A nagyfülű legény

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember, és annak három fia. A legidősebb és a középső olyan hasonforma volt, de a legkisebbik kilógott közülük, mert a fülei igen nagyra nőttek. Csúfolták is miatta eleget.

Egy napon a legkisebb legény megunta az állandó gúnyolódást, ezért úgy döntött, világgá megy, mindegy hova, csak jó messzire gonosz testvéreitől. Elindult hát a nagyvilágba szerencsét próbálni.

Hamarosan egy erdőbe ért, fáradtan leheveredett egy fa tövébe. Se étele, se itala nem volt, és olyannyira elkeserítette őt szerencsétlen helyzete, hogy elkezdett keservesen sírni. Ám ekkor egy fénylő tünemény jelent meg előtte.

–   Hát, te, miért sírsz ilyen nagyon? – kérdezte a fiútól.

–   Nem látod? Olyan nagyok a füleim, hogy mindenki csak gúnyolódik rajtam miattuk. El is jöttem hazulról emiatt, de valójában nincs hová mennem.

–   És mondd csak, kik csúfolódnak veled?

–   Mindenki, de főleg a testvéreim.

–   Ejnye – mondta a tünemény -, ez igazán nem szép tőlük. De ha már egyszer ilyen nagyra nőttek a füleid, legyen belőle hasznod is. Ekkora fülekhez különlegesen éles hallás is dukál, amivel most felruházlak téged. Mostantól olyan messzeségbe is elhallasz majd, amire senki más emberfia nem képes.

Azzal a tünemény eltűnt. A fiú pedig egyszercsak azon vette észre magát, hogy olyan beszélgetéseket is hall, amelyek a szomszéd faluból jönnek, de még azokat is, amit a tengerentúl fecsegnek. Ez igen felvidította, és úgy döntött, mégsem megy világgá, hanem hazatér, hátha hasznára lesz új képessége.

Otthon bizony jó párszor megtréfálta fivéreit azzal, hogy meghallotta, mivel akarják gúnyolni, aztán a két fivér nem győzött csodálkozni, hogy az öccsük honnan tudta előre, mit akarnak csinálni.

Ám egy napon a nagyfülű legénynek elege lett a tréfálkozásból, gondolta, itt az ideje, hogy valami komoly hivatást találjon magának, ezért úgy döntött, beáll katonának a király seregébe.

Alighogy kiképezték, egy hónap se telt bele, máris jött a hír: a szomszédos uralkodó seregével el akarja foglalni az országot.

A csata előtti estén a fiú erősen fülelt az ellenség tábora felé, és arra lett figyelmes, hogy az ellenség parancsnoka éppen a haditervükről beszél. Na, több se kellett a fiúnak, rohant a parancsnokához, elmondta, hogy mit tervez az ellenség, hogy innen és innen fognak támadni, ezért nekik ezt és ezt kell tenni. Olyan meggyőző volt a legény beszámolója, hogy a parancsnok szóról-szóra elhitte, amit mondott, és másnap a seregük elsöprő győzelmet aratott az ellenség felett.

Mivel a nagyfülű legénynek köszönhették a sikeres csatát, a király rögtön kinevezte főparancsnoknak, s melléje kapott egy takaros házat s birtokot.

A szomszéd uralkodó sehogy sem értette, hogy vajon honnan tudhatta meg az ellenség a haditervüket. Volt egy szép leánya, akit szintén nagyon bántott apja veresége, ezért megígérte neki, hogy ő majd fényt derít erre a kérdésre. Egy egyszerű szoknyát és blúzt öltött magára, de azért szépen kicicomázta magát, és meg sem állt a nagyfülű főparancsnok birtokáig. Bekopogott a házába, és azt mondta, hogy itt lakik a faluban, és egy kis pálinkát hozott a derék főparancsnoknak a győzelem örömére.

Szegény legényt úgy leitatta, hogy az alig állt a lábán. Ekkor a lány kapott az alkalmon, és megkérdezte:

–   Árulja el nekem főparancsnok úr, honnan tudta meg az ellenség haditervét?

Józan állapotában a legény ezt el nem árulta volna semmi pénzért, mert azt akarta, hogy mindenki azt higgye, hogy a sikeres csatát éles eszének, és nem éles hallásának köszönhetik. Ám mostani állapotában, bevallotta a lánynak a titkát:

–   Meghallottam!

–   Szóval odalopódzott az ellenség sátorához, és kihallgatta a tervüket?

A legény felnevetett:

–   Ó, dehogy lopództam! Nem kell nekem odamennem, hogy meghalljam, mit beszélnek. Olyan éles a fülem, mint senki másnak a világon.

A lány nagyon elcsodálkozott. Nem is akarta elhinni, azt gondolta csak a pálinka beszél a főparancsnokból, de aztán gondolta, próbára teszi. Azt mondta neki, hogy kimegy a kert végébe, és súgni fog valamit a lova fülébe, aztán majd mondja meg, mi volt az. Mindent így is tett, és a legény pontosan visszamondta a lánynak, amit az a lova fülébe súgott. Na, de most már nem kételkedett a leány, otthagyta a fiút, ment egyenest az apjához, s mindenről beszámolt neki.

–   Hát, egy ilyen éles fülű ember nekem is jó szolgálatot tudna tenni – vélekedett az apja -, de előbb becsapjuk az ellenséges hadat a segítségével.

Újra összeverbuválta a seregét, aztán úgy intézte, hogy a parancsnokai egy hamis haditervet is kitaláljanak. A nagyfülű főparancsnok a csata előtti napon ezt a hamis tervet hallgatta ki, és továbbította is a parancsnokainak Csakhogy az ellenség ezúttal nem úgy támadott, ahogy azt a legény beharangozta, s bár így sem tudtak csatát nyerni, a legényt leváltották a főparancsnoki posztról. Szegény hamar rájött, hogy csúnyán rászedték, elment a királyhoz, és megkérdezte, mivel tudná jóvátenni. Az azt válaszolta neki, hogy az ellenséges uralkodónak van egy leánya, azt rabolja el, és addig ne engedje szabadon, míg az apja alá nem ír egy békeszerződést velük.

A legény mindent úgy csinált, ahogy a királya kérte, sikerült a lányt elrabolni. A fiú csak a házában vette észre, hogy a királylány volt az, aki kicsalta tőle a titkát.

Ám a lánynak, most is helyén volt az esze, és így szólt a fiúhoz:

–   Kérlek, engedj el! Megígérem, hogy a feleséged leszek, ha szabadon hazamehetek.

Mivel a királylány már rég rabul ejtette szegény fiúnak a szívét, az el is engedte a lányt.

Ám ekkora árulást a király már nem bocsátott meg a legénynek, elküldte azzal, hogy többé a szeme elé ne kerüljön. Ám a fiú cseppet sem volt szomorú, ment egyenest a királylányhoz, hogy betartassa vele az ígéretét, miszerint a felesége lesz, de csalódnia kellett. A lány csak annyit üzent neki, hogy sose lenne a felesége, mert lehet, hogy éles a füle, de nem éles az esze.

Mit tehetett a legény, magára maradt, ezért nekiindult a nagyvilágnak. Már igencsak távol járt a hazájától, mikor egy kút mellett ment el, gondolta, megáll, hogy ha már ennivalója nincsen, legalább szomját olthassa egy kis vízzel. De abban a kútban egy csepp víz se volt, teljesen ki volt száradva. Ment is volna tovább, ha nem hall meg valami neszt a kút mélyéről. Leeresztette a kút kötelét egészen az aljáig, gondolta hátha belesett valaki, mert akkor majd segít felhúzni. Le is kiáltott a kút belsejébe, de nem válaszolt senki. Aztán nemsokára mozogni kezdett a kötél, és hamarosan a legény azt vette észre, hogy egy kis állat mászik felfelé. Egy gyíkocska volt az. Ám úgy kimerült a mászásban, hogy a legény jobbnak látta, ha így nem engedi útjára. Inkább betette a tarisznyájába, hagy pihenjen a kis állat.

Hamarosan egy fogadóhoz értek. Bár pénze nem volt, a fiú azt gondolta, a fogadós lesz olyan jó, hogy legalább egy pohár vizet ad neki. Az adott is jó szívvel. A legény jó nagyokat kortyolt a vízből, de hagyott egy keveset a pohár alján a gyíkocska számára.

Ekkor a kis állat, így szólt a legényhez:

–   Köszönöm, hogy segítettél rajtam. Nem is értem, honnan tudtad, hogy ott sínylődöm a kút mélyén.

–   Én aztán nem tudtam – válaszolta a legény -, csak egy kis neszt hallottam odalentről.

–   Akkor nagyon jó lehet a füled, mert az a kút igencsak mély volt.

–   Hát, azt meg kell hagyni, hogy olyan éles a hallásom, amivel senki más nem büszkélkedhet.

–   Ha már így összehozott minket a sors – mondta a kis gyík -, kérlek, vigyél el engem valahova. Nekem sok időbe telne, hogy odaérjek. Ha megteszed, bőségesen megjutalmazlak. Úgy gondolom, ez rád is férne, ha csak egy pohár vizet tudsz kérni a fogadóból.

A fiú belement, úgyse volt hová mennie, gondolta, nem veszíthet semmit. Arra mentek, amerre a kis gyík irányította.

Háromnapi járás után egy hegy lábához értek, aminek a falában három nyílás állt egymás mellett hatalmas szikladarabokkal eltorlaszolva. A gyíkocska ekkor így szólt a legényhez:

–   Na, most aztán nagy szükség lesz a füledre. Az egyik sziklanyílás rejti a testvéremet, de te csak egyet mozdíthatsz el a helyéről. Meg tudod mondani, melyik mögé van bezárva?

A fiú egy pillanatig hegyezte a fülét, aztán elgördítette a helyéről a középső sziklát, ahonnan egy újabb gyíkocska bújt elő. A két gyík üdvözölte egymást, aztán folytatták az útjukat a fiúval.

Mentek-mendegéltek, mikor egy hatalmas mezőre értek. Ekkor így szólt a gyíkocska:

–   A harmadik testvérem egy fadobozkába van bezárva, és valahol itt a mezőn van elásva. Meg tudod találni?

A fiú jó alaposan körbefülelt, hogy honnét hall motoszkálást, aztán begázolt a mező közepébe, és kitúrta a fadobozt a földből, amiben meg is találták a kis gyík harmadik testvérét.

–   Most pedig – szólt a gyíkocska -, vigyél el minket ahhoz a boszorkányhoz, aki elvarázsolt minket. Majd mutatom az utat a kastélyáig.

A legény rábólintott, vitte őket, ahová kérték.

Mikor odaértek a kastélyhoz, a gyíkocska így szólt a legényhez:

–   Mi hárman idekint maradunk. Te menj be a kastélyba, ahol egy gyönyörű hölggyel fogsz találkozni, de ne hagyd, hogy a szépsége megtévesszen, mert valójában egy gonosz boszorkány. Mondd meg neki, hogy a három gyíkocska kiszabadult, erősebbek, mint valaha, és ha kedves az élete, hagyja el a kastélyt napnyugtáig, különben bosszút állunk.

A fiú mindent így is tett. A gyönyörű hölgy miután végighallgatta, dühösen förmedt rá:

–   Mért téged küldtek a gyíkok, hogy mindezt közöld velem? Honnan ismered őket?

–   Én szabadítottam ki mind a hármat.

–   Te ostoba! – fakadt ki a hölgy. – Minek avatkozol olyasmibe, ami nem a te dolgod? Nem tudom, hogy sikerült megtalálnod őket, de nem gondoltál arra, hogy nem véletlenül vannak bezárva? A három leggonoszabb teremtmény a földön, akik azért jöttek, hogy megöljenek engem.

A legény nem értett semmit:

–   Te vagy az a gonosz boszorkány, aki elvarázsolta őket. Biztosan meg akarsz téveszteni, de nem hagyom magam, a gyíkok előre figyelmezettek. Egy szavadat se hiszem!

–   Bánom is én!  Egyébként nem vagyok boszorkány. Bár az lennék, akkor könnyebben bánhatnék el velük. Most pedig hagyj magamra, ki kell gondolnom, hogy ezúttal, hogyan szabaduljak meg tőlük.

A fiú sietett vissza a gyíkokhoz, elmondani nekik, hogy a boszorkány valami rosszat forral ellenük. De nem hagyta nyugodni, amit az imént mondtak neki. Úgy döntött, kihallgatja a gyíkokat. Nem először fordulna elő, hogy lóvá teszik, ezért gondolta, most óvatosabb lesz, és utánajár a dolgoknak. Ezért megállt a kastély kapujában, és arrafelé fülelt, amerre a gyíkokat magukra hagyta. Az egyik gyíkocska éppen a két testvéréhez beszélt:

–   Ha visszajön ez az ostoba legény, rávesszük, hogy hallgassa ki, ami a kastélyban történik, így majd tudni fogjuk, hogy a kastély úrnője, mit tervez ellenünk. Aztán elvesszük az életerejét, hogy egy kicsit felerősödjünk.

Na, több se kellett a fiúnak, szaladt vissza a gyönyörű hölgyhöz:

–   Hiszek neked – lihegte ijedten. – Az egyik azt tervezi, hogy elveszi az életerőmet. Segítek neked, mert én okoztam a bajt, csak mondd meg, mit tegyek.

–   Azt tudod, hogy ők mit terveznek ellenem?

–   Mivel nekem nagyon éles a hallásom, azt akarják, hallgassam ki, hogy mit akarsz tenni velük. De nem mondanád el végre, hogy ki ez a három gyík?

A hölgy sóhajtott egyet:

–   Rendben van, elmondom. Mialatt idefelé jöttél a gyíkokkal, láttál ebben a birodalomban egyetlen emberi lényt?

–   Nem – válaszolta a legény. – Furcsállottam is.

–   Hát ez a három gyík volt az, amelyik elvette az emberek életerejét. Én maradtam egyedül a kastélyomban.

–   Ha egyedül maradtál, hogyan győzted le őket?

–   Nem én győztem le, hanem egy derék katonám, aki sajnos maga is olyan súlyosan megsérült a harcban, hogy nem élte túl.

–   Én most visszamegyek a gyíkokhoz, és bezárom őket egy dobozba – szólalt meg a legény. – Visszaviszem őket oda, ahonnan elhoztam.

–   A helyedben nem mennék vissza hozzájuk – figyelmeztette a hölgy. – A három gyík ugyanis egyetlen teremtmény, egy hatalmas sárkánygyík, és mostanra már bizonyára egyesültek. Talán éppen téged várnak, hogy egy kis energiához jussanak az életerőd által.

–   Akkor mihez kezdjünk? – kérdezte a fiú. – Hogyan győzte le a katonád?

–   Megidéztünk egy ötszáz éves túlvilági harcost, ennek a kastélynak a védelmezőjét, aki beleköltözött a katonám testébe, a kardjával három részbe vágta a sárkánygyíkot, ezekből lettek az ártalmatlan gyíkok, akiket jó messzire rejtettünk el egymástól. Megölni ugyanis nem lehet őket. Bárcsak maradt volna egy katonám!

–   Én katona voltam! – kiáltott fel a legény.

–   Igazán? – kérdezte a hölgy némi lelkesedéssel a hangjában.- Akkor talán segíthetsz.

A hölgy elsietett, majd kisvártatva egy teljes harci felszereléssel tért vissza, amit átnyújtott az ifjúnak:

–   Öltözz be gyorsan! Ez volt a katonám páncélja, és kardja. Most pedig megidézzük az ötszáz éves harcost!

A hölgy gyertyát gyújtott, majd elővett egy régi, poros könyvet, és a gyertya lángja felett egy ősi nyelvezetű idézetet olvasott fel a könyvből. Hamarosan a láng fellett egy emberi alak árnyszerű képe rajzolódott ki, aki így szólt a hölgyhöz:

–   Mért szólítottál?

–   A sárkánygyík visszatért. Csak te győzheted le.

