Csipkebogyó

2011. szeptember. 2.

Egyszer régen, olyan messze innen, hogy ha egész álló nap úton lennénk, akkor is ezer esztendőbe telne, míg odaérnénk, állt egy hatalmas birodalom. A birodalom uralkodójának két fia volt, az idősebbet Kalliónak, a fiatalabbikat Flaviónak hívták.

Mikor Kallió betöltötte huszadik életévét, édesapja ráruházta az ország irányítását, és Kallió végre elfoglalhatta a trónt, amire annyira vágyott. Mindenből a legjobbat és a legszebbet akarta magának, ezért feleségnek is a birodalom legszebb lányát akarta. A palotába hívatta az ország összes leányát, nem számított, hogy szegény vagy gazdag, mindet látni akarta, hogy kiválaszthassa a leggyönyörűbbet. Már napok óta tartott a leányszemle, de még egyiket sem találta méltónak arra, hogy a felesége legyen.

Élt a falu szélén egy szegény lány, Veronika, aki egyedül élt szerény portáján, nem volt más társa egy cirmos macskán kívül. Hanem a faluban nagyon szerették őt, mindenki hozzá fordult, ha segítségre volt szüksége, mert gyógyírt hozott ügyes-bajos dolgaikra, betegségeikre. Nem is sejtették, hogy Veronika boszorkánynak született, de erejét csak jóra fordította. Annyi jót tett a falusiakkal, hogy azok gyakran összesúgtak a háta mögött, mert sejtették, hogy valami varázsereje lehet a lánynak, de ezt szóba se hozták előtte soha. „Amíg arra használja az erejét, hogy segít nekünk, nincs tőle félnivalónk” – mondogatták.

Egy nap Veronikát is behívatták a palotába. Mikor Kallió meglátta a lányt, nem is keresett tovább mást. Veronika szépsége a legszebb hercegnőket is elhomályosította volna. Kallió tudta, ez a lány lesz a királyné, senki más. Flavió is meglátta Veronikát, amint a lány Kallió előtt állt a nagyteremben, de a lány ezt nem vette észre. A fiatalabbik testvér rögtön beleszeretett a lányba, de ezt nem árulhatta el senkinek, mert fivérének volt elsőbbsége arra, hogy párt válasszon magának. Flavió ezért szomorúan vette tudomásul, hogy Veronika csakis fivéréé lehet.

A lány boldogan készült az esküvőjére, amit három napra rá tűztek ki. Nemcsak azért volt boldog, mert egy király felesége lehet, hanem azért is, mert Kallió első pillantásra megtetszett neki, és úgy érezte, szívből tudja szeretni. Azt gondolta, hogy a király is azért választotta őt párjául, mert beleszeretett, de Kallió igazán senkit sem tudott szeretni, csak azért kérte meg Veronika kezét, hogy mindenki irigykedhessen rá, amiért ilyen csodaszép felesége van.

Eljött az esküvő napja. Kallió és Veronika már az oltár előtt álltak, a templom pedig zsúfolásig megtelt vendégekkel. Voltak közöttük nemesek és szegény falusiak is, akik ismerték Veronikát, és kíváncsiak voltak az esküvőre.

Mikor a pap megkérdezte, hogy van-e valaki, aki ismer olyan okot, ami a házasság ellen szólna, a hátsó sorban egy katonaféle alak állt fel, és fennhangon így szólt:

–   Én tudok ilyen okot!

Mindenki megdöbbenve nézett rá. A király ráförmedt:

–   Ki vagy te szemtelen, hogy félbemered szakítani a király esküvőjét? Remélem, jó okod van rá, mert ha nem, most rögtön fejedet vétetem.

A katona odament a király elébe, és meghajolt.

–   Bocsásson meg, felség. Hű alattvalója vagyok, ezért akarom figyelmeztetni. Kérdezősködtem ezután a lány iránt – miközben Veronikára mutatott -, lent a faluban, és megtudtam, hogy ez nem egy közönséges lány. Azt gondoltam, felséged sem akarja, hogy egy boszorkány legyen a felesége, és a birodalom lakói sem örülnének neki.

Kallió összevonta a szemöldökét, és kérdőn nézett Veronikára. A lány sírva fakadt, és bevallotta, hogy az anyja tényleg boszorkány volt, és ő is annak született, de tudását, mindig jóra használta.

A király szörnyű haragra gerjedt. Úgy érezte, aljas módon becsapták, és a boszorka nyilván csak azért akart a felesége lenni, hogy még nagyobb hatalom kerüljön a kezébe, mint eddig.

–   Talán még engem is el akartál varázsolni az esküvő után – förmedt rá Veronikára.

A lány hiába mondta az ellenkezőjét, Kallió elvitette őt a katonáival, és meghagyta nekik, hogy vigyék egészen a birodalom határáig, és ott kergessék el. Veronikának pedig meghagyta, hogy soha többé be ne tegye a lábát az országba, mert máglyán égeti el, és ha bárki segíteni mer a lánynak, arra is ez a sors vár.

Flavió nagyon megharagudott a bátyjára.

–   Ezt nem teheted azzal a szegény lánnyal! – kiabálta.

–   Lánnyal? Te is hallhattad, hogy nem lány az, hanem egy boszorkány. Azt kapja, amit megérdemel. Csak az bánt, hogy elrontotta ezt a szépnek induló napomat. Ráadásul kereshetek másik feleséget. Nem emlékszel, melyik lányt találtam a legszebbnek mielőtt ez a boszorkány megjelent a palotában?

Flavió szörnyülködve hallgatta fivérét.

–   Nem gondoltam, hogy ennyire gonosz vagy. Most látom csak, hogy nem is szeretted Veronikát.

Kallió felnevetett:

–   Dehogynem! Szerettem a szépségét. De te miért véded ennyire? Csak nem szerettél bele?

–   De igen. Én szeretem. Utánamegyek, és visszahozom, mert az én feleségem lesz!

–   Hogy mersz ellentmondani a királyodnak? Az egész birodalom hallotta a parancsomat. A boszorkány nem térhet vissza, és ha segíteni akarsz neki, végzek veled is!

De Flavió hajlíthatatlan maradt. Felnyergelte a lovát, és Veronika után indult. Ám a király parancsot adott katonáinak, hogy menjenek az öccse után, és vigyék el a tenger közepére, Almeida szigetére, ott zárják be a sziget börtönébe, és dobják el a kulcsot. A katonákat pedig megeskette, hogy ezt örökre titokban kell tartani, senki nem tudhatja meg, hogy Flavió a messzi szigeten sínylődik.

–   Úgysem szenved majd sokáig – mondta Kallió ravaszul -, mert hamarosan szomjan vagy éhen hal.

Veronikával minden úgy történt, ahogy a király parancsolta. Miután a katonák otthagyták őt a birodalom szélén, nem ment el, hanem visszatért, és egy elhagyatott barlangban húzódott meg. Nem maradt semmije, csak a kis cirmos macska követte őt. Néhányszor bement a faluba, hogy ennivalót kérjen a falusiaktól, de az emberek, akiknek egykor ő segített, most elfordultak tőle, és még vizet sem adtak neki.

Szegény lány teljesen magára maradt, és csak varázserejének köszönhetően maradt életben. Ott szomorkodott a barlangban, és bár jólelkűnek született, annyi gyűlölet, keserűség és harag gyülemlett fel a lelkében, hogy már nem is tudott vele mit kezdeni. Temérdek haragját, és fagyos gyűlöletét egy kristálypalackba zárta, és ott tartotta maga mellett a barlangban. Ami csöpp kedvesség maradt benne, azt a kis macskának köszönhette, aki mindig kedvesen bújt hozzá. A szomorúság és az éhség azonban legyőzte a lányt, és egy esztendő múlva meghalt a barlangban. Halála után a teste semmivé foszlott, lelke pedig a kis cirmosba szállt.

A kiscica miután egyedül maradt, keservesen nyávogott a nyirkos barlangban.

Pár nappal később egy János nevű ember járt arrafelé, és meghallotta a kiscica sírását. Bement hozzá a barlangba, és a karjába vette. Már éppen ment volna, mikor meglátta a pompás kristálypalackot a földön, és annyira megtetszett neki, hogy úgy döntött, azt is elviszi magával. Ezután hazatért a faluba, megetette-megitatta a kiscicát, a kristálypalackot pedig az asztal közepére tette, hogy ott díszelegjen.

Ezalatt az elmúlt esztendő alatt Kallió teljes nyugalomban, egyedül uralkodott az ország élén. Az is nagy elégedettséggel töltötte el, hogy megszabadult öccsétől, és így senki sem szólt bele abba, hogyan dönt a birodalom különféle ügyeiben. Miután elzavarta Veronikát, visszahívatott néhány leányt a palotába, akik annak idején megtetszettek neki, de végül egyiket sem találta annyira szépnek, hogy bármelyiket is feleségül vegye. Bár a nép már nagyon szerette volna, ha van neki királynéja, Kallió eldöntötte, hogy amíg nem talál egy Veronika szépségéhez fogható lányt, addig nem házasodik meg.

A faluban sokat beszéltek erről, volt akinek nem tetszett, hogy ilyen válogatós a királyuk. Egy napon, mikor Jánoshoz átjött a szomszédja, éppen erről beszélgettek. A kis cirmos az asztal tetején üldögélt békésen, mindaddig, míg meg nem hallotta Kallió nevét. Akkor aztán egészen mérges lett, és egy csapásra ledöntötte a kristálypalackot az asztalról, ami a földre zuhant, és millió darabra törött. János bosszúsan kiáltott rá a kismacskára:

–   Ejnye, te ügyetlen!

De biztosan mérgesebb lett volna, ha tudja, hogy nem csak házának szép dísze veszett oda, hanem egy sokkal súlyosabb dolog sújtja majd az egész birodalmat. Mert azzal, hogy a kristálypalack összetörött, kiszabadult belőle a boszorkány jeges haragja, és fagyos gyűlölete, és aznap estére szét is terjedt Kallió egész birodalmában, és mindent megfagyasztott. A falusiak másnap reggel arra ébredtek, hogy az egész birodalmat vastag hótakaró borítja, a patakok, folyók befagytak, a fák és bokrok levelei mind lehullottak, és elszáradtak, a termések elfagytak, és elrohadtak, és jeges szél fújja arcukat. Senki nem értette, mi történhetett, hogy köszönthetett be ez e téli időjárás egyik napról a másikra, főleg úgy, hogy előző nap még tombolt a nyár.

Minden falusi a királytól várta a választ, de Kallió sem tudta mire vélni a dolgot. Az egész birodalom szomorú lett, és kihalt, az emberek legtöbb idejüket a házaikban bezárkózva töltötték a tűz mellett, mert mindenki nagyon fázott a jeges időben. Ha elő is jöttek a házaikból, azt csak azért tették, mert egyetlen termő növény mégiscsak maradt a birodalomban, és ez a vadrózsa bokor volt. Ezek a bokrok telis-tele voltak csipkebogyóval, és a falusiak, de még a király is ezt ették, és az ebből készült teát itták az éhség, a szomjúság és a hideg ellen. Mikor pedig a kamrákban félretett ennivalók mind elfogytak, a falusiak messzi birodalomba jártak el élelemért, és a tengerre halászni. Sehogy sem értették, hogy lehet, hogy csak az ő országukat borítja hótakaró, a szomszédoknál viszont ragyogó nyár van.

Egy este János a szokásos teli kas csipkebogyóval tért haza, és meghagyta feleségének, hogy tegyen fel belőle a tűzre. Az asszony így is tett, ám amikor belehajított a vízbe a bogyókból egy marékkal, az egyik bogyó kiugrott a fazékból, leesett a földre, és kettévált. Hát az asszony meg azt vette észre, hogy valami van abban a bogyóban, közelebb hajolt, és látta, hogy egy apró csecsemő van benne. A tenyerébe vette a körömnyi jószágot, aztán puha keszkenőre fektette az asztalra. Hamar szólt az urának is, az is úgy meglepődött, hogy majd hanyatt esett. Na, hát, mihez kezdjenek vele, ezen tanakodtak, de minthogy az asszony régóta akart már egy csöppséget a háznál, úgy döntöttek, megtartják, és megnézik, mi lesz belőle. Minden nap apró kanállal etették, és szalmaszállal itatták. Nem telt bele sok idő, éppen csak pár nap, és a kis jövevény már akkora volt, mit minden más újszülött csecsemő. Eldöntötték, hogy sajátjukként nevelik fel a kislányt, mert kislány volt, és mindenkinek azt mondják majd, hogy a lányka saját édes gyerekük. És mivel egy bogyóban találták, és amúgy is különleges jövevény volt, nem akartak neki közönséges nevet adni, hát az lett a neve, hogy Csipkebogyó.

Csipkebogyó szépen cseperedett kedves szülei házában, sokat játszott a kis cirmossal, egyébként meg varrással és olvasással töltötte a napjait, meg azzal, hogy segített anyjának a házimunkákban.

János meg a felesége nagyon boldogok voltak, hogy a sors ilyen szép kislánnyal ajándékozta meg őket, csak egy dolog aggasztotta őket, mégpedig az, hogy Csipkebogyó, mióta megszületett, soha el nem mosolyodott, még egy pillanatra se.

Pedig a lány nem volt mellettük boldogtalan, de az arca mégis olyan furcsa szomorúságot tükrözött, amire nem találtak magyarázatot. Sokszor megkérdezték Csipkebogyót:

–   Boldog vagy, kislányunk?

–   Igen, kedves szüleim, persze, hogy az vagyok. Nem is értem, miért kérdezik ezt tőlem olyan gyakran.

Mindig ezt válaszolta. Aztán a szülők idővel beletörődtek, hogy Csipkebogyót talán sosem fogják mosolyogni látni.

Telt-múlt az idő, kerek húsz esztendő telt el azóta, hogy Kallió birodalma az örök hó birodalmává vált. Csipkebogyóból gyönyörűszép fiatal lány lett.

Kallió minden évben egyszer körbelovagolta birodalmát, és lement a faluba is, hogy megnézze, van-e valami változás, nincs-e remény arra, hogy a jég és a hó végre felolvadjon. De mint ahogy eddig, most sem látott semmi változást az egész országban.

Éppen a falun lovagolt keresztül, amikor János portája előtt megpillantotta Csipkebogyót, amint a ház előtt söpröget. Alig akart hinni a szemének. Ilyen szépséget Veronika óta nem látott, és ezt a lányt még Veronikánál is szebbnek találta. Húsz éve erre várt, hogy végre felbukkanjon az életében egy ilyen gyönyörűség. Persze az elmúlt esztendők alatt egészen meg is feledkezett házasodási szándékáról, és nem is keresett magához méltó feleséget, mert annyira lekötötték a birodalom gondjai.  De most, hogy megpillantotta Csipkebogyót, rögtön arra gondolt, ő lehetne a felesége, és az ország királynéja.

Nem szólította meg, hanem hazalovagolt a palotába, és hatlovas hintót küldött a lányért. János meg a felesége nagyon meglepődtek, hogy ugyan mit akarhat a király Csipkebogyótól, de persze elengedték lányukat a palotába.

Kallió a trónon ülve fogadta a lányt.

–   Gyere csak közelebb – szólította -, és áruld el, hogy hívnak.

A lány meghajolt a király előtt.

–   Csipkebogyónak – felelte.

Kallió felnevetett:

–   Csipkebogyónak? Ez aztán a furcsa név egy leánynak! Talán a szüleid egy vadrózsa bokorban találtak?

–   Nem találtak engem sehol. Az édesszüleim neveltek fel engem – válaszolta Csipkebogyó, akinek nem igen tetszett a király gúnyolódása.

–   Jól van, no, meg ne sértődj, csak tréfálkoztam egy kicsit. És tudod mit? Nagyon is szép neved van. Tetszik, mert különleges, és ezért tetszel nekem te is.

Csipkebogyó elpirult, és lehajtotta a fejét.

–   Ne légy szégyenlős – mondta a király. – Hozzád fogható szépséget még nem láttam, ezért akarom, hogy gyere hozzám feleségül.

Csipkebogyó merően a király szemébe nézett, aztán komolyképpel így szólt:

–   Én nem lehetek felséged felesége.

–   Ugyan miért nem?

–   Mert rettentően gyűlölöm önt. Magam sem tudom miért, hisz még sosem találkoztunk, de olyan gyűlöletet érzek ön iránt, amit nem lehet leküzdeni, ezért sosem lennék a felesége.

A király szörnyen dühös volt, de ugyanakkor mélyen gondolkodóba ejtették a lány szavai. Hagyta, hogy a lány elhagyja a palotát, és hazamenjen a szüleihez.

Kallió mérges volt, és elkeseredett, amiért visszautasítást kapott, de másnap reggel újra jókedvűen ébredt, és elhatározta, hogy mindenáron meghódítja Csipkebogyó szívét.

Elhatározta, hogy három bált ad a lány tiszteletére három egymást követő hónapban, és ha a harmadik bál után a lány még mindig visszautasítja, akkor inkább száműzi Almeida szigetére, semmint hogy másnak a felesége legyen.

Az első bálra a király hercegeket, hercegnőket és grófokat hívott meg, akik sok ajándékot hoztak a királynak. Már sokat hallottak erről a hó borította birodalomról, és örültek, hogy most személyesen is láthatták a fagyos országot, amit eddig csak legendának hitték.

Csipkebogyó nem akarta visszautasítani a király meghívását. A király megbízta az udvarhölgyeket, hogy úgy öltöztessék fel a lányt, mintha igazi hercegnő lenne, öltöztessék pompás selyemruhába, és igazgyöngyöt tegyenek a nyakába.

A vendégek csak ámultak és bámultak, mikor meglátták Csipkebogyót, mert a lány olyan szép volt, amilyent még nem láttak.

A király ragaszkodott hozzá, hogy a lány egész este csak vele táncoljon, és beszéljen, ám amikor vége lett a bálnak, nem volt elégedett, sőt nagyon mérges volt, amiért a lány még egy mosollyal sem viszonozta a meghívást.

Mielőtt mindenki elment volna, a bálterem ablakán át egy hatalmas griffmadár szállt be, és egyenesen Kallió előtt szállt le. Mélyen a szemébe nézett, aztán rápillantott Csipkebogyóra, és tüstént kirepült az ablakon. Kalliót megrémisztette ez a találkozás, és rossz előérzete támadt, de hamar elhessegette ezeket a gondolatait.

Csipkebogyót hintón vitték haza a faluba az est után. Az országúton már sötét volt, aztán hirtelen a kocsis megfékezte a lovakat, és a hintó megállt.

–   Mi történt? – kérdezte Csipkebogyó. – Miért álltunk meg?

–   Egy koszos csavargó fekszik az út közepén. De ne aggódjon, mindjárt elzavarom az útból, és folytatjuk az utat.

–   Várjon! – szólt a lány. – Ne bántsa.

Csipkebogyó kiszállt a hintóból, és a földön fekvő emberhez lépett.

A kocsis utána kiáltott:

–   Ne törődjön vele, kisasszony! Ez csak egy nyomorult koldos!

De a lány nem hallgatott rá. A földön fekvő ember valóban nyomorultul festett, rongyos, szakadt gúnyát viselt, és nagyon gyenge volt, nem is volt eszméleténél. Csipkebogyó belenézett az arcába, amiből nem sok látszott. A férfi arca piszkos volt, hosszú haja az arcába lógott, és a nagy bajusza és szakálla sem engedte, hogy Csipkebogyó megpillanthassa az arcát.

Megkérte a kocsist, hogy segítsen az ájultat betenni a hintóba. Az nem igen örült neki, hogy egy szakadtruhás rongyosnak kell segíteni, de nem akart ellentmondani.

Hazavitte Csipkebogyót a faluba, a lány pedig apjával és anyjával bevitte a házba a gyenge férfit.

Ott aztán meleg csipkebogyó teát itattak vele, ami jól átmelegítette az embert, aztán mély álomba zuhant. Olyan rossz állapotban volt, hogy valószínűleg azt sem tudta, hol van, és kik vannak körülötte.

Másnap reggel, mikor felébredt, már jobban érezte magát. Elsőként a kis cirmost pillantotta meg, aki mellette feküdt az ágyon. A férfi megsimogatta, és a kismacska kedvesen dorombolt neki. Kisvártatva János lépett be a szobába, hogy érdeklődjön a vendég állapota felől.

–   Már jobban érzem magam, köszönöm – válaszolta az idegen. – Hálás vagyok, hogy befogadtak a házukba, odakinn biztosan megfagytam volna éjszaka.

–   Igazából a lányomnak kell megköszönnie. Elmesélte, hogy az országút közepén találtak önre, és olyan jó szíve van, nem hagyna sorsára senkit.

–   Akkor szeretném neki megköszönni.

–   Mindjárt megteheti. Már készíti a reggelit mindnyájunknak. Remélem, szereti a halat meg a csipkebogyó teát. Errefelé nem igen van más ennivalónk.

–   Meg is akartam kérdezni, hogy mi az oka annak, hogy a birodalmat hó borítja. Én már régóta vándorolok, de mindenhol szép nyár volt , míg ide nem értem. Mi történt itt?

–   Azt mi magunk sem tudjuk, fiam – csóválta a fejét János. – Egyik napról a másikra köszöntött be a tél, és bizony ennek már húsz éve.

Az idegen nagyon elcsodálkozott. Ekkor lépett be Csipkebogyó a reggelivel.

–   Ő a lányom, Csipkebogyó – mondta János.

Mikor a vándor ránézett a lányra, különös melegség öntötte el a szívét, és szemei felragyogtak. Úgy érezte, mintha már régóta ismerné a lányt, s rögtön megtetszett neki.

A különös idegen velük maradt a következő hónapban is.

Egyik este arra lett figyelmes, hogy Csipkebogyóért királyi hintó jön, és elviszi. Rögtön megkérdezte a lány apjától, hová vitték a lányát. János elmesélte neki, hogy a királynak nagyon megtetszett Csipkebogyó, és szeretné feleségül venni. Ezért egymás után három hónapban egy bált rendez a tiszteletére, hogy Csipkebogyót meghódíthassa, és ő igent mondjon.

Az idegen nagyon meglepődött.

–   A királynak nincsen felesége?

–   Nincsen. Huszonegy évvel ezelőtt volt egy menyasszonya. Nagyon szép lány volt, a legszebb a birodalomban, de kiderült, hogy boszorkány, ezért elkergették innen, aztán a király nem talált hozzá illő párt.

–   És mi lett a lánnyal, akit elkergettek?

–   Szegényke egy elhagyatott barlangban élt, de mindenki elkerülte azt a helyet, mert féltek a király haragjától, aki megtiltotta, hogy bárki is segítsen a lánynak. Azóta sem látta senki, de azt beszélték a faluban, hogy egy évre rá, kilehelte szegényke a lelkét. Azért emlékszem ilyen jól a történetre, mert utána nemsokára született meg a mi kis Csipkebogyónk.

Az idegen nagyon elkomorodott azon, amit János mesélt neki.

Eközben a palotában állt a pompás bál. Kallió megint csak Csipkebogyóval táncolt egész este, és várta, hogy a lány legalább egyszer rámosolyodjon, de hiába, mert ez nem történt meg. Kallió a bál után megkérdezte tőle:

–   Még mindig azt a gyűlöletet érzed irántam, amit az első találkozásunkkor?

–   Sajnálom, felség, nem tudok hazudni. Igen, ugyanazt érzem.

Ekkor a hatalmas griffmadár ismét megjelent a palota ablakában, és egyenesen Kallió elébe szállt.

–   Mindenért meg fogsz fizetni! – szólt a madár.

–   Mit akarsz tőlem? – üvöltötte Kallió. – Ki vagy te?

–   Hamarosan megtudod – szólt a madár, és kiszállt az ablakon át.

A király úgy megijedt, hogy azonnal visszament a szobájába, és magára zárta az ajtót.

A vendégek is elsiettek a nagy madár láttán. Csipkebogyót ismét hintón vitték haza a faluba.

Minthogy a fura idegent szívesen látták Jánosék, az velük maradt a következő hónapban is, és sokat segített Jánosnak a ház körüli munkákban. Csipkebogyóval együtt mentek bogyókat szedni a vadrózsa bokrokról, és a lány nagyon megszerette a vándort, bozontos külseje ellenére.

Közelgett a harmadik bál ideje, és egy nap a vándor megkérte Csipkebogyót, hogy ezúttal ne menjen el a palotába, hanem kérje meg a királyt, hogy jöjjön el ő a faluba egy kis mulatságra, a falusiak között legyen megtartva a harmadik bál.

Csipkebogyó nem értette a dolgot, de bízott a vándorban, hát megüzente a királynak a kívánságát, a király meg beleegyezett.

Az egész falu sürgött-forgott, az asszonyok sokféle ételt készítettek a szerény alapanyagokból, a férfiak meg a falu főterét díszítették, így várták a királyt.

A falusi bálon mindenki jól érezte magát, aztán a mulatság vége felé, a király hallgatásra intett mindenkit, és fennhangon így szólt:

–   Itt az idő, hogy Csipkebogyó válasz adjon nekem – majd a lányhoz fordult. – felelj, hozzám jössz-e feleségül?

–   Felség, én még mindig gyűlölöm önt, nem lehetek a felesége.

A király szörnyű haragra gerjedt, és intett a katonáinak:

–   Fogjátok a lányt, és vigyétek Almeida szigetére! Pusztuljon a birodalmamból!

János meg a felesége sírva könyörgött a királynak, hogy engedje szabadon a lányukat, de az hajthatatlan volt.

Ekkor hirtelen ismét felbukkant a griffmadár, és Kallió elé szállt.

–   Mondd meg a katonáknak, hogy engedjék el a lányt!

–   Eszemben sincs – válaszolta Kallió. – Nem félek tőled! Sokat gondolkodtam, hogy ki lehetsz, de végül rájöttem. Sokat vártál a bosszúddal, hát ne ijesztgess, inkább mondd meg, mit akarsz!

–   Mit gondolsz, ki vagyok? – kérdezte a madár.

–   Ki más? Veronika, a boszorkány. Azt hittem, rég meghaltál.

A madár nevetni kezdett, és szép lassan kezdett emberi alakot ölteni, a nevetés egy férfi nevetésévé alakult, és a madár teljesen emberré lett. Ott állt Kallió előtt, és nem volt más, mint a vándor, akit Jánosék befogadtak. Csipkebogyó és a szülei rögtön felismerték, és szótlanul bámultak rá.

–   Ki vagy te? – kérdezte a király, aki nagyon meglepődött, hogy nem Veronikát látja viszont.

–   Nem ismersz meg, édes bátyám? – kérdezte a bozontos idegen.

Kallió szinte megdermedt a felismeréstől.

–   Flavió!

–   Igen, én vagyok az, Flavió. Azt hitted, már rég meghaltam abban az elhagyatott börtönben a tenger közepén. Hát, majdnem így történt, de váratlan segítséget kaptam egy griffmadár személyében, aki a rácsokon át táplált engem, és így telt el az elmúlt húsz esztendő az életemből. Aztán egy nap észrevettem, hogy a rozsda teljesen megette már a rácsokat, így hát sikerült kimásznom a toronyból, de megcsúsztam, és zuhanni kezdtem a sziklák felé. És ekkor különös dolog történt: griffmadárrá változtam, mielőtt lezuhantam volna. Nem tudom, mivel táplált az a madár, mindenesetre erre a furcsa képességre tettem szert, és én örültem neki. De sajnos, már tudom, hogy későn érkeztem. Veronikán már nem tudok segíteni. Csipkebogyót viszont már megmentem tőled!

–   Ő is megtetszett neked? – nevetett fel Kallió. – Milyen különös, hogy mindig ugyanazok a lányok tetszenek meg nekünk, testvérkém!

–   Csakhogy ő nem akar a feleséged lenni! Lássuk, engem elfogad-e! Hozzám jössz feleségül, Csipkebogyó? – kérdezte a lánytól.

–   Igen – felelte a lány, és életében először mosolyra húzódott a szája, és ahogy elmosolyodott, egyszeribe kisütött a nap, a hó és a jég mindenütt olvadni kezdett, zöld fű bukkant fel a hótakaró alól, a bokrok és fák pedig meglombosodtak, és virágba borultak. Az emberek alig akartak hinni a szemüknek, mindenki boldogan ujjongott, és éljenzett, és dobálták le magukról a meleg kabátaikat.

–   Mi történt? – kérdezte Kallió.

–   Csipkebogyó mosolya életre keltette a birodalmat – mondta Flavió.

–   De hogyan? – csodálkozott Kallió. – Ő is egy boszorkány?

Ekkor a kis cirmosból kiszállt Veronika lelke, és így szólt:

–   Az én gyűlöletem fagyasztotta meg az országodat, Kallió. Ami csepp jóság maradt bennem, abból született meg Csipkebogyó, és csak azért olvadt fel a birodalom, mert ő végre boldognak érzi magát. Légy boldog, Csipkebogyó, így egy kis részem, nekem is boldog lesz. Legalább te légy az, ha én nem lehettem – azzal el is tűnt, felszállt a kék ég felé, és többé sosem látták.

Csipkebogyó nagyon meglepődött a hallottakon, mert eddig azt hitte, hogy ő ugyanolyan lány, mint a többi, de örült neki, hogy kiderült az igazság, és hogy végre Veronika lelke is megpihenhet. Most már értette, miért érzett gyűlöletet Kallió iránt, hiszen Veronika egy részéből született.

János és felesége pedig végre megtudták, hogyan is született meg a leányuk.

A nép éljenezni kezdte Csipkebogyót, mikor rájöttek, a lánynak köszönhető, hogy megszabadultak a húsz esztendőn át tartó téltől.

Követelték, hogy ezentúl Flavió és Csipkebogyó uralkodjon, Kallió pedig, akinek sok szenvedés köszönhető, legyen száműzve a birodalomból.

Flavió feleségül vette Csipkebogyót. Az esküvőre megszabadult bozontos külsejétől, így végre Csipkebogyó is láthatta, milyen jóképű ember lesz a jövendőbelije.

A menyegző után elfoglalták a trónt. Kalliót nem kellett száműzni a birodalomból, elment magától is, mert nem bírta elviselni, hogy nem ő áll a birodalom élén, és még Csipkebogyót is elvesztette.

Azt mondják, hogy valahol messze napkeleten telepedett le, de hogy mi történt vele, az már egy másik történet. Ez a történet pedig, itt, most véget ér.

  Vége




TrackBack URI | Hozzászólások RSS

Szólj hozzá!

Név

E-mail

Honlap

Mondd el mit gondolsz

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031