Igazmondó Vendel

Élt egyszer egy szegénylegény, úgy hívták, hogy Vendel. Hanem, ha pontosak akarunk lenni, hívhatták volna őt akár Igazmondó Vendelnek is, mert ez a legény bizony nem tudott volna hazudni a világ összes aranyáért sem. Születésétől fogva egy hazug szó sem hagyta el a torkát, mert egyszerűen nem tudott hazudni, de még füllenteni sem.

Híre ment már az egész birodalomban ennek az igazmondó legénynek, a királylány egy napon még a palotába is behívatta. Ugyanis a királylánynak, bár nem volt csúnya teremtés, az orra kicsit nagyra nőtt, és hiába kérdezte meg édesanyját, édesapját, az udvarhölgyeket, hogy „Ugye nagy az orrom?”, azok mind azt válaszolták:

–   Dehogy nagy, királylány, gyönyörű vagy.

A lány szeretett volna már őszinte beszédet hallani, hát megkérdezte Vendelt is:

–   Mondd csak, te igazmondó legény, ugye tényleg nagy az orrom?

Vendel csak ámult és bámult, megnézte alaposan a királylányt, aztán kibökte:

–   Bizony, királylány, nagy az orrod.

A királylány valóban őszinteséget várt, de úgy megdöbbentette, hogy a legény a szemébe merte mondani, hogy éktelen zokogásban tört ki:

–   Jaj, édesapám, ez a szemtelen alak azt merészelte mondani, hogy nagy az orrom! Azonnal száműzd a pimaszságért!

Úgy is lett, ahogy a lány akarta. Vendelnek még aznap el kellett hagynia a birodalmat.

Ment mendegélt nagy búsan az út porában, mikor egyszercsak egy csodaszép ifjú hölgy termett előtte, és megszólította:

–   Te vagy az a híres legény, aki mindig a színigazat mondja?

–   Igen. Én vagyok. A nevem Vendel.

–   Kérlek, gyere velem, Vendel, mert egy nagyon fontos dologban szükségem van a véleményedre.

A legénynek úgysem volt hová mennie, nem is sietett sehova, hát beleegyezett. A szép lány pedig tapsolt egyet, és a következő pillanatban már mindketten egy üvegpalota kellős közepén álltak.

–   Ideje, hogy bemutatkozzam – mondta. – A bölcsesség istennője vagyok. Hamarosan megérkezik a szerelem istennője és a hatalom istennője, és akkor kérdezni fogunk tőled valamit.

Amíg várakoztak, az istennő bőségesen megvendégelte Vendelt. Mire végzett a lakomával, már meg is érkezett a két istennő.

–   Most pedig – szólt a bölcsesség istennője -, nézz meg minket alaposan, és mondd meg, de őszintén, melyikünk a legszebb.

Vendel szemügyre vette a három szépséget, mindhárman valóban gyönyörűek voltak, és Vendel habozott is a válasszal, mert nem tudott dönteni. Az egyiket a türkiz szeme, a másikat a rózsás szája, a harmadikat pedig az arany haja miatt találta a legszebbnek. Látta az istennő, hogy Vendel nem tud döntésre jutni.

–   Nem kell elhamarkodottan döntened. Aludj rá egyet, és majd holnap választ adsz.

El is szállásolták Vendelt egy pompás szobában, gondolta a legény, hogy legalább jól kipihenheti magát, de éjjel nem sok álom jött a szemire, mert akárhányszor álomba merült volna, minduntalan akadt egy látogatója.

Először a bölcsesség istennője lopódzott az ágya mellé, majd így szólt:

–   Ha azt mondod, hogy én vagyok a legszebb, neked adom a világ minden tudását, nem lesz bölcsebb ember nálad kerek e világon.

Éjfélkor érkezett a hatalom istennője:

–   Ha engem választasz a legszebbnek, nem lesz nálad nagyobb hatalmú ember a földön.

Hajnaltájt pedig a szerelem istennője zavarta meg Vendel álmát. A szerelem istennője a legszebb lány végtelen szerelmét ígérte a legénynek.

No, a legény egyik ajánlatra se szólt egy szót sem. Reggel a három istennő roppant izgatottan várta a legényt.

–   Hogy döntöttél? Melyikünk a legszebb? – kérdezték.

Vendel megvakarta a feje búbját, aztán gondterhelten így felelt:

–   Nagyon nehéz döntenem, főleg azok után, hogy a bölcsesség istennője tudást, a hatalom istennője hatalmat, a szerelem istennője pedig a legszebb lány örök szerelmét ígérte nekem.

A három istennő így szerzett tudomást az ígéretekről, és mindhárom a másik kettőt vádolta csalással. Addig-addig vitatkoztak, míg végül hajba nem kaptak, s tépték egymást, ahol érték. Mikor Vendel végignézett a három kócos, szakadtruhás, zilált istennőn, felkiáltott:

–   Még sose láttam három ilyen csúfságot életemben!

Erre a három istennő úgy megsértődött, hogy felkapták Vendelt, és mérgükben elhajították őt a világ végére.

Ott aztán Vendel feltápászkodott, s látta, hogy ott ül egy ősz öregember a világ végén.

–   Te meg mit keresel itt, édes fiam, ahol még a sánta öreganyám se jár?

Vendel elpanaszolta az öregnek, hogyan került ide.

–   Mindig csak bajt hoz a fejemre az igazmondás.

–   Ne búsulj, Vendel. Elküldelek egy olyan helyre, ahol csak olyan emberekkel fogsz találkozni, mint te: az Igazak Országába. De azért adok neked egy ezüst sípot, ha mégsem éreznéd ott jól magad, csak fújj bele, és akkor újra idekerülsz hozzám.

Odaadta a kis sípot, aztán csettintett egyet az öreg, s a legény máris ott termett az Igazak Országában, egyenest a kellős közepén, a király orra előtt a palotában.

–   Te meg ki vagy? – kérdezte a király. – Nem vagy idevalósi.

–   A nevem Vendel. Az öregember küldött ide, aki a világ végén őrködik.

Vendel részletes elmesélte a királynak, hogy ez és ez történt vele, hogyan jutott el idáig.

–   Ha csakugyan ilyen derék, igazmondó legény vagy, a legbecsesebb feladatot kapod a birodalmamban. A legértékesebb kincsemet bízom rád.

Vendel megörült ennek, furdalta a kíváncsiság, mi lehet az a becses kincs, amit a király az ő gondjaira bíz. Hát nem sokáig kellett ezen törnie a fejét, mert hamar kiderült, és ez bizony némi csalódást okozott a számára. A király ugyanis egyenesen az udvarban álló ólhoz vezette, amiben egy kismalac röfögött lelkesen. A király megsimogatta a malackát, és így szólt Vendelhez:

–   Erről a kismalacról kell gondoskodnod. De jobban vigyázz rá, mint a saját életedre.

Vendel megetette-megitatta a kismalacot bőségesen, aztán leheveredett mellé egy szalmakupacra. De annyi fáradt volt a vele történtek után, hogy elnyomta az álom. Nem is lehet hibáztatni szegény Vendelt, hiszen két nap leforgása alatt száműzték otthonából, magára haragított három istennőt, akik ráadásul nem is hagyták nyugodtan aludni, aztán meg elhajították őt a világ végére. Szóval nem csoda, hogy ezek után bárki emberfia egy nyugodt szunyókálásra vágyik.

Éjfélkor azonban hirtelen felriadt, maga se tudta mire, és látta, hogy a kismalac nincs mellette az ólban. Helyette egy csodaszép lány kuporog az ól sarkában, és csodálkozva nézi őt. Vendel is meglepetten nézte a lányt:

–   Ki vagy te? – kérdezte tőle. – Nem láttad a kismalacot? Azt hiszem, a király szörnyen dühös lesz, hogy hagytam elszökni.

–   Emiatt ne aggódj. Nem szökött el az sehova. Én magam vagyok az a kismalac – felelte a lány.

