőt. Bence Líviát, Sámuel pedig Lillát vette feleségül.

A lakodalmon a kovács is jót mulatott, száz napig tartott a vigadalom.

Vége

 

 

 

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031