Az aranytollú páva

2011. szeptember. 2.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király és annak egy gyönyörű leánya. Meseszép palotában laktak egy hatalmas erdő mellett.

Egy napon vásározók jöttek a palotába, szerették volna megmutatni portékáikat a királynak. Hanem a királyt a sok csecsebecse nem igen érdekelte, sokkal inkább az a jósnő, aki a vásározókkal együtt érkezett. Míg a királylány elbűvölten nézegette a sok vásárfiát, a király bement a jósnő sátrába, mert feltétlenül tudni szerette volna a jövendőt, ő ugyanis nagyon hitt a jóslatokban. Mióta évekkel ezelőtt napra pontosan megjósolták neki, hogy mikor hal meg szeretett királynéja, rendíthetetlenül hitt a jövendőmondókban.

A sátorban ott ült egy áttetsző kendővel leplezett arcú, hosszú ruhába burkolózott, hajlott hátú jósnő, előtte kis asztalon állt üveggömbje, melyből kiolvasta az emberek sorsát.

A király egy aranyat tett az asztalra, és ettől úgy felcsillant a jósnő szeme, hogy az még a fátyolon keresztül is látszódott.

–   Szeretném tudni, mit hoz számomra a jövő – kezdte a király. – Mondd meg, kérlek.

A király valójában azt gondolta, hogy a jósnő sok érdekes dolgot mond majd neki, semmiképpen sem súlyos dolgokat, és talán még azt is kiolvassa a gömbből, hogy szeretett lánya mikor megy férjhez. De amit a jósnő mondott neki, az minden várakozását felülmúlta, és sajnos súlyosabb volt, mint legrosszabb álmában gondolta volna. A jósnő kis ideig elbűvölten mélyedt üveggömbjébe, aztán komor tekintettel felnézett belőle, és így szólt:

–   Három nap múlva nagyon komoly dolgok veszik kezdetét a királyságodban. Először egész sereged egy nagy csapat varjúvá válik, messzire repülnek, és védtelenül hagynak téged. A rákövetkező napon pedig érkezik majd egy fekete sereg, és elfoglalja palotádat.

A király szörnyen megijedt.

–   És mi lesz velem és a lányommal?

–   Azt sajnos nem látom – ingatta fejét a jósnő.

–   Nem tehetek semmit, hogy megakadályozzam a jóslat beteljesülését? Te biztosan ki tudnál találni valamit. Ezer aranyat kapsz, ha segítesz.

–   Felséges királyom – szólt a jósnő. – Ezer arany nélkül is szívesen segítenék, de sem én, sem ön, felség, nem tehet semmit, ez már meg van írva a csillagokban.

A király rémült arccal lépett elő a sátorból, de aztán a nagy ijedtségből határozottság és elszántság lett. Elhatározta, hogy mindenképpen kitér a borzasztó jóslat elől, és megakadályozza, hogy az beteljesüljön. A vásározóknak kiadta az útját, hogy ne legyenek láb alatt. Mindegyiknek adott egy aranyat, és útjukra bocsátotta őket.

Úgy gondolkodott, hogy ha a sereg varjakká változna, akkor az csakis valamiféle varázslat következménye lenne, ezért megparancsolta a katonáinak, hogy eszükbe ne jusson bármilyen gyanús, bűbájos vagy boszorkánynak kinéző alakkal szóba állni.

„Ha megakadályozom, hogy a katonák átváltozzanak, és elhagyjanak, nem maradunk védtelenek, mikor megérkezik az a fekete sereg, a katonáim pedig majd elsöprik őket a föld színéről” – gondolta.

Ő maga lányával együtt bezárkózott a palotába, és úgy érezte, felkészülten várják a fekete sereget. Bár a lelke mélyén azért annak is adott egy lehetőséget, hogy talán nem kéne hinni minden jóslatban, és az a jósnő nem is volt igazi jövendőmondó, és csak összehordott hetet-havat. Szíve mélyén ennek az eshetőségnek örült volna a legjobban. De sajnos három nap múlva már be is teljesült a jóslat első fele. Hogy mi történt pontosan, nem lehetett tudni, de a király katonái egytől-egyig fekete varjakká váltak, és úgy ahogy voltak, csapatostul elrepültek. A király elkeseredett arccal nézett utánuk a palota ablakából.

A cselédek is tudtak a jóslatról, és most, hogy látták, hogy a fele már be is igazolódott, elhitték a másik részét is, ezért elmenekültek a palotából.

A király egyedül maradt lányával. A lány könyörgött neki, hogy meneküljenek el ők is, míg nem késő, de a király nem volt hajlandó ilyen könnyen megadni magát.

–   Addig nem hagyom el a palotát, míg nem leszek bizonyos abban, hogy jön az a fekete sereg. A saját szememmel akarom őket látni. – mondta.

Eközben a faluban, egynapi járásra a palotától, egy szegény családban éppen nagy búcsúzkodás folyt. A falu kovácsa és annak felesége ekkor köszönt el fiuktól, hogy útjára bocsássák őt, és sok szerencsét kívánjanak neki. A fiúnak gyerekkora óta az volt leghőbb vágya, hogy a királynál szolgálhasson lovászként, és most jött el a napja, hogy elinduljon a célja felé.

–   Isten áldjon, Bálint – búcsúzott tőle az apja. – Derék, szolgálatkész ifjú lett belőled, tudom, hogy nem fogsz szégyent hozni ránk, ha már a király szolgálatában állsz majd. És becsüld meg magad, fiam. A palotánál örülhetnek, hogy egy ilyen ügyes lovászt kapnak, mint te.

Az anyja is könnyes szemekkel indította útjára egyetlen fiát.

–   Ne sírjon, édesanyám – vigasztalta őt Bálint. – Holnap reggel már a palotánál leszek, és amikor csak tudom, meglátogatom magukat. Ígérem. És vigyázzanak magukra.

Nekivágott hát az útnak Bálint, csak úgy, gyalogosan. Volt ugyan két lovuk otthon, de azokat apja a szekere elé fogta be mindig, nem akarta elhozni egyiket sem szüleitől. Nem volt lusta legény, még örült is, hogy gyalogszerrel megy, „az is csak még jobban megerősít” –gondolta.

Régóta tudta, hogy hová készül, az egész út a fejében volt, így még éjszaka is úton volt, hogy minél hamarabb odaérjen, épp hogy csak pár órára feküdt le aludni egy fa tövébe.

Hajnalban, mikor már az út jó kétharmadát maga mögött hagyta, különös fényt fedezett fel nem messze az úttól. Néhány magas bokor eltakarta előle a kilátást, de mikor átvágott a bozótoson, szörnyű látvány tárult a szeme elé. Egy hatalmas istálló állt lángokban, tucatnyi ember sürgött-forgott az épület körül, vödörrel a kezükben siettek, hogy oltsák a tüzet, mások pedig a lovakat mentették. Bálint azonnal odasietett, hogy segítsen. Felkapott egy vödröt, ment a kúthoz, megtöltötték neki vízzel, aztán szaladt vissza teli vödörrel az istállóhoz, és egyenest a lángokra öntötte. Hiába volt a sok munka, nem sikerült megfékezni a tüzet, az egész istállót körös-körül hatalmas lángnyelvek nyaldosták. Ekkor kiáltott fel az egyik ember, hogy még egy ló az istállóban maradt. Ám egy ember sem akadt, aki elég bátor lett volna ahhoz, hogy bemenjen a lángok közé, hogy kihozza a lovat. Legalábbis egy sem volt a helyiek között. Mert a lovacska szerencséjére Bálint nem féltette magát, berohant az istállóba, és mielőtt az istálló teteje beszakadt volna, a lóval együtt szaladt ki onnan.

A helyiek csak ámultak Bálint bátorságán, végül az egyik ember odalépett hozzá, és így szólt:

–   Köszönjük, fiam, a segítséget. Az enyém ez az istálló, illetve csak volt – és szomorúan pillantott az épület lángoló romjaira. – Gyere velünk a falunkba, ott megvendégelünk, és lemoshatod magadról a sok kormot, ami rádragadt.

Bálint végignézett magán. Csakugyan koromfekete volt mindene tetőtől-talpig. „Így nem illik a király elé menni” – gondolta magában. Végül úgy döntött, hogy majd a palotában lemossa magát, mielőtt a király elé lépne, ott biztosan lesz rá alkalom. A meghívást udvariasan visszautasította, mert mindenképpen folytatni akarta az útját.

Hamarosan elérte a palotát, már csak néhány lépésnyire volt a kaputól. A király éppen lányával reggelizett, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a jóslat szerint ma kell jönnie a titokzatos fekete seregnek. Otthagyta reggelijét, felkelt az asztaltól, és kinézett az ablakon. Majdnem sóbálvánnyá meredt, mikor a kapuban a koromtól fekete Bálintot megpillantotta.

Bár igaz, hogy az ifjú mögött nem állt semmilyen fekete sereg, a királynak elég volt egy fekete alak is ahhoz, hogy elhiggye, a jósnő igazat mondott.

Bálintot afféle előfutárnak tartotta. „Nem várjuk meg, míg a többiek is ideérnek” – gondolta.

Kézenfogta a lányát, és a hátsó kapun keresztül elhagyták a palotát. Egyenest az erdő felé siettek, ahol rövidesen egy kis fakunyhóra akadtak, benne egy öregasszonnyal. A király nagy meglepetésére az öregasszony nem volt más, mint a jósnő. Rögtön elmesélte neki, hogy a jóslata beigazolódott, minden úgy történt, ahogy megjósolta, bár a fekete sereg még nem érkezett meg, de nem is akarták a palotában megvárni. A jósnő egyáltalán nem lepődött meg a történteken, hiszen az üveggömbje még sosem csapta be őt. A király megkérte, hagy rejtőzzenek el nála a kunyhóban egy kis időre, míg a helyzetre nem születik megoldás. A jósnő beleegyezett.

Eközben Bálint bejutott a palota udvarára, és a szolgálókat kereste, hogy megmutassák neki, hol moshatná le magáról a kormot, de nagy meglepetésére senkit sem talált. Bement hát a palotába, de ott sem fogadta őt egy teremtett lélek sem. Eljutott a tágas teremig, ahol nem sokkal ezelőtt még a király reggelizett a lányával. Bálint nem tudta mire vélni a dolgot, de mivel egy lelket sem talált, és nagyon éhes volt, leült a gazdagon megrakott asztalhoz, és nekilátott falatozni.

Mit sem sejtett arról, hogy éppen ekkor ért a palotához a jóslat által „beharangozott” fekete sereg. Robosztus, éjfekete paripákon ültek a fekete alakok, de nem emberek voltak, hanem egy fekete ördögsereg. Leszálltak a lovakról, és beözönlöttek a palotába. Bálint meghallotta a beszűrődő hangokat, és arra gondolt nem lenne jó dolog, ha itt találnák őt a királyi asztalnál, mert ezután a király biztosan nem venné fel lovásznak. Kikukucskált az ajtórésen át, és bár nem volt az a legény, akinek csak úgy inába száll a bátorsága, a temérdek ördög láttán most mégis jobbnak látta, ha elrejtőzik előlük. „Talán ezek csináltak valamit a palota lakóival” – gondolta magában, miközben az asztal alá bújt.

A hangok egyre csak közeledtek felé, míg végül az ördögcsapat belépett a terembe, és leültek az asztal köré. Néhányan odakint maradtak, és Bálintnak úgy tűnt, hogy nagyon keresnek valamit vagy valakit.

Vadul nekiláttak a feltálalt ételeknek, de alighogy nekiláttak az evésnek, az egyik így szólt:

–   Emberszagot érzek!

–   Keressük meg! – kiáltott egy másik dühödt hangon.

Bálint látta, hogy minden elveszett, nem telik sok időbe, hogy felfedezzék őt az asztal alatt, hát inkább magától előbújt.

–   Nocsak! – szólat meg az ördögök vezére, aki az asztalfőnél telepedett le. – Hát te meg ki vagy? Ha jól sejtem, nem te vagy a király, igaz?

–   Nem, nem vagyok király.

Az Ördögvezér felnevetett.

–   Ha nem érezném az emberszagodat, még azt hinném, közénk való vagy, hisz oly fekete vagy, akárcsak mi magunk.

–   Öljük meg az embert – javasolta az egyik ördög.

Ám a vezér roppantul szórakoztatónak találta Bálint fekete ábrázatát, ezért úgy döntött, életben hagyja a fiút.

–   Nem öljük meg. Lehet, hogy tud nekünk valami hasznosat mondani. Mondd csak, tudsz valamit a királyról és annak lányáról? – fordult Bálint felé.

–   Nem, semmit. Nemrég érkeztem, és már így találtam a palotát, teljesen elhagyottan.

–   No, jól van. Hiszek neked, mert tudom, hogy úgysem mernél hazudni. Ülj le közénk, és egyél velünk.

Bálint kihúzta az egyik széket, és már éppen leült volna, mikor átfutott az agyán egy gondolat.

„Megbolondultál, Bálint – kérdezte magában magától -, tán itt akarsz maradni ezekkel a rusnya ördögökkel, akik bármelyik pillanatban megölhetnek? Ideje menekülőre fognod.”

Elindult az ajtó felé.

–   Te meg hová mész?- kérdezte a Vezér.

–   Gondoltam, hozok bort a pincéből.

–   No, azt jól teszed – nevetett a Vezér. – Eridj csak!

Persze Bálintnak esze ágában sem volt a pincébe menni, sietett a hátsó ajtóhoz, és ahol nemrég a király kiszökött a lányával, ő is sebesen elhagyta a palotát, hátra se nézett.

Na, most, mihez kezdjen, gondolta, mikor az volt az álma mindig, hogy a királynál dolgozhasson, és most elveszett a király, elveszett a palota, és velük együtt az ő álma is.

Elindult az erdő felé, hátha azon túl talál valami dologlehetőséget, és akkor mégsem volt hiába az útja.

Csakhamar ráakadt a kis kunyhóra, ahol a király megbújt lányával. Az öreg néne kint ült a kunyhó előtt.

–   Adjon isten, öreganyám – köszöntötte őt Bálint.

–   Adj’ isten, fiam. Mi járatban vagy errefelé?

–   Munkát keresek. Nem is szeretném magát sokáig háborgatni, csak megkérdezném, nem tudna-e kisegíteni egy kancsó vízzel, hogy lemossam a kormot az arcomról?

–   Dehogynem fiam. De nem adok én kancsót, nézd, ott van a kunyhóm mögött egy kút, végy belőle annyi vizet, amennyire szükséged van.

–   Hálásan köszönöm – mondta Bálint, és már indult a kút felé.

A beszélgetésre előlépett a király, és rögtön felismerte Bálintot. Megragadta a grabancát, és dühösen ráförmedt:

–   Ki vagy te fekete ember, és mit akarsz tőlem?

Bálint egy szót sem értett, nem tudta mire vélni a dolgot. De a díszes öltözet arra a következtetésre juttatta, hogy az eltűnt királlyal van dolga.

–   Ön az, felséges uram? – kérdezte.

–   Igen, én vagyok a király, és ha most rögtön nem mondod meg, mi dolgod van a palotában neked meg a seregednek, miszlikbe aprítalak.

„Na – gondolta Bálint -, cseberből vederbe. Az előbb a palotában az ördögök akarták megölni, most meg a király.”

–   Nem tudom, milyen seregről beszél, felség, hacsak nem arról az ördögseregről, akik éppen most a palotájában tanyáznak. De arról biztosíthatom, hogy az nem az én seregem.

–   Ördögsereg? Az én palotámban? – csodálkozott a király. – De én láttalak téged a palota előtt. Miattad menekültünk el a lányommal! – förmedt rá Bálintra.

–   Miattam aztán kár volt – folytatta Bálint. – De jól tette felséged, hogy elmenekült onnan, legalább az ördögök nem találták ott.

–   És te? Miért jöttél a palotához? – kérdezte a király, aki még mindig gyanús szemmel fürkészte Bálintot.

–   Oh, felség, hát én csak azért jöttem, mert gyerekkorom óta az volt a vágyam, hogy lovászként szolgáljak önnél.

–   Igazán, fiam? – enyhült meg a király. – Hát, ha segítesz nekem, nemhogy lovász leszel nálam, hanem egyenesen te leszel a főlovászom. De mondd csak, mitől lettél ilyen fekete?

–   Ez mind korom rajtam, felség. Útközben szedtem össze, nem untatnám a részletekkel, de máris lemosom magamról.

Ekkor jött elő a királylány a kunyhóból. Mikor Bálint meglátta a lányt, földbe gyökerezett a lába. Ilyen szépséget még életében nem látott. A lombokon átszűrődő napsugarak megcsillantak a lány aranyszőke haján, és a látvány annyira lenyűgözte Bálintot, hogy első pillantásra beleszeretett. Talán még a lánynak is megtetszett volna Bálint, mert jóképű, erős legény volt, de erre nem olt lehetőség, mert a koromtól nem sok látszott a fiú arcából. Így a kölcsönös egymásba szeretés elmaradt.

A fiút a király kérése rázta fel kábultságából.

–   Fiam, most azonnal menj vissza a palotába, és tudd meg, mit akarnak azok az ördögök.

–   Ezt komolyan mondja, felség. Ha visszamegyek, talán nem kerülök ki onnan élve. Az imént is csak azért nem öltek meg, mert a feketeségem miatt hozzájuk hasonlónak találtak.

–   Akkor az lesz a leghelyesebb, – itt a király egy pillanatra megállt a mondandójában, és elgondolkozott. – Hogy is hívnak, fiam?

–   Bálintnak.

–   Jól van. Tehát az lesz a leghelyesebb,Bálint, ha még nem mosod le magadról ezt a feketeséget, így bátran visszamehetsz.

Bálint nem szívesen mondott volna nemet a királynak, de nem igen vágyott arra, hogy visszatérjen a palotába, ami éppen ördögtanyává változott.

–   Te vagy az egyetlen reményünk, fiam – folytatta a király. – A seregem eltűnt, téged is a jószerencse vezetett az utunkba, nem tudok rajtad kívül senki mást megkérni erre a küldetésre.

A legény beleegyezett, hogy visszamegy a palotába. A király azt kérte, hogy derítse ki, ugyan mit akarnak tőle az ördögök, minek jöttek a palotájába.

Bálint hamar visszaért, de mielőtt az ördögökhöz ment volna, a pincéből magához vett pár üveg bort, és úgy ment fel az ördögvezérhez és csapatához.

Mikor belépett a terembe, letette az asztalra az üvegeket, és így szólt:

–   Meghoztam a bort!

–   Nem ment hamar – jegyezte meg gúnyosan az ördögök vezére. – Tölts mindenkinek!

Bálint így is tett. Nem hagyott senki előtt üres poharat, folyton teletöltötte mindegyik ördögnek, még hozott is utánpótlást a pincéből. Az ördögök meg csak egyfolytában gurították le a torkukon a bort, hihetetlen mennyiségben. Már-már úgy tűnt nem is lesz rájuk hatása a sok itókának, de Bálint megkönnyebbülésére, végül nem így történt.

Az Ördögvezér kitörő örömmel hahotázott az asztalfőn:

–   Te aztán jól leitattál minket, te fekete fiú!

–   Reméltem, hogy így majd válaszol egy kérdésemre – mondta Bálint.

–   Miféle kérdésre? –kérdezte a Vezér.

–   Hogy miért jöttek ide a palotába, és mit akarnak a királytól?

–   A királytól? Attól aztán semmit – legyintett az Ördögvezér. – Sokkal inkább a lányától. Hírét vettem, hogy hozzá fogható szépség nem igen akad sehol a világon, és én elhatároztam, hogy megtöröm a családi hagyományt, és nekem szép feleségem lesz.

      Van fogalmad arról, milyen csúnya ördöglányok vannak a Pokolban?

Bálint megrázta a fejét.

–   Hát, jobb, ha nem is tudod meg – folytatta az ördög. – De nekem szép feleségem lesz, sőt a legszebb!

„Abból nem eszel – gondolta Bálint. – Az a szépséges királylány rád se tudna nézni, de én sem engedném meg, hogy magaddal vidd. Csak a holttestemen át.”

–   Biztosan megneszelték, hogy idejövünk – folytatta a Vezér -, de akárhová is bújtatta a király a lányát, előlünk nem rejtheti el. A seregem tűvé fogja tenni értük az egész környéket, benézünk minden bokor alá, ha kell, felforgatunk minden egyes fűszálat. Úgysem bújhatnak el.

Mikor az Ördögvezér a mondat végére ért, előrebukott az asztalra, és álomba merült. Az összes ördög az asztal körül aludt. Bálint kihasználta az alkalmat, otthagyta őket, és szaladt vissza az erdei kunyhóba. Ott aztán elmondta a királynak, hogy az ördögök mi járatban vannak. A király és a lánya félájultan ültek a hír hallatán. Mindnyájan némán ültek, és azon gondolkodtak, hová lehetne elbújni, ahol nem találják meg őket. Hirtelen eszébe jutott egy ötlet Bálintnak.

–   Tudom már, mit csináljunk, felség! A lányod nem fog sehová elbújni. Elviszem a palotába.

–   Nahát, micsoda ötlet, édes fiam, hogy miért is nem nekem jutott eszembe – mondta gúnyosan a király, aztán rákiáltott Bálintra. – Teljesen megőrültél?!

–   Előbb hallgasson meg, felség, mielőtt ítéletet mond. Ha nincs hová bújni, akkor az egyetlen lehetőség, ha nem bújik el. Elviszem a királylányt ajándékba az Ördögvezérnek, csakhogy nem eredeti alakjában. Így ott lesz az ördög szeme előtt, anélkül, hogy tudná, hogy a királylány az, és sose találják meg.

Ez már tetszett a királynak. A királylányt is sikerült rávenni, hogy beleegyezzen az átváltoztatásba. Remélték, hogy a jósnő segíthet neki a varázslatban.

–   Én csak jóslással foglalkozom – mentegetőzött a néne. – Nem tudok én varázsolni.

Végül csak rávették a dologra, és a jósnő valahonnan a kunyhó mélyéről előkotort egy ősrégi varázskönyvet, de már előre figyelmeztette őket, hogy semmi garanciát nem tud vállalni arra, hogy a varázslat sikerül.

–   Ez a könyv még az ükanyámé volt – mondta, miközben porolgatta.

Fellapozta a könyvet, és ki is választott egy megfelelőnek tűnő varázsigét. A varázslat szerint a lánynak madárrá kellett változnia. A jósnő arra kérte a királyt és Bálintot, hogy a kunyhó előtt várjanak, míg elvégzi a varázslatot, ő maga pedig bezárta a kunyhó ajtaját.

A néne elmormolta a varázsigét, nem szűrődött ki semmi hang a kunyhóból. A király és Bálint csak annyit láttak, hogy a kéményen át aranyszínű füst száll a levegőbe.

Mikor kinyílt az ajtó, elsőként onnan is arany füst tódult ki, majd megjelent a jósnő.

–   Sikerült! – mondta mosollyal az arcán.

A király benézett a kunyhóba, nyomában Bálinttal. Az asztalon egy gyönyörű aranytollú páva ült, a királylány személyesen. A királynak könnybe lábattak a szemei, hogy így kell látnia a szeretett leányát, de tudta, ez volt a leghelyesebb döntés.

Bálint a karjába vette a madarat, és indult volna a palotába, de a király útját állta:

–   Várjál, fiam, mégsem hagyhatom, hogy a lányom egyedül legyen azokkal az ördögökkel.

–   Ne aggódjon, felség, majd én ott maradok mellette, és vigyázni fogok rá.

–   Nem, te nem maradhatsz a palotában, Bálint. Rád egy sokkal fontosabb feladat vár. El kell menned, hogy megkeresd a seregemet, akik mindnyájan varjakká váltak. Ha sikerül visszahoznod a katonáimat eredeti alakjukban, ők majd egy csapásra elkergetik ezeket az átkozott ördögöket. Már csak azt kell kitalálni, hogy lehetnék a lányom mellett anélkül, hogy az ördögök tudnák, én vagyok a király.

–   Erre is van egy jó ötletem – mosolygott Bálint ravaszul. – Csak szereznünk kell felségednek egy egyszerű gúnyát.

Nem sokkal később Bálint megjelent az Ördögvezér előtt, kezében az aranypávával, oldalán pedig a szegényes ruhát viselő királlyal.

–   Mit akarsz, te legény ezzel a madárral? És ki ez az ember? – kérdezte a Vezér.

–   Minthogy tudom, hogy mennyire nagyra értékeli a szépséget, hiszen ezért szeretné a királylányt is feleségül venni, ezt a csodaszép aranypávát hoztam önnek, hogy gyönyörködhessen a szépségében. Meglátja a palota kertjének legszebb dísze lesz – azzal átadta az Ördögvezérnek a pávát.

–   Valóban rendkívül szép. Még sosem láttam ilyen madarat. Ha tudtam volna, hogy ilyen szép dolgok vannak idefenn, sokkal hamarabb feljöttem volna a Pokolból. És ki ez öreg?

Erre a szóra, hogy „öreg”, a király alig észrevehetően összeráncolta a homlokát. Királyként nem szokott hozzá, hogy tiszteletlenül beszéljenek vele vagy róla, de most lenyelte ezt a sértést.

–   Örülni fog neki – mondta Bálint a Vezérnek. – Képzelje csak ő a király kertésze, jó hasznát fogja venni. És ha megtalálják a királyt meg a lányát, ő majd igazolhatja, hogy tényleg ők azok.

–   Nagyszerű! – tapsolt az Ördögvezér. – Nem is gondoltam, hogy ilyen hasznos leszel a számomra, fekete barátom – mondta Bálintnak. – Ha ilyen ügyes legény vagy, segíthetnél felkutatni a királylányt is. Kapsz egy lovat a király istállójából, és máris indulhatsz.

Na, ez éppen kapóra jött a legénynek. Felnyergelte a lovat, és elindult, hogy megkeresse a király elveszett seregét. Útközben egy tóban alaposan megmosakodott, végre megszabadult fekete ábrázatától, és úgy folytatta az útját.

Eközben az aranypáva a palota kertjében sétált büszkén fel s alá. Az Ördögvezér nap mint nap megcsodálta a pompás madarat, és ebben nagy örömét lelte. De napról napra egyre bosszúsabb volt amiatt, hogy hiába kereste az egész ördögsereg a királylányt, még mindig nem akadtak a nyomára.

Telt-múlt az idő, eltelt egy hónap, kettő, és így tovább. Fél esztendő múlva az ördögök még mindig a palotában tanyáztak, de sokan közülük már nagyon vágyódtak haza, a Pokolba, csak az Ördögvezér várt rendíthetetlenül a királylány előkerülésére. Minden nap kiküldte a seregét a lány keresésére, de azok minden nap eredmény nélkül tértek haza. Az is egyre nagyobb gondot okozott, hogy kezdett kifogyni a király élelemraktára, és az ördögök egyre kevesebbet tudtak enni, pedig nagyon szerették a hasukat.

Végül egy nap odáig fajult a dolog, hogy az ördögök lázadozni kezdtek éhségükben, és hogy legalább páran jóllakhassanak, azt eszelték ki, hogy megeszik az aranypávát. Ők ugyanis semmi értelmét nem látták annak, hogy a madár a kertben sétafikál. Nem szépséget láttak benne, hanem finom ennivalót. Az ördögvezér először hallani sem akart a dologról, de végül belement. Szegény király azt sem tudta, mitévő legyen. Olyannyira kétségbeesetten rimánkodott a Vezérnek, hogy annak nagyon gyanús lett a dolog, nem értette, miért akarja az öreg mindenáron megvédeni a pávát.

–   Mit titkolsz előlem? – kérdezte tőle a Vezér. – Ha nem mondod meg, ebben a percben végzünk a pávával.

A király nagyon megijedt, töredelmesen bevallotta, hogy az aranypáva nem más, mint a tulajdon lánya, a királylány. Mikor az Ördögvezér rájött, hogy milyen csúnyán becsapta őt a király meg az a fekete legény szörnyű haragra gerjedt. De a következő pillanatban már el is szállt a dühe, hiszen végre előkerült, akit fél éve hiába keresett: a királylány.

–   Megbocsátok a hazugságért, felség – mondta a királynak. – Nem szívesen szomorítanám el menyasszonyomat azzal, hogy megölöm az apját. De végy búcsút a lányodtól, mert feleségül veszem, és viszem magammal a Pokolba. – Az Ördögvezér elgondolkodott egy pillanatra. – Vagyis rögtön viszem, amint visszaváltozott lánnyá. Aki elvégezte a varázslatot, annak is kell visszaváltoztatnia. Ki volt az?

A király ezt is bevallotta. Mentek mindnyájan a jósnőhöz, és a Vezér parancsolta, hogy azonnal törje meg a varázst, vagy vége az életének.

–   Ha végezni akarsz velem, hát csak rajta – kezdte a jósnő -, mert én bizony nem tudom a királylányt visszaváltoztatni. Előre megmondtam, hogy nem vagyok se boszorkány, se varázsló. Bevallom, hogy egy olyan varázsigét használtam, amire nem ismerem az ellenszert, a királylány minden bizonnyal örökre aranypáva marad.

Ez nem csak az Ördögvezért dühítette fel, hanem a királyt is. A Vezér félrelökte a jósnőt és a királyt is, és ő maga próbált ki néhány varázsigét a páván, de egyik sem használt. A Vezérnek már nagyon elege volt a sorozatos kudarcokból, amik idefenn érték, és mivel az ördögök is hazavágyódtak, úgy döntött fogja az egész seregét, és hazatér a Pokolba, mondván, nem fog egy madarat feleségül venni, bármily szép is, nem ezért jött.

Mikor elmentek, a király megkönnyebbülten sóhajtott fel:

–   Elmentek. Végre elmentek. Nem gondoltam, hogy egy nap maguktól fognak hazamenni. De mondd csak – fordult a jósnőhöz -, honnan támadt ez a nagyszerű ötleted, hogy azt mondod, nem tudod visszaváltoztatni a lányomat? Én se találhattam volna ki jobbat. Ezért mindenképpen meg foglak jutalmazni. Nagyon meggyőző voltál, és bátor, hisz megvolt a veszélye annak is, hogy ezért mindkettőnket megölnek.

–   Nem fog engem, felség, megjutalmazni – nógatta a fejét a jósnő -, mert én bizony a színigazat mondtam. Nincs a varázslatnak ellenszere, ha van is nem ismerem. A királylány páva fog maradni.

A király teljesen összetört. Gyengéden karjaiba vette leányát, és hazatért vele a palotába. Ott aztán felvitte a szobájába, és az ágyra tette. Attól a naptól kezdve úgy viselkedett a lányával, ahogy régen, nem is akarta tudomásul venni, hogy a lánya egy madár. Az aranypáva a királyi asztalnál evett, és a királylány lakosztályában aludt, a saját, puha ágyában. A király mikor ránézett, nem is madarat látta, hanem saját lánya arca lebegett előtte.

A szolgálók is lassan visszatértek a palotába, miután bizonyosra vették, hogy az ördögök elmentek, és nem is jönnek vissza. A király pedig megparancsolta nekik, hogy ugyanúgy viselkedjenek az aranypávával, akárcsak a királylánnyal tennék, a madár nem szenvedhet hiányt semmiben.

Eközben szegény Bálint úgy élt, mint egy magányos lovag. Több mint fél esztendeje indult el a palotából, hogy megkeresse a király katonáit, de még mindig nem akadt a nyomukra. Éjt nappallá téve lovagolt minden áldott nap szinte megállás nélkül, és már olyan messze járt, hogy azt hitte, a világ végén van, vagy tán még azt is elhagyta. Csak azt remélte, hogy nem érkezik későn a segítség a palotába, mert nagyon aggódott a király és a lánya miatt. Vajon mit csinálhatnak a palotában, és az a sok ördög vajon nem-e bántja őket. Mit sem sejtett arról, hogy az ördögök már rég odébbálltak, és egy sokkal súlyosabb dolog nyomasztja a király szívét.

Egy igencsak kopár vidéken lovagolt, embernek se híre, se hamva nem járt arrafelé. Már messziről észrevett egy kis erdőt, az is elég félelmetesnek tűnt, nem csak a táj, mert a fák ágain egy szál levél sem volt, csupaszok voltak mind, és fekete ágaik kísértetiesen meredeztek az ég felé. Gondolta, jobb lesz elkerülni ezt a fura helyet, mikor hirtelen úgy tűnt neki, mintha messziről károgást hallott volna, bár egy madarat sem látott az égen. Ez rögtön megváltoztatta a szándékát, odavágtatott az erdőhöz. Most, hogy közelebb ért, észrevette, hogy az összes fa azért kopasz és fekete, mert az egész erdő leégett.

Az erdő szélén egy fa tövében egy kis öregember üldögélt, és szomorúan nézett maga elé. Bálint leszállt a lováról, közelebb lépett hozzá, és mielőtt köszönhetett volna, az öreg fel se nézve rá, így szólt:

–   Ne menj be az erdőbe, vándor, ha kedves az életed. Fordulj vissza, amíg lehet, mert veszélyes madarak élnek ebben az erdőben.

–   Madarak? – csillant fel Bálint szeme, ő ugyanis megörült az öreg mondandójának. – Miféle madarak, öregapám? Csak nem fekete varjak?

–   Honnét tudtad? – csodálkozott az öreg. – Bizony azok.

–   Éppen ilyen madarakat keresek. De mondja csak, öregapám, mi történt itt? Ki égette le az erdőt?

–   Én. Én, és a falusiak. Fél évvel ezelőtt jött a falumba a hatalmas fekete madársereg, és alighogy meglátták az embereket, igyekeztek rávetni magukat mindenkire. Sikerült kikergetnünk őket a faluból, de nem mentek messzire, idebújtak az erdőbe a falu mellé. De rájöttünk, hogy ezek nem közönséges madarak, gondoltuk, hogy boszorkányok vagy rossz szellemek lehetnek, és egyik éjszaka rájuk gyújtottuk az erdőt. De ezek nem haltak meg, ebből is látszik, hogy valami elvarázsolt teremtmények, elszálltak a tűz elől. És mikor a tűz elhalt, mind visszaszálltak a fekete ágakra. A falusiak megijedtek tőlük, mindnyájan elmentek innen messzire. Én csak azért maradtam, hogy mindenkit figyelmeztessek, aki erre téved, hogy ne menjen az erdőbe, mert azt nem földi teremtmények lakják.

–   Milyen butaságot tettek, öregapám, már megbocsásson. Meglátnak egy sereg fekete madarat, és máris azt hiszik, hogy gonosz szellemek! Hát tudja meg, hogy ezek a madarak egy távoli királynak a katonái, és bizonyosan nem akarták bántani a falusiakat. Azért szálltak a falujukba, mert biztosan segítséget akartak kérni, de e helyett maguk elzavarták őket.

–   Ne beszélj bolondokat, fiam – háborodott fel az öreg. – Kár is volt téged figyelmeztetni! Hát csak menj be az erdőbe, egyenest a madarakhoz, majd meglátod, hogy igazat beszéltem.

–   Be is megyek! – mondta Bálint elszántan, és megindult az erdőbe.

Most már tisztán hallotta a károgó hangokat, és észrevette a madarakat is, amint a fák ágain mozdulatlanul ültek, és figyelték őt. Bálint elkiáltotta magát:

–   Tudom, hogy a király katonái vagytok. Értetek jöttem!

Amint befejezte a mondatot, a madarak egyszerre vetették rá magukat a fiúra. Karmolták, csípték, ahol érték, tépték róla az inget, Bálint próbálta védeni magát nem sok sikerrel, végül egy széles fa mögé menekült, de a madarak ott is utolérték. Ám mielőtt elérték volna a fiút, a fa törzse megnyílt mögötte, és beszippantotta a fiút.

Bálint nem értette, mi történt, azt sem tudta, hol van, csak annyit, hogy koromsötét van körülötte. Hamarosan egy nagy fényesség közeledett feléje. Egy szép leány állt meg előtte, az ő testéből áradt a vakító fényesség.

–   Végre eljött valaki ezekért az átkozott madarakért, akik miatt meghalt az erdő – mondta a lány.

–   Hogyan? – kérdezett vissza Bálint.

–   Te magad mondtad az imént a madaraknak, hogy értük jöttél, tisztán hallottam. És azt is, hogy egy királynak a katonái. Tényleg azok?

–   Már magam sem vagyok biztos benne. Ha valóban azok, nem értem, miért támadtak rám, de biztosan a varázslat hatása alatt állnak, és ők maguk sem tudják, kicsodák. És te ki vagy?

–   Az erdő tündére vagyok. És nagyon hálás lennék, ha elékergetnéd ezeket a madarakat az ördögbe!

–   Jaj, ne is említs ördögöt! – szisszent fel Bálint. – Éppen ördögök voltak azok, akik átváltoztatták őket, és még ha sikerülne is kiűzni őket az erdőből, még akkor sem tudom, hogyan változtassam vissza őket, pedig odahaza nagy szükség lenne rájuk.

–   Talán én segíthetek.  Fogd ezt – mondta a tündér, majd a semmiből előhúzott egy kardot, és átnyújtotta Bálintnak. – Ezzel megsebezheted őket.

–   De én nem akarom megölni őket!

–   Nem is kell. Elég, ha megsebzed őket, aztán a véres kardot tűzbe dobod, így megtisztulnak a varázslattól. És akkor végre én is előjöhetek, és meggyógyíthatom az erdőmet.

A következő pillanatban Bálint újra az erdőben találta magát, és a madarak, ahogy meglátták, újra támadásba lendültek. Bálint nem volt rest, maga elé tartotta a kardot, és majd mindegyiket sikerült megsebeznie, aztán a véres karddal kirohant az erdőből. A madarak nem követték, megelégedtek azzal, hogy a fiút az erdőn kívül tudták.

Ott aztán Bálint tüzet rakott száraz ágakból, és a kardot a tűzbe dobta. Egyszercsak az erdőből milliónyi fekete toll szállt felfelé a levegőbe, egyre feljebb, míg olyan messzire nem kerültek, hogy már nem is lehetett látni őket. Az erdőből pedig lassan előjöttek a kissé még zavart katonák. Megköszönték Bálintnak a segítséget.

–   Örülök, hogy megtaláltalak benneteket – mondta Bálint. – Hanem most siessünk vissza a palotába, mert a királynak nagy szüksége van rátok.

Igen ám, de a palota szörnyen messze volt innen, és lovak nélkül nagyon hosszú időbe telt volna visszaérni a palotához. De a katonák segítségére sietett az öreg falusi, aki az erdő mellett ücsörgött. Hálából, amiért Bálint megszabadította a környéket a madaraktól, felajánlotta a katonák a falu összes lovát. Bálint megköszönte, és ígérte, hogy a lovak egytől-egyig vissza fognak kerülni a faluba. Ahogy távolodtak az erdőtől, Bálint még egyszer visszanézett, és a leégett erdő helyén csodálatos, virágba borult, dús lombú fákat látott, és az egyik fa mögül éppen az erdő tündére intett búcsú neki kedves mosollyal az ajkán.

Bálint azt is megtudta az öregtől, hogy vissza fogja hívni az összes falusit, akik elhagyták otthonaikat, így a falu újra be fog népesülni.

Bálint a sereggel nekivágott a hosszú útnak a palotáig, és bár éjt nappallá téve vágtattak, így is két hónapba telt, míg végül elérték a palota kapuját.

A katonák már fel voltak készülve a csatára az ördögökkel, és ők maguk lepődtek meg a legjobban, hogy nem kell elűzniük egyet sem, mert már maguktól hazamentek.

–   Visszahoztam a katonákat, felség – mondta Bálint a királynak -, sajnálom, hogy ilyen hosszú időbe telt. De örömmel látom, hogy az ördögök elmentek, és épségben találom önt és leányát.

A király meglepetten nézett rá:

–   Hát te meg, ki vagy? – kérdezte.

–   Bálint vagyok, felség. Nem ismer meg?

–   Jaj, persze, ne haragudj – kapott a fejéhez a király -, mikor utoljára láttalak fekete korom borította az arcodat, nem ismertelek meg nélküle.

–   Semmi baj, felség. De mondja csak, ha az ördögök már rég elmentek, miért nem változtatták még vissza a királylányt?

A király mindent elmondott a fiúnak. Bálint pedig, bár nagyon fáradt volt a hosszú út után, arra kérte a királyt, hagy vigye magával a királylányt:

–   Esküszöm, felség, addig nem nyugszom, míg nem találok valakit, aki képes visszaváltoztatni a lányát.

–   Ha ezt megteszed fiam, nem főlovász leszel nálam, hanem neked adom egész birodalmamat.

Bálint erre nem mondott semmit, nem kellett neki a birodalom, se a fele, se az egész, csak az hajtotta előre, hogy újra láthassa a királylány gyönyörű arcát.

A pávát felültette maga elé a lovára, és nekivágott az útnak. Két nappal később már egy másik birodalomban járt. Éppen a poros országúton baktatott, mikor három lovas közeledett feléje. Az egyikük nemesi ruhában volt, a másik kettő egyszerűbb gúnyában. Mikor odaértek hozzá, rögtön észrevették az aranytollú pávát a fiúnál.

–   Nahát, ez meg miféle madár? – kérdezte Bálinttól a nemesi ruhát viselő ifjú. – Sosem láttam még ehhez foghatót. Éppen megfelelne anyámnak születésnapi ajándékként. Mondd csak, fiú, mennyiért adod a madaradat?

–   A madár nem eladó! – kiáltotta Bálint, és tovább akart lovagolni. De a másik kettő útját állta.

–   Na, ide hallgass! – mondta az ifjú felemelt hangon -, a birodalom királyának fia vagyok, és nekem senki nem mondhat nemet. Add ide a madarat önként, vagy erővel veszik el tőled az embereim!

Bálint hiába tiltakozott, és igyekezett megvédeni a madarat, amíg az egyik legénnyel verekedett, a másik elragadta a pávát, és átadta a királyfinak. Végül otthagyták Bálintot az út porában, és mindhárman elvágtattak.

Bálint hamar visszaült a lóra, és utánuk eredt, egészen a királyi palotáig követte őket észrevétlenül. Még látta, amint a királyfi a pávával a kezében bemegy a palotába, de aztán elvesztette szem elől. A palotát körbe mindenhol katonák védték, tudta, nem lesz egyszerű bejutnia. Megtudta, hogy másnap nagy ünnepség lesz a palotában, a királyné születésnapjának alkalmából. Többször körbejárta a palotát és az udvarát, de nem talált olyan pontot rajta, ahol észrevétlenül beosonhatna. Ezért új tervet eszelt ki. Éjszaka elkapta az egyik katonát, megkötözte, és elvitte messze a palotától, ő maga pedig felöltötte a katona egyenruháját, és beállt a posztjára.

Másnap nagy sürgölődés vette kezdetét, a szolgálók díszítették a palotát, a palota kertjét, a szakácsok finomabbnál finomabb fogásokat főztek a konyhában, ahonnan nagyon finom illatok szállingóztak.

Bálint kihasználva a nagy sürgés-forgást, beosont a palotába, végigjárta a folyosókat, és benézett minden terembe és szobába, ahova csak tudott. Végül egy kis félreeső helyiségben megtalálta a királylányt. Egy szépen megmunkált aranykalitkába volt bezárva az aranytollú páva.

„Na, eddig könnyen ment – gondolta a legény -, most jön a neheze, hogy kijussak a lánnyal a palotából.”

A kis helyiségben talált egy pokrócot, abba hamar bebugyolálta a madarat, és indult kifelé. Több szolgálóval is elment mellette a folyosókon, de ügyet sem vetettek rá, mindenki sietett a dolgára. Már éppen a palota bejáratánál járt, mikor a királyfi jött szembe vele, egymásra pillantottak, de aztán elmentek egymás mellett. De a következő pillanatban a királyfinak az a kérdés futott át az agyán, hogy: ”Honnan ismerem én ezt a legényt?”

Hirtelen be is ugrott neki, és rögtön tudta, hogy Bálint miért jöhetett a palotába.

Bálint már a kapunál járt, mikor a királyfi odakiáltott az őrségnek:

–   Ne hagyjátok kimenni!

A katonák rögtön lefogták Bálintot, elvették tőle a madarat, őt pedig a fogdába vitték.

Szegény fiú a fogdából hallgathatta végig a születésnapi ünnepséget, már amennyi lehallatszott belőle. Másnap mindenki arról beszélt, hogy a királyfi milyen pompás aranypávát adott édesanyjának ajándékba. Bálint, ha felkapaszkodott börtönablakának rácsaira, kipillanthatott a palota kertjére, és minden nap láthatta a pávát, amit a kertben sétál – a királyné legnagyobb örömére. Néhanap próbált az őröktől aziránt érdeklődni, hogy mikor szabadulhat, ám azok soha válaszra sem méltatták. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy nem akarják egyhamar kiengedni.

Egy kerek hónappal később újabb ünnepségre készülődtek a királyi háznál. A király bált rendezett fia tiszteletére, és meghívtak számos előkelő ifjú hölgyet, főleg hercegnőket, hátha egyikük megtetszik a királyfinak, és végre nősülésre adja a fejét.

A királyfi több leányt is megtáncoltatott, de igazán egyikük sem nyerte el a tetszését. A királyné a bál második felében akart csak lemenni a vendégek közé, de ezen az estén szerette volna különösen kicsinosítani magát. Megkérte az egyik szolgát, hogy hozza az aranypávát a lakosztályába, és tépje ki az egyik farktollát, mert a hajába szeretné tűzni.

A szolgáló így is tett, kitépett egy farktollat, és átnyújtotta a királynénak, de a következő pillanatban a hosszú toll a királyné kezében egy csomó, hosszú, aranyszőke hajszállá változott.

A királyné ijedtében a földre hajította a hajtincset, és hatalmasat sikoltott. Azt ugyanis tudni kell a királynéról, hogy mindenféle boszorkányságot gyűlölt, és betegesen félt tőle. Most már tudta, hogy ez a madár valami mágiától olyan különleges, rögtön el akarta pusztítani.

A királyfi igyekezett megnyugtatni őt, és próbálta megmenteni a madár életét, mert a lelke mélyén azt gyanította, hogy az aranyszőke hajtincs eredeti tulajdonosa egy gyönyörű lány lehet. Kérte az anyját, hogy hívjanak boszorkányokat az udvarba, akik majd visszaváltoztatják a pávát emberré, hisz talán egy ártatlan lány esett egy gonosz varázslat áldozatává. Ám a királyné hallani sem akart semmilyen boszorkányokról. Még aznap megölette a pávát, és kis máglyán elégették az udvar közepén. A hamvait egy kis dobozba tették, aztán a közeli tóba szórták.

A királyfi kiengedte Bálintot a fogdából, aki miután megtudta, mi történt, eszeveszetten rohant a tóhoz. Nem akarta elhinni, hogy ilyen szörnyűség történt a királylánnyal.

Nem vette észre, hogy a királyfi követte őt. Meg akarta lesni, hogy mit csinál a fiú a tónál. Még mindig bízott abban, hogy megláthatja a páva „igazi” arcát. Nem hiába.

Bálint éjfélkor ért a tó partjára, és egyszercsak ezüstös csillogásra lett figyelmes a tó közepén. A csillogás egyre erősebbé vált, majd egy nagy fénycsóva emelkedett ki a vízből, megindult egyenesen a fiú felé, és amint a parthoz ért emberi alakot öltött. Bálint alig akart hinni a szemének: ott állt előtte a királylány teljes életnagyságban, és ha lehet, még szebb volt, mint amikor először látta. Odalépett a fiúhoz:

–   Köszönöm, amit értem és apámért tettél, Bálint.

–   Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte a legény meglepetten.

–   Persze, hogy tudom. Mindent tudtam a körülöttem lévő világról, akkor is, mikor páva voltam. Ki gondolta volna, hogy meg kell halnom ahhoz, hogy újra ember lehessek?

Eközben a bokor mögül leskelődő királyfinak szinte földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől. Először az lepte meg, hogy a páva hamvaiból újjászületett egy leány, de aztán az, hogy mennyire gyönyörű a tóból kiszállt lány. Százszor szebb, mint bármelyik hercegnő, akivel a bálon táncolt. Rögtön eldöntötte magában, csak ez a lány lehet a felesége, senki más. Kieszelt egy tervet.

Bálint és a királylány indultak volna hazafelé. A királyfi felült a lovára, és kilovagolt a bokor mögül, mintha csak az imént érkezett volna.

–   Látom, ismét találkozunk, fiú – szólt Bálinthoz. – Elárulod, ki ez a gyönyörű hölgy? Csak nem ő volt az aranytollú páva?

–   De, igen, én voltam – előzte meg a királylány Bálintot a válasszal. – Én voltam az, akit elraboltál az embereiddel ettől a fiútól, pedig nem volt jogod hozzá!

–   Bocsáss meg, de honnan tudhattam volna, hogy egy elvarázsolt királylány vagy?

–   Honnan tudod, hogy királylány vagyok? – csodálkozott a lány.

–   Aki ennyire finom szépségű, mint te, az csak királylány lehet.

Bálintnak nem tetszett ez a hízelkedő királyfi, szeretett volna minél hamarabb megszabadulni tőle, de sajnos ez nem sikerült, annál is inkább, mert a királyfi felajánlotta a lovát a királylánynak, és az elfogadta.

Így indultak hármasban a királylány otthona felé, és Bálint nem is sejtette, hogy a királyfi csak az első adandó alkalomra vár, hogy eltávolíthassa Bálintot az útból, mert úgy tűnt neki, hogy nem csak Bálintnak tetszik a királylány, hanem a lány is viszonozza érzéseit.

Egy út menti fogadóban szálltak meg éjszakára. A királyfi erős altatót szerzett, és belekeverte Bálint italába. Éjszaka pedig az eszméletlen fiút, feltette egy hatökrös szekér hátuljára a szalma közé, amelyik éppen akkor indult hosszú útjára. Gondolta, mire Bálint rájön, hogy hová került, már késő lesz, mert mire visszaér a királylányhoz, addigra már az ő felesége lesz.

Reggel a királylány első dolga volt megkérdezni, hogy hová tűnt Bálint. A királyfi azt hazudta, hogy egy zsák aranyat ígért Bálintnak, amiért útjába vezette az aranypávát, és a fiú ennek úgy megörült, hogy azonnal az aranyért sietett.

–   Ja, és azt is mondta, hogy ha már így meggazdagodott, letelepszik valahol, messze innen, ahol boldogan élhet – tette hozzá a királyfi, miközben jót mulatott magában ravaszságán.

A királylány alig akart hinni a fülének. Nem így ismerte meg Bálintot, és nagyon meg volt lepve, hogy elfogadott egy zsák aranyat, mikor odahaza bizonyára édesapja is bőségesen megjutalmazta volna.

Mikor végre hazaértek, a király könnybe lábadt szemekkel rohant lánya elébe. Meglepte, hogy Bálint indult el a pávával, de lányát egy idegen királyfi hozta vissza. Mindenesetre nagyon hálás volt. Lánya mindent részletesen elmesélt, mi történt vele, hogy a királyfi anyja volt az, aki megölette, de éppen ez kellett ahhoz, hogy visszaváltozzon. Elmesélte, hogy Bálint elhagyta egy zsák aranyért. Ezen a király is nagyon csodálkozott.

A királyfinak köszönetet mondott a király, hogy hazahozta a lányát, az meg kapott az alkalmon, és hamarjában megkérte a királylány kezét.

A király oda is ígérte, hisz végül is a királyfinak köszönhető, hogy megtört a varázslat.

A királylány nem szívesen ment volna férjhez a királyfihoz, de olyan dühös volt Bálintra, hogy szó nélkül elhagyta, hogy mérgében igent mondott.

Harmadnapra tűzték ki a menyegzőt.

Eközben Bálint már tudott a királyfi gonosz tréfájáról, és hazafelé tartott. Éppen az esküvő napjára ért a birodalomba, de mielőtt a palotába ment volna, felkereste a jósnőt az erdei kunyhóban, mert ő is szeretett volna meglepetést „szerezni” a királyfinak. A jósnőtől szerzett tudomást az esküvőről. Elkérte a jósnőtől, amit akart, és öles léptekkel a palota felé indult.

A palotában javában zajlottak az esküvői előkészületek, mikor a király felkereste lányát a szobájában.

–   Annyira megörültem neked, kislányom, hogy hazajöttél, hogy el is felejtettem egy dolgot, ami ma reggel jutott eszembe. Sehogy se ment ki a fejemből, hogy ez a Bálint fiú egy zsák arany miatt nem tért vissza hozzánk, annál is inkább, mert amikor elment, az egész birodalmamat neki ígértem, ha hazahoz téged eredeti alakodban.

–   Igazán, papa? Nekiígérted az egész birodalmat? – csodálkozott a királylány. – Akkor tényleg furcsa, hogy elcserélte egy zsák aranyért.

Ekkor kopogtak a szoba ajtaján, és nagy meglepetésre, Bálint lépett be az ajtón. Elmesélte, hogy a királyfinak „köszönhető”, hogy nem tudott a királylánnyal tartani. A király irtó haragra gerjedt, katonáival akarta elkergetni a bajkeverőt, de Bálint lecsillapította.

–   Majd én megleckéztetem, felség. Kérem, hagyja őt rám. Csak mutassa meg a királyfi szobáját, a többit én elintézem.

Bálint belépett a királyfi szobájába, és mielőtt az felocsúdott volna a viszontlátás meglepetéséből, hamar ráolvasta azt  a varázsigét, amit a jósnőtől kért kölcsön. A következő pillanatban a királyfiból páva lett. Na nem olyan szép aranyszínű, mint amilyen a királylány volt, sokkal inkább barna színű volt, de mégis olyan hamiskásan csillogott.

Egy futárral hazaküldték a saját birodalmába. Mikor a királyné meglátta az újabb pávát, nem sokáig teketóriázott, ugyanúgy bántak vele, mint az aranypávával. Megölték, máglyán elégették a testét, és a hamvakat a tóba dobták. Éjfélkor az újjáéledt királyfi kitápászkodott a tóból, és hazament. Jó lecke volt ez neki, jobbnak látta, ha nem megy vissza a királylány királyságába, mert nem akart újra keresztülmenni a gyötrelmeken, amit Bálint és édesanyja okozott neki.

A királylány apja nem feledkezett meg ígéretéről, hogy Bálintnak adja birodalmát.

–   Nem kell az nekem, felség. Nem azért segítettem.

–   Ne szabadkozz, fiam, hisz így is-úgy is a tiéd lesz – mosolygott a király.

–   Nem értem, felség – mondta Bálint.

–   Pedig egyszerű. Vagy odaadom neked a birodalmat, vagy a lányomat, de ebben az esetben is tiéd lesz a királyság.

–   Hozzám adná a lányát? Egy olyan legényhez, aki lovásznak jelentkezett felségednél?

–   Nálad érdemesebb ifjút aligha találnék a lányom kezére. És tudom, hogy ezt ő is így gondolja.

Bizony a királylány nem mondott nemet Bálintnak, mert már ő is régóta szerette a fiút.

 A király hatalmas ünnepséget csapott a fiatalok tiszteletére. A lagzin Bálint szülei is jót mulattak, de bizony sok időbe telt, míg megértették, hogyan lett a fiukból a birodalom királya, mikor úgy indult el hazulról, hogy lovásznak jelentkezik a király palotájánál.

Vége




TrackBack URI | Hozzászólások RSS

Szólj hozzá!

Név

E-mail

Honlap

Mondd el mit gondolsz

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031