Julia de Asensi meséje

teodoro

– Hat óra van! Luisa! Ideje indulni! Talpon vagy már, vagy még mindig alszol?

Aki így felverte a ház csendjét, nem volt más, mint az öreg, ősz hajú Teodoro. Egyik kezével a botjára támaszkodott, a másikkal szerény szobájának kilincse után tapogatózott. Teodoro ugyanis vak volt. Éppen unokáját keltegette, a tizenkét esztendős Luisát, aki mélyen aludt az ágyában. Nagy szegénységben éltek, Teodoro a falut a várossal összekötő úton kéregetett alamizsnát nap mint nap, mialatt a kislány vigyázott a házra, és elvégzett mindent, amihez csak ereje volt.

Amint meghallotta a nagyapja hangját, kiugrott az ágyból, sietősen felöltözködött, és már szaladt is hozzá. Megölelte, és puszit nyomott az arcára.

– Indulok, kislányom – szólt Teodoro.- Ne feledd, senkinek se nyiss ajtót, míg egyedül vagy itthon. Sokkal nyugodtabb lennék, ha Miro itt maradna veled.

Miro egy nagy fekete kutya volt, születése óta Teodoro hű társa. Ahogy meghallotta a nevét, boldogan szaladt gazdáihoz, és minden oldalról hozzájuk dörgölőzött.

– Inkább menjen veled, nagypapa!

– Rendben van, ha nem ragaszkodsz hozzá, hogy Miro maradjon, akkor magammal viszem. Szervusz, kicsim, akkor majd jövök!

– Szia, nagyapa!

Teodoro elment a kutyával, Luisa pedig nekilátott kiseperni a házat, majd rendbe tette nagyapja szobáját és a sajátját is. Ezután a konyhába ment, és nekilátott, hogy valami egyszerű ételt készítsen ebédre. Mikor elkészült, leült az ablak mellé, és nekilátott a varrásnak.

Három óra is eltelt, de Teodoro még mindig nem tért haza, és a kislány már kezdett aggódni.

– Asszonyom! – szólította meg az ablak alatt elhaladó szomszédasszonyt. – Nem látta a nagypapámat?

– De igen. Hét órakor a város közelében találkoztam vele.

Luisa visszatért a varrásához, de hamarosan ismét meglátott egy ismerős arcot, és nála is Teodoro felől érdeklődött.

– Nyolc órakor a malomnál láttam – hangzott a válasz.

Egy perccel később egy falubeli fiút kérdezett meg a kislány.

– Kilenckor láttam – felelte a fiú. – Az út szélén üldögélt, és nagyon fáradtnak tűnt.

Luisa egyre nyugtalanabb lett, és elhatározta, hogy elindul megkeresni a nagyapját. Ám ekkor megpillantotta Mirot az ablakon át. A kutya láthatóan fáradt volt, és hangos ugatással jelezte Luisának, hogy valami baj történt.

– Mi történt, kutyuskám? – kérdezte Luisa, miközben könnyek hullottak a szeméből. – Mondd el, Miro, mi történt! Csak te tudhatod, hol van nagyapa!

Luisa megsimogatta a kutya kobakját, Miro pedig viszonzásul megnyalta a lány kezét, majd kiszaladt a házból. Luisa követte őt. Miro az országútra vezette, ahol hamar rátaláltak a nagypapára. A földön feküdt halálsápadtan, eszméletlenül. Reggel már betegen indult el, s nem volt ereje ahhoz, hogy hazatérjen. Néhány fuvaros járt arra, s megrendülve a síró kislány láttán, segítettek hazavinni Teodorot a faluba, ahol az otthonában Luisa gondjaira bízták.

A kislány rögtön elhívta az orvost, aki megvizsgálta az öreget, s elmondta, hogy Teodoro betegsége nem túl súlyos, de azért hosszú időbe telik, míg teljesen felépül.

– Mi lesz most velünk? – kesergett Luisa. – Ha elmegyek kéregetni, egyedül kell hagynom nagyapát, de ha itthon maradok, nem lesz mit ennünk, sem nekünk, sem Mironak.

Másnap Luisa még nagyobb elszántsággal látott neki a varrásnak és hímzésnek. De minthogy a faluban sok asszony foglalkozott ugyanezzel, nem talált senkit, aki az ő munkájáért fizetett volna.

Teodoro nagypapa már több napja nyomta az ágyat, s közben szomorú sorsán tűnődött. Reggelre megették az utolsó falat kenyeret is, ami otthon volt. Mironak is korgott már a gyomra, az éhség az utcára hajtotta, és elcsavargott. Luisa kiült az ajtóba, és a varrásával foglalatoskodott.

Hamarosan visszatért a kutya, nyomában egy dühös férfival. Miro beszaladt a  házba, Luisa pedig félve attól, hogy az idegen bántani akarja, bezárta az ajtót. A férfi, amint a házhoz ért, az öklével dörömbölni kezdett az ajtón. Luisa kikukucskált az ablakon át, mialatt Miro az asztal alá rejtőzött szájában egy kisebb kenyérrel, amit magával hozott.

– Hé, kislány! – kiáltott a férfi. – A kutyád ellopott tőlem egy cipót! Fizesd ki azonnal, vagy ha nem, hát majd másként megfizet a négylábú barátod!

– Nekem nincsen pénzem, uram – felelte Luisa megszeppenten.

– Ezért lett a kutyádból egy tolvaj!

– Az én Mirom nem tolvaj! – szólt Luisa emelt hangon, aztán csendesen megkérdezte: – Önnek van családja?

– Feleségem, és egy kislányom, aki nemrég született – felelte a pék. – De miért érdekel ez téged?

– Nos, mert nekem ugyan nincsen pénzem, de mással kifizethetem a cipó árát. Tessék, itt egy szép sapka a kislány számára. Fogadja el, kérem, és ne bántsa a kutyámat.

– Rendben – mondta bosszúsan a pék

Mikor meglátta, hogy a kislány milyen nyomorúságosan él, kényelmetlenül érezte magát. Elvette a sapkát, és elbúcsúzott, de nem ment messzire. Az utca túloldalán megállt, és onnan nézte a házat, hogy lássa, mi történik.

Miro végre elő mert bújni rejtekéből, és Luisa ölébe tette a kenyeret. A kislány megsimogatta, a kutya okos tekintete pedig mintha csak ezt mondta volna:

„Hoztam nektek kenyeret, nagyapának és neked, de az ösztöneim nem súgták meg, hogy rosszat teszek azzal, ha elveszek valamit azoknak, akiket szeretek és szükséget szenvednek.”

– Miro – mondta Luisa válaszul, miközben végigsimította a kutya hátát. – Ez kenyér hármunké. Te hoztad, én meg kifizettem.

Fogott egy kést, és három részre osztotta a kenyeret. Teodoro, Luisa és Miro jó étvággyal el is fogyasztották.

– Luisita – szólt másnap a nagypapa, miután megtudta, mi történt. – Miro egy nagyszerű ötletet juttatott az eszembe. Én még jó pár napig nem tudok elmenni itthonról, és te sem akarsz magamra hagyni. Úgy gondoltam, hogy ma még elmész Miroval együtt, de holnaptól Mirot egyedül is elengedhetjük.

A kislány úgy tett, ahogy nagyapja mondta, és este nem jött haza üres kézzel. A kosarában egy cipót hozott, amit a péktől kapott, akinek a kis sapkát adta.

Másnap Teodoro csak Mirot küldte a piacra. És hogy meglepődtek, mikor Miro teli kosárral a szájában tért haza! Az emberek, akik megszánták, nem csak ennivalót adtak neki, de még néhány rézpénz is lapult a kosár mélyén. Miro nem szavakkal kért másoktól, némán kért alamizsnát gazdái számára a piacon. A fekete kutya mindenki kíváncsiságát felkeltette, és a sok érdeklődő kérdésre a pék készséggel válaszolt, aki nem felejtette a kislányt, és mindig üdvözletét küldte számára.

Történt egy nap, hogy egy vagyonos és jószívű asszony ment el a piacra, és észrevette Mirot, akit emberek csoportja vett körül. Az asszony is szeretett volna többet tudni a kutyáról, s mikor megismerte Luisa és a nagyapja történetét, nagyon megsajnálta őket. Az asszony özvegy volt, és nemrégiben veszítette el egyetlen kislányát is. Nem volt senkije a világon. Eldöntötte, hogy felkeresi Teodoro otthonát, ahol egészen elbűvölte a személyes találkozás, a vak ember kedvessége, és a kislány jósága. Segíteni akart nekik, ezért a nagypapát és Luisát is felvette a szolgálatába. Most, hogy már jobban ment a soruk, Luisa nem feledkezett meg a pék kedvességéről, és sok ruhát küldött a kislányának. Ahogy telt az idő, az asszony annyira megszerette Luisát, hogy lányává fogadta. Miro mindvégig mellettük volt, és Teodoro halála után is Luisával maradt.

Bár már maguk mögött hagyták nyomorúságos sorsukat, a faluban mindenki megőrizte az emlékezetében Mirot, a nagy fekete kutyát, aki kisegítette gazdáit a nyomorból. Bárki, aki arra járt, megismerhette Miro történetét, akit csak úgy emlegettek: a vak Teodoro kutyája.

Illusztráció: John Dickson Batten