A gyémántszemű királykisasszony

2011. június. 21.

Messze innen, távoli, gyönyörű vidéken élt egyszer egy király. Egyetlen leánya, Angelika csodaszép volt. A király egy napon úgy gondolta, eljött az ideje, hogy lányát férjhez adja. Kihirdették hát, hogy kérőt kerestetik a királykisasszonynak. Sorra érkeztek a palotába a daliás hercegek, hogy elnyerjék a gyönyörű lány kezét, ám Angelika egyelőre nem tudott választani közülük.

Egy nap csúnya kis manó jött a palotába, és a királlyal kívánt beszélni. Mikor belépett a trónterembe, sandán rámosolygott a királylányra. Angelika nagyon megijedt a manótól, aki ráadásul olyan csúf volt, hogy a leány alig volt képes ráemelni a tekintetét.

–   Mit óhajtasz? – kérdezte a király.

–   Azért jöttem, felség, hogy megkérjem szépséges leányod kezét – felelte a manó.

Abban a pillanatba a teremben mindenki hatalmas nevetésben tört ki, a király, a királylány, de még az őrök is kacagtak.

–   Add hozzám a lányod feleségül!- szólalt meg újra a manó.

A király abbahagyta a nevetést, összeráncolta a szemöldökét, és így szólt:

–   Mért gondolod, hogy elnyerheted a lányom kezét? Ő csodaszép, és csakis egy nemes herceg felesége lehet. Soha nem adnám egy olyan rút manóhoz, mint amilyen te vagy.

Intett az őröknek, hogy vezessék ki a manót a palotából. De a kis manó csak ránézett az őrökre, egyet pislantott, és azok egytől egyig malacokká változtak. Aztán odalépett Angelikához:

–   Gyere hozzám feleségül, szépséges királylány! Mindened meglesz, amit csak kívánsz!

–   Sosem lennék a feleséged, még rád nézni is alig tudok, olyan csúf vagy!

Angelika ezzel a mondatával vérig sértette a kis manót, aki dühösen ráripakodott:

–   Szóval alig tudsz rám nézni? Bezzeg téged mindenki csodál a szépséged miatt. Valóban gyönyörű vagy, de még nem eléggé – mondta a manó ravasz mosollyal a száján, és így folytatta: – Legyen vakító a szépséged! Azt akarom, hogy a szemeid úgy ragyogjanak, mint két szikrázó gyémánt, és aki ezen túl rád pillant, és a szemedbe néz, azon nyomban veszítse el a szeme világát.

Angelika fájdalmában a szemeihez kapott, érezte, hogy valami furcsa dolog történik.  Tenyerébe temette arcát, miközben jajveszékelve kérte apját, hogy segítsen neki:

–   Jaj, apám, ez a gonosz manó valami szörnyűséget művel velem, ne engedd meg neki!

A király a manóhoz lépett, hogy megragadja, de az egy szempillantás alatt köddé vált, úgyhogy a király már csak a levegőt markolászta. A következő pillanatban Angelika már nem sírt tovább, elhallgatott. Óvatosan elemelte arca elől a tenyerét, majd lassan felnézett. Úgy ragyogtak a szemei, hogy a király rá se tudott nézni. A nagy szikrázás annyira bántotta a szemét, hogy rögtön elfordult a lányától.

–   Édesapám, mi történt velem? – kérdezte a lány kétségbeesetten.

–   Hát, kislányom, én sem tudom pontosan, csak azt, hogy olyan vakítóan ragyognak a szemeid, hogy képtelen vagyok rád nézni. De ne félj, minden jóra fordul, meg fogsz gyógyulni, Angelika.

Ekkor lépett a trónterembe a királylány szobalánya, aki mit sem tudott a történtekről.

–   Megvetettem a kisasszony ágyát a délutáni pihenőjéhez – mondta egyenesen a királylánynak, aki egyenesen rápillantott. Ezután már csak nagy sírás-rívás hallatszott:

–   Istenem, nem látok semmit, megvakultam! – kiáltozta a szobalány, és a nagy ricsajra mind odasereglett a palota egész népe, hogy megtudják, mi történt. Mikor a királylány rádöbbent, hogy milyen bajt csinált, hamar befedte a tenyerével a szemeit, és ő is zokogásban tört ki:

–    Igaza lett a manónak, édesapám! Aki csak rám néz, nyomban megvakul! Kérlek, ne engedj be senkit a trónterembe, mert mindenkire veszélyes vagyok!

A király elküldte az embereket, majd felkísérte Angelikát a szobájába, aki egy pillanatra sem vette el kezét a szemei elől.

–   Aludd ki magad, kislányom, holnapig kitalálom, hogy mi legyen a teendő!

A király elköszönt lányától, a palotában pedig mindenkit figyelmeztetett, hogy ne menjenek a királylány közelébe, és a világért rá se pillantsanak.

Angelika magára zárta a szobája ajtaját, ráborult az ágyára, és fájdalmasan sírt. Így ment ez egész éjjel, mert bizony egy szemhunyásnyit sem tudott aludni. Arra gondolt, hogy a jövőben ki sem léphet majd a szobájából, nem beszélhet senkivel, talán csak az ajtón keresztül, és rá se nézhet ezentúl senkire, és őrá sem nézhet senki.

Eközben a király összehívta a palota összes tudós professzorát, hogy azok egy közös tanácskozáson kiötölhessék, hogyan lehetne meggyógyítani a királylányt.

–   Az a baj, felség, – szólt az egyik – hogy leányod nem betegség miatt változott meg, hanem egy varázslat miatt. Ha valamilyen kórság támadta volna meg, mi bizonyára meg tudnánk gyógyítani a tudomány segítségével. De mivel a királylányt egy gonosz varázslat átkozta el, csakis varázslattal lehet azt megtörni, amire mi nem vagyunk képesek, hiszen elvégre doktorok vagyunk, és nem boszorkányok.

Ennél biztatóbbat egyik orvos sem tudott mondani a királynak. Azt javasolták, hogy hívassa a palotába a birodalom minden boszorkányát, varázslóját, próbálják meg ők visszaváltoztatni a királylányt.

Így is történt. Jöttek a boszorkák, varázslók, kuruzslók, vizsgálgatták a királylányt, már amelyik képes volt belépni a királylány szobájába, és nem zavarta a nagy ragyogás, ami betöltötte az egész helyiséget. Megoldást egyik sem tudott Angelika bajára adni, és mivel nem volt rá gyógyír, hát azt javasolták, hogy a királylány kösse be szemét egy kendővel, és akkor nem vakíthat meg senkit. Na, ettől a király sem lett okosabb, és Angelika se boldogabb. Nem volt más választás: Angelikának a szobájában kellett maradni, és úgy tűnt, egész életét a palotába zárva kell eltöltenie. A faluban is elterjedt a hír, hogy a király leánya elzárva él a palotában, mert bárki, aki reá néz, az rögtön megvakul. Olyan szikrázóak a szemei, mint két gyémánt, ezért is nevezte mindenki gyémántszemű királylánynak.

Már hónapok óta élt a királylány a világtól elzártan, mikor egy nap váratlanul, egy vénséges vén boszorkány kopogtatott a palota kapuján: Artemía. Azt mondta a királynak, hogy hallotta a királylány történetét, és képes lenne meggyógyítani. Azonnal bebocsátást nyert. Elmagyarázta, hogy itt a palotában nem tud segíteni a lányon, Angelikának vele kell mennie az erdei kunyhójába, ott tart abból a varázsszerből, ami segíthet.

A királynak nem nagyon tetszett a boszorkány javaslata, ezért Angelikához ment, hogy a lány maga dönthesse el, elmegy-e abba a kunyhóba vagy sem.

–   Minden lehetőséget meg kell ragadni, édesapám. Bármit megtennék, hogy ne kelljen egész életemben elzárva élnem tőled, és az emberektől. Mondd meg a boszorkának, hogy máris indulhatunk.

Angelikát Artemía három napon keresztül ismeretlen, elhagyott vidékeken át vezette a kunyhójába, ami egy hatalmas erdő közepén állt. Ott aztán végre megpihentek. A boszorkány megkérte a királylányt, hogy főzzön egy kis teát, mert megszomjazott a hosszú úton. A lány nem szokott hozzá a palotában, hogy bármit neki kelljen elkészítenie, de nem ellenkezett, megfőzte a teát. Mindketten leültek az asztalhoz, és lassan kortyolgattak.

A boszorkány többször ránézett a lányra, de az ő szemét nem bántotta a ragyogás, ami Angelika szeméből áradt. Ezt a királylány is észrevette.

–   Hogy lehetséges az, hogy te a szemembe tudsz nézni, anélkül, hogy bármi bajod esne? – kérdezte a boszorkát.

–   Tudod, én egy nagyhatalmú boszorkány vagyok, holmi manók varázslásai nem tudnak megtéveszteni. Mikor rád nézek, én a valódi tekintetedet látom a bántó szikrázás mögött. Úgyhogy nyugodtan te is rám nézhetsz, nem fogsz ártani nekem. Tudom, hogy a palotában senkire sem pillanthattál, de ezen a környéken annyit nézelődhetsz, amennyi csak jólesik. Ebben az erdőben senki nem lakik rajtam kívül.

Mikor megitták a teát, Angelika várta, hogy a boszorkány elkészítse a varázsszert, amit neki ígért, de e helyett Artemía lefeküdt az ágyába pihenni.

–   Biztosan elfáradtál a hosszú úton – szólította meg Angelika –, és bevallom, én is fáradt vagyok, de mihamarabb szeretnék visszatérni apámhoz a palotába. Kérlek, ha lehet, még most végezd el a varázslatot!

Artemía felült az ágyában.

–   Őszinte leszek hozzád, Angelika. Igaz, hogy én képes vagyok a szemedbe nézni, de fogalmam sincs, hogy milyen furfanggal változtatott át téged az a kis manó. Én nem tudok rajtad segíteni.

–   De hát, akkor miért hoztál el erre a vidékre, ahol a madár se jár? – kérdezte a királylány felháborodottan.

–   Jól mondod, itt a madár se jár, és épp ezért te sem fogsz zavarni senkit. A palotában már mindenki félt tőled, még a faluban is. Úgy sem hagyhattad volna  el soha a szobádat. Itt mégiscsak kellemesebb.

–   És neked ebből mi hasznod származik?

–   Én már nagyon öreg vagyok. Elkél a segítség, és remélem, ebben számíthatok rád. Segítesz főzni, takarítani, télen tűzifát gyűjteni. Nem lesz sok dolgod, ne félj. – Aztán a sarokban álló ágyra mutatott.- Ott lesz a fekhelyed. Biztos nem olyan kényelmes, mint a palotában, de ne feledd, hogy itt végre szabadon élhetsz. Most pedig feküdj le, és engem is hagyjál aludni.

A boszorkány ezzel a fal felé fordult, és már aludt is, mint a bunda. Angelika teljesen magába roskadva ült le az ágyára. Becsapva érezte magát amiatt, hogy a boszorkány azt hazudta, vissza tudja változtatni, aztán kiderült, hogy mégsem képes rá.

Elgondolkodott az életén.”Talán tényleg igaza van Artemíának, mikor azt mondta, csak itt élhetek szabadon.” Még hosszasan gondolkodott volna balsorsán, de nagyon fáradt volt, és hamarosan elnyomta az álom.

Másnap reggel frissen ébredt. Először furcsa volt neki, hogy nem a palotában van, de mikor kilépett a kis házból, hosszú idő óta most először érezte magát igazán jól a bőrében. Nem kellett a kezével a szemeit takargatnia, mint otthon, bátran körülnézhetett. Persze itt az erdőben csak fákat és bokrokat látott, de legalább a szabadban lehetett.

Egyre inkább kezdte megszokni új lakóhelyét, és azt sem bánta, hogy segített az öreg boszorkánynak.

Gyakran tett meg hosszú sétákat az erdőben, és egyik napon egészen az erdő széléig merészkedett. Nagyon távol járt már a kis kunyhótól. Az erdő szélén egy kis tisztás állt, ahol gyönyörű virágok pompáztak. Gondolta, szed belőlük egy csokorra valót a kunyhóba, mikor egyszer csak lódobogást hallott. Hogy nehogy valaki meglássa, elbújt egy sűrű bokor mögött, és onnan leskelődött. Hamarosan négy lovast pillantott meg. Megálltak a tisztáson, leszálltak a lóról, és lepihentek. Hárman közülük egyszerű gúnyában voltak felöltözve, de a negyedik díszes, nemesi ruhát viselt. Ez az ifjú, aki mellesleg jóképű is volt, nagyon megtetszett Angelikának. A lány észrevette, hogy az egyik legény egyenesen feléje néz, és azt a bokrot kémleli, amely mögött ő elrejtőzött.

–   Nézze, Zsigmond herceg, valami csillog abban a bokorban! – mondta a férfi.

–   Hát, ha annyira érdekel, mi az, nézd csak meg, de igyekezz, mert már indulnunk kell hazafelé.

Mikor ezt Angelika meghallotta, nagyon megijedt, rögtön sarkon fordult, és már rohant is vissza a kunyhóba. Mire a legény a bokorhoz ért, már csak hűlt helyét találta.

Ez a találkozás nagyon felkavarta a királylányt. Eszébe jutottak emlékei, hogy mielőtt a gonosz manó elvarázsolta őt, éppen férjet akart választani magának. Remélte, hogy egy olyan daliás herceg lesz a jövendőbelije, mint az az ifjú, akit az imént a tisztáson látott. Angelika komoly elhatározásra jutott: úgy döntött, mindent megtesz annak érdekében, hogy visszakapja régi életét, és mivel a boszorkány semmit sem tud tenni, akkor majd megpróbál saját magán segíteni. Kieszelt egy tervet. Még aznap éjjel nekilátott a megvalósításának. Egymás után bújta Artemía varázskönyveit, míg meg nem lelte azt a varázslatot, amelyre szüksége volt.

Hajnalban összegyűjtötte az erdőben a szükséges növényeket, gyökereket, apró férgeket, madártollakat, és elkészítette a varázsport belőlük. Reggel a szokásos módon teát főzött a reggeli mellé, a port pedig beleszórta a boszorkány italába.

Nem kellett sok idő hozzá, és meglett a hatása, pontosan úgy, ahogy a királylány tervezte: Artemía egy hatalmas madárrá változott.

–   Hát, te meg mit műveltél velem? – kérdezte a lánytól.

–   Magad is láthatod: madárrá változtattalak. És addig nem adom oda az ellenszert, míg el nem viszel oda, ahova mondom.

–   Hová akarsz menni?

–   Tudod, hogy hol lakik az a manó, aki elvarázsolt engem?

A boszorkány lehajtotta a fejét:

–   Igen, sejtem merrefelé lakhat, de ő úgy sem fog neked segíteni.

–   Azt majd meglátjuk. Te csak vigyél el hozzá, a többi az én dolgom.

Angelika a boszorkánykönyvből elkészített még egy csomag varázsport, amit a manónak szánt. Zsebre dugta, majd felült a madár hátára, és szólt neki, hogy indulhatnak. A madár a levegőbe emelkedett, és hatalmas szárnycsapásokkal suhant a levegőben.

–   Merre megyünk? – kérdezte Angelika.

–   Dél felé, a manók földjére. Talán ott megleled, akit keresel.

Angelika nagyon élvezte a repülést. A magasból minden egészen másnak tűnt, mint a földről, a házak, az emberek mind-mind parányiak voltak. Aztán egyszer csak egy hatalmas domb mögül egy gyönyörű kastély tűnt elő. Angelika még sosem látott ilyen szép palotát, még apjáénál is szebb volt. Megkérte a boszorkát, hogy ereszkedjenek lejjebb, hadd csodálhassa meg az épületet. A kastély egy gyönyörű erdő közepén állt, és éppen ekkor a királyfi tartott vadászatot az embereivel. Mikor egyikük megpillantotta a hatalmas madarat, azonnal szólt a hercegnek:

–   Nézze, felség, milyen fura madár! És ha jól látom, ül valaki a hátán. Nem lehet más, csak egy boszorkány.

–   Igazad lehet! – szólt a királyfi, majd az íjával egyenesen megcélozta a madarat, és lenyilazta. Épp az egyik szárnyát találta el. Angelika és a boszorkány egyre csak zuhantak és zuhantak, míg végül nagy puffanással földet értek. Mindketten elvesztették az eszméletüket. A királyfi és kísérete odalovagoltak hozzájuk. A herceg lepattant a lováról, és Angelikához sietett. A lány még mindig öntudatlanul feküdt a földön. Az ifjú letérdelt mellé. „Milyen gyönyörű ez a lány – gondolta magában – egész biztosan nem lehet boszorkány.”

Ebben a pillanatban Angelika kinyitotta a szemét. Ránézett a fiúra, és rögtön felismerte: őt látta azon a tisztáson nemesi ruhában. Ám amint találkozott a tekintetük, a következő pillanatban a herceg már el is veszítette a szeme világát. Riadtan állt fel:

–   Mi történt velem? Semmit sem látok!

Az emberei hamar odarohantak hozzá.

–   A boszorkány megvakította Zsigmond herceget!  – kiáltották. – Vigyázzatok, senki ne nézzen erre a bestiára! Fogjuk el őt és a madarát is, tömlöcbe velük. Majd a király ítélkezni fog felette.

Egy kendővel bekötözték Angelika szemét, majd karon fogták, és a madárral együtt bezárták a várbörtönbe.

Zsigmond apja, a király azonnal kihirdette az ítéletet: szörnyű tettéért a boszorkány és madara is máglyán égjenek el! Az ítélet végrehajtását másnapra tűzték ki. Aznap éjjel Angelika nem aludt egy szemet se. Együtt kuksolt a börtönben a madárral:

–   Találj ki valamit, Artemía! Elvégre is te egy igazi boszorkány vagy. Biztosan ki tudsz juttatni minket innen.

–   Szóval segítsek neked, azok után, hogy galád módon, orvul átváltoztattál? Pedig én mindig kedves voltam hozzád, befogadtalak a házamba, és ez volt érte a köszönet – mondta sértődötten a boszorkány.

–   Sajnálom, ami történt, és bocsánatot kérek. Bár először te voltál az, aki becsapott engem, ezt ne felejtsd el.

–   Jól van, Angelika. Eddig sem akartam ártani neked, és ezután se fogok. Sokat segítettél nekem a kunyhóban, és örültem neki, hogy nem voltam egyedül. Azonban megértem, hogy nem akarsz örökké mellettem élni, és hogy mindenáron vissza akarsz változni. Különben pedig nem terveztem, hogy mostanában máglyán égjek el, úgyhogy gyere, induljunk. Ideje találkozni azzal a manóval. De remélem, jó tervet eszeltél ki ellene.

Artemía felállt, a rácshoz lépett, majd egyszerűen gondolat segítségével kinyitotta az ajtót. Angelika felült a hátára, és már el is repültek, maguk mögött hagyva a palotát. Pár óra múlva meg is érkeztek a manó várába.

Angelika megkérte a boszorkányt, hogy odakint várja meg, aztán a lány bekopogtatott. Hamarosan csoszogást hallott, kinyílt az ajtó, és ott állt a királylány előtt nem más, mint a kis manó.

–   Ó – csodálkozott a manó –, csak nem a szépséges Angelika királykisasszonyhoz van szerencsém?

–   Igen, én vagyok az. Szeretnék beszélni veled. Bemehetek?

–   Természetesen. Légy üdvözölve szerény hajlékomban! – szólt a manó azzal a kaján vigyorral az ábrázatán, amitől Angelikát még a hideg is kirázta, de a királylány igyekezett leplezni az érzéseit.- Éppen reggelizni készültem, megkínálhatlak téged is?

–   Igen, köszönöm. Megéheztem a hosszú úton.

A manó asztalhoz ültette a lányt.

–   Minek köszönhetem a látogatást?

–   Mióta elvarázsoltál, egy perc nyugtom sem volt a palotában. Mindenki rettenetesen félt tőlem, édesapám kitagadott. Engem senki sem lát szívesen. Nagy nehezen megtaláltam a váradat. Egyszer régen azért jöttél a palotába, hogy megkérd a kezem, én pedig most azért jöttem, hogy igent mondjak.

A manónak még a lélegzete is elakadt a csodálkozástól:

–   Hajlandó lennél a feleségem lenni? De hát még attól is elborzadtál, hogy rám nézz!

–   Igen, de az igazat megvallva, már nem is látlak olyan csúnyának, sőt magadhoz képest nagyon jól nézel ki. – A királylány igyekezett úgy beszélni, hogy a manó tényleg elhiggye, amit mond.

–   Igazán úgy gondolod, hogy jól nézek ki? – kérdezte a manó meglepetten, majd a tükörhöz lépett, és jól megnézte magát benne: a feje kopasz volt, s mindössze pár szál haj virított rajta, arca olyan ráncos volt, mint egy összegyűrt újságpapír, két apró szeme egész közel ült egymáshoz, hosszú orra egészen felső ajkáig lelógott, a szájában pedig összesen három fog tanyázott, amik sárgán villantak elő, mikor a lányra mosolygott.

–   Igazad van, királylány. Valóban jól nézek ki, sőt, sokkal jobban, mint amikor utoljára találkoztunk. Bár igaz, hogy a termetem nem a legmegfelelőbb, hiszen te sokkal magasabb vagy nálam, de hetedhét országban nem találsz olyan daliás manót, mint amilyen én vagyok. Ha komolyan gondolod mindazt, amit mondtál, holnap meg is tartjuk az esküvőt.

–   Lenne egy feltételem az esküvővel kapcsolatban. Csak azután leszek a feleséged, hogy visszaváltoztattál.

A manó mérgesen ráncolta bozontos szemöldökét:

–   Szóval előbújt a szög a zsákból! Csak azért mondtad, hogy hozzám jössz, mert így akarsz rávenni, hogy visszavegyem a varázslatot. De ez sosem fog sikerülni!

–   Ugyan már- mondta szelíden Angelika.- Ha visszaváltoztatsz, és én mégsem mennék hozzád, azon nyomban elvarázsolhatsz megint. Téged úgysem tudnálak becsapni.

–   Igazad van! Ha nem jössz hozzám, akkor visszaváltoztatlak, egy csattintásomba kerül mindössze. – Azzal egyet csettintett az ujjával, és el is tűnt a ragyogás, ami Angelika szeméből áradt. A királylánynak többé nem szikráztak vakítóan a szemei, újra a régi volt.

–   Köszönöm szépen! – szólt hálásan a manóhoz. – És most, hogy elhidd, tényleg itt akarok maradni veled, elkészítem a reggelidet.

Angelika térült-fordult a konyhában, és már fel is szolgálta a manó ízletes reggelijét, és egy pohár narancsszörpöt mellé. De ebbe a szörpbe beleszórta azt a varázskeveréket is, amit még Artemía kunyhójában állított össze. A manó az utolsó morzsáig felfalta a reggelijét, aztán jókedvvel felhörpintette az innivalót is.

Nem kellett sok idő, és a szer hatni kezdett, a manóból hamarosan csak egy kis zümmögő legyecske lett.

–   Te átkozott lány – kiáltotta dühödten -, velem akarsz ujjat húzni, még nem tudod, mire vagyok képes…

De ezt a mondatot már nem tudta befejezni, mert a királylány agyoncsapta egy légycsapóval.

Angelika megkönnyebbülten sóhajtott fel. Artemíához ment, aki kint várta. Nagyot nézett, mikor látta, hogy a királylánynak sikerült visszaváltoznia:

–   Te meg, hogy vetted rá azt a gonosz manót, hogy megtörje a varázslatot?

–   Csak egy kis csellel. Könnyebben ment, mint gondoltam. És hála a te varázskönyvednek, már nem árthat nekem többé. Köszönöm, hogy elhoztál ide engem, Artemía. De még mindenképpen vissza kell repülnünk Zsigmond herceg kastélyához. Szegényt véletlenül megvakítottam. Ugye tudsz segíteni, hogy újra lásson?

–   Elviszlek, de segíteni csak te tudsz rajta, Angelika. Te vetted el a szeme világát, neked is kell visszaadnod. Ha találkozol a herceggel, mélyen bele kell nézned a szemébe, és neki is mélyen kell néznie azt a szemet, amely egykor megvakította, és akkor újra látni fog.

A királylány felült a madár hátára, és szélsebesen a kastélyhoz repültek. Mikor az emberek észrevették őket, azonnal jelentették a királynak, hogy a gonosz boszorkány visszajött, és az őrök rögtön indultak is az elfogására. Angelika a magasból észrevette a herceget, amint magányos üldögél a kastély kertjében. Leült a fiú mellé, és így szólt hozzá:

– Azért jöttem, hogy segítsek neked, kedves herceg!

Mire az őrök odaértek, a herceg már ismét látott, és boldogan ölelte Angelikát.

Az apja mérgesen ripakodott rá:

–   Mit művelsz, Zsigmond? Ne ölelgesd azt a boszorkányt!

A királyfi felnevetett:

–   Nem boszorkány ő, édesapám, hanem egy szépséges királylány, aki a feleségem lesz!

Miután Angelika elmesélte a történetét, eljött az ideje, hogy búcsút vegyen Artemíától. A királylány egy kis üvegcsét vett elő a köpenyéből, és átnyújtotta a boszorkánynak. – Ezt idd meg! Ebben van az ellenszer, amitől újra a régi leszel te is. Gondolom, alig várod már, hogy megszabadulj ettől a madár kinézettől.

Artemía elmosolyodott, aztán megrázta magát, és újra kis öregasszonnyá vált. Angelika nagyon meglepődött:

–   Nem is volt szükséged az ellenszerre, hogy visszaváltozz!

–   Persze, hogy nem. Saját varázslataimat nem fordíthatod ellenem, Angelika.

–   Akkor mért repítettél el mégis a manó várába? Megtagadhattad volna a segítséget.

–   Nem akartam. Kíváncsi voltam, milyen tervet eszeltél ki a manó ellen. Ráadásul, amíg velem éltél a kunyhóban, nagyon megkedveltelek. Te egy nagyon kedves lány vagy, Angelika, nem érdemelted volna meg, hogy örökké egy elhagyatott erdő közepén élj. Légy nagyon boldog Zsigmond herceggel, isten veled!

–   Köszönök mindent, Artemía. Ha bármikor szükséged lenne valamire, vagy egyedül érzed magad, csak látogass meg nyugodtan a palotában. Mindig szívesen látlak.

Miután Angelika búcsút vett a boszorkánytól, Zsigmond herceggel együtt tért haza apja palotájába. Volt nagy öröm! Angelikának gondja volt rá, hogy szobalánya is visszakapja szeme világát. Másnap megtartották a fiatalok esküvőjét. És mivel Angelika gyönyörű szeme mindig ragyogott a boldogságtól, férje ezután is gyakran nevezte őt gyémántszemű királylánynak.

Vége

    2017. december
    h k s c p s v
         
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031