A szorgos tyúkanyó

Orosz népmese

tyukanyA szorgos tyúkanyó a baromfiudvarban élt. Idejének nagy részét sétálgatással és kapirgálással töltötte. Miközben peckesen lépdelt, a lábával férgek után kutatott. A kedvencei a kövér, ízletes férgek voltak, és meg volt róla győződve, hogy csibéi sem nélkülözhetik ezeket az ínyenc falatokat, ha egészségesek akarnak lenni. Ha rábukkant egy féregre, tüstént szólította a csibéit, akik szófogadóan köré gyűltek, ő pedig mindegyiknek adott egy falatot belőle.

Az udvarban ott élt a macska, a disznó és a patkány is. A macska általában a pajta ajtajában lustálkodott. Szeretett a napon heverészni, és esze ágában sem volt kergetni vagy akárcsak ijesztgetni a patkányt, aki ennek köszönhetően kedvére szaladgált fel s alá a pajtában.

A disznó sem zavartatta magát különösen, nem igen érdekelte, mi történik körülötte, csak az, hogy legyen mit ennie, amitől nagyra hízhat.

Egy nap a tyúkocska furcsa dologra bukkant. Annyira hozzá volt szokva a férgekhez, hogy először fel sem ismerte, hogy amit talált, az egy búzaszem volt. Óvatosan megcsipkedte, és hamar belátta, hogy bár hosszúkás és keskeny, nem féreggel van dolga. Kerülgette, méregette és minden oldalról szemügyre vette. Végül rájött, hogy a különös teremtény nem más, mint egy búzaszem. Tyúkanyó tudta, hogy ha elülteti, akkor magas növény sarjad belőle, aminek ha a termése beérik, a magvakból lisztet lehet őrölni, abból meg kenyeret sütni.

tyúkany2Rögvest el is akarta ültetni, ám annyira el volt foglalva egész nap az élelemkereséssel és a csibék etetésével, hogy úgy vélte, nem lesz ideje a búzaszemmel törődni. Ellenben ott volt a disznó, a macska meg a patkány, akiknek szemmel láthatóan semmi sürgős dolguk nem akadt.

– Elültetné egyikőtök ezt a búzaszemet? – kérdezte a tyúkocska.

– Én nem – felelte a disznó.

– Én sem – nyávogott a macska.

– Ahogy én sem – cincogta a patkány.

– Nos, akkor – mondta csüggedten a tyúkocska -, nekem kell megtennem.

Elültette a magot, aztán sietve visszatért napi teendőihez, a kapirgáláshoz és csibéihez. Így teltek a hosszú, meleg nyári napok, miközben a disznó, a macska és a patkány szépen kigömbölyödött a sok lustálkodástól.

A búzaszemből időközben hajtás bukkant elő, ami nagy növénnyé cseperedett, s már csak az aratásra várt.

Tyúkanyó ismét az udvar lakóihoz fordult:

– Melyikőtök vágná el a búza szárát?

– Én nem – felelte a disznó.

– Én sem – nyávogott a macska.

– Ahogy én sem – cincogta a patkány.

– Akkor hát – mondta csalódottan a tyúkocska -, nekem kell megtennem.

Beszaladt a pajtába, magához vette a gazda egyik sarlóját, és kivágta a búzát. A növény immáron a lábai előtt hevert, a búzaszemek meg készen álltak a betakarításra. Ám a tyúkocska frissen kikelt sárga pelyhes csibéi ekkor olyan hangos csipogásba kezdtek, mintha csak az egész világgal, de legalábbis a mamájukkal mindenképpen tudatni akarnák, hogy ők bizony el vannak hanyagolva, és nagyon éhesek.

Szegény tyúkanyó! Azt sem tudta, mitévő legyen. A csibékkel is törődnie kellett, de a búzát sem hagyhatta magára. Nem volt más választása, újfent a társaihoz fordult.

– Kicsépelné egyikőtök a búzát? – kérdezte bizakodó hangon.

– Én nem – felelte a disznó.

– Én sem – nyávogott a macska.

– Ahogy én sem – cincogta a patkány.

– Így hát – mondta búsan a tyúkocska -, nekem kell megtennem.

Először jóllakatta a csibéit, és megvárta, míg mindegyik elalszik a délutáni napon, aztán ment, hogy kicsépelje a búzát.

Miután elkészült, megkérdezte a többieket, hogy melyikük vinné el a búzát a malomba megőrölni. De sem a disznó, sem a macska, sem a patkány nem volt rá hajlandó.

Tyúkanyó sóhajtott egyet, látta, hogy ez a feladat is rámarad. Kénytelen volt a tyúkocska elmenni a malomba. Nagy nehezen hazacipelte a gyönyörű fehér lisztté őrölt búzát, s még arra is volt ideje, hogy elkapjon pár szaftos férget a csibék számára. A kis pelyhesek azonban ezúttal főként annak örültek, hogy a mamájuk hazatért.

A fárasztó nap után a tyúkocska alig várta, hogy lepihenjen, és a szokásosnál korábban tért nyugovóra. Még a délelőttöt is szívesen átaludta volna, de ezt sem a csibéi, sem a baromfiudvar hangos kórusa nem hagyta. Miután elszállt minden reménye, hogy aludhasson még egy kicsit, a lisztre gondolt, meg arra, hogy valahogyan kenyeret kellene belőle sütni. Még sosem készített kenyeret, de tudta, hogy ez könnyen sikerülhet, ha a receptet gondosan követi.

Adott enni a csibéknek, aztán megint megkérdezte a többieket:

– Ki segít megsütni a kenyeret?

Úgy gondolta, hogy ez majd fellelkesíti a disznót, a macskát meg a patkányt, de újra csalódnia kellett.

– Én nem – felelte a disznó.

– Én sem – nyávogott a macska.

– Ahogy én sem – cincogta a patkány.

Szóval a kenyérsütés is rámaradt a tyúkocskára. Kötényt kötött a derekára, a fejébe meg egy szakácssapkát húzott, s nekilátott, hogy meggyúrja a tésztát. Mikor elkészült, félretette, hogy megkeljen, aztán megformázta, és betette a sütőbe.

Míg a kenyér sült, a disznó nagyokat horkantott az óljában, a cica a napon süttette a hasát, a patkány megy egy tükörben nézegette magát.

De hamarosan finom illatok lengték be a baromfiudvar levegőjét, és minden lakó szívét megmelengette a friss kenyér illata.

Tyúkanyó ugyan nyugodtnak tűnt, valójában táncra perdült volna örömében, hogy a csodás kenyér egyedül az ő munkájának a gyümölcse.

Mikor elővette a ropogósra sült kenyeret a sütőből, a baromfiudvar összes lakója sóvárgóan nézte a finomságot, és a szájuk szélét nyaldosták.

– Na, ki fogja megenni a kenyeret?  – kérdezte a tyúkocska.

– Majd én!  – szólt a disznó.

– Nem, én! – nyávogta a macska.

– Hogyisne, majd én! – kiáltott a patkány.

De tyúkanyó közbeszólt.

– Nem, nem fogjátok, mert én eszem meg – mondta, és a csibékkel jóízűen megette a kenyeret az utolsó morzsáig.

Illusztráció: Florence White Williams

Közzétéve ekkor: 2013.06.23. @ 23:22 Szólj hozzá

TrackBack URI a bejegyzéshez: http://mesesarok.blogolj.net/mesek/a-szorgos-tyukanyo/trackback/

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Szólj hozzá