A szellem a legényre pillantott:

–   Az ő testét használjam?

–   Igen – válaszolta a hölgy. – Vállalkozik rá.

A harcos a fiúhoz fordult:

–   Ha a tested halálos sebet kap, meghalsz, amint kiszállok belőled.

–   Vállalom a kockázatot – felelte elszántan a legény.

Ekkor a harcos nem szólt többet, odaszállt a fiú mellé, aztán egyszerűen belelépett a legény testébe. Ezután a legény kilépett a kastélyból, és ott szembetalálkozott a sárkánygyíkkal.

Szerencsére, mivel a gyíknak nem sikerült elvenni egy ember életerejét sem, nem volt olyan erős, mint korábban. A harcos egészen a közeli tó partjáig csalta a hatalmas fenevadat, majd ott egy nyisszantással levágta a fejét. Amint a fej a porba hullt, rögtön kis gyíkká változott, és már menekült is volna messzire, ám a harcos keményen a markába zárta. Ezután kivette a sárkánygyík szívét, ami nyomban gyíkká változott, a test pedig a harmadik gyíkká. Ezeket egyenként egy-egy zsákba tette. Visszatért a kastélyba, hogy megnyugtassa a hölgyet, sikerült győzniük. A harcos ekkor kiszállt a testéből, és eltűnt.

A legény így fordult a hölgyhöz:

–   A három gyík itt van a zsákokban. A harcos fantasztikus volt! Kitért a gyík minden csapása elől, és olyan ügyesen bánt a karddal, ahogy senki. Nemcsak jó harcos, hanem bölcs is. Az eszét használta harc közben. És az a furcsa, hogy bár elhagyta a testem, a tudása bennem maradt. Mindig azt akartam, hogy az eszem is éles legyen, ne csak a fülem, és ezt – hála neki – elértem. A gyíkokat visszazárom oda, ahonnan elhoztam őket. Kérdezhetek valamit? A páncélt megtarthatom?

–   Nyugodtan – válaszolta a hölgy. – A tiéd lehet. De többé ne hozz rám bajt!

–   És veled, mi lesz? Itt maradsz egyedül?

–   Nem. Újra benépesítem a birodalmat. A sárkánygyík visszatérésétől már nem kell tartanunk.

A legény búcsút intett a hölgynek. A gyíkokat pedig elvitte oda, ahonnan kiszabadította őket: a mezőre a faládába, a szikla mögé és végül a kútba.

Mikor a kút mellett álldogált, rádöbbent, hogy már más ember lett. Nem ugyanaz, aki először állt itt. És ekkor eszébe jutott a királylány, aki azt mondta neki, hogy sose lenne a felesége, mert bár éles a füle, az eszéről ugyanez nem mondható el. De már megváltozott a helyzet. Elhatározta hát, hogy felkeresi a királylányt.

Elment a palotába, abban a harci öltözetben, amit a kastély hölgyétől kapott.

Így szólt a királyhoz:

–   Ha jól tudom, a lányod csakis egy éles eszű ember felesége akar lenni.

–   Jól tudod – válaszolta a király.

Hívatta a lányát, aki így szólt a katonához:

–   Válaszolj a kérdésemre. Egy főparancsnoknak éles eszűnek vagy inkább éles fülűnek kell lennie ahhoz, hogy megnyerjen egy csatát?

–   Éles eszűnek – felelte a legény -, de nem azért, hogy túljárjon az ellenség eszén, hanem, hogy egy nő ne tudja őt becsapni.

A királylány közelebb lépett a legényhez:

–   Látom, már nem csak a hallásod éles. Egyszer megígértem, hogy a feleséged leszek, hát most betartom – súgta a fülébe.

A legény nagyon elcsodálkozott, hogy vajon honnan tudhatta a lány, hogy őt rejti a sisak. Az esküvő napján meg is kérdezte.

–   Hát, nem volt nehéz kitalálnom – nevetett a lány. – Ugyanis a füleid kilógtak a sisak alól!

Közzétéve ekkor: 2011.06.21. @ 15:46 A nagyfülű legény bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva