A kővé vált legény

Élt egyszer egy szegény legény, Péter. Egy hegyen élt egy kis viskóban. Minden nap lejárt a völgybe, ott volt egy darabka jól termő földje, azon gazdálkodott.

Egyik napon is ugyanúgy volt, mint máskor, ment le a földjére, hogy friss magot vessen bele, mikor egyszercsak a talpa felől kiáltásfélét hall:

–   Nézz a lábad elé, hékás, majdnem agyontapostál!

Péter lenézett a vékonyka hang irányába. Hát látja, hogy egy kis manó mered rá dühös képpel.

–   Azt hiszed, hogy csak azért mert kicsi vagyok, már nem is kell rám odafigyelni? – dühöngött az aprócska ember.

–   Nekem ugyan jó szemem van, de téged észre sem vettelek. Máskülönben pedig semmi keresnivalód nincs itt! A földemen oda lépek, ahová akarok, nem fogok holmi törpéket kerülgetni. És most kotródj, meg ne lássalak itt még egyszer!

–   Hogy te milyen szemtelen legény vagy, hallod-e! – fakadt ki a manó sértődötten.- Rád férne egy kis jómodor. Máskülönben pedig nem törpe vagyok, hanem manó!

Péter megunta ezt a rikácsolást, felkapta a manót, és jó száz méterre elhajította. „ Na, ez se fog többé a földemre jönni, most megtanulta a leckét!”- gondolta, és elégedetten folytatta a munkát.

Ám kisvártatva ismét megjelent a manócska, és bizony roppant mérges volt Péterre:

–   Mit képzelsz, hogy csak úgy elhajítasz, mint egy darab követ? Azt hitted, hogy sikerült megleckéztetned, de én leszek az, aki tanít neked valamit! Most majd meglátod, milyen kicsinek lenni!

Ekkor megragadta Péter lábát, és egy szempillantás alatt apró, szürke kaviccsá változtatta.

–   Mit csináltál, te gonosz töpörtyű? – kérdezte a fiú siránkozva.

–   Ez a büntetésed, amiért olyan csúnyán viselkedtél velem. De ne aggódj, csak egy rövid ideig kell megtapasztalnod, hogy milyen érzés aprónak lenni. Három nap múlva, mikor a telihold fénye a hegycsúcsra vetődik, vissza fogsz változni emberré, és talán kedvesebb leszel, mint amilyen most vagy! Persze, ahhoz, hogy visszaváltozz, rá kell venned valakit, hogy vigyen fel a hegycsúcsra, de ehhez még van három kerek napod. Isten veled!

–   Várj, ne hagyj itt! Segíts nekem! – kérlelte Péter a manót, de az rá se hederített, otthagyta a fiút, és elment.

Mikor a legény látta, hogy csak magára számíthat, nekiiramodott, hogy feljusson a hegycsúcsra. Odagurult a hegy lábához, és megpróbált felugrálni, de alig tett meg pár métert, minduntalan visszagördült a földre. Sehogy sem sikerült feljebb jutnia, ezért úgy döntött, nem vesztegeti tovább az időt a felesleges próbálkozásokkal, hanem megpróbál eljutni a közeli piacra. Azt tervezte, hogy majd ott megkér valakit, hogy jutassa fel a hegytetőre. Így is történt. Elgurult a piacra, ahol elsőként egy zöldséges kofa akadt az útjába, és felugrott az asztalára. Mikor a kofa észrevette őt, csak ennyit szólt:

–   Hát ezt a követ meg ki az ördög rakta ide? – mondta bosszankodva, azzal felkapta, és jó messzire elhajította.

„ Na ennél se próbálkozom még egyszer” – gondolta Péter, és másik segítség után nézett. Nem messze tőle egy fazekas kínálta a portékáit, úgy döntött, hogy majd ott szerencsét próbál. Odaugrált, és megszólította:

–   Adjon isten, öregapám!

Az öreg nem látott senkit sem, nem tudta mire vélni a dolgot, hogy ugyan ki köszönt neki, úgyhogy ügyet sem vetett rá. Látta ezt Péter is, ezért újra próbálkozott:

–   Hahó, itt vagyok idelenn! Én köszöntem magának! – mondta, miközben nagyokat ugrándozott, hogy felkeltse az öreg figyelmét. Hát mikor a fazekas meglátta, hogy ki szólt hozzá, elkerekedett a szeme a meglepetéstől:

–   Csak nem ez a kis kövecske beszélt hozzám az imént?

–   De én voltam az. A nevem Péter, és szükségem lenne a segítségedre!

Az öreg a tenyerébe emelte Pétert, aki részletesen elmesélte neki, hogy mi történt vele, és nagyon fontos lenne, hogy segítsen neki eljutni a hegy csúcsára. Miután mindent elmondott, az öreg fazekas így szólt hozzá:

–   Szívesen segítek neked, fiam. De mivel úgyis csak három nap múlva lesz telihold, addig még van időnk bőven. Hazaviszlek magammal a kunyhómba, aztán ha eljött az ideje felkerekedünk, és felviszlek a hegy tetejére.

Nagy kő esett le Péter szívéről e szavak hallatán. Megnyugodott, hogy ilyen hamar talált magának segítséget. Ám korai volt az öröme, mert nem tudhatta, hogy miközben a fazekassal hazafelé tartott, az öreg fejében egészen új gondolatok kezdtek motoszkálni. Az az ötlete támadt, hogy jó pénzért eladja Pétert, hiszen senki sem találkozott még beszélő kaviccsal, az emberek sokat fizetnének érte, ha láthatnák. Másnap komédiások érkeztek a faluba, és a fazekas kapott a kínálkozó alkalmon, rögtön elment hozzájuk tárgyalni a beszélő kőről. Azok először nem akartak hinni neki, de aztán az öreg behívta őket a házába, és így szólt Péterhez:

–   Nézd csak, fiam, vendégeink érkeztek!

–   Kik ezek az emberek? – kérdezte a fiú.

Lett ám erre nagy szájtátós csodálkozás. A komédiások egy percig sem haboztak, előkaptak egy bugyellárist tele arannyal, és a fazekas kezébe nyomták.

–   Máris megvesszük! – mondták, és még mielőtt Péter észbe kapott volna, felmarkolták, bedrakták egy zacskóba, és már mentek is.

Péternek tehát keservesen csalódnia kellett az öregemberben. Már órák óta kuksolt a zacskó mélyén, mikor végre az egyik komédiás elővette őt.

–   Remélem jó üzletet kötöttünk veled, kő barátom – mondta csillogó szemekkel. – Ezentúl velünk fogsz fellépni, és valószínűleg meg is gazdagszunk belőled!

–   Én ugyan nem fogok fellépni sehol! – morgolódott Péter. – Nem vagyok igazi kő, egy napja még egyszerű ember voltam, akárcsak maga, és ha két nap múlva felvisz a hegynek a tetejére, akkor segíthet nekem, hogy visszanyerjem régi külsőmet.

–   Nekem semmi hasznom nem származna abból, ha újra ember lennél!

–   Ha nem segítesz nekem, akkor egy mukkot sem fogok szólni, és akkor nem lesz beszélő követek, amit mutogathattok!

Látta a komédiás, hogy valahogy megegyezésre kell jutni a fiúval, ezért így szólt:

–   Kössünk egyezséget! Két napig fellépsz nálunk, és annyi pénzt keresel nekünk, amennyit csak tudsz, cserébe teliholdkor felviszlek a hegycsúcsra!

–   Rendben van! – válaszolta Péter, de az öregemberrel is megegyezett, mégis becsapta, így hát immáron óvatosabb volt. Titokban kihallgatta a komédiásokat, akik arról beszéltek, hogy pár év alatt annyi pénzt kereshetnek a beszélő kővel, hogy abból életük végéig gondtalanul élhetnek. Nem várt sokáig, mikor másnap a komédiások útra keltek a szekereikkel az első adandó alkalommal megszökött. Csakhogy addigra már messze járt a földjétől.

Ott hevert elhagyatottan az út porában, várta hogy arra tévedjen valaki, de egy lélek sem jött, és lassan ráesteledett. Reggelre mindenképpen vissza akart érni a hegyhez, ezért bár az éjszaka sötétjében semmit sem látott, mégis folytonos ugrálással haladt hazafelé. Legalábbis ő azt hitte, hogy jó irányba megy, de tévedett. Másnap egy istállóban kötött ki. Vigyáznia kellett, nehogy a lovak megtapossák. Hamarosan egy csodálatos selyemruha libbent el felette. Egy gyönyörű kisasszony várt arra, hogy felnyergeljék a paripáját. Azok után, ami történt vele, nem bízott senkiben. Új tervet eszelt ki.

–   Kérlek, te szépséges leány, segíts nekem! -szólította meg a királylányt.

A kisasszony lepillantott a beszélő kőre:

–   Nahát, te szóltál hozzám? – kérdezte, és felvette a tenyerébe.

–   Igen, én szólítottalak -folytatta Péter. – Elvarázsolt herceg vagyok, és csak egy ilyen gyönyörű lány menthet meg a szörnyű átoktól, ami engem sújt. Kérlek, segíts nekem!

A leány roppant izgatott lett, hogy egy igazi elvarázsolt herceggel találkozott, akinek ő lehet a megmentője. Azt gondolta magában, hogy bizonyára feleségül is veszi őt, ha segít neki visszaváltozni. Örömmel segített a fiúnak.

A kisasszony sietve lóra ült, és együtt vágtattak Péter földje felé. Már szürkült, mire a hegy lábához értek, és igencsak sietniük kellett, ha teliholdra fel akartak érni a tetejére. Mire elérték, már odavetődött a hold sugara a hegycsúcsra, úgyhogy a lánynak gyorsan kellett a zsebéből elővennie a követ, és kirakni a holdfényre. Abban a pillanatban, ahogy a fény megcsillant a kő tetején, már meg is lett a hatása – ahogy a manó ígérte – Péterből újra ember lett.

Ő nagyon boldog volt emiatt, de nem mindenki örült annyira. Mikor a kisasszony meglátta a fiút szegényes gúnyájában, rögtön tudta, hogy nem egy herceggel van dolga. Szörnyen mérges lett.

–   Te nem is vagy herceg! Becsaptál engem!

Péter megvonta a vállát:

–   Az ember minden nap tanul valamit. Én megtanultam, hogy nem szabad apró manókat bántani, te pedig azt, hogy sose higgy egy beszélő kőnek!

Vége

Közzétéve ekkor: 2011.06.21. @ 15:41 A kővé vált legény bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva