Egy bolond százat csinál

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, és annak egy udvari bolondja. A bolond, becsületes nevén, Tódor, már évtizedek óta a királynál dolgozott. Nagyon boldog volt a palotában, úgy gondolta, hogy ott marad élete végéig, ezért is szomorodott el annyira, mikor a király magához hívatta, és így szólt:

–   Kedves Tódorom! Szinte egész életedben itt éltél a királyi udvarban, sosem hagytad  el a palotát. Szeretném, ha kimennél a nagyvilágba, és új élményeket szereznél. De ne gondold, hogy üres kézzel távozol. Eddigi szolgálataidért egy zsák aranyat adok. Jó utat, és sok szerencsét!

Tódor megkapta az aranyat, letette a bolondsipkát, átöltözött egyszerű gúnyába, és útnak indult. De nem jutott messzire, főként nem a nagyvilágba, ahogy a király akarta, csak a szomszédos faluig. Ott telepedett le egy kicsi házban. Szomorúan és szótlanul tette-vette a dolgát, még a szomszédjaihoz se nagyon szólt. Azok persze lépten-nyomon azt figyelték, hogy mit csinál az új „csodabogár” szomszédjuk. Ám egy idő után Tódornak is feltűnt, hogy a szomszédok állandóan figyelik. „Vajon mit néznek engem folyton?  Biztosan megneszelték, hogy mennyi aranyam van, és azt akarják ellopni.”- gondolta.

A szomszédok persze mit sem tudtak az aranyról, csak a bolondos szomszédjukat figyelték, de Tódor biztos volt benne, hogy az aranyra fáj a foguk.

Egyik éjszaka ki is vitte az aranyat a kertbe, ásott egy nagy gödröt, és az egészet beleszórta, majd jól betemette.

Pár nap múlva Tódornak elfogyott az összes elemózsiája, amit még a palotából magával hozott. Gondolta, elővesz egy aranyat a kertből, és majd abból bevásárol a piacon.

Éjszaka kiosont a kertbe, de nem vette észre, hogy a szomszédja az ablakból meglesi őt. Szegény Tódor mindig nagyon szomorú volt, visszavágyott a palotába, és ezért mindig csak sóhajtozott. Most sem volt ez másképp. Letérdelt oda, ahová elásta az aranyat, majd imára kulcsolta a kezét, és így szólt:

–   Segíts meg, Istenem!

Aztán belenyúlt a földbe, előhúzott egy aranyat, majd visszament a házba.

Hát elkerekedett rögtön a szomszéd szeme, mikor látta, mi történt. Elmesélte a feleségének, mit látott, aki nem nagyon akarta elhinni.

Reggel a szomszéd útja elsőként a csárdába vezetett.

–   Képzeljétek csak, mit láttam! – szólt a falusiakhoz. – Az új szomszédom, a bolond Tódor, kiment éjszaka a kertjébe, letérdelt a földre, aztán azt kiáltotta: „Segíts meg, Istenem”, és aztán előhúzott a föld alól egy aranyat.

Na a csárdában mindenki nevetni kezdett, ám ekkor egy falubéli asszony érkezett, egyenesen a piacról. Mikor elújságolta, hogy a bolond Tódor arannyal fizetett a piacon, mindenkinek elakadt a szava, és azon nyomban elhitték, amit a Tódor szomszédja mesélt.

Rögvest hazaszaladt mindenki, letérdeltek odahaza a kertben, és hangosan kiabálták: Segíts meg, Istenem! Ahogy ezt kimondták, vártak néhány percet, majd ásni kezdtek a kezükkel egyre mélyebbre és mélyebbre, de aranyat nem leltek sehol.

Éppen ekkor ballagott Tódor a piacról hazafelé. Hát látja, hogy mindenki a kertjében térdel, és a földben kaparászik. „Nahát, ezek mind megbolondultak?” – gondolta magában. De mikor hazaért, látja, hogy a szomszédjai is a kertjükben kapirgálnak. Gyanús lett neki a dolog, gyorsan bement a házába, és elgondolkodott. „Hát mégis jól sejtettem – morfondírozott magában -, ezek mind az aranyamat akarják ellopni. De vajon honnan tudták meg, hogy a földben rejtettem el? Egy biztos: új rejtekhelyet kell találnom a pénzemnek.”

Az éjszaka közepén csendben előjött a házából, és gondosan körülnézett. Miután meggyőződött arról, hogy senki nem figyeli, gyorsan előásta az aranyat, visszatette a zsákba, aztán felmászott a háztetőre, és a zsákot belegyömöszölte a kéménybe. Utána nyugodtan lefeküdt aludni.

Néhány nap múlva a szomszédja újra elment a csárdába. Amint belépett az ajtón, ráförmedtek a falusiak:

–   Mit bolondít minket, kend? Napok óta azt csináljuk, amit mondott nekünk, de még egy fia aranyat sem találtunk a kertben.

–   Nyugodjanak meg! – mondta a szomszéd. – Talán rosszul hallottam, amit az a Tódor beszélt a térdeplésnél. De ne féljenek, kiderítem, hogy mit is kell pontosan mondani.

Attól a naptól kezdve a szomszédok éjjel-nappal figyelték Tódort. Szegény bolondnak pedig újra elfogyott az élelme, és a piacra készült. Kisettenkedett éjjel, felmászott a tetőre, de megcsúszott, és majdnem elesett. Félelmében fel is kiáltott:

–   Ments meg, Uram!

De végül sikerült a kéményben megkapaszkodnia. Aztán a kéménybe nyúlt, elővett egy aranyat. Lemászott, és visszament a házba.

De bizony a szomszédja mindent látott. Reggel első dolga volt, hogy a csárdába ment, és mindent elmesélt:

–   Bizony rosszul hallottam a múltkor, amit az a Tódor beszélt. Nem azt kell mondani, hogy „Segíts meg, Istenem”, hanem azt: „Ments meg, Uram!”, és akkor a Mindenható a kéménycsőbe fogja rakni az aranyat.

Az emberek megint hitetlenkedtek, de aztán ismét jött a hír a piacról: a bolond Tódor arannyal fizetett.

„Hát az Úr ismét csodát tett” – gondolták az emberek.

Rögtön hazasiettek, fogták a létráikat és felmásztak a tetőre. Aztán hangosan kiáltották. Ments meg, Uram!

Benéztek a kéménycsőbe, s néhányukat már úgy elvakította az arany gondolata is, hogy már látni vélték az aranyat a kéményben, és mikor nyúltak volna utána, mind beleestek a kéménylyukba fejjel lefelé.

Akkor aztán kiáltoztak az asszonyoknak, hogy húzzák ki őket. Tódor éppen a piacról tartott hazafelé, mikor észrevette, hogy az emberek fejjel lefelé beszorultak a kéményükbe. Gyorsan hazament, és látja, hogy a szomszédjának is csak a lába lóg ki a kéményből. Nagyon megharagudott, és ezt már nem állta meg szó nélkül. Odakiáltott a szomszédasszonyához, aki éppen az urát próbálta kihúzni a kéményből.

–   Ez aztán már mindennek a teteje, hallja-e! Az egész falunak az én aranyamra fáj a foga?

A szomszédasszony felnevetett:

–   Nincs is magának aranya. Jól tudjuk, honnan van. Csak tudnám, hogy a Mindenható mért egy ilyen bolondot segít! Nézze, mit csinált maga a férjemmel!

Tódor nem értette dolgot, és már éppen szólni akart, mikor lovas katonák közeledtek, és közben így kiáltoztak:

–   Utat a királynak! Utat a királynak!

A király mikor kitekintett a hintója ablakán nagyon elcsodálkozott, mikor látta, hogy a falusiak fejjel lefelé beszorultak a kéményeikbe. Kiszállt a hintóból, és ekkor észrevette Tódort.

–   Hát te, mit csinálsz itt ? – kérdezte.

Tódor nagyon megörült a királynak.

–   Tudja, felség, itt telepedtem le. De a fene se gondolta, hogy ilyen tolvaj emberek laknak itt. Egész álló nap, azt gyakorolják, hogyan lopják el az aranyat, amit felségedtől kaptam.

Na, mikor ezt meghallották a falusiak, először nagyon mérgesek lettek, aztán mindenki nevetésben tört ki. Elmesélték a királynak, hogy ők azt hitték, Tódor a Mindenhatótól kapja az aranyat, és hogy nekik is adni fog, ha úgy kérik, mint a bolond.

Látta ám a király, hogy Tódor milyen boldogtalan, ezért hazavitte magával a palotába. Ő pedig felvette a régi ruháját, meg a bolondsipkát, és élete végéig boldogan bolondozott a királyi udvarban.

A falusiak azóta is gyakran emlegetik, és úgy nevetnek egymás bolondságán, hogy potyognak a könnyeik.

Vége

 

Közzétéve ekkor: 2011.06.21. @ 15:45 Egy bolond százat csinál bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva