Az elveszett nyáj

Egyszer régen, messze innen, volt egy kis falucska. Hanem egy napon fura dologra lettek figyelmesek a falu lakói. Történt ugyanis, hogy egy egész birkanyáj érkezett hozzájuk, csakhogy a juhászuk nélkül. Mentek előre az orruk után, nem álltak meg sehol.

–         Biztosan a juhászukat keresik! – nevettek a falusiak.

Mikor két helybeli legény észrevette a gazdátlan nyájat, hazahajtották magukhoz az összes állatot. Napnyugtakor már az összes birka karámban volt.

Csakhogy váratlan vendég kopogtatott be hozzájuk, aki nem volt más, mint a nyáj őrzője.

–         Hallottam, hogy ti tereltétek el a nyájamat – fordult a két legényhez -, adjátok vissza, mert én vagyok a juhászuk.

–         Miért nem vigyáztál rájuk jobban? – förmedt a juhászra az egyik. – Most már itt maradnak nálunk.

–         Akkor sem hagynék itt egyet sem, ha az enyémek volnának, de jó, ha tudjátok, hogy ezek mind a király bárányai, ezért jobb lesz, ha visszaadjátok őket azonnal.

–         Jól van – mondta a legény -, de most már úgyis sötét van. Maradj itt éjszakára, reggel majd hazahajthatod őket.

A juhász beleegyezett. A két legény alaposan megvendégelte, megetették-megitatták rendesen, aztán mindnyájan nyugovóra tértek.

Hajnalban már felébredt a juhász a kakaskukorékolásra, sietett a nyájhoz, azaz sietett volna, csakhogy a nyájnak már hűlt helye volt, és vele együtt a két legény is eltűnt.

Megvakarta a juhász a fejét, hogy most ugyan mitévő legyen. Nem tehetett mást, elindult a nyáj keresésére.

Éppen szembe jött a falu plébánosa, gondolta megszólítja, hátha látott valamit:

–         Jó reggelt, atyám! Mondja csak nem látott egy nyájat?

–         Adj’Isten, édes fiam. De bizony láttam. Mind bent vannak a templomban.

–         A templomban? – csodálkozott a fiú. – Ki hajtotta be őket a templomba?

–         Nem kell azokat behajtani, maguktól jöttek, mind a reggeli misére.

A juhász ekkor jött rá, hogy nem ugyanarról beszélnek.

–         Jaj, atyám, én nem az Úr nyájáról beszélek, hanem a király juhnyájáról. Elhajtották őket, és nem tudom, hol keressem őket.

–         Hát miért nem kérdezed meg a kovácstól? Ő már korán ébren van, hátha látta őket.

Megköszönte a juhász a segítséget, sietett a kovácshoz. Elmondta, mi járatban van, és hogy ezt és ezt a nyájat keresi.

–         Láttam őket – válaszolta a kovács -, hajnalban itt mentek el a portám előtt.

–         Két legény hajtotta őket?

–         Nem láttam én velük senkit. Mentek előre a legelő felé.

Köszönetet mondott a juhász az útbaigazításért, és rohant a legelő felé. Ott azonban egy birka se volt. Csak egy öregember, aki éppen a tehenét fejte.

–         Adjon Isten, öregapám!

–         Szervusz, fiam. Mi járatban?

Elmondta a juhász az öregnek, hogy a király nyáját keresi, és úgy tudja, errefelé jöttek.

–         Láttam őket, nemrég vágtak át a legelőn, mentek egyenest a folyó irányába.

A juhász megköszönte a segítséget, és szaladt a folyó irányába.

De a folyónál egy birkát sem talált, nemhogy egy nyájat. Csak két asszonyt, akik a folyóparton mostak.

–         Asszonyok, nem láttatok erre egy nyájat?

–         De láttuk őket – felelte az egyik -, a szomszéd falu felé mentek.

A juhász megköszönte, szaladt lóhalálában a szomszéd falu irányába. „Ha nem találom meg a nyájat – gondolta magában -, a király leütteti a fejemet.”

Délutánra elérte a szomszéd falut. A templom mellett haladt el, ahonnan éppen akkor lépett ki a plébános. Odasietett hozzá, és lihegve, elfúló hangon kérdezte:

–         Atyám, nem látta a nyájat?

–         Sajnos, fiam, későn érkeztél. Nemrég mentek haza a templomból.

–         Jaj, nem atyám, én nem az emberekre gondoltam, egy juhnyájat keresek.

–         Miért nem ezzel kezdted? Láttam egy nyájat, már ha ugyanarra gondolunk. Látod azt a nagy dombot? – kérdezte, és a falu mögötti, messzi, zöld dombra mutatott. – Egyenest arrafelé mentek.

–         Köszönöm, atyám – mondta a juhász, aztán a domb felé szaladt. Azaz szaladt volna, de a lábai már nem engedelmeskedtek, úgy elfáradt a hajnal óta tartó nagy rohangálásban.

Mikor végre felért a domb tetejére már alig volt erő a lábaiban, lenézett a völgybe, de a nyájnak nem volt se híre-se hamva. A völgyben azonban egy kis kunyhót pillantott meg, ahonnan füst szállt fel, és ahogy közelebb ért, egyre finomabb illatokat érzett a levegőben. Nagyot kordult a gyomra is, hisz reggel óta egy falást sem evett.

Egy asszony ült egy nagy bogrács mellett, éppen kevergette az ételt.

–         Adj’Isten jó napot, asszonyom! – köszöntötte a legény. – Megszánna engem egy falás ennivalóval, ugyanis reggel óta nem ettem semmit sem.

–         Szívesen adnék neked, de öt éhes szájat kell megetetnem, aztán meg az uram is nemsokára hazaér, aki igencsak nagyétkű, nem tudok adni még neked is ebből az ennivalóból, nekünk is éppen csak elég.

–         Megértem – mondta csalódottan a juhász. – Akkor legalább válaszoljon egy kérdésemre. Nem látott-e erre egy juhnyájat?

–         Láttam, biz’Isten, láttam. A szántóföld felé mentek.

A juhász már el is felejtett köszönetet mondani, csak sietett a szántóföld felé. Olyan balszerencsésnek érezte már magát, hogy meg sem lepődött azon, hogy a nyájat ott sem lelte meg, csak néhány aratót, akik éppen uzsonnájukat költötték.

–         Nem akadna nekem is egy falat ennivaló? – kérdezte kopogó szemekkel.

Az aratók felnevettek:

–         Bizony nem, fiú! Ezt a területet napnyugtáig le kell aratnunk, jó erőben kell lenni hozzá.

–         Akkor legalább azt mondjátok meg, láttatok-e erre egy birkanyájat?

–         Már hogyne láttunk volna! Egyenest a szomszéd falu felé baktattak.

Kiment a fiú a poros földútra, gondolta, ha arra jön egy szekér, majd felvéteti magát, és átviszi a szomszéd faluba. De nem jött arra egy teremtett lélek sem. Már beesteledett, mikor elérte a falut. A fogadó mellett ment el. „Ennivalót itt sem fognak ingyen adni” – gondolta, de azért remélte, hogy legalább egy pohár vizet kaphat, mert már erősen ki volt száradva. Mikor bement, és körbepillantott, rögtön észrevette az egyik asztalnál a két legényt, akik elhajtották a nyájat.

–         Hol a birkanyáj? – lépett oda hozzájuk.

–         Jó helyen van az. Ülj csak le, igyál velünk valamit, aztán majd odavezetünk.

Nem szívesen ült le a juhász egy asztalhoz ezekkel a legényekkel, de már alig állt a lábán, hát leroskadt a székre. Kértek bort neki is, amit a juhász azonnal felhörpintett. De aztán olyan álmosság lett úrrá rajta, hogy egy pillanat múlva lefordult a székről, és mély álomba merült. Annyira, hogy másnap reggelig fel sem ébredt.

Csakhogy, mikor felébredt, először nem is tudta, hogy hol van, csak akkor, mikor meglátta királyát, aki szemközt állt vele, és dühösen ráncolta a szemöldökét.

–         Keljél csak fel, fiam – szólt a király. – Van-e számomra valami mondandód?

A juhász búsan hajtotta le a fejét:

–         Bocsásson meg, felséges királyom, én sajnos elvesztettem a birkanyáját. Egy álló nap kerestem, de nem találtam. Nyugodtan fejemet vétetheti, mert én ugyan meg nem találom ezeket a kóbor jószágokat. Mindig egy lépéssel előttem járnak.

–         Nézz csak ki az ablakon!

A juhász kipillantott. Hát, tátva maradt a szája a csodálkozástól, mert az egész elveszettnek hitt nyáj egytől egyig ott volt a palota udvarában.

–         Hogy találta meg őket, felség?

–         Nem is kerestem őket, már tegnap hajnalban egyenest idehajtattam őket.

–         Hát akkor az a sok ember, mind félrevezetett engem?

–         Én találtam ki ezt a kis tréfát, mert hallottam, hogy nem tartod mindig a szemedet a nyájon. Remélem, ez jó lecke lesz a számodra – nevetett a király.

A juhász ugyan nem tartotta olyan viccesnek, de azért elmosolyodott, mert hiába vesztette el a nyájat, a feje mégiscsak a helyén maradt. Eztán nagyobb gondja volt a juhokra, egy pillanatra sem hagyta őket magukra, mert esze ágában sem lett volna újra a keresésükre indulni.

 Vége

Közzétéve ekkor: 2011.09.02. @ 23:15 Szólj hozzá

TrackBack URI a bejegyzéshez: http://mesesarok.blogolj.net/mesek/tundermesek-2/az-elveszett-nyaj/trackback/

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Szólj hozzá