A tó rejtélye

2011. június. 21.

Élt egyszer, távoli vidéken egy gazdag király. Minden erejét latba vetve azon fáradozott, hogy népe boldogan élhessen. Az egész birodalmában csodálatos házikókat építtetett, amikben az emberek elégedetten éltek A birodalom északi határán volt egy nagy tó, ahová a férfiak nap mint nap eljártak halat fogni. A hal volt a kedvenc étele a falusiaknak.

Egy nap a királyhoz egy asszony érkezett, aki elpanaszolta, hogy férje nem tért haza a tóról. A király elrendelte a halász keresését, de nem lelték sehol. Egyre furcsábbá vált a dolog, amikor kezdett fogyatkozni a halászok száma, és egyre több rimánkodó feleség kérte a király segítségét. A királynak majd megszakadt a szíve a sok eltűnés hallatán, de hableány küldte el a tóhoz a katonáit, azok semmit sem találtak.

Egy szép napon a fiú odaállt apja elé, és így szólt:

– Édesapám, eleget hallottam már a nép siralmát, nem tűrhetem tovább, hogy elkeseredett asszonyok és leányok eltűnt férjeiket vagy apjukat siratják. Holnap reggel útnak indulok, és nem térek vissza, míg rá nem lelek az eltűnt halászokra.

–  Te vagy az egyetlen fiam, ha te odaveszel, mi lesz énvelem? Kérlek, fiam, ne menj el, még bajod esik – rimánkodott a király. – Vagy tán azt akarod, hogy apád belehaljon a bánatba?

–   Ne is mondjon ilyet, apám. Nemsokára visszatérek, és higgye el, sikerrel fogok járni.

A király mégsem nyugodott meg. Vacsora közben altatót tett fia italába, aki ettől mély álomba szenderült. Aztán az őrökkel felvitette a szobájába és rázárta az ajtót. Őrt állított az ajtaja elé, és szigorúan meghagyta, hogy a fia semmilyen körülmények között nem hagyhatja el a szobáját

Éjféltájban a királyfi felébredt. Felvette a köpönyegét, és az ajtóhoz lépett, ami zárva volt. Rögtön rájött, hogy apja zárta be őt, nehogy elindulhasson az emberek keresésére.

Elkezdett hát dörömbölni az ajtón:

– Azonnal nyissák ki! – kiabálta.

– Kérem úrfi, ne haragudjon – felelte az őr -, de az édesapja rám parancsolt, hogy ki ne engedjem. Bizonyosan a fejemet véteti, ha kinyitom magának az ajtót.

A királyfi először dühödten követelte, majd szép szóval kérlelte az őrt, hogy engedje ki, de mivel egyik módszer sem volt hatásos, elállt attól a tervétől, hogy az ajtón át jusson ki.

Nem maradt más út: az ablakon kellett kimásznia, ami nem volt veszélytelen, mert bizony elég magasan volt a szobája, de a palota falára felfutó borostyán segítségével sikerült épségben földet érnie.

Hamarosan meg is érkezett a tó partjához. Csónakba szállt, és evezni kezdett. A kis csónak gyorsan siklott a vízen, és a királyfi nemsokára már mérföldnyire volt a parttól. Ekkor letette az evezőket, és körbekémlelt. Az éjszaka sötét volt, csak a Hold világított az égbolton. És ekkor hirtelen különös dolgot vett észre: apró villanásokat, csillogást a tó felszínén. Rögtön sejtette, hogy ez az eltűnések titkának a kulcsa.

Elindult a fények irányába. Hamarosan egy nagy hegyhez ért, ahol eltűntek a furcsa fények. Kezdte azt gondolni, hogy csak káprázott a szeme, hiszen a hatalmas hegy a tóból emelkedett, és első pillanatra úgy látta, hogy a víz itt véget is ér, de mikor közelebb ért a hegy lábához, akkor látta, hogy a víz útja a hegy belsejében, egy barlangban folytatódik. Ám ez nem volt nagy barlang, inkább egy kis szűk üreg, ahová a csónak nem fért be, ezért a királyfi a vízbe ugrott, és úszva folytatta az utat. Hosszú és sötét volt az alagút, semmit sem látott, csak ment folytonosan előre, azt remélve, hogy valahova biztosan vezet. Így is volt. Nemsokára fényt látott beszűrődni a barlang végén. Kiúszott az alagútból, és nagy csodálkozására sütött a nap, miközben a hegy túloldalán még éjszaka volt. Egy pillanatra el is vakították a napsugarak, de aztán megszokta a szeme a fényt, és kitisztult előtte minden, újra élesen látott. Elámult az eléje táruló látványtól: egy hatalmas palota állt előtte, aminek nagy része a víz szintje alá épült. A vízben hableányok úszkáltak, és a tó partján mind ott voltak a halottnak hitt halászok. Elbűvölten hallgatták a szirének énekét, észre sem vették a királyfit. Pár pillanat múlva a királyfit is hatalmába kerítette a csodás éneklés, és el is felejtette, hogy miért jött. Boldogan csatlakozott a halászokhoz. Hamarosan két hableány úszott oda hozzá, gyengéden megragadták a karjánál fogva, és a palotába úsztak vele. A hatalmas, pompás tróntermet félig elborította a víz, a terem végében pedig hatalmas trónuson ült a szirének királynője. A királyfit egyenesen elé vezették. A királynő kedvesen fogadta:

–   Üdvözöllek a palotámban. Ha nem tévedek, csak nemrég érkeztél hozzánk, mert eddig nem láttalak a halászok között. És ha jobban megnézlek, nem is úgy nézel ki, mint egy halász. Ki vagy te?

–   A tó túlpartján álló birodalomból jöttem. A király fia vagyok.

–   Te is a szirének uszonyának csillogását követted, mint a többi halász, vagy tán valami másnak köszönhetem az érkezésedet?

A királyfi egy pillanatra gondolkodóba esett. Erősen törte a fejét, mert úgy rémlett neki, hogy valami oka volt, amiért ide jött, de semmi sem jutott eszébe.

A királyfi azt felelte, hogy ő is a fényeket követte, és nem is gondolta, hogy amint ideér az alagúton keresztül, ilyen boldogságban lesz része. A királynő ezután elbúcsúzott tőle, és a királyfi csatlakozott a halászokhoz. Pontosan délben hangos kürtszó hallatszott. A szirének minden embernek adtak egy nagy zsákot. A királyfi mindebből semmit sem értett. Odalépett az egyik férfihez, és megkérdezte:

–    Mért adtak a szirének mindenkinek egy zsákot?

–  Azért, hogy telerakjuk gyümölccsel. Minden nap délben, itt a part menti gyümölcsösben élelmet gyűjtünk a hableányoknak. Ők nem tudnak kijönni a partra, ezért mi tesszük meg helyettük.

Miközben a férfiak szedegették a gyümölcsöket, a szirének a part közelében úszkáltak, és énekeltek. Az emberek mindent megtettek az elbűvölő hang hallatán.

Néhány nap múlva, ismét a gyümölcsösbe mentek a halászok. Az egyik fának, már csak a legtetején lógott néhány gyümölcs, ezért a királyfi fogta magát, és felmászott a fára. De a felső ágak olyan vékonyak voltak, hogy nem bírták megtartani, ezért lepottyant a földre. A királyfi úgy beverte a fejét, hogy ott rögtön elvesztette az eszméletét. A halászok átszellemülten szedegették a gyümölcsöket, észre sem vették, mi történt, és a királyfi nélkül tértek vissza a tóhoz.

A királyfi hamarosan arra ébredt, hogy egy öregember vonszolja őt a földön. Egy nagy erdő közepén állt meg vele, olyan messze a tótól, ahonnan már nem lehetett hallani a varázslatos dallamokat.

A királyfinak kezdett kitisztulni az elméje. Most, hogy már nem hallotta a hableányok énekét, eszébe jutott, mért is jött ide. Az öregemberhez fordult:

–  Köszönöm a segítségedet! Ha te nem jössz, sosem kerülök ki a dallam bűvköréből. De várjunk csak! –  gondolkodott el a királyfi.- Hogy lehet az, hogy rád nem hat a szirének éneke?

–         Bocsásd meg nekem fiam, hogy nem tudom, miket beszélsz most hozzám, mert egy szót sem hallok. Már régóta süket vagyok. De a szádról le tudom olvasni, hogy mit akarsz mondani.

A királyfi ismét megköszönte a segítséget.

–   Nagyon szívesen – válaszolta az ember.

–   Hogy került ide, öregapám?

–  Ötven évvel ezelőtt érkeztem erre a helyre hatalmas hajóval, aminek én voltam a kapitánya. Ez mindig is egy lakatlan sziget volt, akkoriban mi is ezt hittük, nem tudtuk, hogy van egy hatalmas tó, amiben hableányok laknak. Első utunk a vízhez vezetett, hogy ihassunk, de amint a legénységgel meghallottuk a szirének énekét, teljesen a hatásuk alá kerültünk. Minket is ugyanúgy dolgoztattak, mint most azokat a halászokat. Eltelt tíz, húsz, harminc év, és semmi sem változott, az embereim is megöregedtek velem együtt. Egy napon úgy ébredtem, hogy nagyon gyengén hallok, másnap pedig már semmit sem hallottam, ekkor sikerült elszöknöm a szirénektől. Minden nap kijártam a gyümölcsösbe, hogy észhez térítsem az embereket, de nem sikerült. Lassacskán megöregedtek, és mára már mind meghaltak. Csak én maradtam egyedül, de már túl öreg vagyok, nincs erőm elszökni a szigetről. De te nagy reményt jelentesz nekem. Végre találtam egy embert, aki nem kába a szirének énekétől.

–   Egészen mostanáig én is az voltam, és még mindig az ének bűvöletében lennék, ha nem segít nekem. De most vissza kell mennem a tóhoz, hogy hazavigyem a halászokat. A birodalmamban mindenki aggódik az eltűnésük miatt.

–  Várj csak, fiam!  Nem mehetsz vissza. Megint a szirének hatása alá fogsz kerülni. – Ekkor elővett a zsebéből két szőlőszemet. – Ezekkel jól dugaszold be a füleidet. Így nem hallod majd az éneket.

A királyfi úgy tett, ahogy az öregember tanácsolta. Jól betömte a szőlőszemeket a fülébe, és a visszafelé vezető úton ki is gondolt egy tervet a halászok megmentésére.

Mikor a tóhoz ért, minden feltűnés nélkül beúszott a halászokhoz, majd beosont a palotába. A királynő éppen a trónteremben szunyókált. Odaúszott hozzá, aztán az övével összekötözte a kezeit. Ekkor hirtelen felébredt a királynő:

–   Hát te meg mit csinálsz itt?- kérdezte felháborodottan.

–   Sajnálom, királynő, de csak így tudom kiszabadítani az embereket.

A királyfi kiúszott vele a palotából, és megparancsolta a hableányoknak, hogy azonnal hallgassanak el, különben magával viszi a királynőt, és soha többé nem látják viszont. A hableányok szörnyen megijedtek, még sosem fordult szembe velük senki. Azonnal elhallgattak.

Pár pillanat múlva a halászok magukhoz tértek. Mikor ráeszméltek, hogy mi történt velük, szörnyű haragra gerjedtek. Ekkor a királynő így szólt:

– Kérlek, bocsássatok meg nekünk! Nem dolgoztatnánk embereket, ha a tengerben élhetnénk. Ott mi magunk is találnánk ennivalót. A sziget túlsó oldalán éltünk a tengerben, ahonnan egy folyó vezetett ide a tóhoz. Gyakran ideúsztunk a tengerből éjszakai pihenésre. Száz évvel ezelőtt azonban a szigeten álló hatalmas vulkán kitört, és elzárta a folyó útját, így már nem tudtunk visszatérni a tengerbe. A folyó lassan kiszáradt, és azóta ebben a tóban élünk.

A királyfi összevonta a szemöldökét:

–   Szörnyű gonoszságot műveltetek. Évekig éltek itt veletek az emberek, akik miattatok soha nem térhettek vissza a családjaikhoz, és itt öregedtek és haltak meg.

–  Hidd el, nagyon boldogok voltak.  A szirének éneke mindenkit boldoggá tesz –magyarázkodott a királynő.

–   Ha szabadon dönthettek volna az emberek, akkor visszatértek volna a családjaikhoz. De mivel nem akarom, hogy bárkivel megtörténjen ugyanaz, ami a halászokkal is történt, segítünk nektek, hogy visszajussatok a tengerbe.

Minden ember karjába vett egy hableányt. Az öregember mutatta az utat a tenger felé, és félnapi járóföld után meg is érkeztek a tenger partjára. Ott útjukra engedték a sziréneket, akik nem győztek hálálkodni. A királynő hálából a királyfinak adta igazgyöngy-nyakláncát, aztán elbúcsúztak, és a szirének pillanatok alatt el is tűntek a szemük elől, elmerültek a tenger habjai közt.

A királyfi visszaúszott az emberekkel az alagúton át a hegy túloldalára, és magával vitte az öreg kapitányt is.

A király eközben a palotában siránkozott, hogy a fia is odaveszett, de mikor meglátta, megtelt örömmel a szíve. A halászokat is könnyes szemmel fogadták a falusiak. A király egy hatalmas ünnepséget rendezett a palotában.

Mindenki hivatalos volt rá, még te is, kár, hogy nem mentél el, de én azért ott voltam, helyetted is!

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031