Balszerencsés Jankó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, és annak egyetlen fia, Jankó. Hanem ez a Jankó szörnyen haszontalan ifjú legény volt, nem segített semmiben idős szüleinek, pedig igen sok munka akadt a ház körül.

Egy napon édesapjának sikerült rávenni a fiát, hogy kísérje el őt a szántóföldre, segítsen neki betakarítani a kukoricát, mert egyedül napestig sem fog végezni. A fú kénytelen, kelletlen elkísérte.

Hát, ahogy ott dolgoznak, egyszercsak elébük szalad egy kis pacsirta, aki a kukoricásban bújt meg, ám a munka zaja megijesztette. Jankót feldühítette a kismadár, hogy mit keres itt az ő földjükön, torkon ragadta a kis állatot, és olyan erősen szorította, hogy már alig levegő a kis testében. Ám a következő pillanatban a kismadárnak már csak hűlt helye volt, és egy csodás tündérleány jelent meg helyette:

–   Milyen szerencse, hogy igazából nem is vagyok egy védtelen kicsiny madár, mert bizony akkor már nem is élnék.- mondta dühödt hangon.- Tán attól féltél, hogy kárt teszek a földedben, te ostoba? Csak egy kis menedéket kerestem, de ki gondolta volna, hogy egy ilyen otromba alakkal találkozom, mint te? Szerencsétlenségemre akadtam az utadba, de neked sem ez lesz a legszerencsésebb nap az életedben. Ettől a naptól balszerencse fogja kísérni az utadat, és ez addig nem is fog megváltozni, míg nem segítesz valakinek, aki igazán bajban van!

Ahogy a tündérleány befejezte az átkot, melyet Jankó fejére szórt, el is tűnt.

–   Na, ezt jól megcsináltad, édes fiam – szólt az apja. – Nem ártott neked az a kismadár semmit, minek kellett bántani? Talán ez jó lecke lesz neked, de remélem ezzel az átokkal nem hozol bajt a mi fejünkre is.

Jankó apja bizony előre megérezte a bajt. Nem csak a fiú útját kísérte balszerencse, hanem azokat is sújtotta, akik a fiú közelében voltak. Ha Jankó az édesanyjának próbált segíteni a konyhában, ráömlött a forró víz, és biz’ a jóanyjának is jutott belőle. Ha az erdőbe mentek apjával fáért, ott is utolérte a balszerencse: egy nagyobb fa, amit kivágtak, nem csak őt temette maga alá, hanem édesapját is. És ez így ment napról napra, mindig akadt valamilyen kellemetlen meglepetés. A család eddig oly nyugodt élete teljesen felborult, és bármennyire is szerették szegény szülei Jankót – még a haszontalansága ellenére is – egy napon apja magához hívta, mert súlyos döntést hozott:

–   Édes fiam, nagyon bánt mindnyájunkat, hogy ez az átkozott balszerencse sújt téged, de az talán még nagyobb baj, hogy azokat is, akik a közeledben vannak. Annyi baj ért minket mostanában édesanyáddal, hogy többet már igazán nem bírnánk elviselni. El kell menned a háztól, fiam, legalábbis, míg ez a nyavajás átok rád van ragadva. Ha megszabadultál tőle, akkor szívesen látunk viszont.

Jankó nagyon elszomorodott e szavak hallatán:

–   De hát, édesapám, nem elég, hogy ilyen balszerencsés vagyok, még el is küld hazulról? Mihez kezdjek én a nagyvilágban? Talán sosem szabadulok meg ettől az átoktól, és akkor soha többé nem látjuk viszont egymást.

–   Hát tedd azt, fiam, amit a tündérleány mondott neked: segíts valakin, aki nagy bajban van, és akkor leveszi rólad az átkot. Indulj hát, és remélem, mihamarabb visszatérsz hozzánk.

Mit tehetett volna Jankó, elindult az ismeretlenbe, s erősen remélte, hogy mihamarabb az útjába kerül valaki, aki bajban van, és rászorul az ő segítségére.

Nem is kellett sokáig várnia. Már első napon, mikor egy nagy tó mellett sétált el, megpillantott egy embert, aki a tó közepén a csónakjában ülve horgászott. Már ment is volna tovább, mikor nagy csobbanást hallott, majd jajveszékelést. Visszafordult, s hát látja, hogy a horgász a vízben kalimpál, mindjárt megfullad. „Na – gondolta Jankó –, ha ezt az embert kihúzom a vízből, nem csak neki teszek jót, hanem magamat is megmenthetem.” Azzal fogta magát, beleugrott a vízbe, és sebesen az ember felé úszott. Mikor odaért hozzá, már éppen szerette volna megragadni, hogy együtt kiúszhassanak a partra, de az ember olyan erősen kalimpált a karjával, hogy fejbekólintotta vele az érkező Jankót, aki elvesztette az eszméletét, és süllyedni kezdett. Csakhogy eközben a fuldoklónak a lába beleakadt Jankó gatyamadzagjába, úgyhogy immáron már együtt akarta elnyelni őket a víz.

Az ember hiába próbálta lerázni Jankót, nem tudott a rágubancolódott madzagtól szabadulni. Éppen arra járt két kocsislegény, akik mikor meglátták a két bajba került alakot, hamar utánuk ugrottak, és kihúzták őket a partra. Jankó ekkor tért magához, látta, hogy a horgász és ő is épségben partra értek

–   Hát, öregapám – fordult a horgászhoz -, látja milyen szerencse, hogy erre jártam,

nélkülem bizonyosan megfulladt volna.

–   Milyen bolondokat beszélsz, te fiú – mordult rá az ember.- Miattad majdnem mindketten odavesztünk. Ha nem jön ez a két derék legény meg is halhattunk volna.

Mikor az ember a mondat végére ért, felpattant, majd szó nélkül otthagyta Jankót.

„Hát, akkor, mégsem sikerült ezt az embert megmenteni – gondolta magában –, sebaj, majd akad egy másik.” Azzal folytatta útját.

Hamarosan egy erdőbe tévedt. Ahogy ott ment-mendegélt, egyszercsak nagy kiabálást hall. A hang egy nagy verem felől jött. Jankó odalépett, lenézett a gödörbe, és egy vadászt pillantott meg, akinek láthatóan felderült az arca a fiú láttán.

–   Micsoda szerencsém van, hogy erre tévedtél, ifjú barátom. Egy nagy medvének ástam ezt a csapdát, de olyan ügyetlen voltam, hogy én pottyantam bele. Kérlek, húzz ki hamar innen! Csak egy hosszú faágat kell keresned, azon majd felkapaszkodom.

Jankó neki is látott a faág keresésének, ám ezt nem sokáig tehette, mert egy hatalmas medve bukkant fel az egyik bokor mögül. Mikor meglátta a fiút, acsargott egy nagyot, és sietve elindult feléje.

Jankónak sem kellett több, nem érdekelte őt többé sem a fa, se a vadász, fogta magát, és futásnak eredt, a medve pedig szaladt egyenest a nyomába. „Majd akad más, akit megmenthetek, de most inkább magamat mentem.”- gondolta Jankó.

A medve egészen napestig kergette őt az erdőn keresztül, míg végül elfáradt, és úgy döntött, otthagyja Jankót. Ám a fiú is nagyon kimerült volt, éhes, szomjas, ráadásul hirtelen óriási vihar kerekedett. Ömlött az eső, a szél pedig olyan erős volt, hogy csaknem kicsavarta a fákat az erdőben. Jankó sietve lépdelt az orra után, remélte, hogy valamilyen menedékre talál. Hirtelen, ott az erdő közepén egy nagy villámlás fényében megpillantott egy hatalmas kastélyt. Első pillantásra még ijesztőnek tűnt a nagy épület, komor, szinte fekete falaival, melyet sűrűn benőtt a borostyán, és vasrácsos ablakaival, de aztán Jankó úgy gondolta, arra éppen megfelel, hogy meghúzza magát a vihar elől. Ahogy közeledett a bejárat felé, az ajtó mellett egy nagy fatáblára lett figyelmes, melyet egy vastag cölöpre szögeztek, és ez az írás volt beléfaragva: „Ez egy elátkozott kastély. Ha kedves az életed, vándor, ne lépj be rajta!”

Jankó elolvasta a feliratot, de nagyon éhes volt, fáradt, hát bekopogott az ajtón, és mivel senki nem válaszolt, kinyitotta a nagy vasajtót és belépett.

„Én már úgyis el vagyok átkozva, ugyan mi bajom lehetne?” –gondolta.

Ahogy bement rögtön egy nagy előcsarnokban találta magát, ahonnan egy hatalmas, pompásan feldíszített bálterem nyílt. A terem közepén egy legalább öt ember hosszú étkezőasztal állt, csodásan megterítve arany evőeszközökkel, aranyozott tányérokkal, arany és bíborszínű cérnákkal hímzett csipkés terítőn, és Jankó nagy örömére roskadásig telve mindenféle finom étellel-itallal.

Hamarjában le is ült egy székre, és falatozni kezdett. Negyed óra múltán úgy teleette magát, hogy moccanni is alig bírt. Gondolta, majd holnap folytatja útját, éjszakára itt marad a kastélyban. Az asztal mellett nagy kandalló állt, s mellette lépcső vezetett az emeletre. Jankó el is indult felfelé, hogy keressen egy hálószobát, ahol lepihenhet. Az emeleten egy hosszú folyosót talált, ahonnan jobbra-balra szobák nyíltak. Rögtön benyitott az első ajtón, s mivel ágyat keresett, nem is kellett tovább mennie: hatalmas faragott ágy állt a szoba közepén, fehér dunnával megágyazva. Nem is volt más a szobában csak egy kis fésülködő asztalka, előtte kis székkel. Nagyon szépnek találta Jankó a szobát, leszámítva a falról hosszan lelógó pókhálókat, és a berácsozott ablakot. De most ezzel nem törődött, befeküdt az ágyba, és hamar el is nyomta az álom.

Éjféltájban zeneszó ütötte meg a fülét, felébredt. Először azt hitte, álmodik, de ahogy figyelmesen fülelt, nemcsak zenét hallott, hanem beszélgetések zaját is.

Felkelt, és kiment a folyosóra. A hang a földszinti bálteremből jött, elindult hát lefelé a lépcsőn, de megállt a fordulóban, és csak onnan kukucskált a terembe. Bizony elkerekedett a szeme a látványtól: elegáns hölgyek és urak beszélgettek és táncoltak, néhányan pedig az asztal körül ülve falatoztak. Egyszercsak a kandalló feletti óra elütötte az éjjel egyet, mire a falon egy ajtó jelent meg, magától kinyílt, és a teremben lévő emberek mind kiléptek rajta a bálteremből. Mikor az utolsó is kimet, az ajtó bezárult mögöttük, és olyan gyorsan tűnt el, mint ahogyan az imént megjelent. A látottakon nagyon elcsodálkozott Jankó, aztán azt gondolta, biztos képzelődött és jobb lesz, ha visszafekszik. Reggel úgyis első dolga lesz, hogy elhagyja ezt a fura helyet, mert nem szándékozott tovább itt maradni. Majdnem így is történt. Már éppen indulni szeretett volna, csakhogy a kastély nagy vasajtaja nem nyílt.

Jankó hiába cibálta, rángatta a kilincset, sehogy sem tudta nyílásra bírni az ajtót, s minthogy az ablakokon a vasrács volt, az egyetlen út kifelé az volt, melyen át bejutott az épületbe.

Ekkor megpillantott egy fejszét, amely a kandalló mellé volt támasztva. Felkapta, és azzal esett neki az ajtónak. Mikor rámérte az első csapást, irtózatos jajgatás hallatszott. Jankó egyre rémisztőbbnek találta ezt a helyet, minél előbb szabadulni akart onnan, úgyhogy mit sem törődve a jajgatással, újabb csapásra emelte a fejszét, ám ekkor egy hang így szólt:

–   Meg ne próbáld még egyszer!

Jankónak ijedtében kiesett a fejsze a kezéből.

–   Ki beszél? Van itt valaki? – kérdezte remegő hangon.

–   Hát persze, hogy itt vagyok, te ostoba – dörmögte a hang. – Nem látsz a szemedtől?

Jankó először azt hitte, hogy talán a tegnapi társaságból maradt itt valaki, és az szólította meg. Alaposan körülnézett, hogy merről jöhetett a hang.

–   Nem kell keresned – szólalt meg a hang ismét. – Itt vagyok körülötted.

–   De hát ki vagy te?

–   Én vagyok az, a kastély.

Jankó elsápadt a meglepetéstől.

–   Szóval bennragadtam egy beszélő kastélyban. Sajnálom, hogy a fejszével rád csaptam az előbb, nem akartalak bántani, csak szeretnék kijutni. Kérlek, nyisd ki nekem az ajtót, és ígérem, hogy már itt sem vagyok.

–   Sajnálom, de innen már soha többé nem mehetsz ki. Mért nem olvastad el a bejárat előtt a figyelmeztető táblát, mielőtt beléptél?

–   Képzeld, elolvastam, de valahol meg kellett húznom magam a szörnyű vihar elől. Ráadásul úgy gondoltam, hogy újabb csapás nem érhet egy magamfajta egyszerű halandót, hiszen én is el vagyok átkozva.

–   Mit mondtál? – kérdezte a kastély izgatottan. – Te is el vagy átkozva?

–   Igen – válaszolta Jankó.- Ebben az egy dologban hasonlítunk. De most már tényleg ideje, hogy induljak, úgyhogy mondd meg, mit kell tennem, hogy kinyisd nekem az ajtót.

–   Már megmondtam, hogy nem lehet kinyitni. Csak egy dolgot tehetsz: várdd meg azt a díszes társaságot, akiket a múlt éjjel meglestél, és keresd a kastély úrnőjét.

–   Miért? Ő talán segíthet kijutnom innen?

–   Már így is túl sokat mondtam! Tégy úgy, ahogy tanácsoltam!

–   És meddig várjak? Mikor jönnek elő? – kérdezte Jankó.

Ám erre a kérdésére már nem érkezett felelet, mert a kastély többé nem szólalt

meg.

Jankó úgy döntött, azt teszi, amit a kastély javasolt neki, s mivel nem tudta, hogy meddig kell várnia az előkelő emberekre, leült a nagy étkezőasztalhoz, és falatozni kezdett. Eközben folyton a kandalló feletti órát leste. Az idő csak telt, leszállt az este, és Jankó rendíthetetlenül várt, ám este tíz óra körül már elnyomta az álom, és elaludt.

Éjfélkor azonban felébresztette őt az óra hangja, mely dallamosan jelezte az éjfél megérkeztét.

Éppúgy, ahogy tegnap látta Jankó, a falon megjelent ugyanaz az ajtó, kinyílt, és az elegáns öltözetű hölgyek és urak mind besereglettek a bálterembe.

Mindnyájan észrevették a fiút, de úgy tettek, mintha ott se lenne, és mindent úgy csináltak, ahogy tegnap: ettek-ittak, táncoltak, társalogtak.

Jankó azonban majdnem mindet megszólította, próbálta meglelni a kastély úrnőjét, de tudomást se vettek róla. Aztán az óra elütötte az egyet, és mindenki kivonult a falon megjelenő ajtón át, pont úgy, mint előző napon.

Jankó szörnyen mérges volt, amiért senki nem szólt hozzá, és még válaszra sem méltatták, de elhatározta, hogy holnap nem fogja hagyni magát, és erőszakosabb lesz. Azt tervezte, hogy holnap mindenképpen megleli a kastély úrnőjét, és akkor talán sikerül elmennie erről az elvarázsolt helyről.

Most már tudta, hogy éjfélkor fognak megjelenni az emberek, és éjjel egy óráig maradnak. Tehát ennyi idő áll rendelkezésére, hogy meglelje a keresett hölgyet. Éberen várta az éjfélt. Percre pontosan elő is tódultak, és belekezdtek a szokásos mulatságba. Ám Jankó felpattant egy székre, hogy mindenki jól láthassa, és hangosan  elkiáltotta magát:

–   Kérem, figyeljenek rám! Itt ragadtam a kastélyban, és szeretnék kijutni. Szeretném megtudni, melyikük a kastély úrnője.

Csakúgy mint tegnap, válasz most sem érkezett, és Jankó hiába volt kedves, vagy éppen erőszakos, mindenki elfordult tőle, szóra se méltatták.

Már csak egy perc hiányzott az egy óráig, s az ajtó a falon bizony meg is jelent percre pontosan, a hölgyek és urak kezdték elhagyni a termet. Jankó megfogta egyiknek-másiknak a karját, hogy így próbálja őket visszatartani, de azok nem hagyták magukat, és elmentek.

Jankó olyan kétségbeesett volt, hogy a nagy a kapkodásban észre sem vette, hogy hová lép, és elbotlott a kandalló mellé támasztott baltában, de olyan szerencsétlenül esett, hogy maga alá temette az egyik kisasszonyt is, aki így ott ragadt a szobában.

A falon megjelent ajtó eltűnt, és a teremben nem maradt más csak Jankó és az ifjú hölgy.

A következő pillanatban a leány kétségbeesett sírásban tört ki, úgy bömbölt, hogy csak úgy potyogtak a könnyei. Jankó meg sem merte szólítani. Negyed órába is beletelt, mire a lány megnyugodni látszott, és a fiú csak ekkor próbálta szóra bírni:

–   Remélem, nem azért sírsz, mert rád estem. Tudod ez az én balszerencsém miatt van, és sajnos azokat is utoléri, akik a közelemben vannak.

–   Azért sírok, mert meg fogok halni – mondta szipogva a lány.

–   Mért halnál meg? –kérdezte csodálkozva Jankó.

–   Bár nem tudom, ki vagy, és hogy kerültél ide, de most, hogy az ajtón kívül ragadtam, már úgyis mindegy. Bizonyára már te is rájöttél, hogy ez egy elátkozott kastély. Én ide lettem száműzve, de az országom valójában nagyon messze van innen. Évekkel ezelőtt egy daliás herceg menyasszonya voltam, akiről az esküvő napján kiderült, hogy egy boszorkánynak a fia, ezért apám azonnal elkergette a birodalomból. Ám a boszorkány fia gonosz varázsló volt, s egy napon, mikor bált rendeztünk a kastélyunkban, váratlanul megjelent azzal a szándékkal, hogy örökre elszakítson szeretett apámtól. A kastélyt erre a távoli vidékre varázsolta, és az a büntetésem, amiért nem lettem a felesége, hogy soha nem szabadulhatok sem én, sem a kastély többi lakója erről az átkozott helyről. Mindössze napi egy órára jöhetünk elő a fal fogságából, és ha nem térünk vissza időben, mikor az óra elüti az éjjel egyet, akkor az átok szerint meghalunk, s minthogy én most itt ragadtam, ez a sors vár rám.

Jankó nagyon elszomorodott:

–   Nagyon sajnálom. Ráadásul mindez az én hibám. Biztosan nem tudom valahogyan jóvátenni?

–   Sajnos nem – felelte a lány.

–   De igen! Ez az ifjú legény segíthet rajtad – szólalt meg egy hang.

–   Ki az? – kérdezte a lány ijedten.

–   Ne ijedj meg – szólt Jankó. – A kastély szólt hozzánk. Felelj hát – fordult a kastélyhoz -, hogyan segíthetnék neki?

–   Először is gratulálni szeretnék, amiért ráleltél a kastély úrnőjére, igaz, hogy csak véletlenül, de sebaj, a lényeg, hogy megtörtént. Most, hogy itt van, csak meg kell csókolnod, és akkor megtörik az átok.

–   Ha megcsókol, megtörik a varázslat? – kérdezte a lány csodálkozva. -Talán ő is valamiféle varázsló? Egyszerű halandónak látszik.

–   Valóban halandó ember –folytatta a kastély -, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy ő is el van átkozva. Micsoda szerencse, hogy éppen ő tévedt be hozzánk. Csakis egy elátkozott földi ember csókja törheti meg a gonosz mágiát. Rajta fiú, csókold meg a kisasszonyt!

Jankó közelebb lépett a lányhoz, és már éppen azon a ponton volt, hogy csókot nyomjon az ajkára, mikor hatalmas robajjal váratlanul megjelent a dühös varázsló. A lánya azonnal felismerte egykori vőlegényét, s megdermedt a rémülettől. A varázsló Jankó felé fordult:

–   Hogy van merszed ahhoz, hogy megpróbáld megcsókolni a menyasszonyomat?

–   Féltékeny vagy, vagy talán attól félsz, hogy megtörik a varázslat, amivel ezeket az embereket sújtod? – kérdezte a fiú vakmerően.

Ő bizony egy cseppet sem ijedt meg a varázslótól. Tudta, hogy vagy szembeszáll vele, és akkor talán kijut a kastélyból, vagy örökre itt kell maradnia. Éppen ezért nem volt veszítenivalója.

–   Rajta, csókold csak meg, és azzal megmented a lány életét, a többiek viszont örökre a falban ragadnak! – mondta a varázsló, majd eltűnt..

–    Hallottad? – kérdezte Jankó a leánytól. – A varázsló is azt mondta, hogyha megcsókollak, azzal megmentem az életedet. Akkor hát, már nem kell szomorkodnod, nem fogsz meghalni.

A fiú közelebb lépett, hogy megcsókolja a lányt, ám az sietve elfordult tőle:

–   Nem hallottad, fiú? Ha én meg is menekülök, a többiek mind elpusztulnak. Ilyen áron nem akarok kiszabadulni, inkább én is meghalok.

Jankónak azonban remek ötlete támadt:

–   Tudom már, mi a megoldás! Ma éjjel megvárjuk a többieket is. Éjjel egykor pedig nem fognak visszatérni az ajtón át a falba, hanem ők is itt maradnak, és majd akkor csókollak meg. Látod, te sem haltál még meg, holnapig biztosan van időnk. Ha mindnyájan itt leszünk, akkor megcsókollak, és úgy törik meg az átok, hogy senki sem marad a túloldalon.

–   Ez igazán pompás ötlet! – mosolygott a lány.

Mindent pontosan úgy tettek, ahogy eltervezték. Ám miközben várták az éjfélt, Jankó különös változást fedezett fel a kisasszonyon: a lány kezdett megöregedni. Jankó nagyon aggódott emiatt, nehogy beteljesüljön a varázsló átka, de szerencsére mikor éjfélkor megjelent az előkelő társaság, még nem öregedett annyit a leány, hogy belehaljon.

„Na – gondolta Jankó -, most, hogy egybegyűlt a díszes társaság, itt az idő, hogy megcsókoljam a lányt, és akkor kiszabadulnak.”

Hamar oda is lépett a leányhoz, aki már csókra tartotta a száját, ám abban a pillanatban a gonosz varázsló ismét megjelent:

–   Nem megmondtam, hogy nem csókolhatod meg a menyasszonyomat? Ráadásul azt sem engedem, hogy megtörd az átkot. Bűnhődniük kell örökre! S bár neked a varázslat szerint nem lehetne innen kiszabadulnod, ezennel veled kivételt teszek, és kiengedlek a kastélyból. Jobban örülnék, ha örökre itt ragadnál, de ha csak így tudom megakadályozni, hogy megszabadítsd a kastély lakóit, hát akkor inkább kiraklak innen. Légy hálás ezért, fordíts hátat a kastélynak, és felejtsd el szerencsétlen lakóit. Menj utadra, és vissza se nézz!

A következő pillanatban Jankó már a kastélyon kívül találta magát, éppen úgy a bejárat előtt, mint a nagy vihar éjszakáján.

„Hát mégiscsak kiszabadultam.” – gondolta, és bár ennek örülnie kellett volna, most mégsem volt boldog. Igaz, hogy nem ismerte jól a kastély lakóit, de mivel tudta, hogy ő az egyetlen, aki képes megmenteni az életüket, nem akarta őket a sorsukra hagyni. Úgy döntött nem megy el, hanem megpróbál valahogyan visszajutni.

A bejárati ajtónál már hiába próbálkozott, mert az bizony nem nyílt, ezért többször is körbejárta a kastélyt, egy alkalmas nyílást keresve, amin át bejuthat. Már rásötétedett, de még mindig nem sikerült visszajutnia.

Ekkor az éjszaka sötétjében egy fénylő tünemény jelent meg. Jankó rögtön felismerte: a tündérleány volt az, aki őt elátkozta. Így szólt a fiúhoz:

–   Látod, Jankó, most újra találkozunk. Segítek neked, mert most te is igazán szívből szeretnél segíteni. A horgászt és a vadászt csak azért próbáltad megmenteni, mert magadon akartál segíteni. Most viszont el is felejtkeztél a téged sújtó balszerencséről. Visszajuttatlak a kastélyba, és amint megcsókolod a kastély úrnőjét, a te szerencsétlenségednek is vége szakad!

Mielőtt Jankó megköszönhette volna, a tündérleány már el is tűnt, Jankó pedig ismét a bálteremben találta magát. Tudta, hogy sürgeti az idő, ezért az egyetlen vágya az volt, hogy mihamarabb megcsókolja a kisasszonyt. Ám amikor megpillantotta az embereket, alig akart hinni a szemének. Bizony erősen megváltoztak a kastély lakói, míg ő odakinn volt, mindnyájan alaposan megöregedtek, rájuk sem lehetett ismerni.

A varázsló pedig ismét megjelent, immár kárörvendően kacagva:

–   Ki gondolta volna, hogy olyan ostoba vagy, hogy visszatérsz? – mondta Jankónak. – Nagy hiba volt, mert most már itt is kell maradnod halálod napjáig, és a többieket sem tudod megmenteni, mert ugyan honnan tudnád, hogy a sok öregember közül melyik az a kisasszony, akit meg kellene csókolnod.

Ám Jankó egy szót sem szólt, hamar odalépett a legvénebb nénéhez, s miközben arra gondolt, hogy valóban milyen balszerencsés, hogy nem a szép kisasszonyka áll előtte, megcsókolta az öregasszonyt.

A varázsló felüvöltött mérgében, de minthogy Jankó a megfelelő kisasszonyt csókolta meg, megtört az átka, ő maga pedig szertefoszlott dühében.

Miközben lassan mindenki kezdett visszafiatalodni, a leány kíváncsian fordult Jankóhoz:

–   Honnan tudtad, hogy engem kell megcsókolnod? Ha tévedtél volna, most mindnyájunknak vége lenne.

Jankó elmosolyodott.

–   Te egy nappal hamarabb kezdtél öregedni, mit a többiek, így hát egyszerű volt a dolgom. Csak a legöregebb nénit kellett megtalálnom, és az, bizony te voltál.

Mikor már mindenki teljesen visszaváltozott, a kisasszony megköszönte Jankó segítségét, és egy búcsúcsókot nyomott a szájára. „Ez az első jele annak, hogy már nem vagyok többé balszerencsés.” – gondolta a fiú. S mire ennek a gondolatnak a végére ért, már el is tűnt a leány, az egész díszes tárasság, és végül a kastély is semmivé foszlott Jankó körül. Ott állt az erdő közepén egyedül. „ A kisasszony már biztosan újra otthon van, és viszontláthatják egymás az édesapjával olyan hosszú idő után. Ideje nekem is hazatérnem szegény szüleimhez.”- gondolta, és öles léptekkel hazafelé vette az irányt.

Többé már nem volt az a haszontalan legény, aki nem is olyan rég, balszerencsével a hátán elindult hazulról.

Vége

 

Közzétéve ekkor: 2011.06.21. @ 15:44 Balszerencsés Jankó bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva