Az aranybirodalom

2011. június. 21.

Élt egyszer egy gazdag király. Hatalmas erdőség tartozott a birodalmához, ahova szinte minden nap aranybirodalom. Egy nap két különös farkast pillantott meg. A szőrük éjfekete volt, és mindkettő homlokán egy-egy aranyszínű folt ékeskedett. Olyan különlegesek voltak, hogy a király rögtön arra gondolt, leteríti és hazaviszi őket a palotájába. Üldözőbe vette őket a lován, de csak az egyiket sikerült eltalálnia a nyilával. A másik farkas odalépett földön fekvő társához, majd dühösen szikrázó szemekkel rápillantott a királyra, de mikor látta, hogy az őt is célba veszi, elszaladt, és belevetette magát az erdő sűrűjébe. A király feltette a lovára a lenyilazott farkast, és hazavitte.

Másnap a palotába egy fekete ruhás ifjú kért bebocsátást, mert a királlyal akart beszélni.

–   Felség, nagyon messziről jöttem, hogy egy ajándékot adjak át önnek: a világ legszebb virágát.

–   Milyen kedves! Hadd lássam, hol van? – kérdezte a király.

Az ifjú egy aranyszínű magot vett elő a köpenyéből, és átnyújtotta a királynak:

–   Itt van, felség. Úgy tudom, szereti a különleges dolgokat, és bizony ennek a virágnak a világon sehol sincs párja. Csak ültesse el a kertjébe, és meglátja, páratlan szépségű növénnyel büszkélkedhet majd. – Azzal az ifjú otthagyta, és elment.

A király rögtön oda is adta a magot a kertészének, hogy ültesse el a kertben, és meghagyta, hogy nagyon vigyázzon rá, gondosan ápolja. Hát, azt a növényt nem is nagyon kellett ápolni, nőtt az magától is, mint a bolondgomba. A magból már másnap kibújt az első hajtás, harmadnap már bokor nagyságú volt a növény, és a kertész egyszercsak azt vette észre, hogy a növény megállíthatatlanul terjed az egész birodalomban. Már a falusiak is panaszkodtak, hogy a kertjeiket teljesen belepte.

A kertész figyelmeztette a királyt, hogy nagy baj lehet belőle, ha hagyják, hogy a növény tovább nőjön, de a király azt mondta, addig nem bánthatják a növényt, míg nem virágzik, mert ő látni akarja a világ legszebb virágát. Mikor a hajtások már az egész birodalmat beszőtték, nem nőtt tovább a növény, hanem bimbók fakadtak rajta, amelyekből aztán kinyíltak a virágok. Olyan csodaszépek voltak, amelyet emberi szem még sose láthatott. De nem sokáig lehetett bennük gyönyörködni, mert miután kinyíltak, aranyszínű port lövelltek ki magukból a virágkelyhek, és a por befedett mindent: az embereket, az állatokat, a házakat, az egész palotát és magát a királyt is, míg végül az egész város arannyá nem változott. A birodalom egyszeribe kihalt, és olyan lett, mintha csupa-csupa aranyszoborral lenne megtöltve.

Ekkor megjelent a fekete ruhás ifjú, és egy elégedett pillantást vetett a birodalomra, aztán felült fekete szőrű paripájára, és továbbállt.

A szomszédos falvak mind az aranyszínű birodalomról beszéltek. Az emberek messziről csodálták a pompás aranyvárost, és a csillogó palotát, amely magasan kiemelkedett a többi ház közül, és mikor a nap sugarai megvilágították, vakítóan szikráztak a falai.

Akadtak olyanok is, akik hasznot reméltek az aranybirodalomból. Azért, hogy aranyat lophassanak, sokan bemerészkedtek a birodalomba, ám amint átlépték a határát, ők maguk is aranyszobrokká váltak. Hamar elterjedt ennek a híre is. Mindenki tudta, hogy halál fia az, aki beteszi oda a lábát, mert még soha senki nem tért vissza onnan. Ezért hát, egy idő után már senki nem is próbált odamenni, messze elkerülték még a határát is. Úgy tűnt, a birodalom szerencsétlen lakói örökre magukra maradnak szerencsétlenségükben.

Eközben a fekete ruhás ifjú hónapokig kóborolt idegen, messzi tájakon, míg végül az útja egy erdőbe vezette. Ott leszállt a lováról, és körülnézett a számára ismerős tájon.

„Visszajöttem” – gondolta magában. Felállította sátrát az erdő mélyén egy elhagyatott helyen, és itt élt senkitől sem háborgatva.

Egy napon, mikor az erdőben sétált, furcsa hangra lett figyelmes. Nem messze tőle, egy bokor aljából jött a hang. Ahogy közelebb ment, ráismert: gyereksírás volt. Mikor félrehúzta a bokor sűrű lombját, egy kosárban fekvő csecsemőre bukkant. Első gondolata az volt, hogy sorsára hagyja a gyermeket, de mikor alaposabban megnézte, látta, hogy nem közönséges csecsemőre lelt, ugyanis a fiúcska homlokán egy kis arany foltocska ékeskedett. A varázsló nem tudta mire vélni a dolgot, de úgy döntött, magával viszi a gyermeket a sátrába.

Napról-napra egyre jobban kötődött a gyermekhez, megszokta, hogy mellette él, és nagyon megszerette.

Csendesen éldegéltek az erdőben, soha senki nem zavarta meg a nyugalmukat. A fiú is megszerette a varázslót, ahogy telt az idő egyre inkább apjaként tekintett rá, és így is szólította.

Már tíz esztendő telt el azóta, hogy rátalált a gyermekre, mikor a fiú így szólt hozzá:

–   Apám, olyan régóta élünk itt az erdőben. Örökre itt fogunk maradni? Mi van az erdőn túl?

–   Azzal ne törődj, fiam. Az erdőn túl sok gonosz ember van.

–   Te ismered őket? Mesélj róluk! – kérlelte a fiú.

–   Nem tudok róluk mit mesélni.

–   Akkor honnan tudod, hogy gonoszak?

–   Mert akikkel eddigi életem során találkoztam, azok voltak.

–   Egy történetet sem tud róluk, apám? – erősködött a fiú.

–   Ennyire szeretnél róluk hallani? – csodálkozott a varázsló. – Hát jól van. Elmondok neked egy történetet, de ez egy szomorú történet. Így is hallani akarod?

A fiú lelkesen bólintott.

–   Jól van – szólt a varázsló, és belekezdett. – Élt egyszer egy kegyetlen király. Egyetlen leánya gyönyörű volt, és feleségül akarta kényszeríteni egy gazdag herceghez. De a lány nem szerette a herceget, ezért az esküvő napján elszökött a palotából, és bánatában a folyóba vetette magát. A víz csak sodorta-sodorta, míg végül a folyó kihányta magából a testét egy erdő közepén. A lányban már alig pislákolt az élet, amikor egy ifjú rátalált. Elvitte az erdei kunyhójába, és napokig ápolta, mígnem a lány felépült. Ám nem akart hazatérni apjához, ott maradt inkább a fiúval, és szép lassan beleszeretett a megmentőjébe. Az ifjú is szerelmes lett a lányba,  és elhatározták, hogy örökre együtt maradnak.

Ám eközben a király égre-földre kerestette a lányát, és mikor katonáival rábukkantak az erdei kunyhóra, azt felgyújtatta, a lányát erőszakkal hazavitte, a fiút pedig felakasztották ott az erdőben. De a fiú valójában varázsló volt, ezért nem sikerült megölni. Még aznap éjjel elment a lányért a palotába, és megszöktette. Hogy ne akadjanak a nyomukra, mindkettőjüket farkassá változtatta, és így járták az erdőket titokban.

Egy nap, mikor egy idegen erdőbe tévedtek, hirtelen lódobogásra lettek figyelmesek. Szerettek volna elrejtőzni, de még mielőtt ez sikerülhetett volna, az idegen lovas lenyilazta a lányt. Aztán feltette a lovára, és hazavitte. A fiú egészen hazáig követte a férfit, akiről megtudta, hogy a közeli birodalom királya. Másnap emberi alakban elment a királyhoz, hogy bosszút álljon a lány haláláért. Elérte, hogy a király, a népe és az egész város arannyá változzon, és a mai napig az egész aranybirodalom így áll magában, dermedten és kihaltan.

A varázsló ekkor elhallgatott.

–   Ez tényleg szomorú történet – szólalt meg a fiú. – Csak azt nem értem, hogy ha a király ölte meg egyedül a farkast, akkor a varázsló mért az egész birodalmat büntette meg? A nép ártatlan volt.

A varázsló legyintett:

–   Bizonyos, hogy ők se jobbak a királyuknál. Most pedig feküdj le aludni, eleget meséltem.

A fiú alig tudott aludni éjszaka. Egyfolytában az aranybirodalom járt a fejében. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon milyen lehet egy színarany város. Másnap így szólt a varázslóhoz:

–   Szeretném megnézni az aranybirodalmat! Kérlek, vigyél oda! Ugye, te tudod, hol van?

–   Tudom, de úgyse mehetsz be oda, mert akkor te magad is arannyá változol.

–   Csak kívülről nézném meg!

A varázsló felemelte a hangját:

–   Márpedig én nem megyek oda vissza!

A fiú elhallgatott, és elgondolkozott, majd így szólt a varázslóhoz:

–   Tegnap magadról meséltél, ugye? Te vagy az a varázsló, akinek megölték a szerelmét.

A varázsló elcsodálkozott:

–   Honnan jöttél rá?

–   Csak sejtettem. Láttam, hogy elszomorított tegnap a történet, és egyszer, mikor kisebb voltam, láttalak farkas alakjában. Mindig azt hittem, hogy csak álmodtam, de most már tudom, hogy megtörtént.

A fekete ruhás varázsló sóhajtott egyet.

–   Most, hogy tudod az igazat, gondolom, el akarsz menni tőlem, hiszen biztosan nem akarsz egy varázslóval élni.

–   Ó, nem – tiltakozott a fiú. – Te neveltél fel engem, szeretlek, és nem zavar, hogy képes vagy varázslásokra. Csak az nem tetszik, hogy rosszra használtad a tudásodat. Kérlek, menjünk el az aranybirodalomba, és változtasd vissza legalább az embereket. Ők ártatlanok.

A varázsló összevonta a szemöldökét.

–   Rendben van, elviszlek oda, ha már ennyire akarod. De arról ne is álmodj, hogy megkegyelmezek a lakóinak.

Lóra ültek, és elvágtattak az aranybirodalomba. Mikor leszálltak a lóról, a varázsló erősen megfogta a fiú kezét.

–   Szorítsd jól a kezem, el ne engedd egy pillanatra se, így nem eshet bántódásod, és nem válsz szoborrá.

Ekkor beléptek az aranybirodalomba. A fiút teljesen lenyűgözte a látvány, még sose látott ilyen szépet egész életében. Egyenest a palotába akart menni. Ott rátaláltak a király aranyszobrára. Ekkor a kisfiú kitépte a kezét a varázsló tenyeréből, és a következő pillanatban ő maga is szoborrá vált.

A varázsló szörnyen dühös lett, aztán kétségbeesett. Nem volt más választása: ahhoz, hogy a fiút vissza tudja változtatni, meg kellett törnie az egész varázslatot, ami az aranybirodalmat sújtotta. A fiúcska tudta ezt, egész úton ezt tervezte, mert biztos volt benne, hogy a varázsló szereti, és meg fogja menteni őt. Mikor magához tért, elégedetten látta, hogy a terve bevált. Az egész birodalomban újra minden megelevenedett.

Mikor a király is visszaváltozott, és megpillantotta a fekete ruhás varázslót, dühösen ráförmedt:

–   Te voltál az, aki elvarázsolt minket!

–   Én csak bosszút álltam – vetette oda a varázsló.

–   Mit bosszultál meg? – értetlenkedett a király. – Én nem tettem ellened soha semmit.

–   Emlékszel, mikor lenyilaztál egy fekete farkast az erdőben, melynek a homlokán egy arany folt volt? Az ő halálát bosszultam meg.

A király szörnyen mérges lett:

–   Hát kár volt! Az a farkas ugyanis nem halt meg.

A varázsló teljes testében összerezzent. Elcsukló hangon ismételte:

–   Nem halt meg?

–   Nem – felelte a király. Igaz, hogy először én is azt hittem, hogy sikerült leterítenem. Eszméletlenül hoztam a palotába, aztán nagy megdöbbenésemre egy fiatal lánnyá változott. Csak a karját sértette meg a nyílvessző, mi pedig szépen bekötöztük a sebét.

–   És hol van most?

–   Gondolom az apjánál, a palotában. Mikor megkérdeztük kicsoda, kissé bódult állapotban volt, de elmondta, hogy melyik király leánya, én pedig üzentem az apjának, hogy nálunk van a leánya. A király el is jött érte, és magával vitte. Kiderült, hogy már régóta kereste a lányát.

A varázsló intett a fiúnak, és már indultak volna, mikor a király utánuk kiáltott:

–   Várj! Még nem mondtad, hogy mért segítettél. Mért döntöttél úgy, hogy visszavarázsolsz minket?

–   A fiúnak köszönd – mondta a varázsló. – Ha ő nincs, örökre aranyszobrok maradtok.

A király megköszönte a fiúnak, és megmondta neki, hogy bármikor szívesen látott vendég a palotában.

Miután elbúcsúztak, a varázsló a fiúval kedvese palotájához vágtatott. Ott aztán elrejtőztek egy bokor mögött. A varázsló egy arany karkötőt húzott a fiú karjára:

–   Menj be a palotába, és keresd meg a királylányt. Ha bárki az utadba áll, vagy bántani akar, csak érintsd meg, és rögtön szoborrá dermed.

–   És ha hozzáérek olyanhoz is, aki nem akar bántani?

–   Attól ne félj. Ha valaki szeretettel közeledik feléd, az ellen nincs hatása.

A fiú bement a palotába. Útközben csak két őr próbálta feltartóztatni, ám ők pórul jártak, a fiú érintésére szoborrá váltak. Mikor a fiú megtalálta a királylány szobáját, és belépett rajta, egy gyönyörű lányt pillantott meg, aki éppen hímzett. Ám mikor megpillantotta a fiút, letette a hímzést, és közelebb lépett hozzá. Amint meglátta az arany foltot a fiú homlokán, keserves zokogásban tört ki, és magához ölelte a fiút. A gyermek értetlenül nézett rá, és megkérdezte:

–   Miért sírsz?

–   Mert azt mondták nekem, hogy meghaltál, kisfiam.

–   Én a te fiad vagyok? – csodálkozott a fiú. – Azt hittem, hogy nekem, nincsenek is szüleim. Az erdőben talált rám csecsemőként egy kedves varázsló, ő nevelt fel engem. Azt hitte, meghaltál, de mikor rájött, hogy mégis életben vagy, azonnal eljött érted. Odaviszlek hozzá.

A fiú kézen fogta anyját, az pedig boldogan követte. A palota előtt a varázsló már várta őket. Nagy volt az örömük, hogy ennyi év után viszontláthatták egymást, hát még, amikor a varázsló megtudta, hogy a fiú, akit felnevelt, nem más, mint a saját fia.

Hátat fordítottak a palotának, és már indultak volna, mikor a király megállította őket:

–   Nem engedem, hogy újra magaddal vidd a lányom! – szólt a varázslónak.

A királylány most még jobban gyűlölte apját, főleg azok után, hogy megtudta, apja kegyetlenül sorsára hagyta gyermekét az erdőben.

A király intett a katonáknak, hogy fogják el a varázslót, ám az így szólt:

–   Nem akarja felséged átölelni az unokáját?

–   Semmi közöm ehhez  gyermekhez! – ordított a király felháborodottan.

A varázsló így szólt a fiához:

–   Szaladj oda nagyapádhoz, és öleld meg!

A király hiába tiltakozott, a fiú odament, hogy átölelje, ám amint hozzáért a királyhoz, az szoborrá vált.

Mikor a katonák látták, hogy mi történt, elálltak az útból, és hagyták, hogy a királylány elmenjen a varázslóval.

A fiú ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt új otthont keresnek maguknak, még egyszer láthassa az aranybirodalmat. Nem tudott betelni a szépségével. Mert bár a varázslat megtört, a házak és a palota falairól sosem kopott le az aranypor, és a birodalom ragyogása már messziről hirdette a hely különlegességét.

    2017. október
    h k s c p s v
         
     1
    2345678
    9101112131415
    16171819202122
    23242526272829
    3031