Fedóra és Lionel

fedóraValamikor régen, messze innen, a Minerva-hegy lábánál két királyság állt szomszédságban: Robinia és Akácia. Uralkodóik ősi ellenségek voltak, seregeik évtizedek óta csatáztak egymással. Robinia mindenáron el akarta foglalni Akácia területét, Akáciának pedig a robiniai királyságra fájt a foga.

A robiniai királynak három gyermeke volt: két fia és egy leánya, akit Fedórának hívtak. Igen harcos teremtés volt, gyermekkorában bátyjaival együtt tanult vívni, lovagolni, harcolni. Ügyes kardforgató vált belőle. Bátyjai derék katonák voltak, a háborúban is részt vettek. Mikor Fedóra nagykorú lett, arra kérte apját, engedje meg neki, hogy ő is harcolhasson testvérei oldalán, de édesapja ezt sosem engedte meg. Féltette egyetlen leányát.

Az akáciai királynak egyetlen fia volt, Lionel herceg. Mikor apja már túl öreg lett a harchoz, ő állt az akáciai sereg élére.

A háború immáron harminc éve tombolt a két királyság között. Az akáciai király látta, hogy sem a robiniai, sem az akáciai katonák nem tudnak felülkerekedni egymáson, viszont úgy gondolta, éppen itt az ideje, hogy végre eldőljön a csata. Titokban levelet írt régi barátjának, Szibillának, a boszorkánynak. A levélben arra kérte, hogy változtassa seregét halhatatlanná, mert így biztosan ők nyernék meg a háborút. Szibilla szívesen teljesítette barátja kívánságát, és három nap múltán az teljes akáciai sereg halhatatlanná, és így legyőzhetetlenné vált.

Fedóra bátyjai és a robiniai katonák fogságba estek.

Mikor Lionel megtudta, hogy apja a boszorkánytól kért segítséget, és tisztességtelenül nyertek háborút, szörnyű haragra gerjedt, és megparancsolta apjának, hogy engedje el a fogságba esett katonákat. Ám a királynak esze ágában sem volt ezt tenni, örült a győzelmének. Lionel nem bocsátott meg neki, és még aznap elhagyta Akáciát. Az volt a terve, hogy elmegy a földi boszorkányvárosba, Apolexiába, ott megkeresi Szibillát, és visszavonatja vele a varázslatot.

Miután elment, apja felkerekedett halhatatlan katonáival az oldalán, hogy elfoglalja a robiniai palotát, és átvegye a trónt. A palotában nagy riadalom tört ki, a robiniai király egyedül maradt lányával. Így szólt hozzá:

–   Édes lányom, legalább te menekülj meg közülünk. Vágtass dél felé a bátyám palotájába, már üzentem neki, vár téged. Ott biztonságban leszel – mondta a király, miközben egy kis fadobozkából elővett egy aranygyűrűt, és átadta a lányának. – Ezt jól őrizd meg, mert segíthet neked, ha bajba kerülnél az úton. Ennek a gyűrűnek mágikus hatalma van. Ha felhúzod az ujjadra, azzá válsz, amivé csak akarsz, bármilyen alakot magadra ölthetsz.

Fedóra felhúzta a gyűrűt az ujjára, igaz, kicsit bő volt rá, aztán elbúcsúzott apjától, magára öltötte lovaglóruháját, és kisurrant a palotából. Fedóra vagy félnapi vágtázás után egy nagy erdőhöz ért. Ahogy az erdei úton lovagolt, hirtelen neszt hallott a háta mögül, és a következő pillanatban hat útonálló ugrott elő a bokrok árnyékából, és karddal a kezükben, körülvették a királylányt. Egyikük így mordult rá:

–   Most azonnal add ide minden értékedet, ha kedves az életed!

A lány nem ijedt meg a durva kinézetű alakoktól.

–   Ne tartsatok fel az utamon, semmirekellők! A kardomon kívül más érték nincsen nálam, úgyhogy ezúttal nincs szerencsétek!

Tovább akart lovagolni, de a gazemberek útját állták:

–   Akkor add ide a kardodat és a lovadat, ráadásként, pedig azt az aranygyűrűt, amit az ujjadon viselsz!

–   Nézzük csak, el tudjátok-e venni?!  Ha a kardomat akarjátok, megkaphatjátok! – kiáltott Fedóra, majd leugrott a lováról, és az útonállók felé suhintott a kardjával.

Rögtön meg is sebezte az egyiket. Kardpárbaj vette kezdetét, és a rablóknak sehogy sem sikerült legyőzni a lányt, de Fedóra is tehetetlen volt a túlerővel szemben. Ekkor éjfekete lovon egy ifjú vágtatott közéjük, előkapta kardját, és a lány segítségére sietett. Az útonállók látták, hogy milyen ügyes kardforgatókkal állnak szemben, és mivel már többen is megsérültek közülük, jobbnak látták, ha gyorsan eliszkolnak.

–   Köszönöm a segítséget, éppen időben érkeztél. – fordult a lány hálás tekintettel a fiú felé. Ekkor vette észre, hogy egy nagy vágás éktelenkedik az ifjú karján. De hiszen te megsérültél!

–   Ez semmiség! –legyintett a herceg.

–   Be kell kötözni! – szólt Fedóra. A lovához lépett, ahonnan a kulacsából vizet hozott a sebre, és miután kitisztította, leszakította egyik ingujját, és azzal tett kötést a fiú karjára.

–   Köszönöm.– mondta hálásan Lionel, és a királylányra mosolygott. Fedóra ettől fülig elpirult. – És mondd csak, mit keres egy ilyen szép lány egyedül az erdőben?

–   Dél felé megyek, a nagybátyám palotájába.

–   Véletlenül én is délre tartok, amíg egy felé visz az utunk, mehetnénk együtt. Legalább megvédhetnélek, ha újra bajba kerülsz  –tanácsolta Lionel.

–   Nem kell engem megvédeni –szabadkozott a lány. – Tudok én magamra vigyázni!

A királyfi felnevetett:

–   Igen, azt láttam. Ügyesen forgatod a kardot a kezedben. Ki tanított meg vívni?

–   A bátyáimtól tanultam. És te, mi járatban vagy?

–   A földi boszorkányvárosba tartok, Apolexiába, egy Szibilla nevű boszorkányhoz. Rá akarom venni, hogy törjön meg egy varázslatot.

–   Milyen varázslatot? – kérdezte a királylány kíváncsian.

–   A halhatatlan seregemet akarom visszaváltoztatni.

Fedóra dühödten felpattant:

–   Halhatatlan sereg? Csak nem az akáciai seregről beszélsz?

–   De igen.

–   Szóval, az a te sereged! – mondta a lány, és Lionel észrevette, hogy minden kedvesség eltűnt a lány szeméből.

–   Mért lettél ilyen mérges rám?

–   A robiniai király lánya vagyok, apámat és testvéreimet ti tartjátok fogva.

Lionel számára minden világos lett:

–    Én nem akartam tisztességtelenül csatát nyerni. De van egy ötletem. Mi lenne, ha velem jönnél a boszorkányhoz? Együtt talán nagyobb sikerrel járnánk!

–   Én nem megyek veled egy tapodtat sem! Ősi ellensége vagy birodalmunknak, már azt is sajnálom, hogy találkoztunk!

–   Milyen hálátlan vagy! Az imént segítettelek ki egy nagy bajból.

–   Én nem kértelek rá! – válaszolta Fedóra mérgesen, és már indulni akart, de ekkor vette észre, hogy nincs az ujján az aranygyűrű, amit édesapja bízott rá. Első gondolata az volt, hogy a harcban leesett az ujjáról, lázasan keresni kezdte a földön, még a bokrok alá is bekukkantott.

–   Mit keresel? – kérdezte Lionel barátkozó hangon.

–   A gyűrűmet – felelte kurtán a lány.

–   Segítsek megkeresni?

–   Még csak az kellene, hogy te még egyszer segíts nekem!

Fedóra szörnyen bosszús volt, mert sehol sem találta a gyűrűt, arra gondolt, hogy az útonállók valahogy biztosan megszerezték, ezért felpattant a lovára, és köszönés nélkül elvágtatott.

Lionel utánakiáltott:

–   Szerencsés utat! Remélem, még találkozunk! – De talán ezt Fedóra meg sem hallotta.

A királyfi is sietősen folytatni kívánta útját, és már fel is ült lovára, mikor az egyik fa tövében megcsillant valami. Odament, hogy megnézze közelebbről, hát egy aranygyűrű volt az. „Biztosan ezt kereste a királylány”- gondolta -, ha majd egyszer újra látom őt, akkor visszaadom neki, de addig is megőrzöm”. Felhúzta az ujjára, rá éppen jó volt, és folytatta útját dél felé. Alig lovagolt néhány mérföldet, mikor három farkas állta útját. A királyfi lova úgy megijedt, hogy ledobta gazdáját a hátáról, és szélsebesen elvágtatott, valószínűleg hazáig meg sem állt. Lionel ott ált egyedül az erdő közepén, miközben a három farkas körülvette, és vészjóslóan vicsorogtak rá, úgy tűnt, a következő pillanatban rá is vetik magukat a királyfira. Lionel előkapta a kardját, de az egyik farkas megragadta az ifjú köpenyét, és úgy elrántotta, hogy a kard is kiesett a kezéből.

„Bárcsak medve lennék, akkor megijednétek, és nyomban eliszkolnátok, ti fenevadak!”- gondolta magában, és a következő pillanatban hatalmas barlangi medvévé változott, a farkasok pedig félelmükben fülüket farkukat behúzva elmenekültek.

–   Mi történt velem? Hogy változtam át? – csodálkozott Lionel.

Körbenézett, mert azt gondolta, bizonyára valamilyen erdei tündér segített neki, de nem látott senkit.

Na, most mitévő legyen, hogyan fog visszaváltozni emberré, ez járt a fejében.

„Nem maradhatok medve, emberré kell újra válnom. Ember akarok lenni!” – s mire ezt a fejében kimondta, már ember is lett ismét. Megint nagyon meglepődött, újra körülnézett, de most sem látott senkit.

„De hát, vajon, akkor mi okozta az átalakulást? – kérdezte magában -, én csak gondoltam valamire, és az megvalósult.” Ekkor rápillantott az ujján lévő gyűrűre. „Lehetséges, hogy varázsereje van a gyűrűnek” – gondolta. Lehúzta az ujjáról, letette a földre, majd azt gondolta magában, bárcsak ló lehetne, akkor hamarabb eljutna Szibillához. Várt-várt, de nem történt semmi. Aztán visszahúzta a gyűrűt az ujjára, és megismételte előbbi kívánságát. És lám, azon nyomban úgy lett, ahogy Lionel kívánta: erős táltos lett belőle. Na, de most nem akarok emberré változni, míg a Holtak erdejéhez nem érek, így gyorsabban haladhatok, mint gyalogszerrel.

Apolexiába, a földi boszorkányvárosba csak a Holtak erdején át vezetett út, és Lionel nagyon örült a mágikus gyűrűnek, mert gondolta, segítségére lesz majd abban, hogy keresztüljusson az erdőn.

Eközben Fedóra már jóval előrébb járt, mint a királyfi, és Lionel nem is sejtette, hogy a lány útközben megváltoztatta szándékát. Úgy döntött, nem nagybátyjához megy, ahogy apja tanácsolta neki, hanem felkeresi azt a Szibilla nevű boszorkányt, akiről Lionel beszélt. Azt tervezte, hogy majd valahogy ráveszi a varázslat feloldására, mert azt nem hitte el, hogy a királyfinak is ez lenne a szándéka.

Fedóra már a Holtak erdejében járt. Nagyon félelmetesnek találta ezt a helyet, mindenfelől szellemek kiáltását vélte hallani, és minden pillanatban úgy érezte, hogy furcsa, láthatatlan teremtmények suhannak el mellette. Ahogy ott baktatott a lován, egyszercsak egy rút ördög termett előtte, és nyájasan üdvözölte a lányt:

–   Nahát-nahát! Még sosem járt az erdeinkben ilyen gyönyörű teremtmény, mint te. Áruld el, mi járatban vagy, szépséges leány?

–   Apolexiába tartok, a boszorkányvárosba – felelte Fedóra.

–   Talán valami varázslatot szeretnél kérni, az egyik boszorkánytól? –kérdezte az ördög ravasz tekintettel, miközben a királylány arcát fürkészte.

–   Jól mondod. Egy varázslatra van szükségem, hogy megtörhessek egy másikat.

–   Felesleges tovább menned, mert biztosra veszem, hogy bármit kívánsz, én tudom teljesíteni. Mondd el, kérlek, mi a kívánságod?

Fedóra mindent elmesélt országáról és a halhatatlan seregről. Az ördög csak mosolygott:

–   Szóval szeretnéd megszabadítani országodat a halhatatlan katonáktól, ha jól értem. Kössünk üzletet, királylány! Én odaküldöm Robíniába a holtak seregét, és mérget vehetsz rá, hogy nem fognak megijedni a halhatatlanoktól, egy csapásra haza zavarják őket de cserébe neked is adnod kell majd valamit. Megegyeztünk?

Fedóra olyan boldog volt az ördög szavaitól, hogy gondolkodás nélkül kezet fogott vele. Bármit megadott volna, csakhogy apja és testvérei kiszabaduljanak.

Az ördög azonnal útnak indította a Holtak seregét, és azok egy órán belül már vissza is tértek győzelmük hírével.

–   Látod, megmondtam, hogy a seregem felszabadítja birodalmadat, és így is lett. Amit ígértem, teljesítettem. Most pedig rajtad a sor, hogy adjál valamit cserébe!

–   Bármit kérhetsz, ördög, megkapod! – lelkendezett Fedóra. – Aranyat, gyémántot, drágakövet! Bármennyit is kérsz, apám megadja neked!

Az ördög nevetett:

–   Nem kellenek nekem drágakövek, királylány, nem tudnék velük mit kezdeni. Én egy szép feleséget akarok. Téged akarlak!

Fedóra szörnyen megrémült e szavak hallatán:

–   Én nem lehetek a feleséged, nem szeretlek, és nem is illünk egymáshoz. Sosem lennék itt boldog. Kérhetsz bármi mást, csak ezt ne. Ezt nem tudom teljesíteni.

Az ördög mérgesen förmedt rá a lányra:

–   Elfelejtkezel a megállapodásunkról! Én teljesítettem, amit kívántál, most rajtad a sor. Tehát megkérdlek: leszel-e a feleségem? De jól vigyázz, mit válaszolsz, mert különben magadra vess!

–   Nem lehetek a feleséged – ismételte Fedóra határozottan.

Az ördög megragadta a királylányt karjánál fogva, erősen szorította a karját, Fedóra hiába próbált szabadulni, nem tudott. Az ördög eközben valamit motyogott magában, aztán mikor befejezte, elengedte a lányt.

–   Most pedig tűnj el az erdőmből, és vissza se gyere! Tőlem soha többé ne várj segítséget! – harsogta az ördög, aztán eltűnt Fedóra szeme elől.

Fedóra visszaült a lovára, de alig tett meg pár lépést, olyan rosszul érezte magát, hogy le kellett szállnia. Furcsa dolgot vett észre magán: a bőre kezdett megváltozni, hatalmas zöldesszürke pikkelyek kezdték el lassan elborítani a kezét, majd a karját. Az ujjain a körmök hatalmas karmokká alakultak. Érezte, hogy egyre magasabb lesz, kezdett mindene átalakulni. A lova annyira megrémült tőle, hogy visszafordult, és elvágtatott. Mire Fedóra kibotorkált az erdő túlsó oldalára, már teljesen átalakult: majd harminc láb magas, félelmetes sárkány lett belőle. Egy pillanatig alig kapott levegőt a döbbenettől, de aztán, mikor felnézett, reménnyel telt meg a szíve: egy völgyben ott terült el előtte Apolexia, a földi boszorkányváros. Gondolta, hogy most már önmaga miatt is fel kell keresnie a boszorkányt, mert az majd biztos segít neki újra királylánnyá válni, s mivel időközben a szárnyai is kinőttek, hamar lerepült a völgybe, hogy felkeresse Szibillát.

Eközben Lionel is megérkezett paripa képében a Holtak erdejéhez. Tudta, hogy az erdőt nemcsak szellemek, hanem gonosz ördögök is lakják, ezért úgy gondolta, hogy a legbiztonságosabban akkor juthat át az erdőn, ha ő is egy ördög képmását veszi fel. Azt gondolta magában: „Legyek olyan, mint egy ördög!”, és bizony az is lett. Még egy igazi sem ismerte volna fel, és bizony nem is ismerték fel az erdőben sem, teljes nyugalomban keresztülsétálhatott az erdőn. Mikor elérte Apolexia városát, újra királyfi képét vette fel, de aztán gondolt egyet, és jobbnak látta, ha apja arcát ölti magára, mert mégis csak ő a boszorkány régi barátja. Ahogy közeledett a boszorkány háza felé, már messziről észrevette, amint egy rút sárkány lép ki a boszorkány házából, aztán elszáll. Kicsit furcsállta a dolgot, de aztán nem törődött vele: végre megérkezett Szibillához. A boszorkány persze azt hitte, hogy régi barátja látogatott el hozzá. Üdvözölte a királyt:

–   Régen találkoztunk! Biztos fontos ügyben jársz erre, ha vállaltál egy ilyen hosszú, és veszélyes utat! Gyere be!

A királyfi belépett, és elmondta, mi járatban van.

Szibilla nagyon elcsodálkozott:

–   Hiszen te magad kérted levélben, hogy tegyem halhatatlanná a sereged! – aztán elmosolyodott. – Vagy talán nem is te voltál! Nyugodtan visszaváltozhatsz, Lionel. Nem kell édesapád képében maradnod, mert már felismertelek abban a pillanatban, ahogy beléptél a házamba.

Lionel szörnyen csodálkozott:

–   Honnan tudod, hogy ki vagyok?

–   Édesapád beszélt rólad. Tudom, hogy derék fiú vagy. Tiszta szíved van, Lionel, nem szereted a becstelen harcot, pedig csak javatokra vált a seregetek halhatatlansága. De biztos vagy benne, hogy véget akarsz vetni a varázslatnak? Ne feledd, hogy ha megtörik a varázs, és katonáitok újra halandóak lesznek, akkor elveszítitek mostani győzelmeteket, és a háború folytatódni fog. Igazán ezt akarod?

–   Nem. Nem akarom folytatni a háborút, de neked mindenképpen vissza kell változtatnod a katonákat. Belefáradtam a harcba. Békét akarok. Amint visszatérek Akáciába, mindenképpen rábírom apámat, hogy hagyjon fel a háborúskodással. Azt akarom, hogy Akácia és Robínia népe boldogan és békében éljen.

–   Jól van, Lionel. Úgy lesz, ahogy kívánod. Visszavonom a varázslatot.

A házban egy nagy tűzön valami furcsa folyadék fortyogott egy nagy fazékban. Szibilla a felszálló gőzbe hajolt, és elmondta a varázsigét:

„Szellemek könnye,

Esőnek cseppje,

Pokolnak tüze,

Odettnek vize!

Szibilla szól nektek.

Én hoztam a varázst,

Mit most visszaveszek.

Halljátok hát szavam:

Akácia katonái

Visszaváltozzanak!

Kik most halhatatlanok,

Legyenek mind újra,

Egyszerű halandók!”

Mikor ezt elmondta, így szólt Lionelhez:

–   Most már nyugodtan hazamehetsz, Lionel. Három nap múlva Akácia serege újra halandó lesz.

A királyfi megköszönte a segítséget, de még az ajtóból visszafordulva megkérdezte Szibillát:

–   Idefelé jövet egy sárkányt láttam tőled elmenni. Mit akart tőled? Remélem nem akart bántani, elég félelmetesnek tűnt.

–   Valójában nem sárkány. Segítséget kért tőlem, hogy újra ember lehessen. Nem tudtam tenni semmit, de nem is nagyon akartam, mert ősi ellenségeteknek, a robíniai királynak a lánya, és aki nektek ellenségetek, az nekem is az, úgyhogy elküldtem.

A királyfinak majdnem elakadt a szava a csodálkozástól:

–   Az nem lehet, hogy a királylány sárkány lett! – kiáltott fel Lionel. – Mért nem segítettél neki, Szibilla? Nem ártott neked semmit, megérdemelte volna a segítséget?

A boszorkány nagyon elszégyellte magát:

–   Talán igazad van, Lionel, nem volt szép tőlem, hogy megtagadtam a segítséget, de valójában nem is tudtam volna visszaváltoztatni, mert a mágia önmagában kevés lett volna, az igaz szerelem is kell hozzá. Hacsak nincs valaki, aki igazán szereti azt a leányt, sosem törik meg a varázslat.

–   Nem tudod, hová ment?

–   Sajnos nem, Lionel.

Miután a királyfi elbúcsúzott Szibillától, ismét paripa alakját vette fel, a Holtak erdején pedig ördög alakjában jutott át újra. Aztán megint paripa lett, és szélsebesen vágtatott Akáciába. Ott aztán nagy meglepetés érte: katonáik mind be voltak zárva a tömlöcbe. A palotába sietett, de apját nem lelte sehol. Viszament a katonákhoz, kiszabadította őket, majd megkérdezte, hogy hol van apja, a király. Az egyik katona így felelt:

–   Tegnap még minden rendben volt, felség. A robíniai palotát őriztük, mikor egyszercsak egy hatalmas fura sereg támadt ránk. Hiába kaszaboltuk őket jobbra-balra, nem ártott nekik semmi sem, mert azok már mind holtak voltak. Nem tudom, honnan kerültek elő, talán a Pokol mélyéről. Nekünk ugyan nem tudtak ártani, mert halhatatlanok vagyunk.

–   Már csak három napig, derék lovag – vágott közbe Lionel.

–   De felség, akkor nem fogjuk tudni visszaszerezni Robíniát!

–   Nincs is rá szükség. Nem akarom folytatni a háborút!

–   Majd más lesz a véleménye, ha folytatom a történetet – mondta a katona. – Szóval ott tartottam, hogy nem tudtak ártani nekünk, de az a fura sereg olyan túlerőben volt, hogy sikerült kikergetniük Robíniából, aztán itt meg mindnyájunkat tömlöcbe zártak. Miután elmentek, a robíniai király és fiai eljöttek felséged édesapjáért, és most náluk, a várbörtönben sínylődik.

Na, erre szörnyen mérges lett a királyfi:

–   Apám a robíniai király fogságában van?! Micsoda arcátlanság! Azonnal érte megyek!

–   A sereg is elkíséri önt, felség! – szólt a katona.

–   Nem, ti ne gyertek! Egyedül megyek Robíniába. Nem akarok harcot! –szólt Lionel, és hamar a szomszéd birodalom palotájához vágtatott.

A robíniai királyt nem találta jókedvében, mert éppen üzenetet kapott bátyjától, aki megírta neki, hogy Fedóra még mindig nem érkezett meg hozzájuk, pedig már rég ide kellett volna érnie. Ez a hír teljesen lesújtotta királyt.

Lionel elmondta, hogy éppen most tért vissza Apolexiából, a földi boszorkányvárosból, és visszavonatta a varázslatot, katonái többé nem halhatatlanok. Cserébe azt kérte a királytól, hogy engedje el édesapját, és aztán kösse meg a két ország a békét, mert ő nem akar többé háborúzni.

De kérése nem talált megértő fülekre, a király kitessékelte a palotából.

Lionel iszonyú haragra gerjedt. Látta, hogy hiába akarta, nincs esély a két ország közötti megegyezésre, ezért azt tervezte, hogy amint hazament, azonnal visszatér, de már a sereggel az oldalán, hogy apját kiszabadítsa.

Odahaza különös látvány fogadta. Katonái éppen egy nagy sárkányt ejtettek csapdába, pofájára szoros hurkot vontak, kezét-lábát, szárnyait pedig egy-egy földbe vert cölöphöz kötözték

–   Hát ti meg, mit csináltok? – fordult katonáihoz.

–   Képzelje, felség, ez a rusnya jószág itt ólálkodott a közelben, de sikerült elkapnunk.

Lionel rögtön felismerte: ezt a sárkányt látta Szibilla házánál. „Ez nem lehet más, csakis a királylány”- gondolta. Örült, hogy előkerült a királylány, és mivel ez jó kedvre derítette, rögtön meg is változtatta a szándékát. Már nem akarta megtámadni Robíniát, új ötlete támadt. Meghagyta a katonáinak, hogy vigyázzanak a sárkányra, és semmi esetre se bántsák. Visszavágtatott a robíniai királyhoz, ahol nem volt szívélyes a fogadtatása:

–   Már megmondta, Lionel herceg, hogy nem egyezkedünk. Mit akarsz már megint? Talán te is apád sorsára akarsz jutni?

–   Új egyezséget kínálok, felség! Úgy hallottam, eltűnt leányodat keresed. Ha elengeded apámat, akkor megmondom neked, hol találod.

A király azonnal beleegyezett. Elengedték az akáciai királyt. Lionel, az apja és a robíniai király együtt mentek Akáciába. Fedóra bátyjai is velük tartottak.

Mikor odaértek a sárkányhoz, Lionel leszállt a lováról, és a sárkányhoz lépett.

Fedóra apja értetlenkedve bámult rá

–   Azt mondtad, herceg, hogy tudod, hol van a lányom. Nos, merre van?

Lionel a sárkányra mutatott:

–   Ő az, felség.

–   Hogy mersz velem gúnyolódni? – kiáltotta a király mérgesen.

–   Igazat mondtam, uram – intett az katonáinak, hogy kötözzék ki a sárkányt, és vegyék le a hurkot a szájáról is. Azok kissé bátortalanul, de megtették, amit a királyfi parancsolt.

–   Én vagyok az, apám, Fedóra, a lányod – szólalt meg a sárkány.

A király sírva fakadt:

–   Mi történt veled, édes lányom? Ki tette ezt veled? Minden az én hibám! Nem lett volna szabad egyedül útnak indítanom téged.

–   Ne hibáztasd magad, édesapám. Én tehetek mindenről, és sajnos semmi reményem nincs rá, hogy visszaváltozzam, senki sem tud rajtam segíteni. Jobb lesz, ha örökre elbujdosok a világ szeme elől.

–    Nem hagyhatsz el, kislányom – zokogott az apja.

Ekkor Lionel közbeszólt:

–   Ha segítek visszaváltoztatni Fedórát, hajlandó lenne békét kötni Akáciával?

–   Igen, ha ezt megteszed, békét kötök veletek.

Lionel apja dühösen förmedt a fiára:

–   De én nem! Addig nem lesz vége a háborúnak, míg Robínia az enyém nem lesz!

–   Elfelejted, apám, hogy immáron én vagyok seregünk parancsnoka, és én bizony még egyszer nem küldöm harcba katonáimat. Ez a háború eddig sem vezetett sehová. Nyugalmat akarok az országomban.

Mikor ezt elmondta, odalépett a sárkányhoz. Levette a mágikus gyűrűt a kezéről, és a sárkán egyik ujjához tette, és miközben felhúzta, úgy nőtt a gyűrű akkorára, hogy éppen ráfért az egyik karmos ujjra.

–   Most rajtad a sor, Fedóra, hogy arra gondolj, ami lenni szeretnél! – mondta Lionel.

Nem kellett sok idő, a pikkelyek lassan halványodni kezdtek, eltűnt a sárkány külső, és ott áll helyette a szép királylány.

–   Köszönöm, Lionel! Már másodszorra segítesz nekem.

–   Tudod, Fedóra, a gyűrű hatalma nem lett volna elég, hogy visszaváltozz. Szibilla szerint igaz szerelem is kellett hozzá. Én azóta szeretlek, mióta először találkoztunk, de ezek szerint te is szeretsz engem.

Fedóra rábólintott. A két király nagyon csodálkozott, sejtelmük sem volt arról, hogy gyermekeik ismerik egymást.

Lionel megkérte Fedóra kezét, aki boldogan igent mondott. Lionel apja is megenyhült, látva fia boldogságát. Belátta, hogy a háborúnak nincs értelme, ezért végül ő is rábólintott a békekötésre.

Lionel és Fedóra szerelme meghozta a békét. Miután összeházasodtak, a két királyságot egyesítették, és Lionelt választották meg királyukká, aki Fedórával közösen uralkodott. Házasságukkal lezárult a Robínia és Akácia között dúló harminc éves háború. Uralkodásuk alatt béke és boldogság honolt az egész birodalomban.

Vége

Közzétéve ekkor: 2011.06.21. @ 15:41 Fedóra és Lionel bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva