Athéné jóslata

2011. június. 21.

Messze innen, fent a felhők felett volt egyszer egy hatalmas boszorkányváros: Karpentúria. Éltek itt jó és rossz boszorkányok egyaránt, de mind közül a legügyesebb Athéné volt, mert nála jobban senki sem tudott jövendőt mondani. A karpentúriai boszorkányok minden évben felkeresték, hogy megtudják, mit tartogat számukra az esztendő. Nagyon bíztak Athéné jóslataiban, mert bizony minden valóra vált, amit ő jövendölt.

Az Ezüstcsillag évének első havában kereste fel a jósdát Pelágia, az egyik legöregebb karpentúriai boszorkány. Leültek a hatalmas kristálygömb elé, ami elárulta a jövendőt, ám alig telt el pár pillanat, Athéné vészjósló szemekkel nézett fel a gömbről Pelágiára, és így szólt:

–   Szörnyű dolgokat látok a gömbben! Ez év tavaszán a laurenciai királyságban megszületik egy gyermek, aki miatt el fogod veszíteni a varázserődet.

Pelágia nagyon megijedt a hír hallatán:

–   De hát, hogyan vehetné el egy gyermek a varázserőmet? Erre tudsz felelni, Athéné?

–   Sajnos, ezt még én sem tudom megmondani, de azt talán igen, hogyan kerülheted el ennek a jóslatnak a beteljesedését.

–   Kérlek, kedves Athéné, áruld el nekem! – kérlelte Pelágia izgatottan.

Athéné mélyen belenézett a kristálygömbjébe, majd így szólt:

–   A születendő gyermeket magadhoz kell venned, és fel kell nevelned. Szeretnie kell téged, hogy soha ne forduljon ellened. A huszadik születésnapján pedig meg kell mérgezned!

–   Miért pont a huszadik születésnapján?

–   Mert húsz évesen fog először ellened fordulni, és azután már soha többé nem szeretne téged. Akkor kell elpusztítanod!

Pelágia hálásan megköszönte Athéné segítségét, aztán hazament. Heteken át rettegett attól, hogy a jóslat valóra válik, csak ez járt a fejében.

Beköszöntött a tavasz. A laurenciai királyságban óriási volt az izgalom, a készülődés, az egész palotában nagyon várták már, hogy megszülessen a királyné gyermeke. Nagy meglepetésre a királyné ikreknek adott életet: egy fiú és egy leánygyermeknek. A fiút Frederiknek, a lányt pedig Izabelnek nevezték el. Mindketten a jobb vállukon kis csillag alakú anyajegyet viseltek.

Egyik nap hatalmas vihar kerekedett. Izabel nyugodtan aludt a kiságyában, de Frederik nagyon sírt félelmében, ezért a királyné a fiú szobájába sietett, és a karjába vette, hogy megnyugtassa. Mikor kipillantott az ablakon, hát látja, hogy egy kis, sűrű, fekete füstfelhő közeledik feléjük, és a következő pillanatban már benn is termett a szobában, és egy szempillantás alatt alakot öltött. Pelágia volt az, a boszorkány.

A királyné nagyon megijedt tőle:

–   Hát, te ki vagy, és mit akarsz? – kérdezte.

–   A nevem Pelágia, és a gyermekedért jöttem. Én fogom felnevelni, és veled soha többé nem fog találkozni.

–   Nem veheted el tőlem Frederiket! – kiáltotta a királyné, de bármennyire is próbálta magához szorítani a kisfiút, a boszorkány erősebbnek bizonyult, kiragadta a kezéből, majd sűrű fekete felhőt vont maga köré, és kirepült az ablakon át.

A királyné sírva rohant férjéhez, és elpanaszolta, mi történt. A király azonnal felkerekedett seregével, és egész nap a környék erdeit, mezőit, falvait kutatták, hátha meglelik a gyermeket, de sehol sem találták. Csalódottan tértek vissza a palotába. A király és a királynő rettentően félt attól, hogy a boszorkány visszatér, és magával viszi Izabelt is, ezért a kislányt rábízták Bertára, a dajkára, hogy vigye magával a faluba, és ott rejtőzzenek el egy kis házban. Mindent részletesen elmondtak a dajkának arról, hogy mi történt, és megkérték, hogy amíg nem találnak rá a boszorkányra és Frederikre, addig ne térjenek vissza a palotába. De amint elfogták a boszorkányt, és meglelték a kisfiút, rögtön üzenni fognak, hogy elmúlt a veszély, és akkor hazatérhetnek.

Teltek az évek, de üzenet nem érkezett a királynőtől, ezért hát Berta tudta, hogy sem a boszorkányt, sem pedig a kisfiút nem sikerült megtalálni.

Izabel boldogan élt Bertával a faluban, és csodaszép lány lett belőle. Eljött a királylány tizennyolcadik születésnapja. A dajka sütött-főzött, igyekezett Izabel kedvében járni. Mindketten leültek az asztalhoz falatozni. A lány kíváncsi tekintettel nézett a dajkára, majd így szólt:

–   Kedves, Berta, most, hogy már nagykorú lettem, szeretném, ha végre mesélnél a szüleimről, mert semmit sem tudok róluk.

Az elmúlt évek során a lány gyakran kérdezgette Bertát erről, de a dajka óvatosságból sosem mondott semmit, nehogy a faluban kitudódjon, hogy Izabel valójában a laurenciai király leánya, és aztán ez a hír szárnyra kapjon. Még mindig féltek a boszorkánytól, de Berta tudta, hogy nem hallgathat tovább, eljött az ideje, hogy mindent elmondjon Izabelnek. Így is történt: mesélt a lánynak a szüleiről, az ikertestvéréről, Frederikről, és a gonosz boszorkányról, Pelágiáról. Mikor a lány mindezt végighallgatta, egyszerre öntötte el a szívét a boldogság és a szomorúság. Boldog volt, hogy hallhatott szüleiről, de elszomorította, hogy tőlük távol kellett felnőnie. Elhatározta, hogy hazamegy a palotába anyjához és apjához, de Berta ezt nem akarta:

–   Jaj, Izabel, nagy bajba sodorsz, ha hazamész. A szüleid nem üzentek nekem, és nagyon megharagudnának rám, ha elengednélek. Ők már attól is boldogok, hogy biztonságban vagy, és nem ragadott el téged is a boszorkány. Ki tudja, mi történt szegény Frederikkel. Senki sem tudja, hol lehet, és miért kellett a boszorkánynak.

–   Ha nem mehetek haza a szüleimhez, akkor megkeresem a testvéremet, Frederiket és azt a Pelágia nevű boszorkányt, ha a világ végére is kell elmennem! – mondta elszántan a királylány.

Berta hiába könyörgött Izabelnek, hogy maradjon, a lány nem változtatta meg a szándékát, és útra kelt.

Mindeközben Frederik boldogan élt Karpentúriában mit sem sejtve arról, ami vele és családjával történt. Pelágia mindent megadott neki, gondoskodott arról, hogy a fiú megszeresse őt, sőt még néhány varázslatot is megtanított neki.

Egyik nap Pelágia ismét felkereste Athénét, hogy megtudja, jó úton halad-e ahhoz, hogy elkerülje a jóslat beteljesedését. Athéné mélyen belenézett kristálygömbjébe, miközben így szólt Pelágiához:

–   Egy fiatal lányt látok. Azt a fiút keresi, akit te felneveltél.

–   Frederiket? De hát miért?

–   Ez a lány nem más, mint a fiú ikertestvére. Ne haragudj rám, Pelágia, eddig még sosem fordult elő velem, hogy tévedtem volna, de úgy látszik nem vettem észre, hogy a laurenciai királyságban nem egy gyermek születik, hanem kettő. Bizony ez a lány nagy bajt hozhat a fejedre, ha véletlenül találkozik Frederikkel. Ezt mindenképpen meg kell akadályoznod!

Pelágia szörnyen izgatott lett, és azon nyomban elindult, hogy megkeresse a királylányt.

Izabel éppen egy tó partjához ért, megmosta az arcát a hűsítő vízben, és leült a parton, hogy megpihenjen egy kicsit a hosszú úton. Egyszer csak lódobogást hallott, a hang irányába fordult, és látta, hogy egy fiatal fiú közeledik felé lóháton. Mikor odaért hozzá, leszállt a lóról, és Izabelhez fordult:

–   Mi járatban vagy ezen az elhagyatott vidéken? – kérdezte.

Izabel elmondta, hogy egy Pelágia nevű boszorkányt keres, mire az ifjú rémült hangon figyelmeztette:

–   Ismerem azt a boszorkányt. Nagyon nagyhatalmú és veszélyes. Ha kedves az életed, most azonnal fordulj vissza, és ne is próbáld őt megtalálni!

De Izabelnek esze ágában sem volt visszafordulni, és csak annyit válaszolt a fiúnak, hogy ne is próbálja őt visszatartani. Ekkor a fiú hirtelen átváltozott, és ott állt Izabel előtt nem más, mint Pelágia. Izabel nagyon megijedt:

–   Ki vagy te? – kérdezte.

A boszorkány gúnyos mosollyal válaszolt:

–   Én vagyok Pelágia, akit keresel. Nagyon ostoba vagy, hiába próbáltalak szép szóval lebeszélni arról, hogy megkeress! Látod, én előbb rád találtam.

Ezután előhúzta a varázsvesszőjét a köpenye alól, és a vesszőt Izabel homlokához érintette. A királylány azonnal kővé dermedt. Pelágia a varázsereje segítségével a magasba emelte a szobrot, a tó fölé irányította, majd beleeresztette a vízbe, és hagyta, hogy a nehéz kőszobor magától lesüllyedjen a tó fenekére.

Pelágia boldogan és elégedetten tért vissza Karpentúriába.

Elmúlt a tavasz, a nyár, aztán az ősz és a tél. Berta hiába várta vissza Izabelt, a lányról semmi hírt nem hallott, mintha csak a föld nyelte volna el. Így hát Berta visszatért a palotába, és elpanaszolta a királyi párnak, hogy immáron a leányuknak is nyoma veszett. A király és a királynő nagyon elkeseredett a hír hallatán. Eddig csak fiukat, de most már lányukat is siratták.

Új tavasz köszöntött be. Néhány mérföldnyire attól a tótól, melyben szegény Izabel kőszobra pihent, az Asztóniai Királyság palotája emelkedett. A királyi pár, és egyetlen fiuk, Edvárd herceg, gyakran látogattak ki jó időben a tóhoz. Így történt most tavasszal is. Mindhárman kilovagoltak, és a tó partján megpihentek. A király egy kis bársonnyal bevont dobozkát vett elő a mellényzsebéből, és átnyújtotta a királynénak:

–   Tessék, kedvesem, ez a tiéd. Nyisd ki!

A királyné felnyitotta a dobozkát, amiben egy szikrázóan tündöklő, drágakövekkel kirakott nyakék pompázott.

–   Ez gyönyörű! Nagyon köszönöm! – mondta, majd a láncot a Nap sugara felé fordította, hogy még jobban gyönyörködhessen a csillogásában. Ám ekkor hirtelen egy kis szarka reppent a királynéhoz, és egy pillanat alatt kikapta az ékszert a kezéből, majd a tó túlpartja felé repült vele.

–   Jaj, fiam, Edvárd, szerezd vissza az ékszert a madártól!

A herceg felkapott egy követ a partról, és a madár felé hajította. A kő éppen a szarka mellett suhant el a levegőben, és ettől a madár úgy megijedt, hogy kiejtette a láncot a csőréből, az pedig a vízbe pottyant.

–   Ne aggódj, anyám – mondta Edvárd –, majd én megkeresem a nyakékedet. Szerencsére ez a tó nem túl mély.

A fiú fogta magát, beugrott a tóba, és egyenest a közepéig beúszott, ahol a madár elejtette az ékszert. Lemerült a víz alá, s hamar megpillantotta a tó fenekén a már messziről csillogó láncot. Gyorsan odaúszott, kézbe vette a nyakéket, és már emelkedett is volna fel a felszínre, ha meg nem pillantja Izabel szobrát. Edvárd olyan élethűnek találta, hogy egy pillanatra azt hitte, hogy egy igazi lány áll a tó fenekén, de mikor közelebb úszott, akkor látta, hogy csak egy kőszobor. Viszont annyira megtetszett neki, hogy elhatározta, holnap mindenképpen visszatér néhány emberével a szoborért.

Így is történt. A kőszobrot kiemelték a tóból, majd a herceg egyenesen a palotába vitette, és a trónteremben helyeztette el.

Ettől a naptól kezdve Edvárd alig mozdult ki a palotából, szinte egész nap csak a szobor szépségében gyönyörködött. Szíve mélyén azt kívánta, hogy bárcsak megelevenedne a kőszobor. Szüleinek is feltűnt, hogy naphosszat csak a szobrot nézegeti, ezért a király magához hívatta:

–   Édes fiam! Nagyon aggódunk érted édesanyáddal. Számomra úgy tűnik, hogy a kőszobor teljesen elvarázsolt téged. Régen gyakran kilovagoltál az erdőbe, de mostanában alig hagyod el a palotát.

–   Apám, talán bolondságnak tűnik, amit mondani fogok, de úgy érzem, beleszerettem ebbe a szoborba, a lányba, akit ábrázol. Biztos vagyok benne, hogy aki ezt a szobrot készítette, az egy valódi lányról mintázta, és ez a lány talán valahol itt él a közelben. Szeretném megtalálni.

–   De Edvárd! Te is tudod, hogy ha majd egy napon megnősülsz, akkor egy hozzád méltó, igazi királylányt kell feleségül venned!

–   Ne haragudj, apám, de nekem vagy ez a lány kell, vagy senki. Ha nem találom meg a szobor képmását, akkor sosem leszek boldog!

A király nagyot sóhajtott, majd így szólt:

–   Jól van, Edvárd. Tudod, hogy nekem a te boldogságod a legfontosabb. Legyen minden kívánságod szerint. De ne te menj megkeresni azt a lányt, akiről ez a szobor készült, inkább hívassuk ide a palotába a birodalom összes hajadonát, hátha köztük megtalálod azt, akit keresel.

Edvárd boldogan ölelte meg az apját, hálás volt, amiért megértette őt.

Másnap kihirdették minden asztóniai és Asztónia környéki faluban, hogy a király a palotába rendel minden fiatal leányt, legyen az jómódú vagy szegény.

Ezrével érkeztek a leányok, volt köztük csúnya és akadt néhány csodaszép, de Edvárd hiába vette jól szemügyre őket, bizony egyik sem hasonlított a szoborra. Aztán egy napon elfogytak a hajadonok, nem jött több a palotába. A királyfi nagyon elkeseredett, úgy érezte, hogy már nincs remény arra, hogy meglelje a lányt, akit a szobor ábrázol.

Úgy döntött hát, hogy megpróbálja elfelejteni, ezért gyakran elhagyta a palotát, és minden nap kilovagolt az erdőbe.

Egyik nap távolabb ment, mint ameddig el szokott lovagolni – ismeretlen vidékre tévedt. Leszállt a lováról, és egy nagy tölgyfa felé igyekezett, hogy egy kicsit megpihenjen az árnyékában. De nem figyelt a lába elé, és alig ment pár lépést, egyszer csak egy mély gödörbe zuhant. Nem esett komoly baja, de a gödör legalább négy méter mély volt, az oldala pedig teljesen sima, Edvárd nem talált semmilyen kapaszkodót, amin felmászhatott volna. Fogalma sem volt mitévő legyen, ugyan ki segíthetne neki ezen az elhagyott vidéken. Tudta, hogy ha napestig nem ér haza a palotába, apja majd biztosan a keresésére indul, így hát úgy gondolta, hogy szép nyugodtan megvárja a segítséget. Már éppen leült volna, mikor lépteket hallott, s gondolta: „milyen szerencsés vagyok, hogy erre jár valaki”. Kiáltani kezdett:

–   Hahó, van itt valaki? Beleestem a gödörbe, és egyedül sehogy sem tudok kimászni! Elkélne egy kis segítség!

Egy fekete hajú talpig fekete gúnyába öltözött ifjú legény állt meg a gödör szélén, és lepillantott Edvárdra:

–   Hát, te jó mélyre estél, barátom. – mondta.- Várj, mindjárt kihozlak onnan!

Edvárd legnagyobb meglepetésére a fiú lebegni kezdett, majd minden segítség nélkül leereszkedett hozzá, megfogta őt, és együtt felszálltak a gödörből. Egy pillanat alatt kinn is voltak, újra a felszínen. Edvárd nem győzött hálálkodni:

–   Hadd, köszönjem meg a segítségedet! Nélküled még órákig, de lehet, hogy napokig is lent lettem volna.

–   Ugyan semmiség – legyintett az ifjú. – Szívesen segítettem.

–   Áruld el nekem, hogyan tudsz repülni? Nem látszol varázslónak, sem pedig természetfeletti tüneménynek. Ha nem láttam volna, hogy milyen könnyedé repülsz, azt gondolnám, ugyanolyan egyszerű ember vagy, akárcsak én.

–   A repülés semmiség, hidd el nekem. – válaszolta a fekete ruhás fiú, majd a derekára csatolt ezüst övre mutatott. – Ha ezt felveszem, máris tudok repülni. Kipróbálod?

Edvárd örömmel rábólintott, az ifjú legény a királyfi derekára csatolta az övet, s lám, ő is képes volt a levegőbe emelkedni. Edvárd tett néhány kört a levegőben, aztán leszállt a földre, visszaadta az övet, és ismét köszönetet mondott:

–   Nahát, ez tényleg fantasztikus! Hihetetlen élmény, hogy képes voltam repülni. Köszönöm! De mondd csak, honnan szerezted ezt a csodaövet?

–   A boszorkánytól, aki felnevelt engem.

–   Egy boszorkány nevelt fel téged? – csodálkozott Edvárd. – De hát hol vannak a szüleid?

–   Nem tudom. A boszorkány sosem beszélt róluk, és én sem kérdeztem. Pelágia immáron tizenkilenc éve gondoskodik rólam, és nagyon kedves hozzám. Gondolom valahol rámtalált, mikor csecsemő voltam, és befogadott a házába. De bármennyire is rendes velem, ott, ahol élünk, Karpentúriában csak boszorkányok élnek, és én szörnyen unatkozom. Ezért gyakran elcsenem az övet, hogy a felhők mögül le tudjak szállni a földre, mert itt az erdőben jobban érzem magam. Szeretek itt sétálgatni, vagy fürdeni a tóban. Úgy érzem, ez az én világom.

–   Akkor mért nem maradsz itt a földön? Hisz már felnőttél, nem szorulsz a boszorkány gondoskodására.

–   Valóban nem szorulok rá, de nem hagyhatom el. Ő nevelt fel, és én hálás vagyok ezért, nem akarom magára hagyni. Beérem azzal, hogy néha nap titokban iderepülök.

–   Hát, jól van. Örülök, hogy megismertelek – mondta Edvárd, és kezet nyújtott a fiúnak. – Még nem mondtad, hogy hívnak!

–   A nevem Frederik.

–   Az enyém Edvárd. Az asztóniai király fia vagyok. Szeretném, ha holnap ugyanitt találkoznánk, szeretnék adni valamit, cserébe a segítségedért.

Frederik megígérte a királyfinak, hogy holnap is eljön.

Másnap Edvárd egy gyönyörű fekete paripát hozott a fiúnak ajándékba. Frederik hihetetlenül boldog volt. Még sosem látott lovat életében, lovagolni sem tudott, de Edvárd megtanította. Igazi jó barátok lettek, minden héten találkoztak, és együtt lovagoltak az erdőben, a mezőn, gyakran versenyeztek is egymással.

Teltek a hónapok, eltelt az év, és új tavasz köszöntött be.

Egyik nap Frederik különösen vidáman érkezett, és ez Edvárdnak is feltűnt.

–   Mitől van ilyen jó kedved? – kérdezte.

–   Tudod, holnap lesz a huszadik születésnapom, és már izgatottan várom, mert ezen a napon Pelágia mindig valami érdekes varázslatot tanít meg nekem.

–   Jaj, Frederik, mért nem szóltál hamarabb, hogy most lesz a születésnapod. Nagy ünnepséget rendeztem volna neked a palotában. Bár még nem késő. Gyere velem a palotába. Bemutatlak atyámnak és anyámnak. Már sokat meséltem nekik rólad, és itt az ideje, hogy személyesen is megismerjenek.

Lóra ültek, és a palotába vágtattak. A királyi pár nagyon kedvesen fogadta a fiút, örültek, hogy végre megismerhetik a fiuk legjobb barátját. Edvárd megkérte édesanyját, hogy készíttessen egy fejedelmi vacsorát Frederik tiszteletére.

Vacsora után Edvárd körbevezette a fiút a palotában, és mindent megmutatott neki. Végül Izabel szobrához vezette, és Frederik észrevette, hogy a királyfi mennyire elszomorodott a szobor láttán.

–   Miért keserít el ennek a szobornak a látványa?

–   Ez egy hosszú történet.

Edvárd mindent elmesélt barátjának, hogy hogyan talált rá a szoborra, hogy beleszeretett a lányba, akit ábrázol, és hogy mennyi lánnyal találkozott, hogy megtalálja a szerelmét.

–   Próbáltam elfelejteni, de nem sikerült.

Frederiknek hirtelen eszébe jutott valami.

–   Várj itt, nemsokára visszajövök! – s azzal sebesen elszállt.

Egyenesen Pelágia házába repült. A boszorkány mélyen aludt az ágyában. A fiú hamar magához vette a boszorkány varázsvesszőjét, és sietett vissza a palotába. Nagyon szeretett volna Edvárdnak segíteni.

Így szólt a herceghez:

–   Elhoztam Pelágia varázsvesszőjét. Talán ennek segítségével életre tudom kelteni ezt a szép leányt.

A szoborhoz érintette a varázsvesszőt, miközben valamilyen varázsigét mormolt. Percekig semmi sem történt, és már éppen lemondtak a csodáról, mikor a szobor zsugorodni kezdett, és átváltozott egy piciny egérré.

–   Óh, bocsánat – szabadkozott Frederik –, úgy tűnik, nem a megfelelő varázsigét használtam.

A kis egérke már éppen el akart iszkolni, mikor a fiú felkiáltott:

–   Kapd el gyorsan, Edvárd, megszökik!

A királyfi felmarkolta a tenyerébe a kis jószágot.

–   Hát, ezt jól megcsináltad, Frederik! Ezután már a szobor szépégében sem gyönyörködhetek. A gyönyörű lány helyett, kaptam tőled egy egeret.

–   Ne aggódj, Edvárd! Az, hogy a szobrot sikerült átváltoztatni egy kis élőlénnyé, azt jelenti, hogy ez nem valódi kőből készült lányalak volt, hanem egy elvarázsolt szobor, úgyhogy most már biztos, hogy életre tudom kelteni azt a leányt, akit ábrázol. Most figyelj!

Frederik újabb varázsigét mormolt, majd hozzáérintette a varázsvesszőt a kisegérhez, amely még mindig a királyfi tenyerében pihegett. Pár perc múlva az egérkének nyoma sem volt, helyette megjelent Izabel teljes életnagyságban, és szebb volt, mint valaha.

A királylány értetlenül nézett a két ifjúra, nem tudta, mi történt vele, de Edvárd mindent részletesen elmesélt neki. Ezután Frederiket is bemutatta:

–   Ő itt Frederik. Ő keltett éltre.

Izabel közelebb lépett hozzá:

–   Frederiknek hívnak? Az én testvéremet is így hívták. Köszönöm, hogy segítettél nekem. Te talán varázsló vagy?

Frederik felnevetett:

–   Nem dehogy! De mivel egy boszorkány nevelt fel, tudok néhány varázsigét. Persze szükségem volt a varázsvesszőjére is, hogy sikerüljön a varázslat. A nélkül, nem ment volna.

–   És hogy hívják azt a boszorkányt? – kérdezte Izabel.

–   Pelágiának.

A királylány megdermedt a név hallatán. ”Ez az a boszorkány, aki elrabolta a testvéremet, engem pedig kővé varázsolt. Akkor hát, ez a fiú a testvérem! De még meg kell bizonyosodnom róla.”

–   Kérlek, mutasd meg a jobb válladat, Frederik!

A fiú nem nagyon értette a dolgot, de félrehúzta az ingét, hogy a lány láthassa a vállát. Ott volt a csillag alakú anyajegy, éppen olyan, mint amilyet Izabel is viselt a vállán.

A lány sírva ölelte át a fiút:

–   Hát mégis megtaláltalak, Frederik! Te vagy a testvérem!

Frederik és Edvárd értetlenül álltak, s most Izabelen volt a sor, hogy elmesélje a történetüket. Szóról-szóra mindent elmondott a családjukról, pontosan úgy, ahogy Bertától hallotta.

A testvérek egész éjszaka beszélgettek, boldogok voltak, hogy ennyi év után rátaláltak egymásra. Azonban Frederik szörnyen dühös is volt, másnap reggel első dolga az volt, hogy visszatért Karpentúriába. Kérdőre akarta vonni Pelágiát, hogy miért rabolta őt el csecsemőkorában a családjától. Izabel hiába könyörgött neki, hogy ne menjen vissza ahhoz a veszélyes boszorkához, a fiú nem hallgatott rá.

Ám Frederik nem találta otthon Pelágiát. Megkérdezte a szomszéd boszorkától, hogy hová ment Pelágia, mire az azt felelte, hogy Athéné háza felé látta elmenni. Frederik hamar odarepült. Athéné házából egy beszélgetés hangjai szűrődtek ki. A fiú odakint maradt, és kihallgatta őket.

–   Remélem, nem felejtetted el a húsz évvel ezelőtti jóslatomat, Pelágia. Ugye emlékszel, hogy ma kell megmérgezned a fiút, különben elveszíted a varázserődet!

–   Hogy felejthettem volna el, kedves Athéné, ezt a szörnyű jóslatot? Már mindent előkészítette. Ma, a huszadik születésnapján végzek Frederikkel.

Mikor a fiú meghallotta, hogy Pelágia milyen gonoszságot tervez, gyorsan visszament a boszorkány házába, és mikor az hazatért, úgy tett, mintha már régóta otthon ücsörögne. Pelágia így szólt hozzá:

–   Édes fiam, ülj ide az asztalhoz! Ma lettél húsz éves. Erre innunk kell! Egy csuda finom italt készítettem neked erre az alkalomra.

Frederik leült az asztalhoz. A boszorkány két poharat vett elő, töltött az italból mindkettőbe, és mikor úgy gondolta, hogy a fiú nem figyeli őt, mérget szórt az egyikbe. Ám Fredeik résen volt, megjegyezte azt a poharat, amiben a méreg volt. Megkérte a boszorkát, hogy tegye az egész üveg italt az asztalra, és amíg az érte ment, a fiú kicserélte a két poharat.

–   Hát, akkor igyunk! – mondta, és nagyot hörpintett az italból, miközben Pelágia is kiitta a sajátját.

Miután mindketten lenyelték az utolsó cseppet is, a boszorka meredten bámult a fiúra, várta a méreg hatását, de az csak nem akart jelentkezni. Helyette ő kezdte egyre rosszabbul érezni magát.

Frederik közelebb lépett hozzá:

–   Meglepő, hogy húsz évet vártál arra, hogy végezz velem, most pedig ilyen gondatlan voltál. Míg nem figyeltél, kicseréltem a poharakat, úgyhogy a mérget, amit nekem szántál, te ittad meg. Tudom, hogy számomra halálos lett volna, de azt nem tudom, milyen hatással van egy boszorkányra.

Pelágia egyre rosszabbul lett.

–   Elveszítem a varázserőmet! Nem veszíthetem el! – Ekkor megpillantotta Frederiknél a varázsvesszőt. – Azonnal add vissza a vesszőmet! – kiáltotta.

Ám a fiúnak esze ágában sem volt ezt tenni. A kandallóban égett a tűz, és a varázsvesszőt egyenesen a tűzbe hajította.

A boszorkány nevetni kezdett:

–   Milyen ostoba vagy! Volt egy ikertestvéred, akit kővé változtattam, és csak ez a vessző tudta volna visszavarázsolni. Most már örökké szobor marad!

–   Tévedsz, Pelágia! Az ikertestvéremet, Izabelt, már megtaláltam, többé nem kőszobor. A gonoszságod itt sem ért célba.

–   A következő pillanatban Pelágia már nem érezte rosszul magát, és úgy tűnt, nem hatott rá a méreg.

–   Rád nem hat a méreg? – kérdezte Frederik csodálkozva.

–   De igen. – válaszolta kétségbeesetten a boszorkány. – Egyszerű halandó lettem, nem tudok többé varázsolni. Hát, mégis beteljesült Athéné jóslata.

Mivel Pelágia már kétszázötven éves volt, és a varázsereje megszűnt, ami eddig életben tartotta, azon nyomban meghalt.

Frederik visszatért Asztóniába, ahol Izabel már izgatottan várta. A boszorkány halálával végre mindketten megkönnyebbültek.

Edvárd szerelmet vallott Izabelnek, és még aznap megkérte a kezét. A lány boldogan igent mondott a jóképű hercegnek, mert testvére annyi jót mondott Edvárdról, hogy a lány úgy érezte, már régóta ismeri a kedves herceget, és könnyű volt belészeretnie.

Így együtt, hárman tértek haza a laurenciai királyságba, ahol a király és a királyné alig akarták elhinni, hogy húsz év után viszontláthatják gyermekeiket. Nagy volt az öröm a palotában.

Egy hét múlva megtartották Izabel és Edvárd esküvőjét, amit hatalmas mulatság követett.

Frederik Edvárdnak adta nászajándékba az ezüst övet, mert soha többé nem akart hallani sem repülésről, sem varázslásról, de legfőképpen boszorkányokról nem!

Vége

 

 

 

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031