A kívánságok tükre

2011. szeptember. 2.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegényember, és annak három fia. Szerényen éltek kis tanyájukon. Az öreg mindig a fiait küldte tűzifáért az erdőbe, egyik nap a legidősebb ment, aztán a középső, majd a legkisebb.

Így történt azon a napon is, mikor a legidősebb fiú egy kis házikó mellett haladt el. A porta előtt kint ült a gazda, egy ősz hajú ember, és erősen búslakodott. A fiú azonban rá se hederített, ment tovább a dolgára. Másnap a középső fiú indult tűzifáért, és ő is szó nélkül ment el a szomorú ábrázatú ember mellett.

Ám harmadnap, mikor a legkisebb fiún volt a sor, ő bizony nem állhatta meg szó nélkül, és megkérdezte az embertől:

– Ugyan, miért búslakodik ennyire, öregapám?

– Hát, hogy ne szomorkodnék, édes fiam – válaszolta az öreg -, mikor a feleségem már egy hete belemászott a kútba, és még azóta se jött ki onnan.

A fiú megvakarta a fejét, és elgondolkozott:

– És hogyan mászott le a kútba, mikor tele van vízzel? – kérdezte.

– Nincsen abban egy csepp víz, annyi se – legyintett az öreg. – Éppen azért mászott le, hogy megnézze, miért száradt ki.

– Legyen csak nyugodt, és majd lemegyek, és megnézem, mi történt vele – mondta a fiú, azzal uzsgyi, beugrott a kútba, és már mászott is lefele. A kútban csakugyan nem volt egy csepp víz sem. Mikor leért az aljára, a kút oldalában egy ajtóra bukkant. Nem gondolkodott sokáig, benyitott rajta. Nagyon elcsodálkozott, mikor meglátta, milyen szép helyre került: üde zöld rét terült el előtte, néhol megszakítva barátságos lugasokkal, és az egyikben egy padon ült egy fiatal leány. A legény odalépett hozzá:

– Mondd csak, nem láttál errefelé egy idős asszonyt? A férje nagyon várja haza.

A lány a homlokára csapott, és felkiáltott:

– Nahát, róla el is felejtkeztem!

– Csak nem azt akarod mondani, hogy te vagy a felesége? – ámuldozott a fiú.

– De igen. Idelenn újra szép fiatal lány lett belőlem. A férjem meg hiába kesereg, én bizony nem megyek haza. Inkább küldd le őt is, hogy fiatal legény válhasson belőle!

A fiú így is tett. Visszament az öreghez, elmondta neki, hogy ez és ez történt a feleségével, és mit üzen neki az asszony. Az öregember úgy döntött, lemegy ő is, a fiú meg elkísérte.

– Hej, de megszépültél, Mari! – szólt az öreg, mikor meglátta a feleségét. – Istenemre, szebb vagy, mint az esküvőnk napján. Mondd csak el, mi történt veled!

Az asszony egy barlanghoz vezette az urát meg a fiút, és odabent egy kis tükörre mutatott, ami szép, míves aranyos keretbe volt foglalva, és bele volt illesztve a barlang falába.

– Én csak megnéztem magam a tükörben, és arra gondoltam, de jó lenne, ha újra fiatal lány lehetnék, és a követező pillanatban, már leánykori képmásomat láttam benne.

Na, az öreg is rögtön ki akarta próbálni, ugyanúgy tett, ahogy az asszony, s egy pillanat múlva fekete hajú, ifjú legény vált belőle.

– Most már menjünk haza – szólt a feleségének.

– Én ugyan el nem mozdulok innen. Félek, hogyha elmegyek a tükör közeléből, újra a régi leszek.

–  Akkor vigyük magunkkal- javasolta a férje.

A felesége beleegyezett. Kifeszegették a tükröt a barlang falából, aztán mindhárman felmásztak a kútban, és hazamentek.

Az ember megköszönte a fiú segítségét, de mielőtt a legény elment volna, elrejtette a tükröt a fiú tarisznyájába. „Túl nagy varázsereje van ennek a tükörnek – gondolta magában -, jobb, ha nem marad nálunk, még valami bajt hoz a fejünkre.”

Indult is haza a fiú, és nem is sejtette, hogy a tükör nála van. De a kútmászás jól kifárasztotta, ezért útközben leheveredett egy fa tövébe. Ledobta maga mellé a tarisznyáját, és elszundított egy kicsit. Mikor felébredt, és feltápászkodott, véletlenül rátaposott a tarisznyájára, ahonnan nyomban nagy recsegés-ropogás hallatszott, mert a tükör millió darabra tört. A fiú kiszórta a földre a szilánkokat, és ekkor megjelent előtte egy csodaszép tündér, aki nem csak szép volt, hanem dühös is, és ráförmedt a fiúra:

– Nem elég, hogy elhozod a helyéről a kívánságok tükrét, de még össze is töröd!? Tudd meg, hogy a világon csak két ilyen tükör van, s neked köszönhetően, már oda van az egyik. Ha nem hozod el nekem a másikat, halál fia vagy! A tenger fenekén van elrejtve, és ha holnap nem lesz itt, vége az életednek! – azzal el is tűnt.

„Hogy hozhatnám fel a tenger fenekéről a tükröt – tanakodott magában a legény -, hiszen még le se érek az aljára, már megfulladok. Ha meg nem hozom, akkor a tündér végez velem. Hát, ha már így is, úgy is meghalok, legalább adok egy esélyt magamnak, hogy életben maradjak. Megpróbálom felhozni.”

Elment a tenger partjára, aztán nem sokat gondolkodott, belevetette magát a habokba, és elmerült. De nem sokat haladt lefelé, mert hamarosan elvesztette az eszméletét. Szerencséjére, egy sellő még idejében elkapta, és felvitte a felszínre. A fiú nemsokára magához tért, megköszönte a segítséget, és elmondta, mi járatban van. Aztán máris jobb kedvre derült, mert remek ötlete támadt.

– Te fel tudnád hozni a tükröt! – szólt a sellőhöz.

– És mit adsz cserébe, ha felhozom?

– Sajnos, én nem tudok adni semmit cserébe, de a tükör teljesíteni tudja a kívánságodat.

Ez jól hangzott a sellő számára, le is úszott a tenger fenekére, és hamarosan a tükörrel a kezében tért vissza. Belenézett, halkan elmondta a kívánságát, majd átadta a fiú kezébe a tükröt. A fiú már csak arra lett figyelmes, hogy a sellő kiúszik a partra, kimászik a vízből, és két csinos lábacskáján el is szalad.

„Vajon minden sellő lábakat akar?” – gondolta magában a legény, és elmosolyodott.

Nagyon boldog volt, hogy sikerült a bajból kimásznia. De a tündért hiába várta a megbeszélt helyen, az csak nem jött. Már indult volna hazafelé, mikor megjelent előtte egy fekete köpönyeges alak, és ravasz fintorral az arcán megkérdezte:

– Csak nem a kívánságok tükrét tartod a kezedben?

A fiúnak egyáltalán nem tetszett ez a fura idegen.

– Igen, valóban ez a kívánságok tükre. De egy tündérnek kell, hogy átadjam.

– Ó, emiatt nem kell aggódnod. Éppen a tündér kért meg, hogy jöjjek el érte. De látom, nem bízol bennem, hát gyere velem a kastélyomba, ott majd átadhatod a tündérnek személyesen.

A fiú nem nagyon örült egy újabb útnak, mert már igencsak fáradt volt, de kellemes meglepetésként érte, hogy egy tapodtat sem kellett moccannia, mert a feketeköpenyes alak csak csettintett egyet az ujjával, és máris a kastélyában találták magukat. A fiú rögtön tudta, hogy valami varázslóval van dolga.

– Hogy lásd, megbízhatsz bennem – mondta nyájasan a varázsló -, megvendégellek.

A fiút egy asztalhoz ültette, ahol előételnek egy tojást tett elé arany tojástartóban, mellé pedig egy arany kiskanalat.

– Láss hozzá!

– Én ugyan hozzálátnék – szólt a fiú -, de nem kaptam hozzá kenyeret. Hozna nekem egy szép karéjjal? Csak arra kérem, ne varázsoljon többet, mert én nagyon félek mindenféle mágiától, inkább gyalogszerrel hozzon kenyeret a konyhából.

A varázsló bosszúsan felhúzta az orrát, és elindult a konyhába. A fiú éppen ezt akarta.

Hamar feltörte a kiskanállal a tojást, a sárgájából kikanalazott egy kis ládikát, és egy parányi kulcsot. Felvette az apró kulcsot, beillesztette a zárba, elfordította, az kattant egyet, és felnyitotta a ládikát. És ekkor csodák csodájára előbújt belőle a tündér.

– Köszönöm, hogy kiszabadítottál! Hol van a varázsló?

– Elküldtem a konyhába.

– Tudod, ő egy nagyon gonosz varázsló. Már régóta fáj a foga a tükörre. Sikerült csapdába csalnia, de most már nem kaparinthatja meg!

A tündér láthatatlanná vált, így várta vissza a varázslót, aki kisvártatva meg is érkezett a karéj kenyérrel a kezében. Azonnal észrevette, hogy a fiú már feltörte a tojást.

– Már meg is etted? Sikerült mindent lenyelned?

– Igen, nagyon finom volt, köszönöm.

A varázsló hangosan felnevetett.

–  Nagyszerű! Akkor hát, végleg sikerült a tündértől is megszabadulnom! Csak azt nem értem, hogy minek kérted a kenyeret, ha végül a nélkül etted meg a tojást?

– Csak azért – lépett elő a tündér -, hogy engem kiszabadíthasson.

A varázsló teljesen elképedt a csodálkozástól, de mielőtt bármit tehetett volna, a tündér egy csapásra semmivé varázsolta. Nem maradt más belőle csak a fekete köpönyege.

A tündér segítségével a legény egy pillanat múlva újra a fa mellett találta magát, ahol összetörte az első tükröt. Már búcsúzott is volna, mikor a tündér megkérdezte:

– Honnan tudtad, hogy a tojásba vagyok bezárva?

– Megkértem a tükröt, hogy mutassa meg, hová tűntél. Mikor megláttam a varázslót, első pillantásra tudtam, hogy valami rosszban sántikál. De most már ideje hazamennem.

– Várj! – szólt a tündér. – Miért nem kértél soha semmit magadnak a tükörtől? Hiszen mindvégig nálad volt.

–  Én elégedett vagyok azzal, amim van. Isten áldjon! – mondta a legény, és sietve indult hazafelé.

A tündér azonban elégedetlen volt.

„Márpedig én nem maradok az adósod! – gondolta magában. – Jó tett helyébe jót várj!”

Mikor a fiú hazaért, alig akart hinni a szemének. A kis háznak hűlt helye volt, helyette egy hatalmas uradalom tárult a szeme elé. Már éppen menni akart, mert azt hitte, rossz helyen jár, mikor az édesapja szaladt ki a nagy házból a fiú elébe:

– Nézd csak, fiam, mi lett a házunk helyébe! Hogy történhetett ez?

– Megmentettem egy tündért, édesapám. Biztosan ő tette, pedig én nem kértem tőle.

– Tán csak nem akarod, édes fiam, hogy visszacsináljon mindent?

A fiú körülnézett, aztán rámosolygott az apjára, aki ijedt ábrázattal várta, mit válaszol a fia.

– Nem. Ne féljen, édesapám.

–  Jól van, fiam – mondta az öreg, és hangosan felnevetett.

                              Vége




TrackBack URI | Hozzászólások RSS

Szólj hozzá!

Név

E-mail

Honlap

Mondd el mit gondolsz

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031