A sárkányfejű vára

2011. június. 21.

Valamikor régen, a Cédrusz folyó partján állt egy gyönyörű palota. A hatalmas birtok, mely hozzá tartozott, csodálatos erdőkkel borított, lenyűgöző dombvidék volt. A palotában élt Rajmund király, és egyetlen leánya, Leona királykisasszony. A királyné fiatalon halt meg, és a király azóta elhalmozta mindennel egyetlen kincsét, a leányát. Leona nagyon szerette édesapját, de önző és elkényeztetett lány vált belőle.

A király istállójában dolgozott a jóképű lovászfiú, Patrik. Nagyon szegény családban nőtt fel, de a pénz sosem érdekelte. Imádta az állatokat, gyerekkorában minden nap kisétált a palota körüli erdőbe, figyelte az állatokat, a természetet. Ha egy kis madárfióka kiesett a fészkéből, ő rögtön visszasegítette.

Ugyanakkor lenyűgözte a király hatalmas palotája is, és már kiskorában elhatározta, hogy ha felnő, ott akar dolgozni lovászként. Gyakran figyelte a királykisasszonyt, amint az a palota kertjében sétál. Szerette volna, hogy egy napon ilyen gyönyörű lány lenne a felesége, mint Leona, de nem ilyen elkényeztetett, hanem egy kedves, szorgos lány.

A király nagyon kedvelte Patrikot, mert nagyon értett a lovakhoz, szerette az állatokat, és jól tartotta őket. Mikor a király a lányával kilovagolt az erdőbe, a fiú gyakran elkísérte őket, hogy ha netán eltévednének, vagy valami baj lenne a lovakkal, akkor rögtön segíthessen.

Közelgett a királylány huszonegyedik születésnapja. Apja megkérdezte tőle:

–   Kislányom, mond csak, mit kívánsz a születésnapodra?

A lány elgondolkozott, majd így felelt:

–   Nem is tudom, apám. Úgy elhalmoztál már eddig is ajándékokkal, hogy már mindenem megvan. Rengeteg ruhám, ékszerem, a számukat sem tudom. Ezért most talán valami különlegesebb dolgot szeretnék kérni tőled. Mikor kinézek a szobám ablakán, csak ezeket a nagy erdőségeket látom. Olyan unalmas, ez engem nem szórakoztat. Azt akarom, hogy az erdő helyére építess nekem egy hatalmas üvegpalotát, hogy abban gyönyörködhessem.

A király nagyon elkeseredett. Hogy vágathatna ki egy ilyen gyönyörű erdőt, amit ő maga annyira szeret? De még sosem tagadott meg semmit a lányától.

Kilovagolt az erdőbe, hogy legalább még egy kis ideig láthassa csodás erdejét. Patrik is vele tartott. Észrevette, hogy a király milyen letört, megkérdezte, mi nyomja a lelkét. Mikor a király elmondta lánya kívánságát, a fiú szörnyen dühös lett:

–   Ezt nem teheti meg, felség. Mióta az eszemet tudom, ez az erdő itt áll. Ennél gyönyörűbbet ön sem alkothat.

–   Sajnálom, Patrik. Engem is elszomorít, de nekem a lányom kérése szent és sérthetetlen.

A visszafelé vezető úton mindketten hallgattak. A király szomorú volt, Patrik viszont egyre dühösebb lett. Úgy érezte, tennie kell valamit, hogy megmentse az erdőt. Mire a palotához értek, kieszelt egy tervet.

Hajnalban, mikor még mindenki aludt, beosont a királylány szobájába. A lány mélyen aludt az ágyában. Patrik nézte egy darabig, miközben arra gondolt, hogy egy ilyen szép lány, hogy tud ilyen gonoszságot kérni. Ám ekkor a lány váratlanul kinyitotta a szemét, és mikor meglátta a fiút, felsikoltott:

–   Mit keresel itt? Hogy merészelsz belépni a szobámba?

–   Sajnálom, kisasszony, de beszélni szeretnék önnel. Kérem, jöjjön velem, mutatni szeretnék valamit.

–   Én aztán nem megyek veled sehova! – tajtékzott a lány. – Menj vissza az istállóba!

Patrik látta, hogy szép szóval nem megy semmire, és attól tartott, hogy a lány kiabálása fellármázza az egész palotát. Felkapta a királylányt, a száját pedig befogta, hogy ne sikolthasson, aztán vitte magával a lován, egyenest az erdőbe. Az erdő szélén leszálltak a lóról.

–   Innen gyalog megyünk – mondta a fiú.

A lányt annyira meglepte Patrik merészsége, hogy szóhoz sem jutott. Egy nagy tölgyfa mellett mentek el. Patrik madárcsicsergést hallott.

–   Nézzen fel a fára, kisasszony. Mit lát?

–   Mit látnék? – mondta duzzogva a lány. – Csak ágakat meg leveleket.

–   Akkor nézze jobban! – förmedt rá a fiú.

A fa ágán egy fészek volt, benne négy madárfióka. Az anyjuk éppen akkor tért vissza eleséggel a szájában. Patrik látta, hogy Leona észrevette a családot.

–   Látja, kisasszony? Itt az erdőben rengeteg hasonló fészket lehet találni. Ez az erdő az otthonuk Itt találnak élelmet, menedéket. De nemcsak ők laknak itt.

A fiú továbbvezette a lányt az erdőn keresztül. Láttak őzet, vaddisznót, nyulat, rókát, mókusokat. Végül a fiú megkérdezte a királylányt:

–   Ugye most, hogy látta ezekek az állatokat, már nem akarja, hogy az apja kivágassa az erdőt, és üvegpalotát építtessen a helyére? Nekik ez az otthonuk. Miért rombolná le, hiszen ők sem tennék ezt az ön otthonával.

–   Amit mondtam, megmondtam. Apám mindig teljesítette a kívánságaimat, és ez most sem lesz másképp. De ne aggódj, nem fogod látni, amint az erdőt lerombolják, mert amint visszatérünk a palotába, megmondom apámnak, hogy erőszakkal kihurcoltál az erdőbe, és ő majd fejedet véteti a merészségedért.

Látta a fiú, hogy ezzel a lánnyal nem lehet beszélni, szomorú volt, de nem azért, mert a lány leütteti a fejét, hanem az erdő miatt. Már indultak vissza a palotába, mikor a lány hirtelen megbotlott az erdőben, elesett, és jól beütötte a fejét. A fiú felsegítette, és megkérdezte, hogy érzi magát. Ám nagyon elcsodálkozott, mikor a lány ránézett, és nem ismerte meg a fiút.

–   Ki vagy te? – kérdezte.

Na a fiú gondolta, ennek fele se tréfa, mit fog szólni a király, hogy a lánya elvesztette az emlékezetét. „Most már bizonyos, hogy a fejemet véteti” – gondolta. Nem tudta, mitévő legyen, így mégsem viheti vissza a lányt a palotába, hát hazavitte a saját házába, hátha jobban lesz a lány, és akkor majd, gondolta, hazaviszi az apjához. Kiment a konyhába, hogy teát főzzön a lánynak, ám mire visszatért, a királylány már nem volt sehol. Hiába kereste, szólongatta, a lány eltűnt. Visszament a palotába, ahol mindent elmondott a királynak. Az szörnyen dühös lett a fiúra, azonnal elküldte őt a palotából azzal, hogy többé látni sem akarja.

A király elkezdte kerestetni a lányát, de nem találták sehol.

Eközben Leona egy nagy uradalomba érkezett. Nagyon fáradt volt, bekopogott a ház ajtaján. Egy szolgálólány nyitott neki ajtót, aki kedvesen betessékelte. Ott lepihent egy kicsit, aztán elmondta, hogy nincs hová mennie, nem emlékszik semmire a múltjából. A birtok ura egy kis manó volt, megkérdezte a lánytól, hogy mihez ért. A lány nem tudta megmondani, azt mondta, csak arra emlékszik, hogy az állatok, milyen kedvesek neki, és szeretni kell őket. Ekkor a manó így szólt:

–   Hát akkor, lásd el az állataimat. Van három tehénkém, azokat fogod ellátni, és ha jól végzed a munkát, akkor jól meg foglak fizetni.

A lány kapott egyszerűbb ruhát, aztán kihajtotta a teheneket a legelőre. Pontosabban nem is ő hajtotta az állatokat, hiszen nem is értett hozzá, inkább csak követte őket. Tudták azok, hogy merre kell menni. E a királylány nem szokott a kemény munkához, fáradt is volt, hát lefeküdt a fűbe, és hamar el is aludt. Mire felébredt a három tehénkének nyoma sem volt. Elindult, hogy megkeresse őket. Nem is kellett messzire mennie, mert egy kis domb mögött egy patakocska folydogált, éppen abból ittak az állatok. Ám ahogy ittak, egyszeribe mindhárom átváltozott fehér galambbá, és mind elrepültek.

Na, szaladt a lány hamar a manóhoz, hogy elmondja, mi történt. Az így szólt:

–   Rád bíztam az állatokat, és látom, nem jól vigyáztál rájuk. Fizesd ki őket, vagy ha nem tudod, hát, eridj, és keresd meg őket. Igyál te is a patakból, akkor te is galamb leszel, és utánuk tudsz repülni.

Persze, hogy a lány nem tudott fizetni, elment hát a patakhoz, ivott a vízből, egyszeribe fehér galamb lett, aztán a többi után repült. Látta őket a távolból, amint berepülnek egy nagy vártorony legfelső ablakán. Utánuk repült, és ott találta a toronyban a három galambot egy fehérruhás leány mellett. A lány kezet nyújtott neki, és amint Leonához ért, hirtelen megtört a varázs, és a királylány nem volt többé galamb. Helyette a fehérruhás lány változott galambbá, és a többiekkel együtt kirepült az ablakon át, elszálltak, a királylányt pedig magára hagyták.

Leona nem is értette a dolgot, minden olyan hirtelen történt. Első gondolata az volt, hogy mielőbb megszabaduljon innen. Az ablakon át nem lehetett, mert nemcsak, hogy túl kicsiny volt, még jó magasan is állt, a kis helyiség ajtaja viszont, ahová került, zárva volt. Dörömbölni kezdett az ajtón, hátha meghallja valaki. Hamarosan nagy dirrel-dúrral lépteket hallott, meg is ijedt, már megbánta, hogy dörömbölt. Ekkor nyílt a zár, az ajtó, és belépett rajta egy sárkányfejű ember. Leona igencsak megrémült a csúfságtól.

–   Hát te ki vagy? – dörmögte a teremtmény, mikor megpillantotta a lányt. – Nem te voltál bezárva ide.

A lány elmondta, mi történt, mire a sárkányfejű először nagyon dühös lett, majd nevetni kezdett:

–   Szóval, sikerült megszöknie annak a lánynak! Sebaj! Úgy látom, nem kell bánnom a cserét, ráadásul te százszor szebb vagy nála. Mi a neved?

A királylány nem tudott felelni, elmondta, hogy nem emlékszik semmire a múltjából.

–   Nem is baj – mondta a sárkányfejű ember. – Mától úgyis új életed kezdődik, itt maradsz velem örökre.

Aztán kézen fogta a lányt, és a várkertbe vezette, ahol egymás mellett aranylevelű fák sorakoztak. Így szólt a lányhoz:

–   Na, hadd halljam, tudsz-e énekelni?

A lány csodaszép hangon kezdett énekelni, mire legnagyobb meglepetésére aranyérmék százai kezdtek hullani a fák lombkoronájából. Mikor már egy jó halom gyűlt össze a fák alatt, a sárkányfejű intett a lánynak, hogy ne ékeljen tovább, aztán zsákokba gyűjtötte az aranyat, a lányt pedig visszazárta a toronyba. És ez így ment nap mint nap.

Eközben Patrik próbált a királylány nyomára bukkanni. Egy napon elvezetett az útja abba az uradalomba, ahová a manó annakidején felvette a királylányt szolgálatra, ám az uradalom kis háza helyén már egy hatalmas kastély állt, és a manónak is hűlt helye volt. A kastélyban egy herceg lakott a feleségével, és annak három fivérével.

A lovászfiú megkérdezte tőlük, nem járt-e errefelé egy királylány. Ők azt felelték, hogy csak egy szegény teremtéssel találkoztak, aki nem emlékezett a múltjára. Patrik megkérdezte, hogy most hol van, de azok azt felelték, hogy nem tudják. A fiú úgy érezte, hogy többet tudnak a ház lakói, mint amennyit elmondanak, ezért szállást kért éjszakára. Mikor pedig meglátta a szolgálólányon Leona ruháját, amelyet aznap viselt, mikor eltűnt, bizonyos volt benne, hogy a herceg és felesége elhallgatnak előle valamit. Éjszaka kihallgatta őket, amint a szobájukban beszélgetnek. Az asszony azt kérdezte férjétől, mért nem mondják meg az igazat a fiúnak, de a herceg azt felelte, túl veszélyes lenne. Végül a feleség csak rávette az urát, hogy segítsenek a fiúnak. Azt mondták Patriknak, menjen ki a patakhoz, igyon a vizéből, akkor aztán galamb lesz. Repüljön délnyugat felé, és hamarosan rátalál egy magas tornyú árra, ott megtalálja a királylányt. Ennyit mondtak, nem többet.

A fiú mindent úgy tett, ahogy tanácsolták, hamarosan el is érte a várat. Leszállt a torony ablakában, benézett, s nagyon megörült, mikor látta, hogy a királylány valóban ott van. Ám azt nem tudta, mitévő legyen, hogy változzon vissza emberré, mert így galambként nem lesz nagy segítségére a lánynak.

Mikor Leona észrevette a kis galambot az ablakban, megörült a szíve, mert azt hitte, hogy érte jöttek vissza, ám csalódnia kellett. De azért örült, hogy legalább nincs egyedül. Kezébe vette a galambot, cirógatta, beszélt hozzá.

Amikor jött a sárkányfejű ember a lányért, ahogy az lenni szokott, és észrevette nála a galambot, azt gondolta, hogy a korábban fogva tartott leány tért vissza. Megragadta a kis állatot, és vitte magával a szobájába. Aztán így szólt:

–   Most aztán változz emberré, te galamb!

A galamb vissza is változott, de a sárkányfejű nagy csalódására nem a szép lány, hanem egy legény állt előtte.

–   Nem tudom, hogy ki vagy, de most meghalsz! – kiáltotta.

Megragadta Patrikot, és belehajította a fiút egy mély tömlöcbe, ami tele volt mérges kígyókkal. Azonban a fiú hozott magával egy keveset a patak vizéből, hamar megitta, attól újra galamb lett, és kirepült a tömlöc kis ablakán.

Látta, hogy ennek fele se tréfa. Visszarepült a lányhoz a toronyba, és addig csipkedte a kezét, míg az oda nem adta neki a gyűrűjét. Azt a csőrébe vette, és meg sem állt Rajmund király palotájáig. Ott aztán odaadta a királynak a kis ékszert, aki rögtön felismerte Leona gyűrűjét.

Felnyergeltette lovát, maga mellé vette három legjobb katonáját, aztán követték a galambot, aki a sárkányfejű várához vezette őket. Bekopogott a király a vár ajtaján:

–   Nyissák ki az ajtót, a lányomért jöttem!

Megijedt a sárkányfejű a hívatlan látogatóktól, kinyitotta az ajtót:

–   Mit akartok itt? Nincs itt semmiféle lány! Egyedül élek itt.

A király intett egyik katonájának, aki egy nyisszantással levágta a sárkányfejű ember fejét. Ebben a pillanatban a fehér galamb, aki idevezette őket, újra ember lett. Mikor a király meglátta, hogy Patrik volt a galamb, boldogan ölelte magához a fiút. Bementek a várba. A fiú a toronyba vezette őket, ám a királylány nem volt ott. Aztán vitte őket a várkertbe, ahol az aranylevelű fák sorakoztak, de hiába, mert Leonát ott sem találták meg. Ekkor különös dolog történt: a fák levelei száradni kezdtek, sorra hullottak le a fákról, aztán gyökerestül fordultak ki a földből, míg végül elszáradt kóróként hevertek.

Hiába kutatták át az egész várat, a királylány nem volt sehol.

A király csalódottan tért haza. De Patrik még nem tért vissza a királlyal a palotába, hanem előbb elment a herceghez és a feleségéhez, hogy elmondja, mi történt, és bárki is volt az a sárkányfejű ember, már meghalt, és többé nem kell félniük tőle. A fiú nagy meglepetésére azok elmondták, hogy a sárkányfejűt nem lehet megölni, mert a tömlöcben élő mérges kígyók alkotják az ő lelkét, azok életben tartják.

Visszalovagolt a fiú éjszaka a sárkányfejű várába, ám vitt magával egy vödörnyi patakvizet is.

Beosont a várba, s hát hallja, hogy egy lány énekel. Felismerte a hangot: Leona volt az.

Közelebb settenkedett, s látja, hogy a várkertben ott áll a sárkányfejű ember, mellette énekel a lány, az aranylevelű fák pedig újra meglombosodtak, szebbek, mint valaha, és ontják az aranyat.

A fiú csendben leosont a tömlöcbe, ahol a sok mérges kígyó tanyázott, aztán a vödörnyi patakvizet, amit magával hozott, mind rájuk öntötte. Egyszeribe a mérges kígyók egytől-egyig szelíd fehér galambokká változtak, és mind kirepültek a tömlöc ablakán. Így hát a sárkányfejűnek sem volt maradása, most hogy a lelke odébbállt, ő maga is fehér galambbá változott, és ment a többi után. Soha többé nem hallott felőle senki.

Patrik hazavitte Leonát az apjához. Elmesélte Rajmund királynak, hogy a sárkányfejű végleg elment, de milyen csodás aranyat adó fák vannak a várában. A király azt mondta a fiúnak, hogy a vár benne az értékes fákkal mind Patrikot illetik, mert ő győzte le a gonosz teremtményt, ráadásul a lányát is ő találta meg.

–   Ráadásként legyen tiéd a lányom keze is! – javasolta a király.

A fiú nem akarta elfogadni, mert a királylánynak még mindig nem tért vissza az emlékezete. Tudta, hogy a lány sosem szerette őt, ráadásul még le is akarta üttetni a fejét. Gondolta, jobb lesz, ha beköltözik a sárkányfejű várába, ami immáron az övé, és nem várja meg, míg a királylány visszanyeri az emlékezetét.

Egy szép tavaszi napon a király kisétált lányával az erdejébe. Leona még nem nyerte vissza emlékezetét, de a király örömmel tapasztalta, hogy lánya, talán az átélt kalandok után, hogy megváltozott.

–   Tetszik neked ez az erdő, kislányom? – kérdezte.

–   Igen, apám, gyönyörű. Régen is sokat jöttünk ki ide együtt?

–   Igen, bár én többet, mint te. Igazából azt kérted tőlem, hogy vágassam ki az egészet, és a helyére üvegpalotát építtessek.

Leona elcsodálkozott:

–   Tényleg ezt kértem? Ennyire ostoba voltam régen? Talán jobb is, ha nem emlékszem a múltamra, ha ilyen önző, gonosz teremtés voltam.

–   Ugyan, ne mondjad ezt, kislányom!

–   De az voltam. Csak egyvalamire emlékszem a múltamból, hogy valaki megmutatja nekem az erdő állatait, és azt mondja nekem, ne romboljam le az állatok otthonát, hiszen ők sem bántják az enyémet. Te mondtad ezt nekem, édesapám?

–   Nem, lányom, nem én voltam. De ha ez eszedbe jutott, biztosan hamarosan mindenre emlékezni fogsz.

Aztán egy reggel, úgy ébredt fel a királylány, hogy eszébe jutottak elhalványult emlékei. Sietett apjához:

–   Apám, már tudom, ki beszélt nekem az erdőről. Az a fiú, aki megmentett a sárkányfejű várából. Patrik volt az, a lovászunk. Hálás vagyok neki, amiért megmentett, és azért is, amit az erdőről tanított nekem. Ő milyen jószívű ember, én pedig le akartam üttetni a fejét! Milyen buta voltam! Menjünk el a várába, apám!

Fel is kerekedtek, hatfogatú hintón mentek Patrik várához. Mikor a fiú meglátta őket, nem sok jót sejtett. Arra gondolt, a lány talán visszanyerte az emlékezetét, és most beváltja az ígéretét, hogy bitófára küldi. Egyedül abban reménykedett, hogy talán a király megkegyelmez neki, azok után, hogy megmentette Leonát. De mikor a király elé állt, nem sok jót sejtett, mikor az így kezdte:

–   A lányom végre visszanyerte az emlékezetét, és egy kéréssel fordult hozzám. Tudod, fiam, hogy én sose tagadtam meg tőle semmit, és ezután se fogok…

–   Ne is folytassa, felség – szólt komoran Patrik. – Tudom, hogy mi a lánya kívánsága. Megérdemlem, hogy porba hulljon a fejem a merészségemért.

A király értetlenül nevetett:

–   Miket beszélsz, fiam? Ki akarná leüttetni a fejedet? Ha valaki ezt akarná, annak velem gyűlne meg a baja. Azt mondtad, hogy addig nem fogadod el a lányom kezét, míg nem tér vissza az emlékezete, és minthogy ez megtörtént, ő mondta nekem, hogy örömmel lesz a feleséged.

Patrik alig akart hinni a fülének. Örömmel vette feleségül Leonát, és boldogan éltek a sárkányfejű várában. Az aranyra nem volt gondjuk, mert Leona annyit leénekelt az aranylevelű fákról, hogy sok szegény embernek is jutott belőle.

Ha sietsz, talán még neked is jut a sárkányfejű aranyából!

Vége

 

 

 

 

 

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031