A nagyravágyó legény

2011. szeptember. 2.

Messze innen, egy távoli kis faluban élt egyszer egy szegénylegény. Hanem egyvalami igencsak bántotta a lelkét, mégpedig az, hogy miért nem született ő királynak, grófnak, nagybirtokosnak, vagy valamilyen nagy embernek. Képtelen volt beletörődni szűkös, szerény életébe. Minden áldott nap azért rimánkodott, hogy végre rátaláljon a jószerencse.

Na, ez egy szép napon be is következett, történt ugyanis, hogy egy napon egy kút mellett sétált el, és olyan nagy volt a hőség, hogy gondolta, iszik a kút vizéből. Csakhogy abban egy a kútban egy csepp víz sem, látszott, hogy már réges-rég kiszáradt. Olyan dühös lett, hogy elkezdett köveket hajigálni a kútba, egészen addig, míg egy vékony hangocska meg nem szólalt:

–  Aúú! Azonnal hagyd abba!

–  Ki van ott? – kérdezte a legény rémülten.

Ekkor egy tündérlányka szállt fel a kútból, és leült a kút szélére.

–  Ki vagy te? – kérdezte a legény csodálkozva.

–  A kút őrzője vagyok. Nem volt szép dolog köveket hajigálni rám.

–  Ne haragudj. Nem tudtam, hogy odalent vagy.

–  Fátylat rá! – legyintett a tündér. – De ha már itt vagy, tudnod kell, hogy ha akarod, teljesítem három kívánságodat.

–  Igazán? – csillant fel a legény szeme. – Három kívánságomat? Nem kell nekem annyi. Egész életemben csak egy kívánságom volt, hogy gazdag ember lehessek.

–   Akkor ez a kívánságod? Gazdag szeretnél lenni?

A legény elgondolkozott egy pillanatra, aztán így szólt:

–   Azt kívánom, hogy én legyek a királyfi helyébe, ő meg az én helyemben.

–   Rendben. Holnapra már te leszel a királyfi ebben a birodalomban – mondta a tündérlányka, és visszaszállt a kútba.

Másnap reggel csakugyan teljesült a legény kívánsága. A palota legszebb szobájában ébredt, hatalmas ágyban, selyemdunnák között. Olyan boldog volt, hogy alig tudta visszafojtani a nevetését. Ébredés után a szolgák átkísérték a királyi fürdőbe, majd a bőséges reggeli következett, amit a királlyal együtt fogyasztott el jóízűen. Senki nem vette észre a változást, a szolgák sem, de még a királyfi édesapja se.

A legényen kívül csak egyvalaki tudta, ki kicsoda valójában, és az nem volt más, mint a királyfi. Majd hanyatt esett a csodálkozástól, mikor reggel a faluban ébredt a legény kicsi rozoga ágyában, szegény gúnyában. Sejtelme sem volt, hogy a csudába kerülhetett oda, de ezen nem sokat gondolkozott, hamar felkerekedett, és hazaindult a palotába. Ott azonban az őrök útját állták.

–   Tán megbolondultatok? – kérdezte a királyfi. – Én vagyok az, a herceg.

Erre az őrök olyan hahotázásba kezdtek, hogy csak úgy dülöngéltek a nevetéstől.

–   Ne merjetek nevetni rajtam, mert karóba húzatlak benneteket! Azonnal engedjetek be!

Az őrök súgtak-búgtak, aztán arra jutottak, hogy kihívják a királyfit a palotából azzal, hogy van itt egy legény, aki az ő helyébe képzeli magát. Hamar ki is jött az ál-királyfi a dühös valódihoz.

–  Mi az ördög folyik itt? – kérdezte a királyfi. – Nem tudom, hogy te ki vagy, de itt én vagyok a herceg.

–  Na, csak ne olyan hangosan – intette a legény -, mert történetesen úgy áll a dolog, hogy ma reggeltől én vagyok a királyfi, és az is akarok maradni. Nagyon tetszik az új életem, és nem akarok tőle megszabadulni, azt persze megértem, hogy te igen – mondta a legény, és hangosan felnevetett. – Jobb, ha beletörődsz a sorsodba.

–  Azt már nem, te csaló! Elmondom mindenkinek az igazat!

Erre a legény intett az őröknek, hogy fogják el ezt a fenyegetőző alakot, de a királyfi nem várta meg, míg börtönbe zárják, inkább „szégyen a futás, de hasznos” alapon, elszaladt, mint a nyúl. Nem volt más választása, visszament a faluba. Egész úton azon töprengett, hogyan érhette el a legény, hogy az ő helyébe kerüljön.

Mivel korábban többször is ellátogatott a faluba, azt eszelte ki, hogy a falusiak biztosan fel fogják őt ismerni. Ahány falusival csak szembetalálkozott, mindhez szaladt oda lelkesen:

–  Ugye, kend, felismer? Én vagyok az, a királyfi.

–  Méghogy a királyfi! Sosem láttalak még életemben, te bolond!

És sajnos, majdnem mindenkitől ezt a választ kapta. Nem volt elég, hogy nem ismerték fel, annyit hangoztatta, hogy ő a királyfi, míg végül a falusiak megunták, és elvitették a bolondok házába.

Telt-múlt az idő, és eközben a legény remekül érezte magát a palotában. A király lemondott a trónról a fia javára, és a legényt annak rendje és módja szerint meg is koronázták, így immáron ő volt a birodalom királya.

Mikor a királyfi meghallotta a hírt, gondolta, ennek már fele se tréfa. Eddig abban bízott, hogy ha a csaló legény valami bűbájt használt, az előbb vagy utóbb úgyis szertefoszlik, de már látta, hogy erre nincs sok remény. Egy alkalmas pillanatban megszökött a bolondok házából, és attól kezdve csak álruhában közlekedett az egész birodalomban. Leggyakrabban a palota körül ólálkodott, igyekezett szemmel tartani az újdonsült királyt. Remélte, hogy hamarosan úgyis elkövet valami baklövést a trónbitorló, és akkor majd elkergetik a trónról, vagy újra a bűbájhoz fordul, és akkor majd kiderül, hogy kitől kapta a segítséget.

Bizony helyesen gondolkodott a királyfi, mert minden aszerint alakult, ahogy azt sejteni lehetett. A legény nem értett az uralkodáshoz, és jó dolgában azt se tudta, mihez kezdjen a kincstár temérdek aranyával. Két kézzel szórta a pénzt, akarom mondani az aranyat, majd minden nap fenséges bálokat tartott a palotában, csak akkor hagyott ki egy napot, mikor már elfáradt a sok táncban és mulatságban.

A főkincstárnok aggódó arccal próbálta figyelmeztetni:

–  Felség, alázatosan kérem, hagyja abba ezt a mértéktelen pazarlást, mert romba dönti vele a birodalmat.

– Hogy merészelsz így beszélni velem? – förmedt rá a legény. – Én vagyok a király, és azt teszem, amihez csak kedvem van. Ezért a pimaszságodért ötven botot kapsz a hátadra.

A legény azért mégiscsak elgondolkozott azon, amit a kincstárnoka mondott. Belátta, hogy valóban nem lenne üdvözítő dolog, ha a kincstárból elfogyna az összes arany, de eszébe sem jutott belátni azt, hogy ő bizony nem uralkodásra termett. Kigondolt valamit. A tündér ugyanis három kívánság teljesítését ígérte neki, ő pedig csak egyet kívánt. Gondolta, itt az ideje, hogy teljesítse a tündér egy újabb kívánságát is. Fel is kerekedett hajnalban, és ment egyenest a kúthoz.

„Majd azt kívánom – gondolta magában -, hogy a kincstár legyen újra feltöltve, és akkor minden rendben lesz.”

Nem sejtette, hogy a királyfi a palotától követi őt.

Mikor a legény odaért a kúthoz, lekiáltott:

–   Hahó, tündér! Gyere elő, és teljesítsd a második kívánságomat!

Ekkor lépett elébe a királyfi kivont karddal:

–  Tehát egy tündér teljesítette a kívánságodat, és így kerültél a helyembe. Most viszont jól vigyázz, mit kívánsz! Ha nem csinálsz vissza mindent, a kardommal tüstént lenyisszantom a fejedet!

–  Nyugodjon meg, felség! – mondta ijedten a legény. – Azaz, hogy én vagyok a felség, vagy mégsem, izé, azt kívánom, amit mondott.

A legény kénytelen-kelletlen azt kívánta a tündértől, hogy tegye meg nem történtté az egészet, mintha nem is kívánt volna semmit.

Így is lett.

Másnap mindenki újra a helyére került, a királyfi a palotába, a legény a faluba, és az emberek nem is emlékeztek semmire a történtekből.

A legény azonban nagyon csalódott volt, hogy visszakerült rozoga kis házikójába. A nagyravágyásán sehogy sem tudott úrrá lenni. Lassacskán belátta, hogy a királykodás talán tényleg nem neki való, de akkor is szeretett volna nagy ember lenni, bármi is legyen az pontosan.

Gondolta, nem hagyja veszendőbe menni a harmadik kívánságot, el is ment újra a tündérhez.

–   Ez lesz az utolsó lehetőséged, hogy kívánj valamit – mondta a tündér -, hát jól gondold meg, mi legyen az.

–   Már átgondoltam. Szeretnék nagy ember lenni!

Teljesült a legény harmadik kívánsága is, csak éppen nem teljesen úgy, ahogyan ő szerette volna. A tündérlány ugyanis félreértette egy kicsit a kívánságot. A legényt valóban naggyá tette, olyan naggyá, hogy mikor a legény reggel felébredt azon vette észre magát, hogy nem fér be az ágyába, de még a házába se, olyan óriásira nőtt. Szidta a tündért rendesen:

–   Ez az ostoba óriássá tett! – dühöngött.

A falusiak nagyon megijedtek tőle, mikor kilépett az utcára, fel sem ismerték, ezért mérgesen elkergették.

A legény kétségbeesetten ment az orra után, nem tudta, mitévő legyen. Remélte, hogy előbb vagy utóbb találkozik egy bűbájossal, aki vissza tudja őt varázsolni.

Már régóta úton volt, mikor végre belebotlott egy újabb tündérbe.

–   Kérlek szépen, teljesítsd a kívánságomat – rimánkodott a legény.

–   Ma jókedvemben találsz, rendben segítek. De csak egyet kívánhatsz!

–   Szeretnék újra…- kezdte a legény a mondandóját, de itt elhallgatott, és gondolkodóba esett. „Most van lehetőségem kívánni valamit, de mit is kívánjak – kérdezte magában -, legyek újra szegénylegény, vagy inkább gróf, vagy gazdag kereskedő, vagy tán…”

Addig gondolkodott, míg a tündér megunta a várakozást, és eltűnt.

Az óriási legény pedig azóta is úton van, és reméli, hogy találkozik valakivel, aki segít visszaváltoznia emberré. Csak még azt nem döntötte el, hogy gazdag földbirtokos vagy jómódú kereskedő akar lenni.

„Végül is mindegy – így gondolkodik -, a fontos, hogy valami nagy ember legyen belőlem!”




TrackBack URI | Hozzászólások RSS

Szólj hozzá!

Név

E-mail

Honlap

Mondd el mit gondolsz

    2017. október
    h k s c p s v
         
     1
    2345678
    9101112131415
    16171819202122
    23242526272829
    3031