Vendelnek elkerekedett a szeme a csodálkozástól:

–   Te vagy a kismalac? Az nem lehet.

–   Valójában a király leánya vagyok…

Ezt a mondatot a lány már nem tudta befejezni, mert a következő pillanatban már újra kismalaccá vált.

Másnap első dolga volt Vendelnek, hogy ment a király elébe:

–   Most már tudom, felség, miért mondta nekem, hogy a legbecsesebb kincsét bízza a gondjaimra. A kismalac a tulajdon édeslánya.

–   Így igaz – mondta gondterhelt arccal a király. – Egy átok sújtja az Igazak országát. Aki hazudik, akár egyszer is, az rögtön malaccá válik. Sajnos, a lányom is füllentett egyszer, azóta malac képében él, és csak éjfélkor változik vissza emberré. És sajnos, senki nem tudja, hogyan törhetnénk meg ezt a súlyos átkot.

–   Azt tudja, felség, hogy ki szórta a fejükre ezt a csapást?

–   Igen. Egy boszorkány. Valamiért nagyon megharagudhatott az országunkra.

–   Csak mondja meg, hol lakik ez a boszorkány, én majd beszélek vele, és megkérem, hogy vonja vissza az átkát.

–   Szívesen útbaigazítalak, fiam, de nem hiszem, hogy sikerrel jársz. De ha mégis, neked adom a lányomat, és hozzá a fele birodalmamat. Szavamra így lesz, vagy ne legyek az Igazak országának a királya!

Kezet rázott a király Vendellel, és a fiú már aznap útnak is indult a boszorkány kunyhójához. Nem kellett messzire mennie, csak az erdő közepéig. Vendel illedelmesen köszöntötte, és elmondta, mi járatban van.

–   Ugyan miért tenném meg, amit kérsz? – kérdezte a boszorkány. – Csak azért, mert szépen megkérsz rá?

Ám Vendel addig erősködött, hogy a boszorkány jobbnak látta, ha kitalál valami próbát a fiú számára, bár esze ágában sem volt megtörni az átkot. Gondolta, hogy majd ő tesz róla, hogy elbukja a legény a próbát. Így szólt a legényhez:

–   Három próbát kell kiállnod. Ha az első próbán elbuksz, az ország egyharmada malaccá fog válni. Ha nem sikerül a második próba sem, akkor még egy harmad lesz malaccá, és ha a harmadikat is elvéted, akkor az egész birodalom kismalaccá lesz veled együtt. Így is vállalod a próbákat?

Vendel elszántan rábólintott.

–   Jól van – szólt a boszorkány. – Lássuk az első próbát! Menj el oda, ahol törni kell a vizet, törd fel, és hozz el egy darab kristályt belőle. De vigyázz, senki nem segíthet neked, mert akkor én nyerek.

Erősen gondolkodott a legény, hol van az a hely, ahol törni kell a vizet. Végül rájött. Szaladt a királyhoz vissza, és megkérdezte:

–   Felség, hol van olyan hely a birodalomban, ahol be van fagyva a víz?

A király elmondta, hogy az ország északi felében itt és itt, van egy befagyott tó, de azon olyan vastag a jég, hogy ha hat hatökrös fogat lenne rajta, az alatt sem szakadna be.

Vendel lóra pattant, és nyargalt a tóhoz sietve. De bizony hamar elkeseredett, mert látta, hogy a királynak igaza volt. Hiába próbálta karddal, kővel, szikladarabbal, fatörzzsel betörni a jeget, egyikkel sem sikerült.

A boszorkány ekkor megjelent a legény előtt hatalmas medve képében. Odacammogott a jéghez, és a mancsának egyetlen csapásával betörte a jeget. Egy darab kristályt adott Vendel kezébe, és eltűnt.

A legény nagyon elkeseredett, hogy elvesztette a próbát, hisz a boszorkány előre megmondta, hogy senki nem segíthet neki. De azért sietve nyargalt vissza a kunyhóhoz. A jégdarab már félig el is olvadt a tenyerében, mire visszaért.

Azt viszont nem tudta, hogy a boszorkány arra számít, hogy hazudni fog neki, akkor majd malaccá válik, és ily módon meg is szabadul tőle.

–   Elhoztad a kristályt? – kérdezte.

Vendel átadta a boszorkánynak.

–   Ugye nem segített neked senki, hogy megszerezd? – kérdezte ravaszul a boszorkány.

–   De igen, egy nagy medve törte fel a jeget, nekem nem sikerült.

Tátva maradt a boszorkány szája a csodálkozástól.

–   Miért nem hazudtál nekem? Most elvesztetted az első próbát!

–   Nem tudok én hazudni. Így születtem, és így is fogok meghalni.

„Na, ezt a javamra fordítom” – gondolta a boszorkány.

–   Lássuk a második próbát! – szólt a boszorkány. – Menj ki holnap a piactérre, és keresd meg azt, aki piros körtét árul. Csenj el egy körtét, és hozd ide nekem napnyugtáig!

Erősen furcsállotta Vendel ezt a második próbát, ráadásul az első után túl könnyűnek tűnt, de nem volt más választás, belement.

Másnap a boszorkány parasztasszony képében kiment a piacra piros körtét árulni. Vendel hamar megtalálta őt, a boszorkány meg hagyta, hogy Vendel ellopjon egy körtét. Mikor a legény már ment volna, a boszorkány felkiáltott:

–   Tolvaj! Tolvaj!

Két katona, akik a piactéren strázsáltak, nyomban fel is tartóztatták Vendelt.

–   Te loptad el ezt a körtét?

–   Igen, én voltam – mondta Vendel szomorú ábrázattal, s azzal a két katona már vitte is a tömlöcbe.

A boszorkány jót mulatott magában. Így is, úgy is ő nyert volna, mert ha Vendel hazudott volna, malaccá vált volna, így viszont börtönbe került, és nem ért oda a kunyhóhoz napnyugtáig.

A boszorkány furfangjára már szegény Vendel is rájött, volt ideje gondolkodni egész éjjel a tömlöcben.

A király reggel tudta meg, hogy a legény a börtönben sínylődik, és első dolga volt, hogy szabadon bocsátotta.

–   Mit csinálsz, Vendel fiam? Két napja azt ígérted, megpróbálod rávenni a boszorkányt, hogy vonja vissza az átkot, de nem elég, hogy ez nem történt meg, ráadásul már az ország kétharmada malaccá vált.

–   Bocsásson meg, felség, de ez a boszorkány tudja, hogy nem tudok hazudni, és ezt használja ellenem.

–   Akkor hát, nincs semmi reményünk?

Vendelnek ekkor jutott eszébe az ezüst síp, amit az öregtől kapott a világ végén.

–   Nyugodjon meg, felség. Van egy jó barátom, aki talán tanácsot tud adni nekem.

Azzal belefújt a sípba, és eltűnt a király szeme elől. Egy pillanat múlva már ott állt a világ végén.

–   Látom, mégsem érezted jól magad az Igazak országában – szólította meg az öregember.

–   Én jól éreztem volna magam, ha egy boszorkány nem akadályoz meg ebben. Mondja meg nekem, öregapám, hogyan lehetne elérni, hogy tudjak hazudni?

–   Hát, fiam, te akkor fogsz hazudni, ha a feje tetejére áll a világ.

–   Ezt nem értem.

–   Tudod, minden ezredik esztendőben feje tetejére áll a világ egy napra. Egy ilyen napon aki jó, az rossz lesz, aki rossz az jó lesz, aki gyenge erős lesz, aki erős, az meg gyenge, és még sorolhatnám. Aki mindig igazat mond, egy ilyen napon, biztosan képes lesz hazugságra.

–   És mikor fog legközelebb a feje tetejére állni a világ? – kérdezte Vendel lelkesen.

–   Körülbelül ötszáz év múlva – válaszolta az öregember.

–   Hol leszek én már akkor – sóhajtott a legény. – Akkor jobb, ha vissza se megyek, így is több kárt okoztam, mint hasznot.

–   Mi nyomja úgy a lelkedet, fiam? Nincs a világon olyan dolog, amire megoldás ne lenne.

Vendel elmesélte, hogy áll a dolog az Igazak országában, és miért búslakodik olyan nagyon.

Erre az öreg elővett egy maroknyi homokórát a zsebéből, és átadta Vendelnek.

–   Amíg a homok lepereg ebben az órában, annyi időre te is elérheted, hogy feje tetejére álljon a világ. Csak vigyázz, hogy jókor használd!

Vendel hálásan megköszönte a segítséget, az öreg meg egy csettintéssel újra visszaküldte az Igazak országába. Ment a legény egyenest a boszorkányhoz:

–   Jöttem, hogy megtudjam, mi a harmadik próba.

A boszorkány már azt hitte, nem látja többé a legényt, szörnyen bosszús lett, amiért Vendel újra felbukkant. Gondolta egy csapásra elintézi a legényt, hogy malac legyen belőle. Így szólt:

–   A harmadik próba az, hogy válaszolj a következő kérdésre. Igaz-e, hogy börtönben töltötted a múlt éjszakát?

Na, Vendel egy szót se szólt, előkapta a kis homokórát, és felfordította, hogy a homokszemek peregni kezdtek lefelé. Fordult vele egyet a világ, majd így felelt:

–   Nem igaz. Nem voltam én egy pillanatig se a börtönben.

–   Hazudtál! Most azonnal malaccá fogsz válni – nevetett a boszorkány -, de bizony Vendel nem változott át.

–   Nem is akarja megtörni az átkot, hiába is álltam volna ki a próbákat, nem igaz? – kérdezte Vendel.

–   Eltaláltad. Nem akarom megtörni az átkot! – süvítette a boszorkány.

Csakhogy ebben a feje tetejére állt világban fordítva működött a boszorkány átka is. Aki igazat szól, az válik kismalaccá, és mivel a boszorkány ennél őszintébben nem is beszélhetett volna, egy szempillantás alatt kismalaccá vált. Így a boszorkány nagyon sebezhetővé vált, Vendel mégsem bántotta őt.

A varázslat azonban csak néhány percig tartott, mire a homok lepergett, a világ visszafordult a tetejéről, és a boszorkány is visszaváltozott.

Döbbenten nézett Vendelre:

–   Jól rászedtél, fiam. Könnyen végezhettél volna velem, mégsem tetted. –

A boszorkány leült, és egy történetbe kezdett. – Volt régen egy kismalacom. Úgy szerettem, mint ha saját gyermekem lenne, és az emberek kinevettek emiatt. Egy napon ellopták, és azt hazudták nekem, hogy megették. Egészen belebetegedtem a bánatba. Nemsokára visszaadták, és jót nevettek a tréfájukon. Bosszúból átkot szórtam rájuk, hogy többé senki ne merjen hazudni. Te fiam, nem csak igazmondó vagy, de nemes lelkű is. Megkímélted az életemet, cserébe visszavonom az átkomat.

Így történt, hogy az Igazak országában a sok kismalac újra ember lehetett. A király ígéretéhez híven feleségül adta leányát Vendelhez, neki adta fele birodalmát, és ráadásként lemondott a trónról, hogy Vendel uralkodhasson az országban. Ezután már nem úgy emlegették, hogy Vendel, az igazmondó legény. Ő lett Igazmondó Vendel, az Igazak országának királya.

Persze így, hogy az embereknek már nem kellett félniük az átoktól, már nem maradtak olyan híresen igazmondók, mint korábban. Volt, aki továbbra is mindig igazat beszélt, és akadt olyan is, aki megengedett magának egy-egy füllentést. Vendel maradt az egyetlen, aki még álmában is mindig csak a színigazat szólta.

Vége

 

 

Közzétéve ekkor: 2011.06.30. @ 12:03 Igazmondó Vendel bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva