Egyetlen kívánság

2011. június. 21.

Élt egyszer a Gigászok Földjén egy óriás, akinek három fia volt. A legidősebbet Baltazárnak, a középsőt Boldizsárnak, a legfiatalabbat pedig Titusznak nevezték.

Titusz kiemelkedett közülük, mert míg két testvére az apjukra hasonlított, és igen rútak voltak, addig ő olyan szép volt, mint egy deli legény. A szépség pedig igen ritka tulajdonságnak számított az óriások között, ráadásul Titusz még jószívű is volt. Éppen ezért apja jobban szerette nagyobbik fiait, akik úgy hasonlítottak rá.

Egy napon magához hívta fiait:

–   Itt az ideje, hogy megnősüljetek. Menjetek hát, és keressetek magatokhoz illő párt, aztán hozzátok haza, hagy ismerjem meg én is a választottjaitokat!

Titusz a Nyugati Óriások Földje felé ment, fivérei azonban nem akartak vele tartani, ezért ők a Keleti Óriások Földje felé indultak.

Mikor Titusz egy erdőn ment keresztül, egy fiatal lányra lett figyelmes, aki éppen tűzifát gyűjtött egy kis taligába. Ám úgy megrakta, hogy meg sem bírta mozdítani a talicskát, ezért hát elkezdte lepakolni rakományát. Ekkor lépett oda Titusz:

–   Ne vedd le a fákat, ha már egyszer összegyűjtötted, majd én segítek neked hazagurítani a taligádat!

A lány először szörnyen meglepődött az óriás láttán, mert még sosem találkozott ilyen nagy emberrel életében, de a szemében Titusz egyáltalán nem tűnt félelmetesnek, ezért hát nem is ijedt meg tőle.

–   Igazán hálás leszek, ha segítesz, de tudnod kell, hogy nem tudok semmilyen fizetséget adni érte, mert az én családom nagyon szegény.

–   Nem kérek én semmit cserébe. Szívesen segítek neked. Egyébként a nevem Titusz, és a Gigászok Földjéről jöttem.

–   Engem Fanninak hívnak, és itt lakom a közelben, egy kis faluban.

Folytatták a beszélgetést az úton, egészen Fanni házáig. A lány bemutatta Tituszt a szüleinek, elmondta, milyen kedves volt, hogy felajánlotta a segítségét. Éppen be akarták hívni őt a házba, hogy megkínálják egy kis házi koszttal, de a falusiak már zúgolódni kezdtek az óriás láttán, meg voltak tőle rémülve. Ezért Titusz jobbnak látta, ha odébbáll, nem szerette rémisztgetni az embereket. Búcsút intett Fanninak és a szüleinek, és folytatta útját. A Nyugati Óriások Földjére érve azonban egyre inkább úgy érezte, hogy nem akar menyasszonyt választani az óriás-leányok közül, mert egy olyan lányt tudna csak igazán szeretni, mint amilyen Fanni. De tudta, hogy sosem nyerhetné el a lány szerelmét, hiszen ő egy óriás, és nem illenének egymáshoz, mégsem tudna mást szeretni. Így hát egyedül tért vissza apjához. Meglepődve látta, hogy fivérei már visszatértek választottjaikkal. Apjuk nagyon büszke volt rájuk. Mikor azonban látta, hogy Titusz egyedül érkezett, mérgesen förmedt rá:

–   Hát, te mért egyedül érkeztél? Hol van a választottad?

Titusz elmesélte, hogy merre járt, és beszélt Fanniról is, hogy mennyire megszerette

Mikor apja ezt meghallotta, rögtön elkergette:

–   Ha neked nem elég jó egy szép óriás-lány, akkor nem vagy méltó arra, hogy a mi földünkön élj. Többé ne is kerülj a szemem elé!

Titusz nem tehetett mást, elindult a nagyvilágba, maga mögött hagyva a Gigászok Földjét. Egy napon gyönyörű vidékre tévedt, egy hatalmas, kristálytiszta vizű tó partjához, amit egyik oldalról aranysárga virágokkal hímzett mező, másik oldalról gyönyörű akácerdő övezett, és mindenhonnan madarak csicsergése hallatszott. Gondolta, nem is megy tovább, itt letelepedik. Épített magának egy takaros faházat, így már fedél is került a feje fölé. Ennivalót bőségesen talált magának, a tó bővelkedett a kis halakban, az erdőben pedig rengeteg gyümölcsöt talált. Boldog volt itt, de néhanapján hiányzott neki Fanni, és olyankor nagyon szeretett volna ember lenni. Sokszor gondolt arra, hogy ha nem lenne óriás, hanem egyszerű ember, akkor talán a lány is meg tudná őt szeretni.

Egy napon vásározókat vett észre, mikor kipillantott az ablakán. Éppen Titusz háza előtt törött el a szekerüknek a kereke, meg kellett hát állniuk, hogy megjavítsák. Titusz kiment hozzájuk, és mi tagadás, a frászt hozta az árusokra, de azok látva a fiú jó szándékát, megnyugodtak. Titusz felajánlotta, hogy segít megjavítani a kereket, de mire befejezte, már rájuk sötétedett, meghívta hát az embereket, hogy töltsék nála az éjszakát, ráadásként pedig még étellel is megvendégelte őket.

Azok nagyon hálásak voltak a szállásért és a lakomáért, ezért reggel, mielőtt újult erővel folytatták volna útjukat, azt kérték Titusztól, hogy a segítségért cserébe válasszon valami csecsebecsét a szekerükről.

Az óriás nem akart semmit elfogadni, de addig nógatták, míg végül egy régi, kopott könyvet levett a szekérről.

–   Nem szeretne inkább valami értékesebb tárgyat választani? – kérdezték tőle.- Ez a könyv már több száz éves, és eddig még senkinek sem kellett, olyan ütött-kopott.

–   Én ezt választom, ha nem bánják.

–   Mi ugyan nem bánjuk – felelte az egyik. – nekünk nincs rá szükségünk.

Még egyszer megköszönték Titusz segítségét, aztán útnak indultak.

Titusz már aznap elkezdte olvasni a könyvet, egyre nagyobb érdeklődéssel mélyedt bele, mert nagyon érdekes dolgokról szólt. Néhol nehezen lehetett kibetűzni a szavakat az elmosódott tintapacáktól, merthogy  a bejegyzett dátum szerint már több mint háromszáz éve írta egy világutazó. Igazából nem is könyv volt, hanem egy jó vaskos napló, és azokról a csodás tájakról szólt, melyeket írója bejárt. Bizony elkerekedett a szeme, mikor az utolsó fejezetben egy olyan forrásról olvasott, amely teljesíti az ember egyetlen kívánságát.  „Ha megtalálnám azt a forrást, és teljesítené azt a kívánságomat, hogy ne legyek óriás többé, hanem egyszerű ember, akkor feleségül kérhetném Fannit. Talán találok a könyvben egy térképet a forráshoz vezető útról.” Az utolsó oldalon rá is lelt a keresett útvonal leírására, és már aznap útra is kelt.

Egy kerek hónapon keresztül vándorolt hegyeken – völgyeken keresztül, mígnem elérte azt az ösvényt, melynek végén a térkép szerint a forrás állt.

Már az út közepén járt, mikor megpillantott egy öregembert, aki egy széken üldögélt.

–   Mi járatban vagy erre, édes fiam? –kérdezte Titusztól.

–   A kívánságok forrásához jöttem.

–   Honnan tudsz te a forrásról? – kérdezte az öreg csodálkozva.

Titusz megmutatta neki a könyvet. Az öregember rápillantott, majd elmosolyodott:

–   Ezt a könyvet én írtam.

–   Ezt ugyan biztosan nem írhatta, bácsikám, mert ez a könyv már több száz éves.

Az ember arca elkomorodott.

–   Tudod, fiam, már nem voltam fiatal, mikor felfedeztem a forrást. Egész életemben utazgattam a világban, sok fantasztikus helyet felfedeztem, de ilyen különleges helyen még nem jártam. A forrást egy tündér őrzi minden éjjel. Csak akkor kívánhatsz a forrástól valamit, ha előbb helyesen válaszolsz a tündér kérdésére. Ha jól felelsz, ő eltűnik egy pillanatra, akkor odaléphetsz a forráshoz, és miután ittál egy kortyot a vizéből, elmondhatod a kívánságodat. De jól meg kell gondolnod, hogy mit kívánsz, mert egy ember életében csak egyszer kívánhat valamit, és amit kívánt az örökké úgy marad. Ebből kitalálhatod, hogy én mit kívántam.

–   Halhatatlanságot? – kérdezte Titusz.

–   Igen. Halhatatlanságot. Mikor megtaláltam a forrást, még nem láttam mindent a világból. Egy ember életében nem járhatja be a Föld minden szegletét, én viszont el akartam jutni mindenhová, bejárni az egész bolygót, felfedezéseket tenni. Nem akartam, hogy ez véget érjen, szerettem volna, ha mindenre bőven jut időm. Azóta már többször is bejártam az egész világot, nagyon kimerültem. Fárasztó ez az örök élet. Már csak egyetlen célt találtam magamnak az életemben: itt ülök naphosszat, és mindenkit figyelmeztetek, aki ide jön, hogy alaposan gondolja meg, hogy mit kíván.

–   Köszönöm, öregapám a jó tanácsot, de pontosan tudom, hogy mit akarok kívánni.

Titusz továbbment a forráshoz. Az idő dél körül járt, a Nap csak úgy ragyogott az égen. Titusz gondolt egyet magában: „Nem várom meg az éjjelt, míg a tündér megjelenik, hanem most kívánok egyet a forrástól. Lehet, hogy nem is tudnék válaszolni a tündér kérdésére, és akkor nem teljesül a kívánságom.”

Így hát odalépett a forráshoz, kortyolt egyet a vízből, és azt kívánta magában, ne legyen többé óriás, hanem egyszerű ember.

Lám, a következő pillanatban el is tűnt óriás termete, és ember lett belőle. Boldogan lépdelt az ösvényen visszafelé, s elhatározta, hogy elsőként Fannit fogja felkeresni.

Mikor az öregember észrevette őt, így kiáltott fel:

–   Hát veled meg, mi történt, fiam?

–   Elmondtam a forrásnak a kívánságomat, és láthatod: teljesült.

–   Jaj, mit tettél! – siránkozott az öreg. – Csak a tündéren keresztül lehet kívánni a forrástól, különben a varázslat csak három napig tart, aztán visszaváltozol óriássá, és többé nem is kívánhatsz semmit.

Titusz nagyon elkeseredett. De aztán úgy gondolta, hogy ha már ember lett, még ha csak három napra is, utoljára szeretné látni még egyszer Fannit, hogy megtudja, így emberként tetszene-e a lánynak. De fogalma sem volt arról, hogyan érhetne el hozzá még időben, mikor csak három napja van, a forráshoz vezető út pedig egy hónapig tartott.

Az ember megsajnálta.

–   Én segíthetek neked, Titusz – s azzal elővett egy ezüst nyakláncot. – Ha ezt a nyakadba akasztod, ott teremsz egy pillanat alatt, ahol csak lenni kívánsz.

Titusz nem győzött hálálkodni az embernek. Nyakára akasztotta a láncot, és a következő pillanatban már Fanni háza előtt találta magát. Bekopogott a ház ajtaján. Fanni nyitott ajtót, és nagyon meg is lepődött a fiú láttán, hogy többé már nem óriás:

–   Nahát, Titusz, te vagy az? Mi történt veled?

A fiú mindent elmesélt, és a viszontlátás nagy öröméből hamar szomorúság lett, mikor Fanni számára kiderült, hogy Titusz csak három napig lehet ember. Ám ekkor Fanninak eszébe jutott valami:

–  Vigyél engem a forráshoz. Minden ember életében csak egyszer kívánhat a forrástól valamit, én pedig még sosem kívántam semmit. Ha odaviszel, azt kívánom majd, hogy legyél örökre ember.

Titusz boldogan fogadta az ötletet. A karjaiba kapta a lányt, és a lánc segítségével a egy szempillantás alatt a forrásnál találták magukat. Titusz most már óvatosabb volt, és figyelmezette Fannit, hogy csak a tündéren keresztül lehet kívánni, ezrét megvárták, míg besötétedik, és a tündér megjelenik. Amint leszállt az éj, ott is termett a tündér, gyönyörű szikrázó arany fénnyel körülvéve. Fanni közelebb lépett hozzá.

–   Kedves, tündér, szeretném, ha a forrás teljesítené egy kívánságomat.

–   Ha jól felelsz a következő kérdésemre, akkor a forrás teljesíteni fogja a kívánságodat. A kérdésem a következő: Hány ember járt eddig a forrásnál, és tudott válaszolni a kérdésemre?

Fanninak fogalma sem volt, mit válaszoljon.

–   Holnapig gondolkozhatsz a válaszon – mondta a tündér. – Ha holnap nem tudod

nekem megmondani, vagy rosszul felelsz, akkor a kívánságodat a forrás nem

fogja teljesíteni.

Fanni és Titusz nagyon elszomorodtak. De a fiúnak hamar eszébe jutott az öregember. „Ő biztosan tudja a választ”- gondolta.

Korán reggel el is mentek az öregemberhez, aki ugyanúgy az ösvény mellett üldögélt, mint amikor Titusz először meglátta. Elmondták neki a tündér kérdését, s megkérdezték, hogy tudja-e rá a választ.

–   Már hogyne tudnám. Itt ülök több száz éve, pontosan tudom, hogy kik jártak erre, és hánynak teljesült a kívánsága.

–   Akkor mondd meg, kérlek! – szólt Titusz.

–   Remélem ne felejtetted el, ifjú barátom, hogy segítettem neked. Az ezüst nyaklánc, amit kölcsönadtam, jó szolgálatot tett neked. Nem értél volna időben Fannihoz. De még nem adtál semmit cserébe a segítségért. Szívesen megmondom a választ, de csak akkor, ha a lány megígéri, hogy azt kéri a forrástól: ne legyek többé halhatatlan.

Fanni dühösen felkiáltott:

–   Ezt nem kérheted tőlem! Jól tudod, hogy egy ember életében csak egy dolgot kívánhat, és én azt akarom, hogy Titusz, ne legyen óriás többé. Ha a te kívánságodat mondom el a forrásnál, az enyém nem teljesülhet soha.

–   Sajnálom, leányom – mondta az ember. – Ha nem segítesz nekem, én sem mondom meg nektek a helyes választ.

Fanni és Titusz nem tudták, mitévők legyenek. Otthagyták az öregembert, és visszamentek a forráshoz. Egyfolytában azon gondolkodtak, hogy mitévők legyenek. Újra elolvasták a könyvet, amiben az öreg a forrás felfedezéséről ír. Aztán gondolkodtak, gondolkodtak…, és mire éjjel a tündér megjelent, már rá is jöttek a helyes válaszra, Fanninak pedig teljesült a kívánsága: Titusz örökre emberré változott.

Másnap boldogan indultak el hazafelé. Mikor elhaladtak az ember mellett, az nagyon elcsodálkozott a fiú láttán:

–   Hát te, Titusz, mért nem változtál már vissza óriássá? Ma kellett volna megtörnie a varázslatnak.

–   A forrás teljesítette a kívánságomat, mert jól feleltem a tündér kérdésére –mondta Fanni boldogan.

–   De hát honnan tudtátok a választ? –kérdezte az öreg meglepetten.

–   Részben a könyvéből, és magától – válaszolta Titusz. – A forrást maga fedezte fel, az első volt, akinek a kívánsága teljesült. Ám azóta bárki is jött ide a forráshoz, hogy teljesüljön a kívánsága, fogalma sem lehetett arról, hogy hányan tudtak felelni a tündér kérdésére. Maga viszont senkinek sem akart segíteni, csak, ha cserébe az illető azt kívánja, hogy maga ne legyen többé halhatatlan. De minthogy még mindig az, senkinek sem teljesült a kívánsága az elmúlt századok során, csak a magáé, apókám. Így hát a tündér kérdésére a helyes válasz: egy.

Titusz hazakísérte Fannit, és megkérte a kezét. Minthogy időközben a lány is megszerette a fiút, igent mondott. Hamarosan meg is tartották az esküvőt, és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Az öregember pedig talán még mindig ott ül a forráshoz vezető úton, és várja, hogy arra tévedjen valaki, aki hajlandó teljesíteni az ő kívánságát.

Vége

    2017. október
    h k s c p s v
         
     1
    2345678
    9101112131415
    16171819202122
    23242526272829
    3031