Tom és a kobold, avagy az aggófüvek földje

Joseph Jacobs meséje

300px-Leprechaun_or_Clurichaun

Nagyboldogasszony napján történt, az év egyik legszebb ünnepén, hogy egy fiú, nevezetesen Tom, úgy döntött, hogy ezen a gyönyörű napon bebarangolja a közeli földeket. A meleg napsugarak arra csábították, hogy a zöld sövény napos oldala mellett sétáljon el, mikor egyszercsak fura, kattogó zaj ütötte meg a fülét. Először azt hitte, hogy egy kismadarat hall, a rozsdás csukot, de ezen igazán meglepődött.

„Nagyon furcsa, hogy az évnek ebben a szakában így énekel ez a kismadár” – gondolta magában.

Lábujjhegyen közelebb osont a bokrokhoz, hogy megleshesse a zaj forrását. Ám ekkor a kattogás abbamaradt. Tom átkukucskált a leveleken át, s ott nem látott mást, mint egy barna kancsót, mellette pedig legnagyobb megdöbbenésére egy parányi öregembert. Az apró emberke a feje búbján egy kis sapkát viselt, a derekán meg egy kötény lógott. Felállt piciny székére, s egy pöttömnyi csuporral merített a kancsóban rejlő italból. A csuprot aztán letette maga mellé, ő pedig leült a kancsó árnyékába, s nekilátott, hogy egy darab cipősarkot faragjon a lábbelijére.

„Ejha! – elmélkedett Tom magában. – Hallottam már hírét a koboldoknak, de nem igen hittem, hogy valóban léteznek. S lám, most itt áll egy közülük a szemem előtt. Azt mondják, nem szabad egy pillanatra sem levenni róluk a szemünket, különben nyomban eltűnnek.”

Közelebb lopakodott, de gondosan ügyelt arra, hogy a szemét a koboldon tartsa. Mikor már egészen közel volt az emberkéhez, fennhangon köszöntötte:

– Jó munkát, szomszéd!

A kobold felpillantott rá, és udvariasan válaszolt:

– Köszönöm szépen!

– Kíváncsi vagyok, hogy miért dolgozol ezen a szép ünnepnapon? – érdeklődött a fiú.

– Ez az én dolgom, nem a tiéd! – felelte kurtán a kis ember.

– Rendben, de azt azért még megkérdezhetem, hogy milyen itóka van a kancsódban?

– Hogyne. Jóféle sör van benne – hangzott a válasz.

– Csakugyan? Sör? – csillant fel Tom szeme. – No és honnan szerezted?

– Én magam csináltam – mondta büszkén a kobold. – Érdekel, hogy miből készült?

– Ugyan miből készült volna? – mosolygott a fiú. – Bizonyosan árpából, mint minden sör.

– Nagyon tévedsz – ingatta a fejét a kobold. – Mert ez nem árpából készült, hanem hangából.

– Hangából! – mondta Tom meghökkenten, majd hangosan felnevetett. – Méghogy hangából! Csak nem gondolod, hogy elhiszem ezt a badarságot?

– Ahogy gondolod. Nem kell elhinned, ha nem akarod. De én a színigazat mondom. Az őseim még a középkorban tettek szert a hangasör készítésének titkára, ami azóta is nemzedékről-nemzedékre öröklődik a családban.

Tomot kíváncsivá tette a kobold.

– Adnál belőle egy kis kóstolót?

– Talán igen, ifjú ember, de sokkal jobb lenne, ha inkább az apád földjére vigyáznál, ahelyett, hogy egy tisztességes koboldot zargatsz az oktondi kérdéseiddel. Nézd csak! Míg itt lopod a napot, a tehenek betörtek a zabföldedre, és a kukoricákat is összetapossák.

Tom annyira meglepődött, hogy már éppen azon volt, hogy apja földje felé tekintsen, de hirtelen eszébe jutott, hogy nem veheti le a koboldról a tekintetét. Félve attól, hogy elszökik, megragadta a kis embert, csakhogy a nagy sietségben véletlenül feldöntötte a kancsót, a sör meg mind kifolyt belőle. Így már nem tudta meg, milyen ízű a kobold híres söre.

Káromkodott mérgében, és ráförmedt a koboldra:

– Ha nem mondod meg azonnal, hol rejtegeted az aranyadat, vége az életednek! – kiabálta, mert már nem is a sörre fájt a foga, sokkal inkább a kobold eldugott kincsére.

Olyan vészjósló tekintettel meredt a koboldra, hogy annak minden porcikája reszketett a félelemtől.

– Menjünk el a közeli mezőre, s ott megmutatom, hol találod az aranyamat – mondta remegő hangon.

El is indultak. Tom továbbra sem engedte el a koboldot a markából, és nem nézett félre egy pillanatra sem, bár árkokon és bokrokon át vezetett az útjuk.

aggófűVégül megérkeztek a mezőre, ami telis-teli volt sárga virágú aggófűvel. A kobold rámutatott az egyikre, és így szólt:

– Az alatt kezdj el ásni, s rálelsz egy nagy fazék aranyra.

Tomnak ekkor jutott eszébe, hogy a nagy sietségben elfelejtett ásót hozni magával. El is indult hazafelé, ám előbb rákötötte a növény szárára a piros zsebkendőjét, hogy ha majd visszatér, tudja, melyik alatt kell ásnia.

– Esküdj meg – mondta a koboldnak -, hogy nem veszed le onnan azt a kendőt!

A kobold a szívére tette a kezét, és megesküdött, hogy hozzá sem fog nyúlni.

– Most már elmehetek? – kérdezte a fiútól.

– Igen, persze. És kívánom, hogy szerencse kísérje az utadat!

– Nos, Tom – felelte a kobold. – Én is hasonlókat kívánok neked.

Miután elbúcsúztak, Tom szaladt haza az ásóért, aztán szélsebesen vissza a mezőre. Úgy kifulladt a futástól, hogy alig kapott levegőt, de a lélegzete mégsem a fáradtságtól akadt el, sokkal inkább attól, amit látott.

Ugyanis valamennyi aggófűn ott virított egy ugyanolyan piros kendő, mint amilyet ő hagyott hátra. Tom arca egyszeribe elkomorult. Jól tudta, hogy képtelenség lenne felásni az egész mezőt, hiszen az akkora volt, hogy nem lehetett ellátni a végéig.

Csalódottan kullogott haza, miközben nem mulasztotta el minden lépésnél átkozni a koboldot, amiért az alaposan rászedte őt.

♣Vége♣

 

Illusztráció: Croker, T.C, Carl Axel Magnus Lindman (aggófű)